|
3. Szép, új világ
Kharex 2011.06.04. 21:52
Az öntudatlanság sűrű, fekete köpenye oszlani kezdett, egyre több helyet hagyva a vég nélküli fájdalom vörös hullámainak. A fiú úgy érezte, mintha csak egy feldühödött rinocérosz száguldott volna át a mellkasán. A feje is hasogatott, valószínűleg egy szeneslapáttal többször is homlokon vágott ember is pont ugyanígy érezte magát eszmélés után, a lábai is kegyetlenül fájd, de a pálmát akkor is a szíve fölötti terület vitte, ahová a rejtélyes, alacsony nő páncéljából kinövő inda is fúródott.
Szemeit egyelőre nem tudta kinyitni, szemhéjai túl nehéznek bizonyultak, így egyelőre csak tapintás alapján sejtette, hogy az erdő kemény talaja helyett már valami sokkal puhábbon fekszik. Talán egy ágyban van, olyasfélében, ami a földesurak váraiban található, talán csak egy kényelmesebb szalmazsákon.
- Én egyáltalán nem tudom, mit vársz még ettől a sráctól – jegyezte meg egy kissé nyekergő hang valahol a feje fölött. – Nézz csak rá! Hiszen már a végét járj akárhogy is nézzük, nyitott lélekkel cibálták át Onnan Ide… Már az is szép teljesítmény, hogy egyáltalán eddig el bírt vegetálni. Miért nem szívod ki belőle az életerőt és dobod ki az első konténerbe? Legalább szegény fiúnak is lenne még egy kellemes órája, meg aztán te se panaszkodhatnál, ahogy elnéztem, miközben lemostad róla azt a sok koszt…
- Befognád végre, Wheil? – csattant fel egy fiatalos de határozott női hang a feje túloldalán. – Láthatod, milyen szépen begyógyult a sebe. Túl fogja élni!
- Ha szavakkal gyógyítani lehetne, te lennél a messiás…
- Tudod, már kezdem unni a folyamatos cinizmusodat. Mi lenne, ha arrébb mennél egy kicsit, hogy meg tudjam vele itatni ezt a főzetet?
- De az tuti, hogy nem én fogom ásni a sírját…
- Wheil!
- Jól van na, már itt sem vagyok.
Ezután a két ember elcsendesedett, majd a következő másodpercben hideg, puha kezek emelték meg egy kicsit a fiú fejét, miközben ajkához tartottak valamit, amiből hűs folyadék csorgott a szájába. Kifejezetten frissítőnek és fájdalomcsökkentőnek bizonyult, így a srác lelkesen nyelte magába minden egyes kortyát.
- Látom, legalább még a nyelési reflex működik – jegyezte meg a lány, miután az utolsó csepp is végigfolyt a fiú torkán. – Amúgy is, innen már sokkal jobban fest, mint a te szemszögödből, Wheil.
- Na persze! Hadd nézzem csak meg közelebbről! – A következő másodpercben hihetetlen forróság öntötte el a fiú arcát.
- Wheil, eszednél vagy? Ne hajolj hozzá annyira közel! – csattant fel szinte rögtön a női hang, mire a forróság azonnal mérséklődött. - Csak én nem érzem a testedet, mindenki más igen.
- Úgy látszik, erről megfeledkeztem – morogta a másik. – De én még onnan sem láttam túl sok életerőt a srácban. Szerintem akkor is az lenne a legegyszerűbb, ha fognád, és…
- Azt mondtam, nem.
- Jól van, csak egy tanács volt. Nem kell ám
megfogadni.
- Ne is fogom. – A kéz óvatosan visszaengedte a fiú fejét az ágyra. – De most már menjünk! Később majd még visszanézek, hogy van.
A fiú távolodó lépteket hallott, majd egy ajtó nyikorgását. Maga sem tudta, miért, de hirtelen rátört a félelem az egyedülléttől. Mindent meg akart tenni, hogy maradásra bírja a távolodó alakokat, azonban hangszálai nem engedelmeskedtek neki, hiába szeretett volna megszólalni. Egyedül a bal karja csapódott föl az ágyról, az is maximum egy anorexiás kecske kecsességével. Mégis, ez bőven elégnek bizonyult.
- Basszus, ez megmozdult!
- Tényleg? – kiáltott fel egyszerre megdöbbenten és reménykedve a lány. – Ugye nem csak szívatsz, Wheil?
- Hogy jönnék én ahhoz? Mondom, hogy megmozdult.
A léptek immár az ágy irányába haladtak.
- Biztos vagy benne? Most nem tűnik olyan aktívnak…
- Te most tényleg megkérdőjelezed a saját famulusod igazát?
- Én csak azt mondom, hogy most határozottan ugyanúgy fekszik, mint eddig.
Ez volt az a pillanat, amikor a fiú szemhéjai végre hajlandónak bizonyultak normálisan működni, és kinyíltak. Először az egyszerű, fehérre festett plafont látta meg, majd a lányt, aki fölé hajolt. Mélyzöld szemeit csodálkozóan meresztette, rövidre nyírt vörös haja néhol még így is belelógott csinos arcába. Mindössze egyetlen fekete inget viselt, ami biztatóan kidomborodott a megfelelő helyeken, és egy kockás miniszoknyát. A fiú máris szerette a helyet.
- Jól vagy? – kérdezte tőle óvatosan a vörös hajú, majd miután nem kapott választ, egyszerűen megbökte a jobb szemét.
- Áú! – szakadt ki a fiúból, aki egészen eddig azt hitte, még mindig némaságra van kárhoztatva. – Ezt meg mégis miért kellett?
- Hogy megbizonyosodjam arról, hogy élsz – vágta rá azonnal vidáman a lány. – Amúgy mondta már valaki, hogy furcsa akcentussal beszéled az angolt? Skót vagy, vagy orosz?
- A Denim nemzetségből érkeztem – vágta rá habozás nélkül a fiú. – Sajnos nem ismerem azokat a klánokat, akiket te említettél…
- Klánok? Miféle klánok? – kérdezett vissza a lány, ám a kissé nyekergő hangú valaki a szavába vágott.
- Attól tartok, elfelejtkeztél róla, hogy ő Onnan jött…
A fiú látóterébe egy újabb alak úszott be, aki leginkább egy tűzből formált dzsinnhez hasonlított. Arcát nem lehetett kivenni a lángokban, fejét is csak hozzávetőlegesen, egyedül izmos mellkasát és hatalmas karjait tudta bárki is egyértelműen megkülönböztetni az összes többi testrészétől. Lábai már nem voltak, felsőteste egyre vékonyodva eltűnt végül a lány övéről lógó kulacsféleségben.
- Ha például azt mondanád neki, hogy a Delta Csillag itt áll az ajtó előtt, nem futna – folytatta a fickó, majd kivárt egy kicsit, hátha a fiú, mintegy bebizonyítandó, hogy életképes, keres valami golyóállónak használható tárgyat, majd miután ez nem következett be, magyarázott tovább. – Látod? Semmit sem tud Ittről. Azt hiszem, egész jól el fogtok szórakozni, amíg megtanítod neki, hogyan is éljen túl Itt.
- Azt én is sejtem – morogta a lány, majd újra az ágyban fekvő fiúhoz fordult. – Az a helyzet, kedves barátom, hogy téged valaki kiszakított eddigi megszokott közegedből, és egy teljesen másik világba hozott. Elég kontár módon, ez igaz, de te szerencsés voltál, és túlélted.
- Aha – nyögte ki a fiú, aki jelen pillanatban pontosan annyira tudatlannak érezte magát, ahogy a másik kettő kezelte. – És te ki vagy?
- A nevem Amy – mosolyodott el a lány, mint aki már várt erre a kérdésre. – A Fekete Rózsák helyi kirendeltségének a tagja, pályakezdő boszorkány. Te pedig?
- A nevem Kal – mondta némi gondolkodás után.
- Nagyszerű! – biccentett Amy. – Szóval, Kal, az a helyzet, hogy te most egy ideig itt ragadtál ebben a világban. Nem tudom, ki hozott át és miért, de az általa használt módszer nem éppen arra vall, hogy egyben szeretne tudni, ezért talán biztonságosabb lesz, ha egy ideig még a rendházunk falai között maradsz. Alapvetően fogalmam sincs, hogy hogyan fogsz elférni, hiszen már a két nővéremmel is eléggé szűkösen vagyunk, de majd megoldjuk valahogy ezt a problémát is…
Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és megjelent két másik lány, akik első ránézésre pont ugyanúgy néztek ki és ugyanúgy öltöztek, mint Amy, leszámítva talán, hogy nekik hosszú, szőke hajuk volt.
- Hé, Amy, kiugrunk a plázába – csicseregte az egyik, majd mindketten sarkon fordultak, és már ott sem voltak.
- Ők a nővéreim, Mary és Ashley – mutatta be a másik kettőt utólag Amy. – Alapvetően kedvesek, csak az esetek túlnyomó részében kissé szétszórtak, biztos ezért nem vettek észre…
- Imádom ezt a helyet – nyögte elhalóan Kal, majd újra elájult.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
