|
10. Instant agyérgörcs, kifejezetten haladóknak
Kharex 2011.06.24. 18:07
O'Bryan nyomozó maga sem tudta már, hanyadjára veszi számba egész eddigi élete során elkövetett bűneit, amikért az Isten az irodájába szabadult két öltönyös idiótával sújtotta, de volt egy olyan érzése, félelmetesen magas szám jönne ki. Mégis, a hihetetlenül sok átgondolás ellenére, nem jött rá, mivel érdemelte ki a két sorscsapást, akik immár bő fél órája pusztították a szobája levegőjét és az agysejtjeit határtalan lelkesedéssel.
- Még egyszer megkérdezzük, nyomozó – kezdett bele a jó két méteres anyaszomorító.
- Hiszen biztos maga is tudja, hogy ismétlés a tudás anyja – fűzte tovább a gondolatot alacsonyabb, enyhén kisfiús vonásokkal megáldott társa.
- Mit gondol, miért került egy egyszerű újságcikk hirtelen a titkosított adatok közé?
- Mivel maga ennek a porfészeknek az ügyeletes zsaruja, gondoltuk, illene valamit tudnia az esetről. Netán tévedünk?
- Mondja meg bátran, néha hibázunk ám mi is.
- Elvégre senki sem lehet tökéletes.
- Pontosan ahogy Mr. Ostwald mondja. Bárki tévedhet ám.
- Azt hiszem, felfogtam a kérdésük lényegét – szakította félbe a másik kettőt a nyomozó, aki érezte, hogy az öltönyösök kezdenek belemelegedni, így leállította őket, mielőtt kénytelen lett volna végighallgatni egy újabb eszmefuttatást, amihez hasonlót már vagy tucatot végigülhetett az elmúlt harminc perc során, csak ezúttal a tévedhetetlenség témakörében.
- Ez esetben lenne szíves válaszolni rá? – csapott le egyből a magasabbik, akit a társa csak Mr. Pickardnak nevezett
- Természetesen. Mint már többször is kifejtettem maguknak, egyenesen az FBI kérelmezte a dolgot. Ezt tudom, ennyit fogok maguknak elmondani. – A nyomozó a fogai között szűrte a szót, miközben azt latolgatta, vajon mennyit kapna, ha keresztüllőné mindkét idiótát.
- És mondja csak, emlékszik rá, ki hívta az FBI-tól?
- Persze. Valami nő.
- Ezzel határtalanul sokat segített, ugye tudja? – Ostwald hangjából valósággal csöpögött az irónia.
- Mondhatni megoldotta minden problémánkat, ráadásul rögtön kétszer is – fűzte hozzá Pickard.
- Rendben – morogta megadóan a nyomozó, aki rájött, hogy úgy szabadulhat meg leggyorsabban a két öltönyöstől, ha elmond nekik mindent, amit tud. – Valami franciás neve volt annak a nőnek. Deboa talán? Vagy Duffeao?
Ez volt az első pillanat, hogy a két anyaszomorító elfelejtett negédesen mosolyogni. Kissé ijesztően festettek az új, komor arckifejezésükkel. Ráadásul mindketten azonnal az öltönyük alá nyúltak. Ez a mozdulat határozottan nem nyerte el a nyomozó tetszését. Hirtelen ő is késztetést érzett arra, hogy az íróasztala jobb felső fiókjában matasson, ahol történetesen egy tökéletesen illegális Tech-9-es géppisztoly lapult, nehezebb időkre.
- Mi a hézag, fiúk? – kérdezte idegességtől enyhén remegő hangon. – Egészen eddig olyan vidámnak tűntek, most meg hirtelen elkomorodtak. Tán valami bajuk van a franciákkal?
- Csak ezzel az eggyel – mondta komoran Ostwald.
- Mondhatni nem szeretjük a kis baráti körét – tette hozzá Pickard.
- Mi van? – kérdezett vissza a nyomozó. – Maguk nem komálják az FBI-t?
- Természetesen őket sem, de most nem róluk beszélünk.
- Ugyanis jobb, ha tőlünk tudja, hogy Ms. Deboa nem FBI ügynök…
- Ő inkább a mi szervezetünk európai megfelelőjét vezeti.
- Várjunk egy pillanatot! Maguk azt állítják, hogy engem átvertek? – A nyomozó mindig is büszke volt az átlagnál gyorsabb felfogására.
- Így is mondhatjuk – erősítette meg a gyanúját Pickard.
- Ezek után lehetne olyan kedves, hogy feloldja a titkosítást?
- Ha már így felnyitottuk a szemét.
- Ez lenne a legkevesebb.
- Vagy talán ön nem ért egyet?
- Mondja ám nyugodtan, ha más véleménye van.
- Mi mindig megköszönjük, ha valaki más szögből is megvizsgálja a tényeket helyettünk.
- Ezt nevezik kooperatív éleslátásnak.
- Márpedig mi támogatjuk az ilyesmit.
- Ön is támogatja, Mr. O'Bryan?
- ELÉG! – fakadt ki a vörös hajú nyomozó, aki már az őrület határán táncolt, hála a két öltönyös anyaszomorítónak. – Maguknak van igazuk, magukkal értek egyet, mindent támogatok, amit maguk, sőt, még az alsógatyám márkája is pontosan ugyanaz, mint amit maguk is viselnek. Befognák végre?!
- Természetesen! A maga irodája, a maga vára, a maga szabályai.
- Pontosan ahogy Mr. Pickard mondta. Ha pedig valami kivetnivalót talál bennünk, közölje ám nyugodtan, bírjuk mi a negatív kritikát.
- Maximum utána fejbe lőjük azt, aki bírált minket.
- Azt hiszem, felfogtam a helyzetet. – A nyomozótól már csak beletörődött suttogásra telt. – Lennének szívesek elfáradni a szomszédos épületben található Központi Irattárba? Ott találják az újságcikket. Meg minden mást, ha esetleg szükségük lenne még valamire. A további kérdéseikkel a sorállományt keressék meg. Ha kedvük úgy tartja, gyújtsák fel az egész várost, csak nyomatékosan kérem magukat, hogy ide ne jöjjenek vissza többet.
- Kifejezetten nagy élmény volt önnel beszélgetni, nyomozó, a viszontlátásra! – búcsúzott Pickard.
- Ha van kedve, találkozhatnánk még párszor – tette hozzá Ostwald.
- Lesz például egy kerti parti a következő héten, ha kedve tartja…
- NEM – ordította kétségbeesetten a nyomozó. – Kibaszottul nem tartja az a kurva kedvem! Most pedig már tényleg viszlát van, uraim!
A két öltönyös egymásra nézett, vállat vont, majd szó nélkül elhagyta az irodát. A következő fél órában O'Bryan nyomozó magába döntött hat doboz sört és fél üveg konyakot, de terve kudarcba fulladt: amikor másnaposan felébredt, tökéletesen emlékezett a beszélgetés minden egyes apró részletére.
*****
A Központi Irattár első ránézésre pont annyira festett impozánsan, mint egy disznóól, amibe párszor belement vagy egy tucat nyerges vontató. A falakról mállott a festék és a vakolat, az ajtó tűrhetetlenül nyikorgott, a mennyezetre csavarozott négy neoncső közül csak minden negyedik égett, ráadásul még az egész gyűjteményre felügyelő nő is alacsony volt, ronda és kifejezetten szigorú.
- Nem is értem, hogyan tudtuk magunkat keresztüldumálni rajta – jegyezte meg Jane Telmor lelke, aki jó másfél méterrel a föld fölött lebegett, és éppen az újságcikk eredetijét kereste az irattár számtalan polcának az egyikén.
- Valószínűleg csak nagy szerencsénk volt – válaszolt neki Peter Ostwald két hatalmas halom újság közül.
- Legalábbis nagyobb, mint ezzel a rohadt cikkel – egészítette ki társát Sam Pickard. – Egyszerűen el nem tudom képzeli, hogy a nyomozó hová rakta azt az átkozott szart…
- Úgy látszik, én igen – jegyezte meg vidáman az átoktörő. – Itt van, közvetlen valami enciklopédia mellett. Úgy látszik, a kisvárosokban ezt jelenti a titkosítás… Felvenné valaki helyettem? Félek, nekem elég nehezen menne.
A két férfi odasétált a szellemhez, majd Pickard elvette a vékony papírlapot a vaskos, piros kötésű könyv mellől. Már épp indultak volna ki, amikor a bejárati ajtó megnyikordult, ezúttal sokkal baljóslatúabban, mint amikor még ők jöttek be rajta.
- Fiatalember, mégis mit képzel? – csattant fel szinte azonnal a felügyelőnő. – Ez itt a Központi Irattár, Ide nem jöhet be azzal a fémgallérral a fején! Követelem, hogy…
A felháborodott szavak elhaltak, majd egy test puffant a koszos, karcos parkettával borított padlón.
- Ne féljen – szólalt meg egy férfi mély, érzelemmentes hangon. – Nem halálos. Pusztán a lelke fog elaludni pár évre. Ha jól tudom, maguk kómának nevezik az ilyesmit.
Az Ügyosztály három munkatársa egymásra nézett, majd elkezdett nagyon óvatos léptekkel a legközelebbi ablak felé osonni. Elkéstek. A mögöttük tornyosuló könyvespolc pont akkor robbant apró darabokra, amikor elindultak.
- Vagy úgy! – közölte a levegővel az ismeretlen férfi, aki erős akcentussal beszélte csak az angolt. – Az Ügyosztály csahos kutyái megelőztek volna?
- Úgy is mondhatjuk – válaszolt neki Ostwald, jobbjával újra az öltönye alá nyúlva.
- De akár úgy is, hogy ezt megszoptad, haver – tette hozzá a magáét Pickard, fél kézzel szintén az öltönye alatt.
Jane semmit sem szólt. Ő csak lebegett a félelemtől bénán, tágra nyílt szemekkel. Ő érezte az újonnan érkezett férfi erejének nagyságát.
- Kár. Nem szeretek életekkel játszadozni. Adjátok ide azt a cikket, és már itt sem vagyok.
- Hívni kéne a Delta Csillagot – jegyezte meg Pickard immár a társainak.
- A srácok itt állomásoznak a közelben, és várják a cikket, meg persze minket is – egészítette ki Ostwald.
- Akkor ez a ti reszortotok lesz, fiúk – sóhajtott egy nagyot Jane . –Én viszonylag nehezen tudnám megfogni a papírt…
- Mondasz valamit.
- Akkor mi megyünk is.
- Fél percen belül itt is vagyunk.
- Te addig csinálj valamit ezzel az európai balfasszal.
- Tényleg csak fél perc lesz, nem kell aggódnod.
Ezzel a két férfi megfordult, és már át is vetődött az ablakon, egyedül hagyva a szellemet a férfivel, aki lassan előlépett az árnyak takarásából. Magas, szikár teste volt, amit többek között egy sötétkék viharkabát és egy farmer borított. Egyenes szálú, fekete hajába vegyült néhány hófehér tincs is, enyhén mandulavágású szemei ridegen, lenézően tekintettek világra, szája szegletében gúnyos félmosoly bujkált. Bal vállát, nyakát és arcának a bal részét fényesre csiszolt páncélgallér védte, amit látszólag semmi sem rögzített a testéhez, mégis szilárdan a helyén maradt.
- Úgy látszik, te leszel az első – jegyezte meg a nő szellemére pillantva. – Bátor dolog, hogy maradtál, de egyben hihetetlenül ostoba is. Vagy tán nem tudod, ki vagyok én?
- A Lélekevő – vágta rá azonnal a nő. – A Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás más világból ideszökött ölebe, a NPE ütőkártyájának tanítványa, félvér vámpír. Ennyi elég?
- Még sok is. Kérlek, bocsásd meg nekem, amiért végzek most veled.
A férfi balja hirtelen kékes tűzbe borult, de ezzel csak annyit sikerült elérnie, hogy Jane egy kicsit feljebb vonta a szemöldökét.
- Az a baj, hogy ehhez előbb el kell kapnod – jegyezte meg gúnyosan a nő, majd egyetlen apró felvillanással áthelyezte magát a túlvilágra, hogy aztán az ellenfele háta mögött térjen vissza a valóság síkjába.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
