Április elején járt már az idő, ami csak egyet jelentett: vészesen közeledett az érettségi időszak. Főszereplőnk Aletta Green, egy átlagos tizennyolc éves, gimnazista lány, aki az asztal fölé görnyedve próbálta memorizálni a történelem tételeket, s közben többször is elátkozta a tanárt, amiért az sosem tudja eldönteni, melyik nap akar íratni a tételekből, így kénytelen volt minden nap átnézni őket, pedig még más tantárgyakkal is foglalkoznia kellett volna. Idegesen rágcsálta tollának a végét, majd hátradobta hosszú, barna haját, hogy ne zavarja a koncentrálásban. Mikor ránézett az órájára, akkor tudatosult benne, hogy már régen elmúlt tíz óra is, pedig ő már kilenc órakor ágyba szokott bújni, hogy reggel frissen keljen fel. Sóhajtott egyet, s úgy döntött, majd másnap reggel folytatja a tanulást. Gyorsan lefeküdt, s azonnal elnyomta az álom.

* * * *

Lovak patájának dobogása törte meg a csendet. A fénylő tó mellett egy szőke hajú fiú vágtatott el, miközben hátra-hátrapislogott, üldözik-e még. A zajok elültek, de ez nem jelentette azt, hogy elmúlt a veszély. Gyorsan leugrott lováról, s előrántotta kardját, úgy várta a támadást. Bármerre nézett, csak a sötétséget látta. Halkan lélegzett, mégis zajosan hatott az erdő csöndjében. Megreccsent egy ág, s a fiú gyorsan arra kapta a fejét. Épp időben, mert az egyik fáról egy álarcos alak ugrott le, kardját a fiú felé lendítve, aki épp időben elugrott támadója elől. Az álarcos nem támadt újra, hanem járkálni kezdett áldozata körül.

- Ki maga? – kérdezte nyugodt, selymes hangon a fiú, s közben szemmel tartotta támadóját.

Azonban az álarcos alaknak esze ágában sem volt megszólalni, csak a szeme villant meg a holdfényben, majd a következő pillanatban támadásba lendült. Úgy tett, mintha elölről támadt volna, de közben oldalra pördült, s balról próbált bevinni egy halálos döfést, azonban a szőke fiúnak hihetetlenül jó reflexei voltak, s hárította a csapást. Az álarcos újra támadt volna, amikor egy hangos nyerítés hasított az éjszakába, s az álarcos elfutott. A fiú leeresztette kardját, és nagyot szusszantott, majd abba az irányba nézett, amelyből a lovast sejtette. A sötétségből kibontakozott egy pej ló, s a rajta ülő, páncélban feszítő férfi. Amint meglátta a fiút, rögtön leugrott lováról, és térdre vetette magát.

- Nem esett baja, uram? – kérdezte alázatos hangon.

- Állj fel, Gerald! Nem kell ez a formaiság, hiszen többé már nem vagyok Holdfölde hercege.

- Számomra mindig az marad, felség! – tiltakozott Gerald, s közben felegyenesedett.

- Már mondtam, hogy szólíts Danielnek – mosolygott a fiú.

- Bocsásson meg, Daniel úrfi!

- El is van felejtve – mondta Daniel, s vállon veregette legmegbízhatóbb emberét, majd elgondolkodó arcot vágott. – Kíváncsi lennék, ki volt ez az álarcos harcos. Nem tűnt ismerősnek.

- Én ugyan nem láttam, úrfi, de van egy sejtésem, hogy ki küldhette rád – mondta komolyan, de nem nézett a fiú arcába, hanem a tavat bámulta.

- Csak nem arra gondolsz, hogy… - kezdte volna, de Gerald a szavába vágott.

- Pontosan! Nagyon is lehetségesnek tartom. Az illetőnek ugyanis tisztában kellett lennie azzal, hogy az úrfi mikor szokott vadászni, méghozzá kíséret nélkül – magyarázta Gerald, s az utolsó két szót szinte szemrehányóan mondta ki.

Danielnek elsötétült az arca, hiszen ezt az úgynevezett problémát már rengetegszer megbeszélték. A volt herceg ugyanis szerette volna elkerülni, hogy a kis falu lakói, ahol megszállt, ne tartsák azt róla, hogy gyáva, s csak kísérettel hajlandó vadászni. Már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de aztán visszafogta magát, hiszen Gerald csak jót akart neki, nem érdemli meg, hogy megkérdőjelezzék aggódását. Daniel tehát nem válaszolt, csak sóhajtott egyet, s ő is a tó felé nézett.

- Jobb lesz, ha elindulunk, különben a nagyi még aggódni fog – jegyezte meg halkan Daniel, majd felszállt a lovára.

Gerald nem szólt semmit, gyorsan felkapaszkodott a lóra, majd megvárta, míg Daniel elhalad előtte, s csak azután indult el ő is.

* * * *

Az osztály ajtajában Aletta megállt, vett egy nagy levegőt, és felkészült az elkerülhetetlenre. Mikor már elég erősnek érezte magát, hogy megküzdjön a veszélyes szörnyetegekkel, feltépte az ajtót, s határozottan belépett.

- Sziasztok! – köszönt hangosan, majd gyorsan végigcsörtetett a helyéig.

- Szia! – köszöntek egy páran, majd mindenki visszatért elfoglaltságához.

Aletta kicsit nyugodtabban ült le. Úgy látszott, hogy nem lesz balhé, pedig ebben az osztályban volt egy pár ember, akik igencsak szerették azt kirobbantani. Ők voltak az osztály hangadói, akik rendre teremtettek mindenkit, aki nem tetszett nekik, valamint elnyomták azokat, akik tanultak, s jobbak voltak náluk. Ők voltak Brietta és Nikita. Persze az osztálynak megvoltak a lázadói is. Őket is két csoportra lehetne osztani. Az egyik tábort képviselték azok, akik nem féltek kinyilvánítani véleményüket a zsarnokokkal szemben. Ilyen volt például Kore, Aletta egyik legjobb barátnője. A másik táborban azok voltak, akik csak halkan, és egymás között morgolódtak az elnyomókkal szemben. Ide tartozott Aletta és másik legjobb barátnője, Betty.

A tanítás elkezdődött, s Aletta feleslegesen aggódott, ugyanis a nap folyamán nem történt semmi balhé, viszonylag csendben telt a nap. Elérkezett a lyukas óra ideje, méghozzá a haladó nyelvóra, vagyis akik előző évben már leérettségiztek, azoknak nem kellett bemenniük órára. Ezt az időt a trió a kollégiumi szárny társalgójában töltötte el. A legtöbbször Nikita is velük szokott menni, de ez alkalommal lemondott a jópofizásról. Aletta gyorsan lefoglalt magának egy kényelmes fotelt, s elhelyezkedett.

- De jó lenne, ha minden óra így telne el! – sóhajtotta.

- Egy darabig úgyse szabadulunk meg a tanulástól – mosolygott Kore, majd ő is helyet foglalt.

- Miért nem történik ebben a világban semmi érdekes? – panaszkodott Aletta, s Bettyre nézett, mintha tőle várná a választ.

- Szerintem sok érdekes dolog zajlik. Olyan eseményeket, dolgokat tapasztal meg az ember, amelyek lehet, hogy csak egyszer történnek meg – válaszolta nagy bölcsen Betty.

- De az olyan ritka – nyavalygott Aletta.

- Dehogy az. Csak nem figyelsz oda eléggé, pedig lehet, hogy sok érdekes dolog történt veled, csak nem ismerted fel.

- Te mindenre tudsz válaszolni?

- Jaj, hagyjátok már abba ezt a filozofálást! Nem elég órán hallgatni? – csattant fel Kore.

- Egyáltalán nem filozofálunk, csak megbeszéljük a problémámat – védekezett Aletta.

- Ezeknek a problémáknak az egyetlen forrása, hogy egyfolytában azokat a regényeket bújod. Megfertőzi a gondolkodásodat – fejtette ki véleményét Kore. Betty bőszen bólogatott.

- Ez nem igaz. A Harry Potter és az Eragon igenis jó könyv – állt fel harciasan Aletta.

- Egy szóval nem mondtam, hogy nem jó, de olyan dolgok után áhítozol, amik nem léteznek – csóválta a fejét Kore.

- Miből gondolod, hogy nem léteznek? Lehet, hogy ez is egy olyan dolog, amit Betty mondott. Fel kell ismerni.

- Én egyáltalán nem erre gondoltam – mondta Betty.

Aletta vissza leült a helyére, s elgondolkodott. Való igaz, hogy rengeteg olyan regényt olvas, amelyekben varázslat, sárkányok, tündérek szerepelnek, s ezért ki van éhezve egy kis változásra, egy kis kalandra ebben az unalmas világban, ahol mindig minden ugyanúgy történik.

Ezután semleges dolgokról beszélgettek: ki mit csinált az előző nap, miket olvastak a facebook-on, stb. Hamarosan meg is szólalt a csengő, ezért kénytelenek voltak elhagyni a meghitt kis fotelt, s levánszorogni a kegyetlen valóságba. Amikor kinyitották az osztály ajtaját, furcsa jelenet tárult a szemük elé: Leslie és Brietta szinte egymásnak feszüve álltak, dühös arccal. Aletta odaszaladt Emyhez, s megkérdezte mi történt. Mint kiderült, Brietta már megint hangoskodott az ő – saját megnevezése szerint – alaphangjával, s ezért Leslie nem tudott értelmesen beszélgetni Barnyval, ugyanis nem hallották egymást, s nem tudták túlkiabálni az alaphanggal beszélő Briettát. Rá tett még egy lapáttal, hogy Nikita is elkezdett visongani, ami csak fokozta a hangerőt, így a jelenlévők füle károsodást szenvedett, amit Leslie nem hagyott szó nélkül.

- Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért kell minden szünetben kiabálni. Ha nem vetted volna észre, akkor más is szeretne beszélgetni, nem pedig téged és az ostoba dolgaidat hallgatni megállás nélkül, minden nap, minden héten, minden hónapban és évben – kiabálta Leslie idegesen, ami csak növelte a pumpát Briettában, akinek igencsak vörös volt már a feje a felháborodástól.

- Te csak ne pattogj itt nekem, amikor minden nap a hülyeségeidet kell csodálnunk, mert nem vagy képes felnőni, és értelmesen viselkedni. Egyébként pedig úgy beszélek, ahogy nekem tetszik, nem te fogod megszabni nekem!

- Senki sem akarja megmondani, mit csinálj, de attól még odafigyelhetsz másokra – avatkozott bele Kore. – Ha mindig csak magadat tekinted elsőnek, akkor másokat magad ellen fordítasz. Akaratlanul szerzed az ellenségeidet, és szerintem ez nem kellemes dolog. Te is igazán felnőhetnél végre – vágta Brietta arcába.

- Na jó, ezt most hagyjuk abba! Semmi kedvem sincsen veszekedni, amikor nincs értelme – mondta, elindult kifele az osztályból.

- Persze, és most megfutamodsz? Mindig azt mondod, hogy mondjuk a szemedbe, amit gondolunk, s amikor megtesszük, akkor már nincs értelme az egésznek? – döfött oda Kore, mire Brietta megállt.

- Most aztán elég legyen, Kore! Már megmondtam, hogy semmi kedvem ehhez!

Aletta vágott egy fintort, de nem szólt semmit, csak elraktározta magában a jelenetet, hogy majd később kibeszélhessék Bettyvel. Gyorsan meg is kereste a tekintetével a lányt, aki éppen ránézett és kacsintott egyet, mintha azt mondaná: „Ez nem volt eléggé érdekes?”. Aletta csak elhúzta a száját, s inkább más irányba nézett el. A nap többi része unalmasan telt el, s érdekes módon mindenki csendben maradt, mintha épp megpróbálták volna megemészteni az elmúlt eseményt.

Mikor Aletta hazaért, rögtön nekifeküdt a matekházinak. Épp a geometriát ismételték át, ami mindig nehézkesen ment a lánynak, de egy telefonhívás és Betty segítségével minden probléma megoldható volt. Miután elkészült, lefeküdt pihenni egy kicsit, de elbóbiskolt, s egy furcsa álmot látott. Egy szőke fiú jelent meg előtte, aki beszélt hozzá, de hang nem jött ki a torkán, legalábbis Aletta nem hallotta mit beszél. Egy követ fogott a kezében, ami úgy izzott, mintha a pokol lángja égetné, majd a következő pillanatban felé hajította, de Aletta képtelen volt elkapni, s a következő pillanatban felébredt. Csak akkor tudatosult benne, hogy otthon van, amikor körbenézett. Mikor ránézett az órára, meglepetten ugrott fel, hiszen a töri tételeket még át sem nézte. Az álmot azonnal elfelejtette, mintha nem is lett volna.

* * * *

A Liliom nevezetű falu Napföldén található, s két hatalmas hegy fogja közre, ami évszázadokon át megvédte lakóit a természeti katasztrófáktól. A falu viszonylag kicsi volt, csak egy út futott a házak között, amelyek zsúfoltan álltak egymás mellett. Delelőre járt az idő, s ahelyett, hogy mindenki otthon üldögélt volna a jó hűvösben, inkább a főúton mászkáltak, beszélgettek. Az idősebb asszonyok átmentek a szomszédjaikhoz egy kis pletykálkodásra, a gazdasszonyok pedig a ház körüli tevékenységeiket végezték, miközben férjeik a kocsmában ültek, s iszogattak. Ezzel szemben a gyerekek visongva szaladgáltak a házak között, s a közeli mezőre igyekeztek, ahonnan acélcsapódások hangját hallották.

A tágas, zöld mezőn Daniel vívott Geralddal, s a gyerekek gyakran gyűltek oda, hogy a szájukat táthassák. Az ifjú herceg arcán veríték csorgott a nagy összpontosításban, annyira igyekezett legyőzni ellenfelét. Megpróbált a szívére célozni, de a lovag könnyen félreütötte a kardját, majd megálljt parancsolt. Daniel fáradtan eresztette le karját.

- Mi történt? Valamit nem jól csináltam? – kérdezte.

- Már többször elmondtam magának, hogy sose a szívre célozzon – oktatta ki Gerald.

- Miért ne? – vitatkozott Daniel. – Hiszen az az emberek leggyengébb pontja. Hamar be lehet fejezni a küzdelmet.

- Más úton is meg lehet ezt oldani. A szívet egyébként is a legvastagabb páncél védi, amin a kard nehezen hatol át, s egyébként is mindenki azt védi a legjobban.

- Eddig világos. De másképp hogy lehetne megölni az illetőt? – kérdezte tanácstalanul.

- Nem feltétlenül szükséges megölni. Elég, ha csak megsebzed annyira, hogy ne tudjon tovább támadni.

- De annak mi értelme van? – vitatkozott tovább. Gerald csak a fejét csóválta.

- Maga is tudhatná, hogy az élet mindennél többet ér. Ha nem szükséges, akkor nem ölünk.

- Csak a legvégső esetben – darálta a betanult szöveget.

- Pontosan. Most pedig folytassuk az edzést.

Daniel fáradtan bandukolt a ház felé, ahol megszállt. Ez a mindennapi edzés teljesen elfárasztotta a tagjait. Még olyan helyeken is izomláza volt, ahol nem is gondolta volna, hogy van izom. Mindenesetre egy bizonyos szinten nagyon is hasznosak voltak ezek a vívás leckék. A királyi udvarban úgy nevelték, mint egy ritka virágot, amire nagyon kellett vigyázni, nehogy kiszáradjon. Politikát, művészeteket, etikettet kellett tanulnia, valamint a lovaglást. Vívásról szó sem lehetett, azonban elengedhetetlen volt a különböző stratégiák elsajátítása, ami egy csatában az életét menthette volna.
A vívás önmagában igen nehéz tudománynak minősült, főleg az ő gyenge karjaival. Azonban a sok edzés megtette a hatását, s nem kellett véznasága miatt szégyenkeznie többé, ugyanis amikor beköltözött ebbe a faluba, a lányok rendesen kibeszélték. Persze az itteniek nem tudták, hogy ő valójában kicsoda, s ez így is volt jól.

Mikor visszaért a házhoz, egy idősebb asszonyka állt az ajtóban, aki épp az utcát kémlelte. Mikor meglátta az érkezőt, a szeme felragyogott.

- Végre megjöttél! – kiáltotta. – Azt hittem már nem találsz haza. Gerald hol van?

- Azt mondta van még egy kis elintéznivalója – vonogatta a vállát Daniel, majd belépett a házba, s egyenesen a konyhába vette az irányt. – Finom illatokat érzek.

- Épp most készült el az ebéd. Kérsz belőle?

- Hát persze – mosolygott Daniel, s gyorsan helyet foglalt az egyik széken.

Laura mama igazi konyhatündér volt. Daniel örült neki, hogy annak idején befogadta és megengedte neki, hogy itt lakjon. Viszont a mama nagyon furcsán viselkedett első alkalommal, mintha tudta volna, hogy Daniel kicsoda. Persze a fiú sohasem kérdezett rá. Éhesen nézte a tál, gőzölgő levest, s azonnal rávetette magát. Az etikettről teljesen megfeledkezett.

Időközben befutott Gerald is, aki szintén helyet foglalt a konyhaasztalnál, s maga elé húzta a tányért, amelyet Laura mama már kipakolt előre.
- Merre jártál? – kérdezte Daniel.

- Körbenéztem, nem fenyeget-e veszély – válaszolta egyszerűen.

Daniel lemondóan csóválta a fejét. Gerald minden egyes alkalommal, amikor épp nem csinál semmit, szokásává vált, hogy kijárt az erdőbe, s ellenség után kutatott.

- Na és találtál valamit? – kérdezte egykedvűen a fiú.

Gerald nem válaszolt azonnal. Előbb komótosan megette a levesét, majd mikor jóllakott, komolyan nézett a fiúra.

- Igen – válaszolta, majd elhallgatott, mintha nem tudná, hogy folytassa-e vagy nem.

- Mondd már – sürgette Daniel.

- A helyzet az, hogy az erdőben rábukkantam egy
lovascsapatra. Szerencsére nem vettek észre, így gyorsan visszajöttem a hírrel.

- De miért nem verted szét őket? Hihetetlenül erős vagy. Senki nem veheti fel veled a versenyt – kiáltott fel kétségbeesetten.

- Nem szállhatok szembe ennyi lovassal egymagam – tiltakozott Gerald felemelt kézzel, majd gyorsan Laurára sandított, aki úgy tűnt, semmit sem hall, dudorászva pakolgatta a tálakat. – Egyszerűen nem értem, hogy miért üldözik magát? Hiszen elüldözték a kastélyból – mondta elgondolkodva, majd mintha hirtelen kérdezett: - Nem lehet, hogy látott valamit miután elüldözték? Úgy értem, amikor még a kastélyban maradt csomagolni.

Daniel hirtelen kapta el a pillantását a lovagjáról, s összeszorította a száját, mint aki nagyon töpreng valamin, majd vissza felnézett, s csak ennyit válaszolt:

- Nem – suttogta, de nem nézett a lovagra.

Gerald nem kérdezett semmit. Egy darabig még figyelte az ifjú herceget, majd sóhajtva felállt, ugyanis Laura közeledett.

- Már végeztetek is? – kérdezte, majd gyorsan összeszedte a tálakat. – Hát te hová mész, Gerald?

- Csak sétálok egyet – mondta a lovag, s elhagyta a házat.

Daniel biztos volt benne, hogy őrködni akar, s ha itt az idő, akkor elmenekülni, vagy legalábbis egy darabig itt hagyni ezt a falut. Elnézte Laura mama kedves, ráncos arcát, s arra gondolt, hogy nem akarja, hogy bármi baja essék.

Gerald éjszaka sem tért vissza. Daniel mindenesetre gyorsan összecsomagolt, ha netán menekülniük kell. Csak reménykedett benne, hogy a falusiaknak semmi baja sem fog esni. Miután végzett, az ágyra vetette magát, de nem jött álom a szemére. Egyszerűen nem értette, hogy miért nem mondta el Geraldnak, hogy mit látott azon az éjszakán a varázsló szobájában. Nem is teljesen értette, hogy mi történt akkor, csak egyet tudott. Van valaki, akit mindenféleképpen meg kell védelmeznie. A saját élete árán is.

* * * *

Aletta egész szombat délelőtt csak tanult, ami nagyon ritka volt nála, de érthető is, hiszen másképpen nem tudja majd letenni az érettségi vizsgáit.

Éppen elővette volna a matematikát, amikor édesanyja lépett be a szobába, amint meglátta lányát, amint a könyvek fölé görnyed, megcsóválta a fejét.

- Minthogy inkább kimennél a friss levegőre egy kicsit – sopánkodott, de Aletta csak a fejét rázta.

- Akkor soha nem leszek kész – mondta, fel se nézve a könyvből.

- Amikor kész vagy, akkor sem mész ki.

- Mert jó néha leülni a géphez is, és megnézni a frissítéseket, vagy épp mit írtak a többiek a facebook-ra.

- Ahogy gondolod, de holnap mindenféleképpen segítened kell elvetni a krumplit – mondta szigorúan, majd elment. Aletta elgyötört arckifejezését így már nem láthatta
.
Már éppen visszafordult volna a könyvei felé, amikor megcsörrent a telefon, legnagyobb bosszúságára. Gyorsan felkapta, s egy kissé dühösen szólt bele.

- Tessék!

- Szia! Gabriel vagyok!

- Szia! Mit szeretnél? – kérdezte Aletta meglepően nyugodt hangon.

- Épp azon gondolkodtam, hogy nem volna-e kedved eljönni velem valahova.

- Hova?

- Csak sétálnánk egy kicsit a parkban vagy valami. Mit szólsz?

- Hmm… - gondolkodott el Aletta. – Talán inkább majd holnap. Még van egy pár lecke, amit meg kellene csinálnom.

- Jó… persze. Akkor majd holnap találkozunk. Szia!

- Szia! – köszönt el Aletta is, majd lerakta a telefont.

Igazából nagyon szeretett volna menni már azonnal. Gabriel nagyon kedves fiú volt, sokszor meghívta már valahova, de nem tudta, hogy mit gondol róla valójában. Aztán ott volt még az a másik fiú is, akiről álmodott. Mivel rengeteg regényt szokott olvasni, biztos volt benne, hogy annak az álomnak valami jelentősége volt. Miért is álmodna valakiről, akivel életében nem találkozott? Hacsak nem valami mágikus dologról van szó.

Furcsa ez az egész, és épp ezért agyal rajta annyit. Szívesen megkérdezte volna valamelyik barátnője véleményét, de nem hitt benne, hogy osztanák a véleményét, jobb, ha megtartja magának, s rájön valahogy, hogy mi ez az egész.

A vasárnap délután egész hamar eljött, vagyis itt volt az ideje a sétának. Aletta gyorsan kiválasztott magának valami jó kis cuccot, leengedte a haját, felrakott egy enyhe sminket, majd fogta a retiküljét és már indult is.

Gabriel már ott volt a parkban, mire Aletta odaért. Mosolyogva fogadta a lányt, aki visszamosolygott.

- Jól nézel ki – dicsérte meg Gabriel.

- Köszönöm.

- Gondoltam a séta után beülhetnénk valahova – vetette fel az ötletet Gabriel.

- Persze, az jó lenne. Kicsit hűvös van.

- Kölcsönadjam a kabátomat? – kérdezte Gabriel, de Aletta hevesen tiltakozott.

- Semmi szükség rá, igazán – vigyorgott zavartan. – Egyébként, hogy van a nővéred? Még mindig nem engedték ki a kórházból? – váltott gyorsan témát.

- Sajnos nem. Az orvosok nem tudják, hogy miért vannak ezek a folyamatos rosszullétek. Arra tippelnek, hogy talán új járvány vagy betegség van kialakulóban – mesélte szomorúan.

- Ez nagyon rossz hír – sóhajtotta Aletta. – Remélem, hamarosan meggyógyul.

- Én is.

Csend állt be közöttük. Aletta nem tudta mit mondhatna még, vagy milyen témát dobjon be, amin vidáman el lehetne csevegni. Végül azt mondta Gabrielnek, hogy menjenek be a közeli fagyizóba, mert egy kicsit már átfázott, de ez csak fele volt az gazságnak. Reménykedett benne, hogy a fiú meghívja egy sütire, mert kezdett éhes is lenni.

„Igazán jól alakulnak a dolgok” – gondolta magában, miközben a joghurtos süteményét eszegette.
Gabriel furcsán zavartnak tűnt, egy ideig nem is szólalt meg. Pár másodperc múlva vett egy nagy levegőt, mint aki elhatározásra jutott, majd Aletta csillogó, barna szemébe nézett, aki meglepetten pislogott rá.

- Kérdezhetek valami személyeset?

- Kérdezhetsz, de nem biztos, hogy válaszolok – mondta sejtelmesen a lány.

- Van-e… szóval… van valaki… aki… nos… tetszik neked? – nyögte ki nagy nehezen enyhe pírral az arcán.

Aletta azt sem tudta mit mondjon. Egyáltalán nem erre a kérdésre számított. „Mit kellene válaszolnom?” – morfondírozott magában. Gabriel behatóan nézte, s várta a választ. Aletta még töprengett egy kicsit, majd úgy döntött, hogy játssza az értetlent.

- Miről beszélsz? – kérdezte ártatlanul.

- Csak szeretném tudni, hogy van-e valaki, akit kedvelsz – ismételte meg Gabriel, határozottabban.

Aletta egyre kényelmetlenebbül érezte magát, pedig ez nem volt egy nagy harci kérdés. „Egyszerűen mondd azt, hogy nincs senki” – gondolta magában. „És ha járni akar velem, akkor mit csináljak? Csak még kínosabb lesz a helyzet. Egyáltalán mit érzek iránta? Annyira zavaros.”

- Igazából… fogalmam sincs. Még ezen nem gondolkodtam – válaszolt gyorsan. „Hű, de ciki” – gondolta.

- Értem. Akkor kérlek, gondolkodj el róla, mert… szóval… nekem nagyon bejössz, és arra gondoltam… persze hogyha csak nincs ellenedre… akkor járhatnánk.

„Na, tessék, mindegy lett volna, hogy mit válaszolok.”

- Ne haragudj, de tudnál nekem adni egy kis időt? – kérdezte feszengve.

- Persze – sóhajtott megkönnyebbülten a fiú. – Annyit kapsz, amennyit csak akarsz.

- Köszönöm.

* * * *

Daniel arra ébredt fel, hogy valaki rázogatja. Hirtelen pattant ki a szeme, s gyorsan felült az ágyban. Amit elsőnek fogott fel, az az, hogy még éjszaka van. Másodjára pedig, hogy Gerald áll mellette, aggodalmas arccal. Daniel rögtön felélénkült.

- Valami baj van, Gerald? – kérdezte gyorsan.

- A lovasok bejöttek a faluba, s magát keresik – válaszolta.

- Az éjszaka közepén?

- A falusiak nem tudják, hogy itt vannak.

- Akkor mit tegyünk? Nem hagyhatjuk, hogy bajuk essék – szögezte le Daniel.

- El kell menekülnünk – jelentette ki Gerald.

- Szó sem lehet róla. Életem végéig furdalna a lelkiismeret, amiért itt hagytam ezeket a kedves embereket – tiltakozott Daniel.

Geraldon látszott, hogy a fejét töri, annyira szeretne megoldást találni a problémára. Úgy tűnt, kigondolt valami, mert ezt mondta:

- Akkor már csak egy lehetőségünk maradt…