|
9. Berlin felett az ég
Kharex 2011.06.24. 18:04
Az út gyűlöletesen sokáig tartott most, hogy képességeinek legjavát a saját testébe zárták előle. Az USA és Berlin között húzódó távolság megtétele fénykorában körülbelül egy másodpercébe került volna, ehhez képest már szinte önmaga arcon köpése volt a kis repülő, ami bár mindent megtett, természetesen nem hozhatta ezt a sebességet. De legalább a kerozint nem fogyasztotta. Érezte, ki ül benne. De akkor is, szar érzés volt. Kicsit, sőt, nagyon, olyan, mintha az embernek meglenne a világ legjobb jachtja, de véletlenül bezárná a fészerbe, így a nagyapja békebeli evezősével kéne horgászni mennie. Az eredmény ugyanaz, csak az érzés más. Teljesen más.
Ryan Wolf sóhajtott egyet, majd lelépett az utolsó lépcsőfokról is, és megérkezett a Spree partjára. A folyó pofátlanul tiszta volt. Se pillepalackok, se eldobott óvszerek, se aligátorok. A vörös ballonkabátos férfi egy pillanatra határtalan nosztalgiával visszagondolt a Mississippi mindhárom alkotóelemben bővelkedő folyására, majd elkezdte figyelni a partot.
Az, akire várt, még nem volt itt. Igaz senki egyéb sem. Míg a Mitte közelében a folyópart minden bizonnyal állandó jelleggel tele van zsúfolva andalgó szerelmespárokkal, addig a Tegel környékét már jóval kevésbé preferálták a berliniek, ha meghitt hangulatról volt szó. Épp ezért vált a körzet ideális helyszínné, ha az ember kevésbé legális dolgokat akart kivitelezni, anélkül, hogy a rend helyi őrei roppant udvariasan szitává lőnék.
Másfelől Ryan Wolf maga sem volt benne biztos, hogy a Tommy-val ápolt kapcsolata olyan dolog, amit egy főnél nagyobb tömeg előtt is nyíltan felvállalna. Őszintén szólva mindent megtett azért, hogy a lehető legkevesebbet kelljen érintkeznie azzal a kis csúszómászóval, viszont azt el kellett ismernie, hogy ha az ember biztonságban akar tudni valamit, Tommy-nál ideálisabb választás szóba se jöhet. Épp ezért kereste fel annak idején maga is pont az Árust, pár nappal azelőtt, hogy az Ügyosztály pontot tett volna első itteni pályafutásának végére.
A csend nyugodt varázsát a távolban felcsendülő éneklés verte szét századmásodpercek alatt.
- Stiiiiiiiille NACHT! – Az összhatás körülbelül olyan volt, mintha kereszteznénk egy jódlizás művészetében jártas helvét pásztorcsapatot valami zúzósabb thrash metál zenekarral. – Heiliiiiiiigeee… NACHT!
Tommy egyszerűen imádott énekelni, és ebben a tevékenységében még az sem zavarta, hogy a NATO tagállamai pár éve már komolyabban is fontolóra vették, hogy a következő Genfi egyezmény tiltólistájára már az ő előadásában elhangzó dalokat és verseket is felveszik, prioritás szerint valahova a hadifoglyok lassú és brutális kivégzése és a biológiai fegyverek bevetése közé.
- Aaaaaaaales schlaft. Eeeeeeeinsam WACHT!
Az éneklés mellé lassan bekapcsolódott egy rozoga motor egyenletes bőgése is, azonban Tommy hangját egyszerűen nem tudta elnyomni, így Ryan Wolf végighallgatott még négy strófát, mielőtt az alacsony merülésű, folyami hajózára tervezett jármű kikötött mellette.
A bádoglemezekkel megerősített kaszniról először egy magas, vékony néger lány ugrott le, majd a hajó orrából kinyúló kötelet a part mentén sorakozó egyik oszlophoz erősítette. Ryan Wolf nem emlékezett rá, hogy pár másodperccel ezelőtt akár egy oszlop is lett volna ott.
- Jó estét, Tabita! – köszönt a érfi a négernek, aki válaszul csak bemutatott neki. Még csak oda sem fordult. – Látom, még emlékszel az utolsó találkozásunk némileg… sajnálatos eseményeire.
- Pontosan két deci vér maradt bennem, Wolf!
- De legalább neked is jó volt előtte? – kérdezett rá a férfi. – Ezt valahogy elfelejtettem megkérdezni, amikor a sürgősségire vittelek be…
A néger nő nem válaszolt, inkább visszaugrott a hajóba, és pár másodperccel később Tommy-t tolta ki onnan.
Tommy volt az egyetlen olyan lény Itt és Ott, aki elmondhatta magáról, hogy egy ork és egy goblin nászából született, hála valami bizarr humorérzékkel, sok szabadidővel és némi hatalommal megáldott mágusnak. A szerencsétlen kreatúra bőre halvány zöldben játszott, szemei nagyok voltak, vizenyősök és dülledtek, szájából megsárgult fogak sokasága meredt a világra. Kezein hatalmas, zsírréteggel borított izmok duzzadtak, hordószerű mellkasáról senki sem tudta eldönteni, hogy a sörhas vagy irigyelni való felsőtest. Lábai hiányoztak, sosem mesélt róla, hogy egész pontosan miként is vesztette el őket, így egy talicskába kényszerült tolószék gyanánt.
- Szép estét, Herrn Wolf – köszönt rekedtes hangján a vörös ballonkabátos férfinak. – Miben segíthetek önnek ezen a szép, csillagfényes éjszakán?
- Szeretném visszakapni azt, amit pár évvel ezelőtt letétbe helyeztem nálad – tért azonnal a lényegre a másik. – Úgy látszik, hamarosan újra szükségem lesz rá.
- Vissza a melóhoz, ugye, Herrn Wolf?
- Feltétlenül. Hiányzik már a testmozgás.
- És mégis, mit szándékozik csinálni, ha nem veszi tolakodásnak a kérdést.
- Annak veszem. Mostanság már információval is szoktál kereskedni, Tommy?
- Csak ha megfizetik, Herr Wolf.
- És mégis, kinek beszéltél volna rólam?
- Az európaiaknak vagy az Ügyosztálynak. Egyre megy. Manapság már nincs akkora különbség az euró és a dollár között.
- Ha te mondod. Visszatérhetnénk az üzletre? Hol van a csomag?
- Egy bank csomagmegőrzőjében. Mondhatom a címet?
*****
- Herzlich Wilkommen… - kezdett bele a fiatal, jólöltözött, jóltáplált, pirospozsgás arcú banki alkalmazott, de Ryan a szavába vágott.
- Beszél valami emberi nyelvet is? Angolt?
- Természetesen, uram! – váltott azonnal nyelvet a banki tisztviselő. – Csak a legtöbb turista szereti, ha németül szólítjuk meg őket. Azt mondják, sokkal autentikusabb.
- Értem. Amennyiben biztosítom róla, hogy én már tökéletesen autentikusan érzem magam, akkor beszélhetünk angolul?
- Semmi akadálya, uram!
- Nagyszerű. Az én nevem Ryan Wolf, és van itt egy csomagom.
- Értem – mondta a férfi, majd a pultra helyezett számítógépe fölé görnyedt, és eszeveszett sebességgel kezdte verni a billentyűzetet, hogy pár másodperc múlva újra kiülhessen a roppant udvarias mosoly az arcára. – Valóban van itt egy uram. Láthatnék valami fényképes azonosító okmányt? Útlevél, jogosítvány, ilyenekre gondoltam.
Ryan Wolfot nem érte felkészületlenül a kérés: vörös ballonkabátjának zsebében ott lapult a Tommy-tól beszerzett útlevél, amit át is nyújtott a német alkalmazottnak. Az ügyintéző tekintete boszorkányos sebességgel cikázott az útlevélbe ragasztott fénykép és az előtte álló ember arca között vagy fél percig, mire újra elmosolyodott.
- Köszönöm, uram. Úgy látom, itt minden rendben van. Ha lenne szíves várni pár percet, amíg előhozom a csomagját.
A vörös ballonkabátos férfi türelmetlenül várt, míg végre újra feltűnt az alkalmazott, aki a kezében egy körülbelül negyvenszer harmincas csomagot szorongatott, szemmel láthatóan nem minden erőlködés nélkül.
- Ez lesz az, uram – lihegte. – Elég súlyos, ha szabad megjegyeznem.
- Tudom – válaszolta izgatottan Ryan Wolf, majd felemelte a pultról a kartondobozt.
Leírhatatlan érzés volt. Mintha csak egy harminchat kilós, eredetileg hatlövetű testrészét kapta volna vissza. Talán azért, mert ez így is volt. A férfi szája torz mosolyra húzódott, egy pillanatra felfedve szabálytalanul egymásra nőtt fogait, majd búcsút intett a hivatalnoknak, és kilépett a bankból.
Nem csak kedvelt fegyverét kapta vissza, régi énjének egy másik meghatározó vonása is feléledt benne: ismét éhes volt, hosszú évek után először.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
