- Honnan van? - kérdezte Nekro.
  - Tőled - mondta egy fanyar mosoly kíséretében Maeost. - Teljes szívemből örülök, hogy minket választottál e helyett a zajos, meglehetősen ellenséges szellem helyett. Úgy gondoltam, nem ártana megmutatni a Tanácsnak, hátha rájövünk, hogy ki is az a lélek, akit bezártak ide - feltehetőleg büntetésből. A tudását még használhatjuk, ha nem tör vele mindnyájunk vesztére.
  - Okos gondolat - ismerte el Nekro -, csupán kétséges, hogy együtt tudok-e vele még működni.
  - Nem is kell, ha nem akarsz vele többet foglalkozni - válaszolta Noronea. - Mától én vagyok a tanítód.
  - Ennek örülök. De most eszembe jutott még valami. Egy ígéret, melyet egy másik, korábbi tanítómnak tettem.
  - Másik tanító?!
  - Igen. - Belenyúlt erszénye mélyére, s elővette a másik tudáskristályt, melyről szinte már teljesen megfeledkezett.
Gyengéden megdörzsölte. Megjelent előtte az öreg harcos szelleme, ki megtanította a harc alapjaira. Fáradtan, mintha most ébredne, megdörzsölte másvilági fénnyel derengő szemeit, majd Nekrora pillantott:
  - Á! Te vagy az, Nekro! Rég nem láttalak. Nagyon megváltoztál. Hol vagyunk?
  - Bravelakeben.
  - Bravelake... Bravelake... Ismerősen hangzik, de csak halványan. Mire van szükséged?
  - Eljött az idő, hogy beváltsam az ígéretemet, melyet akkor tettem, mikor elkezdtél engem tanítani.
  - Ó! Szereztél nekem tanítványokat? - csillant fel a szeme.
  - Nem, de ismerek olyanokat, akik rengeteg tanítványt biztosíthatnak neked. - Egy biccentéssel jelezte, merre forduljon a szellem tekintete - a Tanács felé.
  - Tiszteletem - hajolt meg az. - Nevem lényegtelen, mert már idejét sem tudom, hogy mely időszámítás szerint, s mikor éltem valaha... Akkor egy király szolgálatában álltam, mint fegyvermester és harcoktató. Nem tudom, önök kik, s mik a céljaik. Nem is érdekel, de ha tanítványokat biztosítanak nekem, ígérem, minden tudásomat átadom nekik. A pusztakezes harc alapjaitól egészen a mesteri kardvívásig.
  - Vannak már oktatóink, de közel sem elegen - jegyezte meg Ectacil. - Az önkéntes parasztokat egyszerűen eltapossák a képzett zsoldosok...
  - Akkor vigyél hozzájuk - mondta a harcos szellem túlvilági hangján -, s én katonát faragok belőlük! Már, ha túlélik...
  Ezen Nekro majdnem elnevette magát, de inkább visszatartotta, mikor látta, hogy rajta kívül ezt senki sem tartja viccesnek. Notha nyilván vele együtt nevetett volna, de ő már korábban elviharzott. Nekro így - nevetőgörccsel küszködve - átadta a követ Ectacilnak, aki remegő kézzel vette át tőle, s ismét mélyen meghajolt Nekro előtt, mintha valami hatalmas úr lenne. Ő furcsállta ugyan a dolgot, de jól esett neki. Mintha valaki tényleg tisztelné őt... A Tanácsnok kisietett a trónteremből, ugyanazon az ajtón keresztül, ahol néhány perccel ezelőtt Notha viharzott ki.
  - Viszlát, régi tanítványom! - kiáltott vissza hálásan az öreg szellem. - Sok sikert az életben, és remélem, minden terved sikerül majd!
  - Hová vitte ez az ember a szellemet? - kérdezte Nekro.
  - Nyilván az egyik kaszárnyába, ahol kiképzés folyik, vagy folyna... - válaszolt Finnvid.
  - És mi van a másik kristállyal? - érdeklődött Levendula. - Vele mit szándékozol tenni?
  - Még nem tudom - felelte néhány perc gondolkodás után. Egyáltalán nem tudta, hogy az öreg boszorkány szelleme miként fog viselkedni, elvégre akkor úgy döntött, s elhajította a leket fogva tartó kristályt. Azt hitte, végleg megszabadult már tőle.
  - Van netán valami ötletetek? - pillantott a Tanács tagjaira.
  - Szerintem próbáld felébreszteni, azán halljuk, hogy reagál - javasolta Haediir. - Ha együttműködik velünk, az Akadémiára kerül, hogy a tanoncok tudását gyarapíthassa, de ha ellenséges lesz velünk, nyilván egy rejtett polcra kerül, ahol nem okozhat bonyodalmakat.
  - Nagyanyám idején még el lehetett engedni az efféle lelkeket, de ez a tudás is már rég elveszett - tűnődött Noronea úrnő.
  - Elengedni? - kérdezte pislogva Nekro.
  - Úgy érted, hogy szabadon kószáljon, amerre akar?! - kérdezte a Fődruida mindannyiuk helyett.
  - Nem egészen... Amennyit tudok ezekről a kristályokról, az nagyon kevés, de annyi bizonyos, hogy a kő pusztulása egyenlő annak a halálával, akit beléje zártak... A lélek kristályba zárását csak nagyon súlyos bűntettek elkövetéséért szabták ki, kizárólag fejedelmek, királyok, vagy fővarázslók parancsára, akinek a büntetés végrehajtásánál is személyesen kellett ott lenniük.
  - Milyen tettekért ítélhettek valakit ilyen sorsra? - kérdezte megborzongva Nárcisz.
  - Csak és kizárólag a legsúlyosabb bűnökért, amit el lehet képzelni. Ezt a technikát arra fejlesztették ki, hogy a fogvatartott minden emlékét, tapasztalatát és tudását megőrizzék, ha olyan fontos személy volt, s egyúttal örök időkig szenvedjen tettéért.
  - Jó, de konkrétan miket büntettek ily módón? - kérdezte Nekro.
  - Árulást, kannibalizmust, gyilkosságot... a kristályba zárás attól függött, mennyire értékes vagy ritka információ lapult az alany elméjében.
   Nekro elgondolkozott, hogy vajon eddig miért nem kérdezte meg egyik lelket sem, hogyan kerültek a kristályaik fogságába. A jóindulatúnak megismert öreg harcost nem is tudta vérengző vadállatként elképzelni, aki csupán szórakozásból ártatlanokat öldös, de a boszorkányról igenis el tudott képzelni olyan rémmesébe illő dolgokat, amikkel az eldugott falvakban az öregek ijesztgetik a fiatalokat: "Vigyázz a gyermekeidre, lányom! Légy mindig a közelükben, mert ha csak egy pillanatra is elveszíted őket szem elől, elviszi őket az erdő boszorkánya, aki megfőzi őket ebédre!"
  Eme régi történeteket bizonyára emberöltőkkel ezelőtt eszelte ki valami ijedős paraszt, aki kitalációival akarta leplezni társai előtt saját gyávaságát, vagy "hatalmas világismeretével" akart felvágni mások előtt. A babonákkal és régi történetekkel egész könyvtárakat lehetne már megtömni, s így is folyamatosan bővül a számuk, mert mindig van valaki, aki kitalál valami új hülyeséget...
   Kelletlenül, hüvelykujjának végével megdörzsölte a követ, s lassan megjelent a másik szellem is. Álmosan pislogott párat, majd ráförmedt egykori tanítványára:
  - Áruló! Szégyentelen, hálátlan korcs, aki... - Noronea egyetlen legyintésére elment a hangja, földöntúli rikácsolásából nem lehetett hallani semmit, de ennek ellenére tovább folytatta a veszekedést és a tombolást. Beletelt egy kis időbe, mire észrevette, hogy az őt figyelők majd megpukkadnak a visszafojtott röhögéstől, ugyanis nem vette észre, milyen nevetségessé változott, miután elment a hangja. Dühösen vicsorgott tovább, és fel-alá lebegett az őt fogva tartó kristály közelében.
  - Már azt hittem, sikító szellem vagy, és nem egy elítélt, kit így büntettek alávaló tetteiért - mondta neki a sötételf boszorkány.
Nekro korábbi, s új tanítója most farkasszemet néztek egymással, de ennek a "versengésnek" úgy is a kőbe zárt lélek lett volna a nyertese, így Noronea szenvtelen hangon folytatta:
  - Leveszem rólad az átkot, ha nem folytatod eme éktelen ricsajt, ebben az öreg, s tiszteletre méltó teremben, hol nagy, s büszke királyok irányították országukat.
  A szellem csupán dühösen nézett, de látszott rajta, megértette, így egy újabb kézlegyintésre visszatért a hangja, amin érezni lehetett: ha lenne ereje, iszonyatos mészárlásba kezdene, melyben az elf nő lenne az első célpontja. A második - nyilván az "áruló" tanítványa, aki a tudás és a hatalom helyett a barátságot választotta, mert bármily nehéz sorsa is legyen az embernek, ha hasonló gondolkodásúakkal ismerkedik össze, rögtön megkedvelik egymás társaságát.
  - Mit akartok tőlem, ti "nemes lények" leszármazottai? - köpte a szavakat.
  - Most válaszút elé állítalak úgy, ahogy te tetted azt velem pár héttel ezelőtt - mondta neki Nekro. - Akarsz-e tanítványokat képezni, okítani, hogy Newedge és hatalma ellen harcoljanak, vagy örökkön-örökké a sötétséget és a magányt választod?
  - Hogy képzeled, te hálátlan?!
  - Úgy viselkedem, ahogy te velem. - Hangja jéghidegen csengett. - Még a nevedet sem árultad el soha, pedig hónapokig oktattál engem.
  - A bizalmat nem adják egykönnyen, te fattyú!
  - Ahogy a hűséget sem - vetette oda neki. - Válassz! Ha úgy döntesz, mellettünk vagy, mondd el a neved, ha nem, szállj vissza a kristályodba és ne is lássalak többé!
 A szellem döhösen fújtatott, látszott rajta, legszívesebben tombolna dühében. Végül nagy nehezen lenyugodott, és beteges, öreg, már-már megadó, de büszke hangon így felelt:
  - A nevem Irint Shyatha.
 Az elhangzottakat döbbent csend követte. Nekro csak megvonta a vállát, és értetlenül pislogott. Maeost látszólag szintén olyan tanácstalan volt, mint barátja. A Tanács többi tagja is csak lesett, hogy ez miért lenne oly nagy információ... Mintha kötelező lenne ismerni a nevet. Egyedül Noronea ráncolta a homlokát, erősen gondolkodva, mint akinek rémlik valami, de oly halványan, hogy nem jut az eszébe semmi. Végül ő is megvonta a vállát, majd a többi tanácstaghoz fordult:
  - Szerintetek hová helyezzük eme oktatót? Az akadémiára, vagy a a druidák ligetébe?
  - Mihez értesz a legjobban, szellem? - kérdezte a fődruida.
  - Alkímia és átkok használata.
  - Akkor úgy vélem, az akadémián lenne a legjobb helyed - bólintott Noronea.
  - Személyesen viszem el - mondta a druidák legbölcsebbje. Odalépett Nekrohoz, átvette tőle a kristályt, majd lassan, bicegve elindult a kijárat felé.
  - Este, vacsora után keress meg a tornyomban, Nekro - szólt egy kis idő elteltével Miriel Noronea. - Megtartanánk az első órát. A nap hátralevő részében azt teszel, amit csak akarsz.
  - Csupán egy kérés... - szólt közbe Haediir herceg. - Ne menj a városfalakon kívülre.
  - Nem is állt szándékomban - felelte Nekro őszintén. Eleve úgy tervezte, hogy kíváncsiságból bekukkant a bravelakei könyvtárba, hátha talál valami könyvet, ami érdekelné őt. Viszont most már furdallta a kíváncsiság is, miért nem kéne a falakon kívülre mennie, ezért hozzátette: - De miért?
  - A város falain belül a védővarázslatoknak köszönhetően többnyire tiszta, jó idő van. - felelte Noronea. - Azonban odakint zuhog a hó, fúj a szél, és átláthatatlan köd van, amely elrejt minket a kíváncsi szemek elől. Ha kimész és eltévedsz, nem küldhetünk utánad senkit, hacsak nem enyhül az idő.
  - Miért, a városban lévő varázslathasználók közül senki sem tudja odébb tolni a felhőket? - kérdezte kissé gúnyos hanggal Nekro.
  - Keveseknek van ekkora erejük. És ezzel meggyengítenénk a várost védő varázslatokat.
  Nekro megértőn bólintott, majd lassan kiment az ősi trónteremből, és a töredezett márványlapokkal kirakott úton elindult megkeresni a könyvtárat.