|
13. Könnyed séta a parkban
Kharex 2011.06.27. 23:51
Jane Telmor fürgébb volt, mint bárki a Földön. Az elhalálozott, majd a Pokol tornácáról visszarángatott lelket lényegében semmi sem kötelezte arra, hogy betartsa a fizika alapvető szabályait, hiszen alapvetően testtel sem rendelkezett, mindössze kivetüléssel. Egyedül arra kellett figyelnie, hogy a fény sebességét ne lépje át, hiszen így könnyen szétzúzhatta volna az irrealitás világa, ezen kívül szinte bármit megtehetett.
Éppen ezért is volt olyan biztos a dolgában. Amikor megjelent a Lélekfaló háta mögött, az talán még fel sem fogta, hogy ellenfele síkot váltott, hogy meglepetésből támadhasson. A nő keze hihetetlen sebességgel anyagiasult. Először a bőre kapta vissza természetes hullaszínét, majd a sárga póló és a vörösesbarna vérfoltok is materializálódtak. Innentől kezdve már lassabban kellett dolgoznia, de még mindig bőven lépéselőnyben volt a másikhoz képest. Megragadta a bal könyökéből kiálló konyhakést, kihúzta a sebből, majd egyenesen a Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás munkatársának a hátába döfte. A penge útját csak az utolsó pillanatban állta el a páncél, ami eddig a férfi mellkasának egy részét védte, ám most villámgyorsan helyet változtatott, hogy megvédje tulajdonosát.
- Szép próbálkozás – szólalt meg a Lélekfaló. – De a páncélomat nem fogod tudni átverni az ilyenekkel…
- Azt majd meglátjuk – morogta a nő, majd megpróbálta vádlin rúgni ellenfelét.
A támadó lába természetesen elakadt a fürge fémlemezben, azonban így a jobbjában szorongatott penge utat talált a másik testébe. A Lélekfaló meglepetten és fájdalmasan szisszent fel, majd megpördült, keze azonban már csak a hirtelen dimenziót váltó Jane hűlt helyén suhanhatott át.
- A francba – morogta a férfi. – Lehet, hogy túl gyors nekem?
A nő a következő pillanatban már ismét Itt tartózkodott, ezúttal azonban mindkét kezében kést szorongatott. A bal kezes vágása végigszánkázott a páncélon, a jobbjában tartott penge viszont vagy négyszer téphetett ez idő alatt a másik húsába. A Lélekfaló felordított, visszatámadott, azonban ezúttal is már csak az üres levegőt érhette el.
Jane már a háta mögött lebegett. Ezúttal viszont nem volt elég gyors. A férfi villámgyorsan megpördült, jobb keze egyenesen a szellem irányába mutatott.
- Röghöz kötés – sóhajtotta a Nemeztközi Paranormalitás Elhárítás munkatársa, mire ujja hegyéből vérvörös lánc csapódott ki és hurkolódott a szellemre.
- Mi a fene? – Jane megpróbált újra dimenziót váltani, azonban a lánc fenyegetően felizzott, és Itt tartotta a lelket.
- Ez egy roppant hasznos kis varázslat – közölte áldozatával a férfi. – Noha nem akadályozza a végtagjaidat a mozgásban, és természetesen harcképtelenné sem tesz, azt tökéletesen meggátolja, hogy kedvedre járkálj a dimenziók között. Úgy vélem, ezzel vége a harcnak. Akár föl is adhatnád. Nincs szükség az erőszakra!
- Arra aztán várhatsz – vágott vissza a nő, majd újra támadásba lendült. – A kezeimet kellett volna lefognod, akkor dőlt volna el a harc. Így csak feldühítettél!
A kések újra és újra lecsaptak, most azonban a Lélekfaló már jobban tudta kezelni a helyzetet, így körülbelül csak minden ötödik támadás húzott véres csíkot a felsőtestére. A férfi összeszorított fogakkal tűrte az újabb és újabb sebeket, miközben várt az ideális pillanatra, amikor gond nélkül átmehet ellentámadásba.
Jane végül a harmadik percben hibázott. Egyik vágása túl alacsonyra sikeredett, így felsőteste egy pillanatig védtelen maradt. A Lélekfaló keze lesújtott, végleg eldöntve ezzel a harc kimenetelét. A lélek egy pillanatra megállt a levegőben, mintha maga sem tudná, mit tegyen most, majd pár másodperc múlva szája néma sikolyra nyílt. A testét alkotó ektoplazma hullámozni, remegni kezdett, felszíne zavarossá vált.
A sorvadás az ujjai hegyénél indult. Először csak lassan haladt, másodpercenként mindössze egyetlen centit haladva, azonban hamarosan növelte a tempóját. Jane hangja akkor jött vissza, amikor a válla is eltűnt. Az egykori átoktörő sikoltott, kétségbeesetten sikoltott, azonban már nem tehetett semmit. Mellkasából ragyogás tört fel, aminek éles, világoskék színe egy pillanatig betöltötte az egész Központi Irattárat, majd a nő egy utolsó ordítással eltűnt az éterbe.
A Lélekfaló csak állt a helyén, és némán nézte azt a pontot, ahol a szellem végül eltűnt az ő halálos érintése miatt. Nem szerette a munkáját, lényegében sosem szerette azt, ez az ellenszenv pedig különösen akkor tört elő belőle, amikor meg kellett ölnie valakit. Egy könnycsepp csordult ki a szeméből, majd sóhajtott egyet, és hátat fordított az egész irattárnak. Tudta, hogy a két férfinél van az, ami miatt idejött. HA nem szerzi meg azt, akkor a nő halála végképp a felesleges vérontás kategóriájába kerülne, azt pedig végképp nem akarta.
*****
Peter Ostwald alapjáraton szeretett futni. Ott volt pélául a park. Minden rohadt reggel kiment abba a nyomorult parkba, és lefutotta azt a nyavalyás három kilométerét, és nem csak azért, mert közben vagy egy tucatnyi egyetemista lány fenekét stírölhette egyszerre. Mr. Ostwladnak fontos volt a jó kondi is, legalább harminc százalékban amiatt lett rendszeres látogatója a zöldterületnek.
Vele szemben pedig ott volt társa, Sam Pickard. A fickó soha életében nem sportolt semmit, hacsak a paranormális lényekre vadászást nem vesszük annak, nem étkezett rendesen, sőt, még bagózott is. Papírforma szerint neki kellett volna egyre jobban lemaradnia, miközben a Delta Csillag feltételezett pozíciója felé sprintelnek, és nem Ostwaldnak.
Mégis, a félelem vagy a kötelességtudat néha szárnyakat ad és csodákra képes, jobb napjain, persze. Pickard legalább fejhosszal vezetett, amikor a Lélekfaló kiugrott a Központi Irattár ablakán.
- Úgy látom, ideje lesz ellenállni – jegyezte meg kedélyesen Pickard. – Majd én kezdem!
Bal keze szemfájdító sebességgel tűnt el az öltönye alatt, és már szinte azonnal jött is vissza, ezúttal viszont egy automata pisztollyal. A férfi jószerével még csak célra sem tartott, helyette olyan gyorsan rángatta a ravaszt, mintha epilepsziás rohama lenne. A töltények a Lélekfaló legkülönfélébb testrészeibe csapódtak, jelentősen visszavetve annak haladási sebességét. A Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás munkatársa felüvöltött, de nem adta fel, egyre közelített a folyamatosan tüzelő férfihoz. Amikor az automata pisztoly egyetlen kattanással kiürült, diadalittasan felmordult, azonban öröme korainak bizonyult. Pickard a másik kezében egy Hosszú csövű, forgótáras Magnumot tartott.
A félelmetes kinézetű revolver felugatott, egyszer, kétszer, sokszor. Noha a lomhán érkező golyókat minden nehézség nélkül felfogta a Lélekfaló különleges páncélja, azoknak már pusztán a becsapódási energiája centikkel lökte hátra a férfit.
Pickard egészen addig folytatta a tüzelést, amíg ez a pisztolya is üresen csattant, utána ő folytatta a visszavonulást, miközben társa leguggolt, hogy jobban tudjon célozni az öltönye alól előbűvészkedett automata rohampuskával. A leginkább M16-ra hajazó fegyver tárát kibővítették, így az már ötven töltényt is képes volt magába fogadni, ezzel a kapacitással pedig igazán nem esett a férfi nehezére tűz alatt tartani azt a területet.
Amikor az M16-os tára is kiürült, a Lélekfaló már több tucat sebből vérzett, mégis megpróbálta elkapni a két férfit. Kecsesen, halálosan ugrott célpontjai felé. A nehézgéppuska tüze pont röppályája tetején kapta telibe. A Delta Csillag megérkezett.
A KickAss páncélozott terepjárók tervezésénél természetesen figyelembe vették azt is, hogy a kocsiknak minden bizonnyal terepen is bizonyítaniuk kell majd, így a Hummer hivatalosan soha le nem gyártott modelljei speciális gumikat kaptak, amiket úgy képeztek ki, hogy a lehető legnagyobb kárt tegye az aljnövényzetbe, miközben keresztülhajt rajta, függetlenül, hogy attól, hogy egy golfpálya műfüvéről, netán a mediterrán klímán burjánzó makkiáról van-e szó.
A gondos tervezésnek köszönhetően miközben a két kocsi átrobogott a fövenyen, mindenfelé röpködtek a gyeptéglák és döglött kisállatok. A toronyban helyet kapó géppuskások határtalan lelkesedéssel lőtték a célpontot, miközben az egyik gépjármű anyósülés felőli ajtaja kitárult, és egy nagydarab, kopasz férfi lépett ki rajta, aki hatalmas, vörös szakállával és szeplős képével leginkább egy ír nő és egy kanadai favágó szerelemgyerekére emlékeztetett.
- Gyerünk, fiúk, be a kocsiba! – intett Ostwaldnak és Pickardnak. – Mindjárt itt lesznek a légideszantos arcok is…
Ennél többet nem is kellett közölni a két öltönyössel, azok rekordgyorsasággal tűntek el a páncéllapok relatív fedezékében. A Delta Csillag légidesszant osztályáról mindenki tudta, hogy ugyanúgy imádnak rombolni, mint a szervezet bármely egyéb tagja, nekik azonban még a megfelelő tűzerő is rendelkezésükre állt ehhez a nemes művelethez.
A két Appache helikopter észak felől érkezett. Módszeresen dolgoztak, mindent megtettek, hogy az egy darab célpontjukból a lehető legkevesebb élje meg az estét. Először Gatling gépágyúval szórták meg a terepet, majd egymás után útjára indították rakétáikat is. Mivel a Delta Csillag felfogása szerint a pusztításnagysága és a felesleges anyagi kár mértéke egyenesen arányos volt a siker mértékével, ezért a gépeikre nem is szereltek drága Hellfire tölteteket, beérték azok irányíthatatlan társaival, azokból viszont legalább százat pakoltak a fedélzetre.
Az eredmény magáért beszélt. Amikor eloszlott a lövedékek által felvert por és füst mindössze egy tekintélyes méretű kráter tátongott ott, ahol pár perccel ezelőtt még a Lélekfaló állt.
- Úgy látom, itt végeztünk – jegyezte meg a nagydarab Delta Csillagos, nyilván az osztag parancsnoka, majd előreszólt a vezetőnek. – Taposs bele, Jimmy, estére már otthon akarok lenni.
- Nem probléma, százados – válaszolt a Jimmy nevű bikanyakú alak, majd a két Hummer KickAss felszívódott a délutánba, mindössze egy hatalmas krátert hagyva maguk mögött, mintegy ideális táptalajként vagy egy tucat városi legendának.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
