|
2. Sorstalálkozás
Aletta 2011.06.27. 23:48
Egy lovascsapat haladt át a falu csöndjében a sötétség leple alatt. Miközben a falu központja felé vették az irányt, pár lovas bekukkantott az ablakokon. Úgy tűnt keresnek valamit. A sötétben elég nehezen lehetett belátni, de a lovasokat ez nem érdekelte, teljesen nekinyomták arcukat az üvegnek. A csapat élén menetelő lovas peckesen feszített a nyeregben, s úgy nézett szét az utcán, mintha átlátna a házakon. Hirtelen megállt, majd ránézett követőire.
- Biztosak vagytok benne, hogy errefelé látták utoljára? – kérdezte dühös éllel a hangjában.
- Hát persze, Nagyuram – válaszolt az egyik. – Az álarcos harcos nem szokott hazudni.
- Ajánlom is, mert a te fejed bánja.
Az apród megnyikkant, s gyorsan folytatta a keresést. A lovasok vezetője dühösen végigvágtatott az úton, mintha annak végén valamit látott volna. Szolgái csak figyelték, nem mertek megmoccanni sem. Mire a Nagyúr az út közepéhez ért, hirtelen sötétség borult a falura, de olyan sűrű, hogy a lovasok még az orrukig sem láttak. Meglepődve kiáltottak fel.
- Hallgassatok el nyomorultak! – kiáltott rájuk a Nagyúr félig halkan, félig hangosan. – Azt akarjátok, hogy a falusiak meghalljanak minket?
- De Uram, – tiltakozott az egyik – ez csak varázslat lehetett. Valaki nem akarja, hogy itt legyünk.
- Badarságokat beszélsz, apród – morgott haragosan harcsabajsza alatt. – Nem ragadt meg benned semmi, amire az Udvarban tanítottak?
- Dehogynem, Uram! - méltatlankodott az apród.
- Akkor tudhatnád, hogy varázslat ebben a világban nem létezik. Ha nem lennél annyira anyámasszony katonája, akkor már rég észrevetted volna, hogy a felhők eltakarták a Holdat.
Az apród mély hallgatásba süllyedt. Attól félt, ha megszólal, ura lecsapja a fejét, amiért ennyire tudatlannak mutatkozott. A többiek mögötte suttogtak, s gúnyolódtak oktondiságán, hogy ezzel is leplezzék saját ijedtségüket és butaságukat. A következő pillanatban újra előtűnt a Hold ragyogása, s nyugodt sóhajok futottak végig a lovasokon. Vezetőjük haragosan ült a nyeregben. Nem tudta elhinni, hogy olyanokat válogattak be a csapatába, akik még egy kis sötétségtől is megijednek.
Egy meglepett kiáltást hordott a szél az egyik apród felől. A Nagyúr el sem tudta képzelni, hogy most mi lehet a baj. Mikor hátrafordult, azt látta, hogy az apród az út vége felé mutat. A vezér arra fordította a fejét, s meglepetten látta, hogy egy magányos lovas álldogál az árnyékban, s feléjük néz.
- Ki vagy? – harsogta a Nagyúr. – Mutasd magad!
A katonák szorongva néztek egymásra, mert nem tudták, hogy mi fog következni. Uruk azonban félelmet nem ismerve vágtatott a magányos alak felé, aki azonban még mindig mozdulatlanul állt, s valószínűleg meredten nézte a kis csapatot az út közepén. A Nagyúr gyorsabb vágtára fogta a lovat, azonban mikor közel került hozzá, az idegen lovas váratlanul megfordult és eltűnt a fák sűrűjében. Üldözője dühösen összeráncolta a homlokát, s kis csapata felé fordult, akik tehetetlenül álldogáltak, s várták a parancsot. A Nagyúr azonnal rájuk mordult.
- Mire vártok, ti semmirekellők! eredjetek utána, és kapjátok el!
- Igenis! – kiáltották egyszerre, majd megsarkantyúzták lovaikat és elvágtattak.
Amint eltűntek, megjelent egy másik lovas, aki álarcot viselt, s egyenesen a Nagyúr elé léptetett.
- Azt hittem, hogy más soha nem érsz ide – jelentette ki a Nagyúr, hátra se fordulva.
- Akadt egy kis probléma az úton – válaszolt kissé rekedtes hangon.
- Nem számít – legyintett. – A legjobb lesz, ha megviszed a hírt a királynak, ugyanis azt hiszem, hogy épp megtaláltuk a fiát.
- Ahogy óhajtod! – mondta, majd tiszteletteljesen meghajolt, s mikor a Nagyúr nem látta, gúnyosan elmosolyodott, majd eltűnt a sötétben.
Eközben a katonák átkutatták az erdőt, de nem találták meg a lovast, azonban a parancs egyértelmű volt, tehát, amíg nem találják meg, nem számíthatnak kegyelemre. Éjfélre járt az idő, s a Hold is magasan állt az égen, azonban a fák olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy a fénye nem tudott behatolni az erdőbe, megnehezítve a keresést.
Az idegen lovas egy tóhoz ért, ami rendesen el volt kerítve szúrós bokrokkal, ezért ideális búvóhelynek tűnt. Leszállt lováról, s fáradtan letelepedett a fűbe, hogy megvárja társát, mielőtt bármibe is belekezdenének. A Hold hirtelen megvilágította a tavat, s visszatükröződő fény megvilágította a lovas arcát. Daniel volt az. Reszkető kezével eltakarta az arcát, majd mikor a Hold tovasiklott, vissza leeresztette. Hamarosan befutott Gerald, s leült a fűbe Daniel mellé.
- Minden simán zajlott? – kérdezte aggódó hangon.
- Persze. Nem volt egy nagy falat, de azért elgondolkodtam, mi lett volna, ha elkapnak. Ha nem vagyok elég gyors és ügyes – morfondírozott Daniel.
- Az embernek nem szabad ilyeneken rágódnia, különben még bekövetkezik, amitől retteg.
- Igazad van. Mint mindig. Neked nem volt semmi problémád?
- Nem mondhatnám. Mindenesetre az az álarcos harcos tudhatta, hogy csak el akarom terelni a figyelmét.
- Miből gondolhatta volna. Hiszen úgy viselkedtél, mint egy útonálló, nem?
- De persze, hiszen ezt beszéltük meg – sietett a válasszal. – Mégis… megpróbált minél hamarabb elszelelni, mintha tudta volna, hogy a közelben vagy.
- Mindenki megpróbál elszelelni, ha megtámadják. Ez egy normális reakció – jelentette ki Daniel, miközben a fejét csóválta.
- De nem egy képzett harcosnál – mutatott rá Gerald, miközben felemelte mutató ujját.
- Talán igazad van. De ez még nem jelenti azt, hogy rólam is tudott.
- Ő talált meg először, majd hozta a harcosait. Ezt talán már elfelejtetted?
- Tudom, de mégis…
- Már nem vagy többé gyerek, Daniel úrfi! – szólt rá haragosan. Daniel megdöbbenten pislogott rá. Még sosem beszélt így vele Gerald. – Ha túl sokat reménykedsz e dolgok felett, soha nem veszed észre, hogy mikor cserkésztek be.
- De hát mit tehetnék? – kiáltott fel kétségbeesetten. – Eddig mindig azt hittem, hogy minden ember jó.
- Tanuld meg mindenkiben a rosszat látni, és csak rosszat feltételezni róla, hogy a jövőben, ha úgy alakul, kellemesen csalódj!
* * * *
Aletta már megint az asztalnál ült, s az irodalmat tanulta szorgalmasan. Egy hét van még az írásbeli érettségiig, tehát bele kell húznia a tanulásba, ha azt akarja, hogy az első helyre vegyék fel. Éppen kinyitotta a szöveggyűjteményt, amikor megszólalt a telefon. Ijedten ejtette el a könyvet, ugyanis eddig hulla csend volt az egész házban. A szülei és a nagymamája kint voltak a temetőn a nagyapja sírjánál, ezért meglepte ez a hirtelen hang. Gyorsan szétnézett, hol is lehet a telefon. Az asztal szélén találta meg, már majdnem leesett a földre. Gyorsan felkapta.
- Igen, tessék!
- Szia! Kore vagyok.
- Szia! Mi újság? – kérdezte vidáman, s közben kinyitotta a könyvet.
- Semmi különös. Gondoltam megkérdezem, hogy hol jársz a tanulásban. Izgulsz már?
- Majd ha már szóbelizni kell, akkor igen. Az írásbelitől annyira nem tartok. De neked nehéz lesz, hiszen emeltet csinálsz töriből. Te biztos izgulsz már.
- Hát igen. Sok mindent kellene még átnéznem, csak már olyan rövid az idő. Már csak ma meg holnap tanulhatunk rendesen, mert utána ballagás – sóhajtott a telefonba Kore.
- Előtte pedig szerenád. Alig várom már, hogy vége legyen. Legalább a nemkívánatos személyekkel már nem kellesz találkoznunk.
- Az biztos. Na, jó, hagylak tanulni. Én is megyek. Na, szia!
- Szia! – köszönt el Aletta is, majd lerakta a telefont.
Nagyon nehéz hétnek néznek elébe, és sok lesz a tennivaló. Alig marad idő a tanulásra. Maga elé húzta a könyveket, de mikor rájuk nézett, elhúzta a száját, és inkább félrerakta. Unta már a sok tanulást. Szeretett volna valami mást is csinálni, például olvasni vagy netezni. Mindegy, csak más legyen és szórakoztató.
Mielőtt bármit is csinálhatott volna, bejött a szobájába az anyukája.
- Már hazajöttetek? Észre sem vettem.
- Az előbb jöttünk. Találkoztam egy régi osztálytársammal, és megkérdezte, hogy nincs e kedvünk kimenni velük egy tóhoz.
- Tóhoz? Én nem emlékszem, hogy lenne tó a környéken – mondta Aletta.
- Én sem. Mindenesetre azt mondták, hogy nemrég találták, nem olyan mély és kellemes benne fürödni. Na, mit szólsz?
- Az ötlet nem rossz, de tudod, hogy most vizsgám lesz. Nem érek rá.
- Tudom, ezért azt mondtam nekik, hogy esetleg a jövő hét csütörtök megfelelő lenne a számunkra – mondta gyorsan az anyja.
- Az tényleg jó lenne. Legalább pihenek egy kicsit – mosolygott Aletta az anyukájára.
Teltek a napok és eljött a ballagás ideje, majd pedig az utolsó hétvége, amit még tanulásra lehetett fordítani. Az érettségi napján mindenki ideges és feszült volt, de amint beültek a termekbe a feladatlapok mellé, megenyhültek, s alig várták, hogy vége legyen. Aletta viszonylag könnyen vette az akadályokat, azonban a töri elég nehéznek bizonyult, s úgy érezte, hogy sok feladatot elrontott.
Elérkezett a konzultációs időszak, amikor is be kellett járni az iskolába minden kedden és pénteken, hogy megbeszéljék a szóbeli érettségit, hogy legalább egyszer átrágják magukat a nyelvtan feladatokon, hogy ne kelljen kukán állni felettük. Ez az időszak a hiszti időszaka is volt. A félelem hatalmába kerítette a diákokat, akik a hisztibe menekültek. Sírtak, zokogtak, és biztosak voltak benne, hogy úgysem veszik fel őket sehova sem.
Aletta is át esett volna ezen a korszakon, ha időközben nem keveredett volna bele a sors összevisszaságába.
* * * *
Daniel nem bírt elaludni. Tudta ugyan, hogy biztonságban vannak a tó mellett, ráadásul Gerald őrködött is, valami mégis ébren tartotta. Halkan felkelt, majd odament a földön üldögélő Geraldhoz.
- Innen átveszem – mondta suttogva.
- Pihenned kellene, úrfi – tiltakozott, s makacsul a helyén maradt.
- Egyszerűen nem tudok elaludni. Mindegy, ha én őrködöm.
- Szó sem lehet róla! Ez az én feladatom.
- De neked is pihenned kellene. Te sem vagy fából.
Azonban Gerald nem volt hajlandó felállni, ezért Daniel inkább leült mellé, s együtt hallgatták az éjszaka zajait. Minden egyes zörrenésre Daniel ellenséget sejtett, de nem volt mitől félni. Csendben elüldögéltek egymás mellett. Az ifjú hercegnek az elmúlt események jártak a fejében. Sose hitte volna, hogy egyszer menekülnie kell, méghozzá a saját apjától. Persze ő arra is gondolt, hogy talán a varázsló áll a háttérben, aki az apjának dolgozik, s valamilyen módon elvarázsolta, hogy csak rá hallgasson. Sóhajtott egy nagyot, ami Gerald figyelmét nem kerülte el, de csak odapislantott, majd tovább nézte az erdőt.
Daniel egyre csak törte a fejét, de nem tudott összefüggést találni apja viselkedése és a varázsló szobájában lezajlott események között. Ő csak kérdezni szeretett volna valamit a varázslótól. A kopogásra nem válaszolt, ezért benyitott a szobába. Mivel kíváncsi volt, beljebb ment, hátha valami érdekeset lát. A belső szobában talált rá a varázslóra, aki épp egy kristálytükörbe nézett, s valamilyen varázslatot motyogott az orra alatt. A tükörben pedig megjelent valaki. Egy lány volt, hosszú barna hajjal, s valami különös ruhát viselt, ami nem evilági volt. Nem tudta hova tenni. A varázsló úgy tűnt, nem értette, miért ez a lány jelent meg a tükrében. Bizonyára valami jövendőmondással foglalkozott, vagy valami fontosat akart megtudni, de csalódnia kellett, mert bármit kérdezett, mindig ez a lány jelent meg a tükrében. Ezután átkozódott, s megesküdött rá, hogyha megtalálja ezt a lányt, kínzásnak veti alá, s megöli, de előtte még kiszedi belőle, hogy hol van a Kő.
Daniel semmit nem értett az egészből, de valamilyen belső ösztön arra késztette, hogy védje meg ezt a lányt. Talán tudna neki segíteni. Talán ő tudna válaszokat adni a kérdéseire.
- Meg kell találnom – kiáltott fel hirtelen. Gerald ijedten állt fel a helyéről.
- Valami baj van, felség? Látott valamit?
Daniel vigyorgott magában. Gerald annyira megijedt volna, hogy visszatért a hivatalos stílusra?
- Semmi gond – kuncogott. – Csak rájöttem valami fontosra. Talán ez lehet a feladatom.
- És elárulná nekem is? – kérdezte kíváncsian.
- Ha eljön az ideje, akkor mindent elmondok neked. Efelől ne legyenek kétségeid.
* * * *
A tó mellett már fel volt állítva egy grillező, mire odaértek. Aletta anyukájának barátja, Melissa, nagyon kedvesen fogadta őket a férjével együtt. Kiderült, hogy még csak egy éve házasok. Aletta jól érezte magát a társaságukban, remekül szórakozott a vicceken. Együtt elkészítették a húsokat, kipakolták az innivalókat, s már csak arra vártak, hogy elkészüljön az étel. Addig leültek és beszélgettek.
- Mondd csak, Aletta, milyen volt a suli? – kérdezte Melissa.
- Tűrhető volt – válaszolta unottan. Nem szerette az ilyen kérdéseket.
- Az érettségi hogy sikerült?
- Még nem tudjuk az eredményt, de úgy érzem egész jó lett.
- Az nagyszerű. Ügyes vagy – dicsérte meg Alettát.
- Na és van már barátod? – kérdezte hirtelen Melissa férje.
- Dehogyis – tiltakozott gyorsan, s közben elpirult.
- De csak van valaki, aki nagyon tetszik neked – ütötte tovább a vasat.
- Nem igazán – vallotta be pirulva, de ekkor beugrott neki egy szőke hajú fiú képe, s megváltoztatta a választ. – Talán.
Igazából fogalma sem volt, hogy ki ez a fiú. Sosem látta, akkor meg miért tudja, hogy néz ki? Miért ugrott be a fejébe? Vagy csak hirtelen elképzelt valakit? Mintha egy képzeletbeli barátja lenne? Gyorsan megrázta a fejét. Ő nem őrült. De akkor honnan ugrott be ez a fiú? Ezek szerint valahol csak találkozott vele, csak nem emlékszik rá. Ez alapján azonban még nem döntheti el, hogy tetszik-e neki vagy sem. Nem is értette, hogy miért mondta azt, amit. Be kellett vallania azonban, hogy nagyon is az esete.
Míg ezeken töprengett, megsült a hús, s hozzáláthattak az evéshez. Nagyon ínycsiklandozóan nézett ki, s mikor beleharapott, szinte elolvadt az ízétől. Éppen a kóla után nyúlt, amikor elhomályosult a látása, s egy teljesen más világban látta magát. Méghozzá a szőke fiú társaságában. Ez talán valami látomás?
* * * *
Messze Napföldétől, egy sivatag közelében állt a király vára, Csillagfölde közepén. Hatalmas csúcsai az égre törtek, mintha meghajlásra akarná késztetni magukat az isteneket. A Nap ritkán járt az égen. Az eget leginkább csillagok borították, de ha feljött, akkor olyan fényességbe vonta a palotát, hogy az arra járók azt hihették, hogy aranyból épült. Ennek a várnak a legmagasabb pontján helyezkedett el a varázsló szobája.
Kopogtak az ajtón, mire a mágus bosszúsan elfordult üstje mellől, s kinyitotta az ajtót. Először meglepődött vendége láttán, de aztán hamar kiült arcára a nyugodtság.
- Á, csak te vagy az – mondta nyájasan, majd beinvitálta a vendéget, aki nem volt más, mint az álarcos. – Mi szél hozott erre? Csak nem elkaptátok a szökevényt?
- Nem, Uram! Még nem sikerült, de már a nyomára akadtunk – magyarázta gyorsan, s közben mélyen meghajolt.
- Értem. Tehát visszajöttél jelenteni. Igazán köszönöm – nyájaskodott, majd visszament az üstjéhez.
- Uram, mit tegyünk, ha elkapjuk. Hozzuk ide, vagy végezzünk vele?
- Végezzetek vele azonnal. Ha ide akarnátok hozni, akkor útközben még elszökhet, és azt nem szeretném. Mellesleg nem lenne szerencsés, ha a király meglátná, mert akkor elveszteném felette a hatalmamat.
- Az hogy lehetséges? – értetlenkedett az álarcos. – Hiszen korunk leghatalmasabb varázslója vagy.
- Ez igaz, de az apa szeretete a fiú iránt túl nagy. Ez a vesztemet okozhatja – magyarázta.
- Mi legyen a lánnyal? – kérdezett tovább.
- Hát megtaláltátok? – kiáltott fel örömében.
- Még nem, de ha rábukkannánk, tudnom kell, hogy mit tegyünk vele.
- Elsősorban meg kell akadályoznotok, hogy találkozzon a herceggel. Valami oknál fogva a sorsuk összefonódik. Nem hagyhatjuk, hogy találkozzanak. Ha megtaláltátok, azonnal hozzátok elém. Majd én tudom, hogy mit kell tenni vele, hogy megoldódjon a nyelve.
- Értettem. Máris visszatérek – mondta az álarcos, s meghajolt.
- Tedd azt, és járj szerencsével!
- Úgy lesz – bólintott, majd távozott.
A mágus elégedetten nézett utána. Ő volt legjobb szolgái egyike. Ha minden jól alakul, akkor király lehet belőle, s az egész országot ő irányíthatja. A jelenlegi király nem állhat útjába, mert a markában tartja. Az egyetlen veszélyt a fiú és a lány jelentik. A kristálytükör nem hazudik. A Vörös Holdkő a lánynál van. Ez adja a legnagyobb hatalmat egy halandónak. A fiúnak meg kell halnia, mert túl sokat látott azon az éjjelen. Már akkor meg kellett volna ölnie, nem pedig bezárni. Tudhatta volna, hogy vannak a herceghez hűséges emberek, akik úgyis kiszabadítják. Ez megbocsáthatatlan hiba volt. A varázsló visszafordult üstjéhez, s folytatta a méreg kikeverését, ami majd a kínzáshoz elengedhetetlen lesz.
* * * *
Langyos szellő söpört végig a tavon, s furcsa szagokat hozott magával. A vér és a romlás szagát. Daniel azonnal felpattant, s csendben a kardjáért nyúlt. Mellette Gerald ugyanezt tette, s csak vártak, de nem történt semmi. Daniel suttogva megkérdezte:
- Miért nem támadnak még?
- Hm… valószínűleg be akarnak minket keríteni.
- Semmilyen zajt nem hallok, ami erre utalna – aggodalmaskodott Daniel.
- Én sem, de másra nem tudok gondolni.
- Akkor most várunk?
- Pontosan.
Daniel csendben maradt, s a zajokra figyelt, de még mindig nem hallott semmit. Érezte, hogy figyelik. De honnan? Túl közelinek tűnt, mégsem látott senkit. Furcsa érzés volt, mégis melegség öntötte el. A következő pillanatban megmozdult valami. Odakapta a fejét, s még idejében látta, hogy megtámadták. Egy katona, karddal a kezében támadott rá oldalról, de Daniel gyorsan kikerült, majd a saját kardjával kiütötte ellenfele kezéből a fegyvert, majd leszúrta, de közben majdnem elhányta magát az undortól. Szeme sarkából látta, hogy Gerald is viaskodik, de most nem törődhetett vele. Mindazonáltal furcsállta, hogy csak ilyen kevesen merészkedtek elő, amikor ő több embert látott a faluban.
Máris jött a következő támadó, lándzsával a kezében. Ezt már nem tudta kikerülni, kénytelen volt a kardjával megállítani a támadást. A két fegyver egymásnak csapódott, s próbálták leszorítani a másikat. Daniel látta, hogy egy másik katona is megpróbálja oldalba kapni, ezért nagy erőfeszítéssel hátralökte a lándzsást, majd a másik katona felé vágott, s sikerült is elkapnia a karját. Az meglepődve hátrált meg, de már vissza is tért a lándzsás. Újabb tusakodásra került sor, s közben Daniel megkérdezte:
- Ki küldött titeket, a király?
- Mi nem a királynak dolgozunk – köpte oda nyersen a katona.
- Hát akkor kinek? Ki akarná minden áron elvenni az életem?
- Egy sokkal hatalmasabb úr, mint a király. Érezd magad megtisztelve, taknyos – röhögte a képébe.
- Hogy mersz engem így szólítani? – rontott rá dühösen Daniel, majd mellbe szúrta, de mielőtt meghalt volna, a katona még megsebezte a lábát.
Daniel a földre esett fájdalmában. Soha nem kapott még semmilyen sebet a kisebb eleséseken kívül, s nem gondolta volna, hogy ez ennyire elviselhetetlen. Puhánynak érezte magát. Gyorsan felállt, s várta a következő támadót, de az addigra odaért. Mielőtt Daniel feleszmélhetett volna, a támadás elérte, s ő menthetetlenül belezuhant a tóba. Mielőtt elmerült volna, még hallott egy szívbemarkoló sikoltást.
* * * *
Aletta hirtelen kinyitotta a szemét. Most vette csak észre, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyei, s úgy reszket, mint a nyárfalevél. Gyorsan letörölte könnyeit, és felült. Azt kellett látnia, hogy mindenki aggodalmasan körbeveszi. Először nem értette miért, hát megkérdezte:
- Valami baj van?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? – háborodott fel az anyja. – Hirtelen elájultál, aztán pedig felsikoltottál, mintha ölnének. Ez nem normális dolog.
- Felsikoltottam? – kérdezte értetlenkedve Aletta. – De hát…
Hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy mi is történt vele. Az a fiú talán halálosan megsebesült. De hogyan láthatta mindezt? Valóságos dolog volt egyáltalán, vagy csak a képzelete szüleménye? Meg kell tudnia az igazságot. Anyja segítségével felállt, s tovább töprengett, amikor egy árnyalakot vett észre a tó felett. Ijedten odakapta a fejét. Egy ködszerű nő lebegett a tó felett.
- Anya, te is látod? – kérdezte, s közben a tóra mutatott.
- Micsodát? – kérdezett vissza értetlenül. – Én semmit sem látok.
- Ott van egy nő a tó felett.
- Nincs ott senki – válaszolt aggodalmasan.
Aletta azt hitte megőrült, de azért közelebb lépett a tóhoz, majd félve megkérdezte.
- Ki vagy te?
- Eljött a te időd – suttogta.
- Tessék? Miről beszél? – kérdezte ijedten Aletta.
- Feladatot szántak neked – folytatta a nő, érzelemmentes hangon.
- Mit? Nem értem.
- Keresd meg a Vörös Holdkövet. Majd az tovább visz a kijelölt úton.
- Ez olyan zavaros – mondta Aletta, majd hátranézett, de csak annyit látott, hogy anyja úgy néz rá, mintha megőrült volna. Aletta majdnem elnevette magát, hiszen ő is ezt gondolta magáról, de minden olyan valóságos.
- Gyere velem – suttogta a nő, majd leereszkedett a tóba, s eltűnt.
Aletta tátott szájjal nézett utána. Nem tudta mitévő legyen. Talán megtudhatja a válaszokat a fiúval kapcsolatban. De mi van, ha soha nem jön vissza? Hiszen most lesz az érettségije is. Ránézett az anyjára, majd ezt mondta:
- Egy darabig nem leszek itthon. Ígérem, visszajövök az érettségire, rendben?
- Tessék? Mit jelentsen ez? – értetlenkedett az anyja.
- Valamit el kell intéznem. Magam sem tudom, hogy mit, de meg kell próbálnom.
Ezután a tóra nézett. Látta, hogy annak fényes a felszíne, mintha csak hívogatná, Közelebb ment. Még hallotta anyja sírását, aki még mindig nem ért semmit, majd a következő pillanatban ugrott, s elmerült a habokban.
Fényoszlop vette körül. Olyan érzése volt, mintha az űrbe ugrott volna bele, olyan súlytalannak érezte magát. Rá kellett döbbennie, hogy nem is a vízben van, hanem valami köztes világban lehet. Egyre erősebb volt a fény, ezért be kellett csuknia a szemét. Mikor úgy tűnt, hogy kihalt körülötte minden, kinyitotta, s döbbenten felkiáltott. Először a követ látta, amint vörösen izzik, majd a fiút, aki sebesült, mégis komolyan néz rá. Mintha nem most látták volna egymást először. A kő megdobbant, így arra fordították a tekintetüket.
- Egy az egyikért, az egyik az egyért. Ez köt össze két halandót, akiket kiválasztott a sors az én védelmemre. Szövetségetek a véretekben rejlik, a szívetek minden dobbanása emlékeztet rá. Találjatok meg engem, s küldetésetek világossá válik a számotokra.
Aletta nem tudta honnan jön ez a hang, s nem merte azt hinni, hogy a kő beszélt, pedig nagyon valószínű volt. Azonban nem gondolkodhatott rajta sokáig, mert a kő nyomtalanul eltűnt.
- Mi a neved? – kérdezte a fiú.
- Aletta – válaszolta félszegen. – És a tied?
- Daniel. Örülök, hogy végre találkozhattunk – mosolygott.
- Ezt meg hogy érted? – csodálkozott Aletta. – Tudtál a létezésemről?
- Idáig nem voltam benne teljesen biztos, de most már, hogy láttalak, igen.
- Nem értem, hogy kerülhettem ide, hiszen egy teljesen másik világhoz tartozom.
- Meg kell találnunk a követ. Az biztos tud magyarázatot adni minden kérdésünkre.
- Egyáltalán hol van? Az előbb még itt volt. Miért nehezíti meg a dolgunkat? – kérdezte Aletta kétségbeesetten.
- Nyugodj meg, majd kitalálunk valamit – csillapítgatta Daniel.
Aletta valami oknál fogva elpirult, mikor a szemébe nézett. Olyan szépen csillogott, hogy teljesen lenyűgözte. De miért? Daniel is észrevette ezt a változást.
- Valami baj van?
- Nem, semmi – válaszolt gyorsan.
- Valamit szeretnék elmondani… - kezdte Daniel komolyan, de a következő pillanatban történt valami.
A világ, amiben voltak, kezdett szétesni. A fiút és a lányt két, teljesen más irányba húzta a sodrás. Hiába nyújtották ki a kezüket, már nem érték el egymást. A világ felszippantotta őket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
