|
5. Amerika Kapitány után szabadon
Kharex 2011.06.20. 19:08
Érezte az energiát, érezte az Erőt. Ott hullámzott körülötte, akárcsak egy személyes, ugrásra kész óceán, neki csak ki kellett nyúlni az elméjével, megragadni és irányítani azt. Az univerzum összes alkotóeleme egyetlen apró pontba sűrűsödött össze, az ősrobbanás előtti állapotba, készen arra, hogy a pusztítást, a teremtést vagy bármi mást zúdítson a világra.
Azrelius vett egy utolsó, roppant mély levegőt, majd lassan felemelte a kezét és a célra mutatott hamuszürke, göcsörtös ujjával.
Az egészen eddig lassan, békésen áramló energiák hirtelen rendeződtek, majd a gondolat sebességével kezdtek száguldani célpontjuk felé. A szürkemágus sokat tanult már az előző próbálkozásaiból, így az erő most inkább volt háló, ami lassan és sunyi körbefolyja áldozatát, mint kalapács, ami egyetlen hatalmas ütéssel kívánja letaglózni az elmét. Az egyetlen hatalmas nyaláb számtalan apró szálra oszlott, amik játszi könnyedséggel tekerték körbe a célszemélyt, majd egyre szorosabban és szorosabban vonták fojtó ölelésükbe annak testét. Már majdnem sikerült a dolog, a varázsige már majdnem elérte a célját, amikor a szálak nemes egyszerűséggel egymás után kezdtek szétpattogni, hogy pár másodperc múlva az egész mágia szétzilálódjon és darabokra hulljon.
Azrelius keserűen grimaszolt egyet, majd vetett egy pillantást a szoba közepén álló girhes, fekete kandúrra, hátha csak egy kicsit kedvesebben fog kinézni, mint a kísérlet előtt. Természetesen semmi. Jelen pillanatban valószínűleg a sovány, fekete, félszemű macska volt az egyetlen lény a világon, aki nagyobb mennyiségű intelligencia hiányában is ellen tudott állni a mágus erejének, és ez kicsit dühítette az elfet.
Noha Azrelius alapvetően mindig az értelmező kéziszótárhoz fordult, amennyiben valaki a tisztesség meg a nyíltság szavakat említette neki, azt azért még ő is elvárta volna, hogyha valaki a fél lelkét és a fél testét odaadja, hogy az univerzum minden energiájának parancsolhasson, akkor az a minden energia valóban minden energia legyen. Viszont a jelek szerint a természet még annyira sem ismerte a fair play fogalmát, mint ő. Márpedig Azrelius azt sem szerette, ha létezik nála sunyibb alak.
- Miért? – kérdezte a mágus a tőle alig pár méterre gubbasztó macskától, akinek hiányzó szemét egy aranygömbbel pótolták. Beszéd közbe megzörrentek a mágus ajkába rögzített fémkarikák. Volt belőlük vagy tucatnyi.
A kandúr természetesen nem válaszolt, egyelőre beérte azzal, hogy minden tekintetben a mágia fölött állt, beszélői babérokra nem pályázott, de tekintetében ott lapult a válasz, ami egész fajtája alapfilozófiáját jellemezte: Mert én felsőbbrendű vagyok…
Azrelius, pont mint az összes sikertelen kísérlet után, egy pillanatig elgondolkodott, hogy macskája golyóálló képességeit is tesztelje-e, de végül győzőt lelkének az a piciny darabja, ami az egykori hamisítatlan pitypangzabálóból megmaradt. Dühösen legyintett egyet, karjába erősített fémkarikái csilingeltek, majd nekiállt az ősi fenyőből készült íróasztala közepére állított üveggömbjét tanulmányozni. A macskája még egy kis ideig várt rá, hátha újra kedve lesz varázsolni, de fél perc után megunta a dolgot, és inkább arrébbállt, hogy keressen valamit vagy valakit, akit meg tud ölni.
Az elf végre egyedül maradhatott a gondolataival. Majdnem egy teljes másodpercig. A laboratórium ajtaja hatalmas hanggal vágódott ki és engedett utat egy középmagas, zilált, barna hajú, szürke öltönyt, fehér inget és piros nyakkendőt viselő férfinek. Azreliusnak oda sem kellett néznie, hogy a szaggatott, aggodalmas zihálásból kitalálja, kihez van szerencséje. A Paranormális Ügyosztály mindig is Itt legtökösebb embereit gyűjtötte össze. Ilyen környezetben mindössze egyetlen ember tudott aggodalmasan zihálni.
- Jó napot, Mr. Reed! – köszönt a mágus rekedtes hangján az érkezőnek. – Mit tehetek önért?
- Eligazítás lesz az Irodában – hadarta a férfi. – Az a helyzet, hogy Ryan Wolf visszatért…
- Nekem meg kissé híg volt a székletem a mai reggelen. Bármi fontos információ?
A Figyelők vezetője egy pillanatig megütközve bámult a mágusra, aztán átfutott az arcán a tudatlanság felismerésének undorítóan jovális mosolya.
- Hát persze! Maga tíz évvel ezelőtt épp az univerzum energiáit hajtotta az akarata alá, ha nem tévedek, így nem ismerheti Mr. Wolfot. Sebaj, ami késik, nem múlik!
- Ezzel én is egyetértek, de ha már itt tartunk, lenne itt egy kissé nagyobb probléma…
- Tényleg? – kérdezett vissza enyhén hisztériás hangnemben Mr. Reed. – Hát ez egyszerűen nagyszerű? Tudja mit? Meséljen róla miután megoldottuk az apokalipszist!
Ezzel a férfi kiviharzott az ajtón magára hagyva az enyhén megdöbbent Azreliust. Az elf nem szokott hozzá, hogy csak úgy faképnél hagyják a mondandója közepén. Ha mondandója nem is, a testébe erősített legalább száz fémkarika, amik többek közt feltűntek az ajkaiban, a szájában, a fülében és a vállában, eléggé lekötötték a hallgatója figyelmét, hogy ne menjen el, amíg be nem fejezi a pofázást. Erre Reed egyszerűen fogja magát és kimegy az ajtón, amikor még meg sem említette neki a baljós jeleket, amiket nemrég látott az üveggömbbe.
A Pokolban mindig előfordulnak kisebb belvillongások, ez tény. Azon a helyen, ahol az emberiség hosszú történelme során megszületett gonosz istenségek megszámlálhatatlan táborát összezárják a Sátánnal és egy raklapnyi elkárhozott lélekkel, másra nem is számíthat az ember. De ez a mostani kissé komolyabbnak tűnt. Tzyellah, a Hatodik Kapu őre, a káosz és a féktelen pusztítás ezerarcú istene, elhatározta, hogy a földre szabadul, és erre még a reális esélye is megvolt. Már csak egyedül az ősi vérvonalak legtisztábbikára volt szüksége, hogy végleg lerázza magához a Pokol láncait és kiszabadulhasson. A vérvonal jelenlegi egyetlen képviselője pedig egy Ottani parasztfiú volt, aki nagy valószínűség szerint még azt sem tudta, hogy mekkora veszélyben van.
Erre Reed faképnél hagyja, mielőtt mindezt elmesélhette volna neki, holmi Mr. Wolfokra hivatkozva. Felháborító és roppant mód udvariatlan.
Bár mondjuk Azrelius mindig is sejtette, hogy aki a Figyelőknél kap állást, nem lehet teljesen százas. A Figyelők voltak a Paranormális Ügyosztály külön bejáratú CIA-je. Ügynökeik ott voltak mindenhol, tudtak mindenről, és lefényképeztek mindent, aminek csak a legkisebb köze is lehetett a paranormalitáshoz esetleg Otthoz. Ismerték az összes próféciát, jelen voltak minden régészeti ásatáson, és mániákus megszállottsággal kutatták a még felszínre nem került novellákat. Náluk nem létezett fontos és kevésbé fontos, ők mindent és mindenkit egyforma alapossággal figyeltek meg és hallgattak le. A Delta Csillag pontos ellentéte, a végletekig menően pontos és precíz emberek gyűjtőhelye. Egyedül a szlogenjük árulta el, hogy bármiféle közük van a Paranormális Ügyosztályhoz. A "Figyelünk ám, anyabaszó!" kifejezés utolsó tagját nehezen lehetett higgadt, mindig öltönyben mászkáló úriemberekhez társítani.
Azrelius sokáig gondolkozott azon, mit is tegyen, végül úgy döntött, felmegy az Irodába, hátha ott kicsivel komolyabban fogják venni a problémáit.
*****
Az Iroda a Paranormális Ügyosztály épületének a legfelsőbb szintjén terült el, közvetlen a tetőre telepített sárkánytámadás ellen rendszeresített 80mm-es géppuskák alatt, így ablakaiból szinte egész Seattle-t be lehetett látni. A belváros ég felé nyújtózó toronyházait és felhőkarcolóit, a Qwest Field irdatlan tömegét, talán még a Sea-Tac repülőtér irányítótornyát is, de ha valaki különösen jól hazudott, akár azt is elhitethette a többiekkel, hogy látja, mit is alkotnak a Microsoft kockafejű programozói a Washington tó túloldalán, Redmondban.
E csodálatos panoráma előtt kapott helyet az íróasztal, ami mögött a nap huszonnégy órájában Mr. Johnson terpeszkedett, a Paranormális Ügyosztály magas, acélkék hajú, kifejezéstelen arcú, mindig fekete öltönyt és hatalmas lencséjű napszemüveget viselő feje.
Amikor Azrelius benyitott az irodába, már szinte mindenki ott volt, aki számított. Az ajtóhoz legközelebb eső széken Nick Jorgerson szivarozott keményen, szokása szerint ügyet sem vetve a dohányozni tilos táblásra. A legalább százhúsz kilós kopasz, szakállas, svéd származású férfi egyszerűen iskolapéldája volt annak, hogy az izmos, golyóálló mellényben alvó alakokra nem érvényesek az egyszerű társadalmat kordában tartó, táblák formájában manifesztálódó szabályok. Noha egy kisebb világegyetem romba döntéséhez elegendő erő halmozódott fel a szobában, mégis, senki sem tett semmit, hogy megakadályozza a Delta Csillag kapitányát a dohányzásba. Mert Nick Jorgenson szivarozhatott és kész.
Kicsivel a kommandós mögött ott állt a középmagas, rövid, szőke hajú, öltönyben feszítő, kisfiús, megnyerő arcú Peter Ostwald, és a két métert is megütő, fekete hajú, komor ábrázatú és hasonlóan öltözködő társa, Sam Pickard. A két férfi képezte a Delta Csillag speciális egységét. Amennyiben nem valaminek az elpusztítása volta cél, őket küldték.
A Delta Csillag képviselőivel szemben ott állt Mr. Reed a maga kétségbeesett arckifejezésével, mellette pedig Jane Telmor szelleme lebegett. A százhetven centi magas átoktörő még halálában sem vált meg ballonkabátjától és szakadozott, színes gyöngyökkel telefűzött nadrágjától, igaz, ruhatára kiegészült néhány késsel, amik a legkülönfélébb testrészeiből, például a bal szemgolyójából, álltak ki, ékesen bizonyítva korai és erőszakos távozásának okát.
A tárgyaláson rajtuk kívül egyedül Mr. Johnson volt jelen, aki szokásos helyén, az íróasztala mögött ült, valamint a Paranormális Ügyosztály vezetőjének inasa, Gabriel. A fehér cipőt, fehér nadrágot, fehér öltönyt, fehér inget és fehér nyakkendőt viselő férfi kortalan vonásokkal megáldott arcán napszemüveg díszelgett, jelezve, hogy vak, amit csak megerősített a kezében szorongatott fehér bot is. Világtalanságát mindössze az kérdezte meg, aki látta valaha is megmozdulni. Pontos, koordinált mozgása bármelyik ép embernek is becsületére vált volna.
- Késett, Azrelius úr – állapította meg a tényeket Mr. Johnson, miután a szürkemágus betette maga után a súlyos tölgyfaajtót. – De nem tesz semmit, így legalább mindenkinek volt ideje lelkiekben felkészülni a hírre… Hölgyeim és uraim, Mr. Reed nemrég tájékoztatott, hogy Ryan Wolf visszatért.
Az Irodában résztvevők arca fehérebbé vált egy árnyalattal, kivéve az elfet, aki kissé értetlenkedve nézett körül, és végül nem is bírta magában tartani a kérdést.
- És?
Újabb általános elképedés.
- Ha nem tévedek, maga nem volt épp Itt, amikor az ügyosztály költözni kényszerült, ugye? – tette fel neki a kérdést Mr. Johnson. – Tudja, arról a sajnálatos, tíz évvel ezelőtti eseményről beszélek, amikor a székhelyünket New Yorkból átraktuk ide, Seattle-be.
- Valóban nem tartózkodtam Itt – biccentett a mágus. – Akkoriban figyelmem és jelenlétem jó részét lefoglalta az univerzum energiáinak megszerzése.
- Sejtettem. Nos, első körben talán legyen elég annyi, hogy Mr. Wolf miatt kellett költöznünk.
- Úgy érti, megtudta, hol van az Ügyosztály épülete?
- Úgy értem, besétált az épületbe. Mármint anélkül, hogy erre engedélyt kapott volna…
Azrelius egy kis ideig elhallgatott. Ő maga is részt vett a régi biztonsági rendszer kialakításában, így tudta, mit is jelet az, ha valaki azon átsétált. Csak az ő varázsigéinek elégnek kellett volna lenniük, hogy egy kisebb istenséget szétvágjanak. Erre jön valami suttyó, akinek még csak a nevét sem tudja, és egyszerűen csak átsétál rajta… A mérleg, ami eddig stabilan Tzyellah problémáját mutatta súlyosabbnak, kicsit megbillent. De csak egy kicsit.
- Értem – válaszolt végül a szürkemágus. – Mindezek ellenére szeretném felvetni, hogy információim szerint a Pokol egyik csatlósa ismét önállósodni akar. Egy istenségről beszélünk, akinek a neve…
- Nagyszerű. Az USA területén belül várható a manifesztálódása?
- Az a helyzet, hogy ezt még nem sikerült kiderítenem, de a várható probléma nagysága miatt…
- Ez esetben az ügy az európai kollegákra vonatkozik. Ha már egyszer volt akkora pofájuk, hogy fél perccel előttem védették le a Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás kifejezést, akkor szopjanak is! Ránk csak az Amerikai Egyesült Államok tartozik uraim. Márpedig Mr. Wolf és Azrelius úr esetleges második apokalipszise közül egyedül Mr. Wolf tartózkodik az USA egyik államába. Egyetértenek velem?
Öt kéz és egy ektoplazmatikus végtag lendült a levegőbe, jelezve, hogy a mágus csúnyán le van szavazva.
- Nagyszerű! Ez esetben térjünk rá a valódi fenyegetésre! Mr. Reed! Tudjuk már, mi ébresztette fel Mr. Wolfot?
- Embereim jelen pillanatban is vizsgálják az ügy hátterét, uram! – sokak szerint egyedül Mr. Reed volt képes egyszerre fontoskodóan, aggodalmasan és büszkén beszélni. – Annyit viszont kijelenthetünk, hogy a dolognak nagy eséllyel köze van a legősibb vérvonalakhoz. Ugye nem kell részleteznem, miért nem akarjuk, hogy akár egyetlen vámpír is igyon abból a vérből, nem? Embereim szerint a keresett személy, akinek az ereibe az Ősök vére folyik, egy Ottani parasztgyerek, aki pár napja mindezidáig tisztázatlan körülmények között átkerült Ide.
- Értem. Önök szerint mi a következő teendő?
- Mindenképpen ki kell derítenünk, hová került a srác. Ügynökeink a megjelenését valahová Missouri állam területére teszik, és találtunk is egy roppant érdekes újságcikket az egyik járás helyi lapjában. Középiskolás lányok ájult idegent találtak az erdőben, aki most a helyi kórházban pihen…
- Akkor meg mire várunk? – vágott közbe Jorgenson. – Ha tudjuk, hol van, és zt is, hogy ki az, menjünk oda, és öljük meg a fenébe. Csak így lehet megakadályozni, hogy azok a nyomorult vérszopók hozzájussanak.
- Ez esetben nem! – szakította félbe a lelkes parancsnokot Mr. Johnson. – Azok a tetvek a másik kontinensről már megint rágják az elnök fülét, hogy milyen rasszisták és kemények a módszereink. Ennek a fiúnak életben kell maradnia, vagy lőttek a jövő évi támogatásunknak.
- És ha baleset érné? – kérdezett vissza Mr. Reed. Ha el kellett pusztítani valamit, a Paranormális Ügyosztály tagjai végtelenül kreatívnak bizonyultak. – embereim percenként akár több tucat hitelesnek tűnő balesetet is kidolgozhatnak, amiből már csak ki kell választani az ideálisat.
- De nem most. Az USA új elnöke sajnos kicsit körmönfontabb, mint az elzőek. Ha a srác bármilyen módon elhalálozik, lőttek a támogatásnak. Baleset, végelgyengülés, golyózápor, egyre megy.
- Bassza meg! – motyogta leverten Jorgenson. – Tehát meg kell védenünk?
- Pontosan – biccentett Mr. Johnson.
- És ehhez azt is tudnunk kéne, hogy pontosan hol van – vetette közbe Mr. Reed. – A kórházban természetesen nincs, ami arra enged utalni, hogy az újságcikket megíró egyén vagy hatalmas tévedésben élt, vagy hipnózis alatt állt. Ennek a megítélséhez azonban szükségünk lenne a cikk eredeti másolatára.
- Ez egyáltalán nem probléma- jegyezte meg Pickard.
- Bízzák csak ide, majd mi megoldjuk! – tette hozzá Ostwald.
-Ez esetben jobb lesz, ha sietnek - fordult hozzájuk Mr. Reed. - Forrásaink szerint az európaiak is erősen érdeklődnek az adott eset után.
- Nem lesz itt semmi fennakadás, uram! - biztosította őt Ostwald.
- Megelőzünk és lezúzunk mi bárkit - egészítette ki társa mondandóját Pickard
- Nagyszerű! – bólintott rá a dologra Mr. Johnson, majd az átoktörő szelleméhez fordult. – Ms. Telmor lenne olyan szíves, hogy elkíséri őket?
- Nem gond, uram!
- Egyszerűen briliáns! Maga pedig, Azrelius úr…
- Emlékeztetném a szerződésem részleteire, uram! – vetette közbe szemtelenül a mágus. –Csak abban a hadműveletben vagyok hajlandó részt venni, amit én is támogatok. Jelen esetben viszont sokkal égetőbbnek érzem a visszatérni kívánó isten ügyét, mint valami vámpírocska visszatérését. Bízok benne, hogy nélkülem is meg tudják oldani ezt az ügyet. – Ezzel az elf kisétált az Irodából.
- No, uraim és hölgyem, ne csüggedjünk, munkára – biztatta maradék beosztottjait Mr. Johnson. – Ja, és még valami: Mr. Reed, tájékoztatta már a Poklot Mr. Wolf telefonálásáról?
- Még nem, uram.
- Tegye meg minél hamarabb. Hadd tudja meg az a sok fekete páncélos marha, hogy kígyót melenget a keblén. Elvégre ha az Ügyosztály szopóágon van, mindenki szopóágon van…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
