|
4. Mennyek kapuja reloaded
Kharex 2011.06.20. 19:06
Ha az ember elutazna a Virginia állam keleti felében megbúvó Chase Citybe, egyszerűen nem tudna szemet hunyni a város határában álló régi, düledező falú, vörösre festett kúria felett. A Wesco moteltől mintegy száz méterre, a 92-es állami út mentén felépült ház szinte már vérlázító módon idézte a gyarmati időket, amikor Bostonban még a teát hajigálták a túl sok szabadidővel megáldott emberek, és a temetéseket gyakrabban szakította félbe indiántámadás, mint a szerencsétlen özvegy elájulása.
És nem is véletlen eme múlthoz való ragaszkodás: a kúria lakói már építése óta büszkén viselték a Lee családnevet, noha mindössze roppant távoli rokonságban álltak Dél híres tábornokával. Mindez persze nem gátolta meg Chase City sokáig leggazdagabbnak kikiáltott polgárait, hogy déli egyenruha viselésével és a község fekete lakosságával szemben mutatott lenézéssel ne éreztessék mindenkivel: a polgárháború lényegében még nem dőlt el, Délnek még van egy utolsó, kicsiny, ám annál elhivatottabb gerillacsapata.
A család férfitagja mindig hozzácsapták a nevükhöz az ezredes előtagot, sőt, a ház utolsó ura valóban ezredes volt, aki fegyverrel a kezében, Marlboróval a szájában harcolta végig Vietnámot, Koreát és Kuvaitot. Ez utóbbit kétszer is, hisz az ember mindig szívesebben megy vissza oda, ahol olaj is van, mint ahogy arra többször is hivatkozott a legkülönfélébb családi összejöveteleken.
Az ezredest, ellentétben családja összes őt megelőző tagjával, szerették a faluban. A magas, borostás, izmos férfi többször is bejárt az iskolába, hogy rendet és erkölcsöt neveljen a gyerekekbe, ráadásul ő már a négereket sem gyűlölte, hála Brown őrmesternek, aki egy ízben több mérföldet cipelte a hátán a sebesült férfit. Egy szó mint száz, a Lee család feje hatalmas közmegbecsülésnek örvendett és csak az akadályozta meg a polgármesteri hivatal megszerzésében, hogy két éve rejtélyes körülmények között felszívódott.
Azt, hogy mi történt mindenki nagy kedvencével, senki sem tudta, de ha lehet, még ennél is nagyobb rejtélynek bizonyult a Lee család további tagjainak sorsa. Érdekes módon egyik polgár sem emlékezett rá, hogy az ezredesnek voltak-e gyerekei, és ha igen, mennyi. Alapvetően már az is felmerült, hogy tovább kéne adni a házon, de az első két ingatlanügynök eltűnése után erről rohamos léptékben letettek. Arra pedig, hogy mégis hogyan képes viszonylagosan ép maradni a ház, amikor köztudott, hogy senki sem gondozza, valahogy senki sem volt kíváncsi.
Azon a poros, kihalt délutánon is tökéletesen üresen állt a kúria környéke, amikor a holló megérkezett. A nagy, fekete madár egyszer csak megjelent a földtől tíz méterre valamennyivel a bejárat előtt, majd elkezdett az ajtó irányába röpülni, roppant illedelmesen. A mai világban már kevés holló tudja, hogyan kell igazából illedelmesen röpülni, de ez az egy tisztában volt vele.
Először a vörösre festett bejárati ajtót közelítette meg, megpróbálva lenyomni a kilincset a puszta súlyával, azonban nem bizonyult elég nehéznek, így az ablaknál kellett tovább próbálkoznia. Ráállt az ablakpárkányra, bizalmatlanul méregette egy darabig az opálos üveget, majd megkocogtatta a lábával. Nem történt semmi. Ismét próbálkozott, de odabentről nem érkezett válasz.
A holló sóhajtott egyet, ami igencsak szokatlan volt a fajtájától, majd nekiállt alternatív útvonalakat keresni. A hatalmas kémény már első pillantásra a szemébe ötlött, azonban remélte, hogy találni fog valami kielégítőbb útvonalat. Nem jött neki össze. Sóhajtozva, káromkodva és azokat az időket visszasírva, amikor még akár egy kilincset is le tudott nyomni, a madár megindult a ház belsejébe, elszántan, akár a muzulmánok ellen vonuló keresztes lovag.
Fél percig tartó kálváriája végén kormosan, fáradtan és kifejezetten rosszkedvűen esett ki a kandallóból, egyenesen a szép, frissen tisztított perzsaszőnyegre.
- Nem mintha meg akarnám sérteni, uram, de ha elfogad egy tanácsot, legközelebb az ajtóval próbálkozik – mondta neki a szoba ajtajában álló öregedő lakáj, tipikusan kötekedő hangnemben. – Óhajtja, hogy esetleg szóljak az úrfinak?
A holló először a szőnyegre köpte az egészen eddig a csőrében tartott nyálas rongydarabot, csak azután felelt az öregedő, frakkot és inget viselő, görbe orrú, erősen kopaszodó komornyiknak.
- Az tökéletes lesz, köszönöm.
- Egy pillanat, és tájékoztatom az úrfit szerencsés megérkezéséről – biztosította a madarat az öreg férfi, aki meghajlás közben magában visszasírta azokat az időket, amikor nem csak lehetett, hanem kifejezetten kötelező volt rálőni a kúria száz méteres körzetében feltűnő összes Jehova Tanújára, házaló ügynökre, egyéb idegesítő állatfajtákra, például a frissen kitisztított szőnyegen landoló hollókra, és persze a sütit áruló cserkészlányokra. Ez utóbbiakra kétszer is, ugyanis bámulatos állóképességről és szívósságról adtak tanúbizonyságot, ha még egy adag csokis keksz eladása volt a tét.
A holló, aki mindezen gondolatokról semmit sem tudott, kissé aggodalmasan várta az úrfi megérkezését. Meleg volt. Nagyon meleg. Ez általában egyet jelentett azzal, hogy egy olyan lénnyel kell tárgyalnia, aki tudatlanságba sokszor még a százszorszépeket is testhosszal veri. Balsejtelme pedig csak erősödött, amikor az úrfi egyedül lépett be a gazdagon bútorozott szobába, nővére nélkül.
A tizenhat év körüli vékony, alacsony testalkatú, szalmaszőke hajú, egyszerre gyerekes és komoly vonásokkal megáldott fiú mindössze egy bő farmernadrágot és fehér inget és egy kényelmes sportcipőt viselt, amivel gondosan elkerülte a szőnyeget. Ő, ellentétben a madárral, még emlékezett arra az időkre, amikor a komornyik használhatta a falon lógó SPAS-12-es puskát.
- Csillár, fater! – mordult rá a madárra. – Na mi va'? Begyalulták a fejedet Ott?
- Lesből támadtak – mondta azonnal a holló. – Már majdnem elkaptuk azt a rohadt parasztfiút, aki a Vért hordozza, de a Halálangyalok megelőztek. Legalább ötszörös túlerőben voltak… Hátulról támadtak, lesből… Kétszer is! Nővéred hol van?
- A hűtőbe'. Kissé meleg van má' itt neki, azt jegelte magát.
- Szóval semmi esélyem rá, hogy vele beszéljek?
- Ha azt hiszed, nekem nagyobb öröm a pofázás, bekaphatod, fater! De meséjjé' má'! Tényleg elbasztak titeket a halálangyalok? – Az úrfit szemlátomást csak ez a téma érdekelte.
- Mondtam már, hogy csak lesből tudtak legyőzni, és még úgy se teljesen. Tudtam én, milyen gyakran járkálnak hollók az erdő azon részén, így direkt ott hagytam magunkat tőrbe csalni, és számításom be is jött. Az egyike ezeknek a kedves kis állatoknak evett az agyamból, így most az ő testébe zárva folytathatom pályafutásomat. Furcsa madarak ezek a hollók. Egyfajta átjárók az élet és a halál között. Ki tudja, mire lennének képesek, ha sok összegyűlne belőlük…
- Asszondod tudtad, hogy utánatok nyomulnak a poklosok, oszt hagytad magad tőrbe csalni?
- Természetesen. Csak egy igazi lángelme képes ilyesfajta mesteri húzásra.
- De ha tudtad, hogy ott vannak, hogy tudtak lesből hátba támadni, fater?
- Hagyjuk most a részleteket! A lényeg, hogy a Vért hordozó parasztgyerek most Itt van, így a ti feladatotok megtalálni.
- Értem. Szóval megint mi szopunk azért, amit ti elkúrtatok… - grimaszolt egyet a fiú.
- Inkább rátok hárul a sikeres akció utórengéseinek az elsimítása – helyesbített a holló, majd csőrével a szőnyegen heverő anyagdarabka felé bökött. – Ez a szövet annak a fiúnak a nadrágjából van. Használjátok, hogy a nyomára bukkanhassatok, ha pedig megvan, fogjátok el. Az időpont közel, jó lesz, ha siettek!
*****
Sharah Woodston magányos nő volt. Magányos, amikor felkelt, magányos, amikor leült a gép elé, hogy folytassa a legújabb regényét, és akkor is cseszettül magányosnak érezte magát, amikor hazafelé hajtott a 160-as főúton Geuda Springs irányába
A nő soha, semmilyen körülmények között nem tudott összebarátkozni senkivel, és ezért csak és kizárólag félénkségét, paranoiáját és lelkületét okolhatta. Sosem bízott az emberekben, sosem akart hozzájuk közelebb kerülni. Nem várt el senkitől segítséget és nem is húzta ki senkinek soha a seggét a szarból. Élt a maga kis külön világában, ahová a maradék hétmilliárd ember maximum ideiglenes és korlátozott jogú látogatóként léphetett be. Épp ezért talán ő maga lepődött meg a legjobban, amikor lefékezett a vándor mellett, és felajánlotta, hogy elviszi egy darabon.
A férfit akkor látta meg, amikor épp rákanyarodott az Első útra, Geuda Springs főutcájára, ami másfél mérföld hosszan haladt a szántó közepén, mire valóban elérte a poros kisvárost. Itt sétált a magas, középhosszú, hullámos hajú idegen, vörös ballonkabátban, kopottas farmerben, fekete színű pólóban és vasalt orrú bakancsban. A rekkenő hőség ellenére bal kézfejére fekete bőrkesztyűt húzott, fejét pedig nem takarta kalap.
Sharah első gondolata az volt, hogy továbbhajt, de aztán elkövette a hibát: a visszapillantó tükörből belenézett a férfi átható, mélyzöld szemeibe, és szinte már fékezett is, miközben azt bizonygatta magának, hogy a vándor szomorkás, meseszép vonásai, széles válla, keskeny csípője és izmos, szikár teste a lehető legkisebb mértékben sem befolyásolták döntését. Ő pusztán felebaráti szeretetből állt meg. Nincs vita, nincs ellenvetés, ez tény.
- Hová megy? – kérdezte kicsit remegő hangon a másiktól, miután az leült a kocsi anyósülésére.
- A legközelebbi telefonfülkéhez, azt hiszem – válaszolt az idegen. – Persze csak akkor, ha magának ez nem teher.
- Ugyan dehogy – legyintett az alaposan elpiruló Sharah. – Geuda Springs főutcáján épp van egy, majd ott kiteszem.
- Hálás köszönetem érte.
Az idegen ezután az utat nézte meredten, néha pedig hátrapillantott a válla fölött, mintha csak a hátsó ülést vagy a kocsi mögötti tájat kívánná ellenőrizni. Sharah nagyon szívesen rákérdezett volna, hogy miért csinálja mindezt, esetleg egyszerűbb témákat is felhozott volna, azonban a gombóc, ami ott trónolt a torkában, valahányszor csak egy másik emberhez kellett volna beszélnie, ismét megjelent, és nem is tágított, amíg el nem érték a telefonfülkét.
- Hát itt lennénk – sóhajtott egyet szomorúan a nő.
- Köszönöm – mondta a fiatal férfi, majd könnyedén áthajolt a sebváltó fölött és szájon csókolta a sofőrt, mielőtt kiszállt volna az autóból.
A nő olvadozva tovahajtott, a vörös ballonkabátos vándor pedig odalépett a telefonhoz, és végtelen magabiztossággal megnyomta háromszor ugyanazt a gombot, majd még négy másikat.
A készülék nem csak azt érezte, hogy milyen furcsa számsort kéne tárcsáznia, hanem azt is, hogy jobban teszi, ha az adott melléket, már amennyiben létezik, ingyen és bérmentve kapcsolja. Jobb a biztonság, elvégre senki sem tudhatja, mit várhat egy ilyen baljóslatú előhívószámtól.
A telefon párszor kicsengett, mire végre felvették a túlsó oldalon. A vonal szaggatott és recsegett, mintha minimum pekingi számot hívtak volna rajta, így a másik fél hangja ridegen, személytelenül jutott el az idegenig.
- Mit akarsz? – reccsent rá a hang.
- Itt Wolf – válaszolt a férfi. – Visszatértem.
- Azt én is tudom. Szoktam újságot olvasni, te meg nem éppen az a kaliberű valaki vagy, akit a második oldalra száműznek… Még a pápa legújabb botrányainak listáját is háttérbe szorítottad.
- Mindig is ez volt az életcélom – jegyezte meg nem minden irónia nélkül a férfi. – De most vannak fontosabb dolgaink is. Tudom, érzem, hogy Itt van valahol a Vér, amit oly régóta kerestem. Ennek a segítségével talán sikerülhet… Ha mégsem, könnyen lehet, hogy hamarosan szükségem lesz a segítségedre. Állj készenlétben!
- Bármikor.
- Most már leteszem. A pecsét nem oldódott még fel teljesen, ha most ideérnének azok a neandervölgyiek az Ügyosztálytól, könnyen lehet, hogy megizzadnék. Azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak…
- Ahogy érzed. Jó volt veled beszélni.
- Ugyanezt én is elmondhatom.
A férfi letette a kagylót, majd fütyülve elindult tovább az Első úton, egyre távolodva Geuda Springstől. Fénykorában számtalan módon eljuthatott volna Európába, így úgy érezte, saját magát köpi arcon azzal, hogy az Arkansas City és Winfield között meghúzódó Storther repteret célozza meg. De nem volt más választása.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
