A szirénásokat messzire kerülve választok ismét kerülő utat, s kellemesen átfagyom, mire visszaérek. A ház előtt parkoló járgány motorháztetejére fektetem tenyeremet és konstatálom, hogy nemrég érhettek haza ők is. A tőlem telhető leggyorsabb tempóban küzdöm fel magam a harmadikra, majd lihegve nyitok be a jól ismert, sötétzöld ajtón. A konyhaasztal mellett találom kis csapatukat: egyik jobban kókadozik, mint a másik… de egyben van mind.

- Öntök neked is teát, aztán beszállhatsz a „kié legyen először a fürdő” vitába. – Kevin csak félig tölti a már előttem is heverő, öblös bögrét, hogy kérdezésem nélkül hígítsa egy kis whiskyvel. Na, nem mintha ellenkeznék.

- Amúgy Flóra vagyok – fordul felém érdeklődéssel az eddig ismeretlen alak. Húzok egyet a most kevert bájitalból, majd jóleső sóhaj hagyja el a számat.

- Tudom, az édesapja már bemutatta Önt. – Egy pillanatra elsötétül szeme, majd amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnik bosszúsága.

- Ilyenkor mások bemutatkoznak, de mit is vártam… - vált mindentudó pillantást a másik oldalán kuporgóval, aki még véletlenül sem nézne rám. Szóval ő is hallott már ezt-azt rólam…

- András. Magyarországon legalábbis így hívnak. – Nem ragozom tovább, ez is több mint amit el kellene árulnom. Legalábbis neki… Tekintetem folyton visszatéved egy bizonyos valaki felé, így inkább kérek még egy kis hígítást teámba. – Amúgy meg felőlem bárki beveheti a fürdőt, én majd megyek utolsónak.

Villámsebességgel – legalábbis mostani állapotunkhoz képest annak tűnővel – suhan el mellettem új ismerősöm, miközben biztosít minket, hogy sietni fog. Kevin óriási léptekkel iramodik utána, de már csak néhány foszlányt hallok beszélgetésükből – talán valami törölközőről és gézről van szó.

Kettesben maradunk, így nyíltan kezdem bámulni az érdeklődésem fókuszában lévő nőt. Felemeli fejét és már egyikünk sem bírja elszakítani tekintetét a másikétól.

- Ha szeretnél szólni valakinek, telefonálj nyugodtan… - mondom halkan a falra szerelt készülék felé bökve, mert amíg így néz, nem tudok értelmesebbet mondani vagy kérdezni.

- Köszönöm – szakítja meg a szemkontaktust, majd lassan a telefonhoz sétál. Fél kezével még a pultnak támaszkodik… lehet, hogy le kellene ültetnem. Halk, nyugtató hangja szépen kiver minden ilyesfajta gondolatot a fejemből, és pár pillanatig csak élvezem, hogy itt van. Egyben, épen… – Neked nem kell jelentened, vagy hasonló? – Szükségem van pár másodpercre, hogy észrevegyem magam…

- Nem, Kevin már valószínűleg megtette. – Emlegetett szamárként tűnik fel társam, hogy esélyt se adjon valamiféle beszélgetés kialakítására. Persze ez nélküle sem ment nagyon.

- Nem bánjátok, ha megyek következőnek? – Vagy esetleg ő is arra játszik, hogy kettesben hagyjon minket?

- Menj csak – vágjuk rá szinkronban, míg ő már fél lábbal a saját szobájában szedelődzködik.

- Kérsz még egy kis teát? – kérdezi halkan, miközben vegyíti a két gyógyhatású folyadékot bögréjében.

- Igen, de elég, ha csak az üvegből töltesz – mosolygok rá, és komolyan kihagy egyet szívem, mikor viszonozza. A whisky felmelegít, így lassan újra érzem minden végtagomat… sajnos. Az eddig lefagyasztott testrészeimbe visszatér a fájdalom. Bal kezemen például csak most veszek észre valami csúnya horzsolást, amit nem ártana lefertőtleníteni… de én egyelőre ráérek. – Jól vagy? Nem szereztél valami sebet? Tartunk egy egészségügyi pakkot valahol itt is, úgyhogy…

- Nem kell, köszi – állít le. – És ne nézz ovisnak: ha lenne valami sérülésem, már szóltam volna.

- Nem tehetek róla, ha egyszer úgy viselkedsz – vigyorogva könyvelem el dühös pillantását.

- Először talán saját magadat kellene rendbe raknod. Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger – tesz szemrehányást. Szóval még van ereje kötekedni?

- Nem mintha te hódítanál a csomós hajaddal és karikás szemeiddel.

- Jaj, ne bókolj ennyire! Még a végén elfelejtek ellenállni a katonás sármodnak! – Komolyan mondom, mindjárt megfojtom ezt a nőt egy kanál vízben! Vagy ami még rosszabb: megcsókolom.

- Mehet a következő! – ordít Kevin, hogy előző ötletemet azonnal sutba vághassam. – Hagytam bent törölközőt és sebtapaszt. Plusz ágyam viszont csak egy van, úgyhogy Iza nálad alszik. – Remek… tudtam, hogy direkt csinálja. Mire reagálhatnék akármit, eddigi társaságom eltűnik a fürdőben. Akkor erről nem nyitunk vitát.

Elkortyolom a whiskyt, majd úgy döntök, megkínálom még magam. A harmadik kör befejeztével eszembe jut, hogy talán a sebeimet is elláthatnám, mielőtt itt alszom el.
A fél konyha átkutatása utána morgolódva indulok meg a fürdő felé. Pedig biztos, hogy ott volt a keksz és paradicsomkonzerv mögött. Kevinék már aludhatnak, mert morzsányi fény sem árad ki a zárt ajtó alatt. Ha nem lennénk ilyen leharcoltak, biztos célozgatnék…

Valahogy ködös tudatomba férkőzik, hogy igazán összepakolhatnék szobámban… vagy legalább ellenőrizhetném, nem dobáltam-e szét koszos zoknijaimat és gatyáimat. Hátrafordulva észlelem, hogy ott bizony ég a villany, így már felesleges mindenféle mentőakció… jobb lesz, ha elintézem, amit ez előtt akartam. De mi is volt az? A fürdő ajtajának dőlök, miközben lassan derengeni kezd, hogy éppen oda igyekszem.

--------------------------

Ellököm magam támasztékomtól, megfordulok, így még pont elkapom a kis helyiségből kirobbanó nőt. Mi ez a lendület?

- Te támasztottad az ajtót? Már azt hittem… beragadtam… – A dühös kitörés akadozóvá válik, ahogy a smaragdszemű lassan észleli helyzetünket.

- Sajnálom. Jól vagy? – simítom hátra egyik frissen mosott tincsét, hogy mindkét szemét láthassam. Hihetetlenül zöldek.

- Persze, semmi gond – rebegi.

- Nem erre gondoltam. Nincsenek zúzódásaid, komolyabb sebeid? Mutasd a csuklód! – követelem lassan józanodva, de még elég bódultan ahhoz, hogy ne zavarjon értetlen pillantása. Jobb kezét emelem fel, hiszen a másikkal a maga köré tekert törölközőt szorongatja. Vagy lehet, hogy inkább azt kellene vizsgálgatnom?

- Óvatosabban – szisszen fel, elűzve minden más irányú gondolatomat.

- Sajnálom – suttogom véres csuklójára meredve, pedig legszívesebben ordítanék.

- Ilyen rövid idő alatt kétszer kérsz bocsánatot. Azt hiszem, ideje feljegyeznem ezt a napot – gúnyolódik cseppet sem őszinte mosollyal. És ez csak még jobban felbosszant.

- Gyere, bekötözöm a csuklódat. – Meg sem várva válaszát húzom magam után, majd a kád szélére ültetem és keresni kezdem az elsősegély dobozkánkat. Bár talán lassan már orvosi táskaként illene neveznünk…

- Nem kell úgy bánnod velem, mint egy ovissal. Jól vagyok, ez pedig nem olyan vészes…

- Persze, nagylány vagy! Ezért mászkálsz esténként egyedül, hogy a kis arab sejked akkor raboltathasson el, amikor csak akar – csattanok fel.

- Nem egyedül voltam – pattan fel azonnal, hogy rögtön le is ültethessem.

- Ó, pardon: védtelenül. Egy barátnődet is veszélybe sodorva. – Dühös tekintetét a csempe felé fordítja. Úgy látszik, ez hatott.

- Akkor mit csináljak? Zárkózzak be és üljek otthon attól rettegve, hogy egyszer csak utánam küld valakit?

- Csak kérj meg valakit, hogy kísérjen el esténként. Olyasvalakit, aki elég ijesztő.

- Jelenleg nincs senki, akitől ilyesmit kérhetnék, de köszi a tanácsot – gúnyolódik szemembe nézve. Vajon miért esik ilyen jól ez a mondat?

- Akkor kérj engem… - csúszik ki a számon, mielőtt igazán végiggondolhatnám. Egy percre ő is legalább annyira megdöbben mint én, majd egy félmosoly kúszik ajkára.

- Ó, ilyen sűrűn szeretnél iderepülni? Ennyire jól fizetnek odakint? És hogy legyen, írjam meg előre a napi tervem? Vagy heti lebontásban jobb lenne? – Mintha csak pofon vágna… mint mindig. De ha azt hiszi, ezzel nyert, téved.

- Egy darabig nem megyek vissza – jelentem ki, majd lassan kezdem úgy érezni, hogy nem kellett volna annyi whiskyt inni. Nem azért, mert így hülyeségeken agyalok... inkább azért, mert ki is mondom azokat a hülyeségeket, amiket gondolok. Óvatosan tekerem be egyik kezét, majd a törölközőszorítást felcserélve kapom meg a másikat.

- Á, szóval nyugodtan ugrasszalak téged. Persze, mert veled kevesebb veszélybe sodródhatok… pont, mint múltkor. – Befejezem a kötözést, majd még mindig kezét tartva dühösen nézzük egymást. – Hogy aztán szó nélkül lelépj, és visszagyere, amikor… - hagyja abba a mondatot és fordítja el a fejét, hogy ne láthassam egyszerre dühös és könnyes szemeit. Már késő…

Nagyot dobban a szívem, mert valami azt súgja, ő is ugyanazt élte át, mint én. Egyrészt utálom magam, hogy ezt csinálom vele, másrészt… másrészt nem bírom tovább visszafogni magam. Kezét leejtve fordítom magam felé arcát, hogy szájára tapaszthassam sajátomat. Ellenkezne talán, de néhány másodperc múlva már viszonozza csókomat, legalább olyan hévvel. Ugyanolyan indulatos, mint az ezelőtti pillantása – harapja, szinte már tépi számat. A verekedés miatt még érzékeny ajkaim sajognak, de akkor sem engedném el, ha elviselhetetlen lenne a fájdalom.

- Te vérzel. A szád... – szakad el tőlem aggódva. De kit érdekel ez most?

- Engem nem zavar, ha téged sem.

- Már hogyne zavarna. És amúgy is össze vagy törve, mint valami ropi. – Egy gyors mozdulattal nyom le a helyére, míg ő a fertőtlenítőért nyúl. Nem akarom kiengedni ölelésemből, de lehengerlő mosolya nem ad más választást. Te jó ég! Mikre fog még rávenni ez a nő? Mire végez az arcommal, észreveszi a kezemen lévő sebet, és valahogy a többit is megsejti.

- Vedd le a felsőd, amíg kölcsönzök tőled valami alvós cuccot. – Időm sincs ellenkezni, már kint is van. Elhúzom számat, ahogyan valami rokkantnyugdíjasként feltápászkodom. Most érzem csak, hogy az összes porcikám sajog. Óvatos mozdulatokkal dobom le felsőimet, és mire végzek, már meg is pillantom azokat a tágra nyílt, csodálkozva aggódó szemeket. Remélem nem gondolta komolyan, hogy egy szál pólóban akar mellettem aludni. Ugye van alatta valami? Mert úriembernek tartom magam, de ez még nekem is sok lenne… – Ezeket mind most szerezted? – közelebb lépve simít végig liluló oldalamon, ezzel is kínozva engem… mindenféle értelemben. – Sajnálom – kapja el kezét halk felszisszenésemre. – Azt hiszem, ezeket jobb lenne borogatni. Ne vigyelek kórházba? - Hihetetlen, hogy tud csillogni a szeme.

- Felesleges. Elég, ha az ágyig elkísérsz – igazítom hátra ismét egyik rakoncátlan tincsét. Beleegyező sóhajjal mosolyodik el, majd lehunyja szemét, mielőtt elérném ajkait…