1. Első lépés
ange de reve 2011.06.23. 23:23
Summary (szerző):
Egy gyerekvilág széthullik, és a Vándor már semmit se tehet, csak elviszi a Hercegnőt egy utolsó sétára.
A patak túloldalán, egy páfrány mögött varázslatba botlasz.
Az öngyűlölet világokat öl meg, a magad világát.
A reménykedés lassú haldoklás.
A csalódás egy séta.
A séta: élet.
Az élet keserédes süteményéből kínálok egy szeletet, stílszerűen tálalva.
Szerző megjegyzése: Bevezető, prológus, előhang, első lélegzet, első virrasztás, első vigília, ahhhhogy tetszik.
- Hány éves is voltál? Öt, vagy hat? Már nem emlékszem, rég volt.
- Hm. Annyi biztos, hogy rég, és én hat voltam, te pedig már akkor is vén.
- Ejnye, hogy beszélsz az idősebbel, Groza? Húsz éves voltam, nem vén. Erre tisztán emlékszem.
- Most harminc vagy, és vén.
- Pofátlan mai fiatalok.
- Látod, úgy beszélsz, mint egy vén. A Luppangok törzséből az egyik Vén, azok közül is a legráncosabb, legőszebb, legszőrösebb és legházsártosabb.
- Micsoda? Hát nem én voltam a dicső Aratel, aki a legvitézebb harcosa volt Grozalánia földjének? Hát nem én mentettem meg az ifjú Groza hercegnőt? Nem én voltam a legerősebb, legszebb harcosa a hercegnőnek?
- Igen, de azóta eltelt tíz kemény év. Az izmaid megpöttyedtek, megszőrösödtél, betokosodtál, kinőttél a harcosok közül. Aratelből Vén lett. Új címet kaptál Aratel, a Vén.
- E mögött van valami célzás...
- Jó a sztárügyvéd-szemed. Felnőttél. És nem játékból. Tényleg felnőttél... Mennem kell, Aratel. Tanulnom kell. A viszont látásra.
- Szia...
Groza egy átlagosnak nem mindig mondható tizenhat éves volt, átlagos piszkálódó iskolatársakkal, nyaggatózó szülőkkel és egyáltalán nem átlagos névvel. A furcsa nevet a dédapja hörögte a halálos ágyán, pont mikor ő megszületett. Aztán a dédpapa, száztizenegy évével meghalt. Igazán különc élete volt, rémes nagy fantáziája, csupa nagy szíve és rendkívül egyedülálló volt a családban, ahol mindenütt ügyvédek, rendőrtisztek, könyvelők, politikusok, fizikusok, kémikusok, matematikusok és egyéb földhözragadt munkájú emberek voltak. Mindig is sugárzott az egyénisége. Nem lehetett nem észrevenni őt, sokan szerették a különcségéért, de jó páran akadtak, akik ki nem állhatták, hogy az apa, nagyapa, rokon bá ilyen komolytalan.
- Köpök rájatok! - mondta ilyenkor, és tovább fantáziált. Aztán mikor elment a felháborodott rokonsereg, fáradtan sóhajtott. A szíve legmélyén bánta, hogy nincs a családban egy író, költő, festő, grafikus, zenész, táncos vagy akár egyetlen elmebeteg is.
Mikor a legkisebbik kis unokája, a friss Mrs. Stefanie Ievol terhes lett, fellobbant benne a remény. Talán az új jövevény, már olyan lesz, mint ő! (Tegyük hozzá, Mrs. Stefanie Ievol nem várta ilyen repesve a jövevényt. A terhesség erősen rontott az esélyein, hogy egy cég vezérigazgatója legyen. Annyira rontott, hogy a misziszt egészen az aktatologatásig fokozták. A kismama repesett a boldogságtól. Ennek a boldogságnak Groza nyögi a kínját.)
A dédpapa már akkor is a száztizenegyben járt, mégis erős, szívós ember volt. Csak akkor esett ágynak, mikor a kis unokája szülni kezdett. A baba világra jött, a dédpapa a nevét hörögve eltávozott.
A kislány cseperedett, az anyuka dühöngött, az apuka sikeres ügyvéd lett. Olyannyira sikeres, hogy nagy merészen minden ügybe beledugta az orrát. Egyszer csúnyán rávágták az ajtót, és bedugták egy jogi karra, professzornak.
Így, a két szülő igazságérzete romokban volt. Úgy próbálták felépíteni, hogy egy szem kislányukat sanyargatták. Persze toronyba még nem zárták, és nem tartották vízen és kenyéren, sőt. Mindent megadtak neki, de folyton leszidták. Soha nem volt jó, amit csinált.
Nem volt jó a gügyögés, a tipegés, a biciklizés, a táncolás, a rajzolás. Főleg az nem volt jó, ha bolond fantazmagóriákkal állt elő. Az aztán végkép rossz volt, és a kis Groza épp ezért tovább folytatta Grozalánia színes ecsetelését szüleinek. Főleg akkor, ha vendég volt náluk.
Ha vendég jött, az Groza számára a végítéletet jelentette. Felöltöztették, harisnyát húztak a lábára, szoknyát és fodros, szúrós blúzt, amiben állandóan viszketett. Kezelhetetlen, sötét haját becsigásították, lakkot fújtak rá és ronda nagy szalagokat tűztek bele.
Groza fantáziája csak ekkor indult be igazán, bosszúból.
Így, mikor a fontos, híres, elegáns vendégek megérkeztek és túl voltak a bájos üdvözlésen, sőt már le is ültek a társalgóban, a kislány vígan mesélni kezdett, szülei és a vendégek szavába vágva. A vendégek hol felháborodtak, hol egészen bájosnak találták a kislányt. A szülök arca pedig égett a szégyentől és a dühtől.
A rokonok egybehangzó véleménye volt: Olyan, mint a dédapja.
Groza, mivel a szülei egy szót sem voltak hajlandók mesélni a dédapáról, maga mesélt magának. A dédapa, Londer király volt Grozalánia öreg, bölcs, mégis erős uralkodója, aki a Luppangok törzséből származott.
A luppangok olyan csodalények voltak, akik már eredendő bölcsességgel születtek a világra, ám öregen és ráncosan. Esetenként, az igen öreg luppangok képesek voltak mágiázni, varázsolni is. Nos, Londer volt Grozalánia legelső luppangja, így ő bármire képes volt. Groza nagylelkűen felruházta az összes eszébe ötlő különleges képességgel. Aztán fokozatosan fosztotta meg a további luppangokat az ilyen jogoktól, míg végül csak az eredendő bölcsességet hagyta nekik. Akik még Londer luppang után születtek, azok lehettek a Vének, akik a király tanácsadói voltak.
Groza, mint kishercegnő szaladgált, sertepertélt királyi dédapja körül. Együtt harcoltak a gonosz ellen, együtt óvták a népeket. Londer király nagyon bölcsen, igazságosan döntött a gonosztevők sorsa felől, de ha a vétkező is kegyetlen volt, akkor a király se adott kegyelmet.
Ahogy nőtt a kislány, úgy a király egyre betegebb és gyengébb lett. Aztán egy végzetes betegség végleg megölte Londer királyt, és egész Grozalániában hatalmas pusztítást vitt véghez. Ez a betegség pedig a pszichológus volt.
Mikor Groza hat évesen iskolába ment, egyből feltűnt a patinás, zord iskola tanárainak különös képzelgéseivel. Figyelmeztették a szülőket: a lány képtelen koncentrálni, elkalandozik a figyelme az órákon, és nem iskolába való fantazmagóriákkal veszi el a többiek figyelmét is. A megoldás: pszichológus.
A pszichológus egy kedvesen mosolygó, szemüveges hölgy volt. A betegség hordozója, ő fertőzte el Grozalániát, ő ölte meg a királyt.
- Nem, Groza. Nincs se Grozalánia, se Londer király. Csak te vagy. Groza.
- Csak... én?
- Nem tetszik?
- Egyedül vagyok.
A gyilkos fertő elmosolyodott. - Ha az iskolában figyelsz, és úgy viselkedsz, ahogy elvárják tőled, már nem leszel egyedül. Rengeteg barátod lesz. Figyeld csak meg.
Fél év után Grozalánia fele teljesen kihalt volt. A betegség mindent kipusztított, a gonosz pedig elfoglalta ezeket a területeket. Már csak egy védőbástya állt: Groza kastélya. És egyetlen igazi barátja sem volt.
A szülők rettentő elégedettek voltak a drasztikus változással.
Aztán jött egy Vándor.
Az Ievol-kúria melletti, ugyancsak palotaszámba menő építménybe új lakók költöztek. Történetesen a Williams házaspár csemetéje az egyetemre járt, jogi karra, Ievol professzor alá. Így Ievolnak az első volt, hogy meghívja otthonába a diákját és annak családját.
A hat éves Groza szeme felcsillant. Itt az idő a kitörésre. Ha most nem rohan ki a gonoszok ellen, akkor a kastély oda, és egész Grozalánia elpusztul. Fegyvert és vértet ragadott: ami az anyja szerint harisnya és göndör fürtök voltak.
Túlestek a bájos bemutatkozáson. Groza olyan bájosan mosolygott, hogy még a szemét se tudta kinyitni, így csak akkor látta meg a vendégeket, mikor azok már leültek a társalgóban a vajszínű bőrkanapéra. Ievol állva maradt, az asszonykája pedig kávéval és süteménnyel kínálta a családot.
Groza egy puffra telepedett, a vendégeket méregette. Williams korán megőszült ember volt, de nagy, sőt hatalmas testtel és irtózatos krumpliorral. Mint egy koravén troll. A felesége ezzel szemben vékony, alacsony nő volt. Mit vékony! Csontváz! Az arcára ráfeszült a szoláriumozott bőre, a hidrogénnel kiszívott haja csak úgy fehérlett.
Még hergelte odabent a kastélyban a katonáit. - Betegséget hoztak ránk, elnyomtak, elfoglalták a földjeinket, megölték dicső királyunk! És még ideállítanak egy trollal és egy halálmadárral?! Gúnyolni akarnak?! Hagyjuk mi ezt, tűrjük a megalázást?!
Mrs. Williams nagyon bájosnak találta a fürtös, szalagos, fodros Grozát. Stefanie nyájasan elmosolyodott.
- A Noblesse Oblige kisiskolájába jár. Most elsőéves.
- Ó, az én kisfiam is oda járt. Pazar iskola. Mire gimnáziumba került már tudott vívni, lovagolni, íjászkodni, zongorázni, táncolni! Hát akkor képzelheti kedvesem, milyen csodákat művelt vele maga a Nagy Noblesse!
Ievolt közbeköhintett, whiskyt töltött Williamsnek és magának, aztán a poharát emelte.
- Semmi szükség képzelgésre, itt a tény maga: ez a fiú ügyvédnek született.
- Reméljük, Groza is épp ilyen született csoda - mosolygott negédesen Stefanie.
Groza felpattant a lovára, és a szétzúzott várkapuk felé lovagolt, kivont karddal. - Nem hagyjuk! Nincs több megaláztatás!
A kislány bájos mosollyal felugrott, és Mrs. Williams ölébe ült, átkarolta a nyakát, és szeretetteljesen megölelte. A csontvékony hölgy meglepetten pislogott, az Ievol szülők lefagytak.
- Maga úgy hasonlít a nagymamámra! - gügyögte Groza.
Ievol zavartan köhintett. - Groza, nem ismerheted nagymamád. Egyiket se.
- Tudom, apa. Ott fekszenek lenn a föld alatt, hat láb mélyen. Csontvékonyak és csontcsúnyák. Az egyik nagyi is úgy hasonlíthat erre a kedves nénire - mosolygott Groza ártatlanul, és megint átölelte a sokktól tátogó Mrs. Williamst. Nem is foglalkozott anyja sikoltásával, apja fuldoklás szerű hörgésével.
Aztán gondolt egyet, és Williams ölébe ült át.
- Maga pedig olyan, mint egy nagy, koravén troll. Akik kőkemények és kőbuták - negédes, teliszájas vigyort villantott az elképedt férfira, aztán tovább pördült, mit sem foglalkozva anyja és apja hisztérikus reagálásaival.
A fiú, aki elé pördült nem volt se halálmadár, se troll. Sőt, egyáltalán nem is hasonlított a szüleire. Félhosszú piszokszőke, rakoncátlan hajával, fiatalos, az elfojtott nevetéstől vörös arcával, a vidámságtól csillogó égszínkék szemével sokkal inkább emlékeztette őt egy vándorra, vagy bujdosó hercegre, mint halálmadárra vagy trollra.
- Vándor - bukott ki a szájából. A fiú legyűrte röhögéskényszerét, és kíváncsian előre hajolt, a térdeire támaszkodott. Kicsit félredöntötte a fejét, kíváncsian, mosolyogva nézett az elhűlt Grozára.
- Groza... irány... a...! Szobádba! Most! - hörögte, visította Stefanie.
A kislány rajtakapottan, rémülten megpördült, és kopogós lakkcipőjét elhagyva kiszaladt a társalgóból.
Az Iovel-kúria, és az egész palotanegyed a város legszélén terült el, ahonnan már csak a vadregényes hegyek, völgyek terültek el. Az érintetlen természet.
Az ő kúriájuk mögött szökőkutas, rózsalugasos giccskertet rendeztettek be. Műpatakkal, génkezelten zöld műfűvel és génkezelten színpompás, ám illat mentes virágokkal. A hátsó kertrész már benyúlt az erdőbe, és mivel így volt: senki nem foglalkozott vele. Tele volt gazzal, az erdő teljesen benőtte a kis cserjékkel és az alacsony ágú fákkal. Groza itt szokott kikóborolni az erdőbe. Még egy rejtett odúja is volt, ahol váltásnadrágot rejtegetett.
Szétdobálta a fodros ruhát, a harisnyát, aztán kitépte a hajából a szalagokat, nadrágba, zokniba, pólóba és cipőbe bújt, aztán elsietett a régi, borostyánnal benőtt kertkapuig. Átmászott rajta, és már sehol se volt.
Belegázolt a kis patakba, a másik parton már látta a bokrok között megcsillanni a kardját. Aztán gondolt egyet, és a fejét a lassú folyású vízbe dugta, majd csiga- és lakk mentes hajjal vidáman mászott ki a túlpartra.
- Te vagy a született csoda?
A kardját kirántotta az aljnövényzetből, és már úgy fordult az idegen felé, rászegezve a kardot. Lepetten pislantott, mikor felismerte Vándort.
- Ki vagy, és mit akarsz? - szegezte neki a kérdést, de nem eresztette le a kardot.
- Vándor vagyok, nem emlékszel? - És mosolyogva a patakba lépett. Groza rémülten emelte a kardját. A patak a határa Grozalániának. Nem engedheti, hogy jött-ment vándorok törjenek be a birodalmába.
- Állj meg, Vándor! - Keményen, szigorúan nézett a fiúra. - Ide nem léphetsz be csak úgy! Ez már más világ! Távozz, mielőtt megízleled a pengémet!
- Egy vándor oda megy, ahova akar. Nem tartóztathatsz fel egy ilyen kis karddal - És a vándor tovább gázolt a patakban.
- Ne merd ide betenni a lábad - sziszegte dühösen. Fenyegetve érezte magát. Eddig senki nem jött még a birodalmába. - Ne zaklasd az itt élő népeket, van elég bajuk vándorok nélkül is! Pusztít a betegség, mindenhol ott a gonosz! Ne gyere ide! Keress más világot.
Vándor döbbenten megállt a patak közepén.
- Ha ilyen keserves a helyzet, hadd segítsek. Segítek legyőzni a gonoszt és a betegséget.
Groza a fejét rázta, vízcseppek röppentek szét a hajából. Egyre csak szorította a kardot, és dühösen nézett Vándorra.
- Nem! Nem vagy ide való!
- Akkor tégy próbára! - húzta ki magát Vándor. Groza összehúzta a szemét, leeresztette a kardot.
- Jól van. Ha ide való vagy, keresd meg a kardod.
Vándor felnevetett örömében. - Esküszöm, már tudom is, hol van! Ott csillog a bokor alatt a penge!
Groza a mutatott bokor alá kukkantott, és valóban ott volt. Az övénél jóval nagyobb és kevésbé csillogóbb, de igazán vándorhoz való. Groza elvette, és két kezébe fogta.
- Jól van, Vándor, de ez még elég nekem.
Vándor fölényes vigyorral nézett rá. - Nocsak, ki vagy te, hogy ennyi elvárásod van?
- Ez az én birodalmam! - csattant fel a kislány. - Meg kell védenem az újabb ártásoktól!
Zihálva nézett le a partszegélyről a patakban álló, elkomolyodott Vándorra. Pár pillanat után Vándor térdre ereszkedett a vízben.
- A nevem Aratel. Kész vagyok bármire érted. Megvédelek a gonoszoktól, hogy te tudd védeni a birodalmad.
A kislány lehajtotta a fejét, a vándor kardja kiesett a kezéből.
Ahogy Vándor így elnézte, kis koronát látott a fején, napfényből, így hozzátette: - Hercegnő.
- És vajon a betegséget is elűzöd? És vajon a birodalmat is újra felépíted? És vajon nem árulsz el az ellenségnek? - mondta Groza, de alig hallhatóan. Aratel, a Vándor odament hozzá, és felugrott mellé a partra.
- Ha megtudom mi a betegség, ha megtudom, mi a birodalom, akkor elűzöm, és felépítem. Az ellenséget pedig mind egy szálig kiirtom innen. A szavamat adom.
Groza halkan felnevetett, és felvette Vándor kardját a földről, majd maga előtt tartva egyre csak hátrált be az erdőbe, miközben Aratelre nézett.
- Üdvözöllek Aratel, a Vándor, Grozalánia földjén! - A lepett Aratelnek dobta a kardot, majd elszaladt. - Gyerünk Aratel! Bizonyítanod kell, hogy rátermett harcos vagy! Hogy meg tudod menteni a kastélyt! Siess, siess!
És a vándor a hercegnő után szaladt, vigyázva rá.
Groza Aratellel az oldalán megvédte az utolsó várat, és lassan visszahódították egész Grozalániát. Aratel, a Harcos már nem kívülálló volt, része volt a világnak. Ott nem számított a kor, vagy a tudás.
És ma már az se számít, hogy mi volt akkor. Groza unottan tépdeste a radírját, és a letört darabokat az ablakra pöckölte. Tanult, valami tankönyv volt előtte.
Nem számít, mert Aratel nem sokkal később elment. Ő alig múlt nyolc, és a vándor volt minden védőbástyája, a támasztéka, és hitte, ahogy egy kislány hinni tud az életben, hogy Aratel soha nem hagyja el.
Ám egyszer Vándor megjelent előtte koszos úti köpenyében, fejet hajtott, majd megrendülten térdre esett és magához szorította Grozát.
- Egy vándor arra született, hogy járja a világot. Mennie kell, mert valami erő kényszeríti, valami hatalmasabb dolog, aminek nem lehet ellent mondani. - Ezt suttogta, és Groza arcát már eltorzította a sírás. - Légy bátor, Hercegnőm. Talán ma látjuk egymást utoljára.
Aznap késő este Grozát felkeltette valami, egy fura érzés. Leosont a lépcsőn, a társalkodóból hangok és fény szűrődött ki. Groza hívta az árnymestereit a hercegnői udvarból, és egészen közel lapult az ajtóhoz, a kulcslyukon be is tudott kukucskálni.
Látta apját, a szófán ülő anyját és Aratelt. Pezsgőztek, az aranyszínű lé vígan gyöngyözött a kristálypoharakban. Hallotta, hogy miről beszélnek. Még mielőtt Aratel, a Vándor végleg elment volna, ő száműzte a birodalmából és egyúttal a szívéből is. Aratel, a Hazug, a Megvesztegethető, a Pénzlátó, az Áruló, többé nem teheti be a lábát Grozalánia földjére.
- Jól fizető állást ajánlottak, ha ott fejezem be az egyetemet. És ha annál a cégnél leszek pályakezdő, akkor biztos sínen leszek. Most ez a legfontosabb.
A birodalmat percek alatt olyan vész perzselte fel, amit a pszichológus se tudott okozni.
A hercegnőt álmában merénylet érte. Ébren volt ugyan, mikor nyílt az ajtó, és az orgyilkos halkan a sötétbe suttogott, de úgy tett, mintha aludna. Az orgyilkos az ágyhoz sétált, megsimogatta Groza sötét haját, majd puszit nyomott az arcára.
Groza szorosan lehunyta a szemét, lesöpörte a földre a maradék galacsinokat. Képtelen tanulni. Délután épp egyszerre érkeztek a ház elé. Groza hazafelé ment, Aratel a szüleihez.
Egyből felismerte, rengeteg képet közölt le róla az újság, leginkább a jogi folyóiratok. Apja mindig megvette elolvasta, és vele is elolvastatta. Hogy biztosra menjen, Mr. Ievol megkövetelte, hogy Groza hangosan olvassa fel az újságot. Bár egy vadidegen volt a számára, egy férfi, egy sztárügyvéd, akinek tudta a nevét. Az ő nevét mindenki tudta.
Aratelen látszott, hogy csak nehezen meri felismerni őt. De végül odalépett elé, és a két ház találkozásánál, ahol az egyik csicsás kerítés felváltja a másikat, kezet ráztak, és Aratel mosolyogva szólította meg: - Hercegnő.
A mosolya nem neki szólt. A mosoly mindenkinek szólt, a kamerának, az ügyvéd úr védjegye volt.
- Egy Vándor visszalátogat.
Groza felnézett a férfira. - Miről beszélsz?
Aratel szeme elkerekedett. - Elfelejtetted?
A lány félre nézett, magában rázta a fejét és toporzékolt, „Ó, nem én”. Aratel tűnődött.
- Hány éves is voltál? Öt vagy hat? Már nem emlékszem, rég volt.
Másnap reggel ismét összetalálkoztak. Groza a kertkaput csukta be maga után, mikor Aratel gyors léptekkel a sportkocsijához sietett. Groza merev arccal nézte végig, ahogy a sztárügyvéd, orrán tükrös lencséjű napszemüveggel, feltépi a batár ajtaját, és szállt is befelé... mikor észrevette őt.
- Ne vigyelek el?
- Ne.
Aratel otthagyta a nyitott ajtós kocsit, hogy Groza elé állhasson. - Délután nincs kedved sétálni? Ott a régi helyen, a patakon túl.
Groza felnézett rá, saját megrökönyödött arcát látta viszont a napszemüvegben. - Oda te...
- Kíváncsi vagyok, hogy mi hasznomat leli a hercegnő, mint luppang. – A kamera-mosoly kíséretében letolta az orráról a szemüveget.
- Semmit. Mivel tegnap csak ironizáltam. Te nem vagy luppang. Te Aratel vagy, a Száműzött.
A férfi élénken csillogó szeme hirtelen nagyon merev és acélszerű lett. Visszatolta a szemüveget az orrnyergére. - Azért csak sétáljunk délután.
|