A mágia átjárta a testét. Érezte, hogy ő a világ ura, az univerzum egyetlen igaz parancsolója, akinek az akarata előtt meghajlik bármi és bárki. Kivéve a macskáját. De az utálatos kis fekete folt folyamatos jelenlétéhez már volt alkalma hozzászokni. Elvégre csak a mindent megsemmisítő kudarca lebegett örökös jelleggel a szeme előtt, azt meg ki ne tudná hamar megszokni és ignorálni?

A manaháló lila színbe csavarodott, ahogy az elf szürkemágus szemei a labor faláról az asztalon heverő drágakőre vándoroltak. Tzyellah rettegett koronájának egyik ametisztje volt, ami minden bizonnyal lelkek ezreit taszította az örök kárhozatba, mielőtt a Sátán megelégelte volna a vetélytárs pályafutását, és legendás erejű Pusztítóival ki nem nyiratta a riválisát.

- Ideje lesz kezdeni – motyogta a nagy hatalmú elf, majd alámerült a misztikus tárgy belsejébe.

Lila rácsvonalak suhantak el mellette, a védelem első, gyengébb gátjai szívódtak fel, amikor a közelükbe ért, csapdák aktiválták pusztító energiáikat, majd fújtak visszavonulót, amikor rájuk nézett. Érezte, hogy itt elemében van. Kinyúlt a hálóért, formálta azt, kaput szakított rajta.

Tudta, hogy így az ékkő is károsodni fog kis mértékben, hiszen ilyen durva beavatkozásnak a fizikai síkon is marad nyoma, de nem volt kedve vesződni a sokkal bonyolultabb hivatalos úttal. Ő az ékkő szívében akart lenni, méghozzá most azonnal.

A második védvonal már egy fokkal keményebb diónak bizonyult. Az egymásra rétegzett csapdák és az egyéb úttorlaszok útvesztőjében Azrelius majdnem fél percet töltött, mielőtt megtalálta volna az egész konstrukció leggyengébb pontját: azt a helyet, ahonnan a védekező mágiát elindították. Innentől kezdve további tíz másodpercébe telt, amíg lebontotta az egészet a fenébe, majd újabb negyvenbe, hogy széttépje a mélyebb rétegekbe vezető falat.

A szív előtti utolsó rész sötét volt és Gonosz. Már majdnem annyira, mint az elf. A feneketlen feketeségből vörös szempárok meredtek rá, talpaira vaskos csápok csavarodtak, testén százlábúak és egyéb bogarak másztak. Egy normális halandó ekkor őrült volna meg. Az elf csak elkiáltotta magát.

- FÉNYT! – Mindenki érezte, hogy itt most olyan parancs hangozz el, aminek nem szabad nemet mondani.

A sötét, egyszerű emberektől mindörökre elzárt helyet vakító napsugarak lepték el, széttépve így a védelem utolsó vonalát is, feltárva a folyamatosan pulzáló, kavargó, lila köddel telített szívet, a Lélekgyűjtőt. Mindazon szerencsétlenek, akikkel ebből a kőből kicsapó energianyaláb végzett, most mind itt keringtek, hátha egyszer megnyugvást lelhetnek végre.

- Emberek! –szólította meg őket Azrelius.

Jól tudta, hogy ha nem lenne elég nagy a hatalma, a dühös lelkek simán széttépnék. De nem tették meg, és ez adott még egy lökést az amúgy sem csekély önbizalmának.

- Emberek! Titeket még Tzyallah ölt meg, évtizedekkel ezelőtt. Aki a hasznomra válik majd, azt szabadon fogom engedni.

További magyarázásra nem volt szüksége. A lelke nem beszéltek, nem lassították, teljes nyugalomban folytatták haláltáncnak is beillő bolyongásukat. Jól tudták, hogy ha a jövevény akar tőlük valamit, azt majd kiolvassa a gondolataikból. Azrelius így is tett. Egyetlen név csengett a fejében. Tiszta válasz, ahogy mindig is várta. Mégis… Valahogy túl egyszerű. A szürkemágus veszélyt, csapdát szimatolt. Az elmékben mintha a válasz mellett más is lapult volna. Határtalan, féktelen káröröm. Közel az a a pillanat, amikor a zsarnok alul fog maradni…

Azrelius csak kiköpött egyet, majd megrázta a fejét, és nekiállt szétzilálni a valóság fonalait. Egy átlagos mágus ebbe még akkor is belerokkant volna, ha a saját testéből irányítja a műveletet, az elfnek a drágakő belsejéből sem esett nehezére az egész. Elvégre egyetlen macskát leszámítva mégiscsak ő uralta az Univerzumot, ha kedve úgy tartotta.

Fél órát töltött el azzal, hogy a korona ékköveinek többi áldozatát is kifaggatta. Ugyanaz a név, ugyanaz a kárörömmel teli nevetés. A mágus komolyan megrettent volna, csak tudta, hogy ő legyőzhetetlen, így nincs mitől félnie.

A név viszont elgondolkoztatta. Eddig még sosem hallotta, és tisztában volt vele, hogy nem egy órájába kerül majd, mire végre kibogozza az értelmét. Ideje viszont akadt elég, most, hogy átmenetileg nem kellett az Ügyosztály ügyeivel foglalkoznia.

Azrelius sóhajtott egy aprót, majd visszatért a testébe, hogy kiderítsen valamit a névről, amit a lelkek árultak el neki. Alice. Pontosan öt betűvel több a semminél.

*****

Joe Szmedregaljov orosz volt, és ezt az összes szomszédja tudta róla, annak ellenére, hogy szülei kifejezetten angolszász keresztnévvel ruházták fel, nehogy kicsiny fiúkat valaki is kiközösítse a származása alapján. Mégis, azok a cseles vidéki emberek kiszagolták a ruszkikat, és emiatt nem is törődtek a nagydarab, vodkát vedelő fickóval, aki egy lakókocsiban húzta meg magát, valahol a település határában.

Szmedregaljovnak pedig különösen jól jött ez a fajta kiközösítés, így ugyanis az emberek nem láthatták, mivel keresi a kenyerét. A derék orosz férfi ugyanis információkereskedő volt. No nem a legjobb fajtából, hiszen eddig egyszer sem kereste meg valamely szervezett bűnözéssel foglalkozó csoport, például a triád, hogy végezzen vele, vagy legalább egy tisztességesebb merénylettel próbálkozzon, márpedig az információval kereskedő emberek sikerét ellenségekben lehetett mérni igazán.

Ha viszont azt nézzük, hogy az elmúlt időkben hány denevér hulláját, hány ezüst töltényhüvelyt találtak a kertjében, és hány kiló felszentelt kegytárgyat fogyasztott el évente, akkor könnyen rájöhetünk, hogy Szmedregaljov igenis sikeres üzletember volt, csak éppen nem a hagyományos, sokkal inkább a paranormális körökben. Így lehetett, hogy Ryan Wolf pont őt kereste fel, miután kicsiny repülőgépével, ami makacsul nem fogyasztott üzemanyagot, visszatért az államokba.

- Szép estét, Mr. Wolf – köszöntötte őt kedélyesen az orosz, miután meglátta, hogy egyik legjobban fizető ügyfele visszatért. – Hogy halad a lábadozás?

- Egész jól – mosolyodott el a férfi, kivillantva szabálytalan fogsorát. – Szerencsére nem voltam olyan ostoba, hogy erőm minden cseppjét a saját testembe tároljam. Mióta visszakaptam a pisztolyomat, nagyban felgyorsult a folyamat.

- Ezek szerint hamarosan olyan vérengzésre számíthatunk, mint a régi szép időkben?

- Azt már nem mondanám. Tudja, ezúttal kicsit körmönfontabban fogok eljárni. A frontális támadás megbukott. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Johnson másodszorra már nem engedhetné meg magának a közbeavatkozást, de így is elég sok nagy erejű ölebe van már. Kínos lenne másodszorra is elbukni, nem igaz?

- Akkor mit tervez tenni?

- Vélhetően meghalok. – Wolf nemtörődöm módon megvonta a vállát. – Az erőszak nem vált be, marad a csel. Ki tudja, talán még hasznomra is válhat egy kis túlvilági kirándulás. Úgy hallottam, a Pokolnak van néhány… előnyös külsejű alkalmazottja is.

- Ez lenne a fő indok?

- Talán. De vannak még elképzeléseim, mi jót lehetne még ott csinálni. De most már térjünk át az én kérdésemre! Épp elég információt adtam már magának ingyen az elmúlt másfél percben, igaz?

Az orosz elégedett képpel bólintott. Noha nem volt nála semmi, hogy leírja Wolf szavait, bámulatos memóriája megoldotta ezt az apró problémát.

- Úgy vélem valóban. Mik lennének a maga kérdései?

- Az Ősök vére. Kiben van most? Hogy lehet hozzájutni?

- Tudok egy nevet, akinél jelenleg a gazdatest ruhájának egy apró darabja lapul. Egykori szektatag, ma nagymenő befektető. – Az orosz közelebb hajolt a piros ballonkabátos férfihez, majd a fülébe súgta a nevet. – Alice.

A vámpír szemei csodálkozottan elkerekedtek, majd, Azreliussal szinte tökéletesen egy pillanatban, maga elé mormolta a kérdést, ami rögtön az eszébe jutott.

- De ki a faszom az az Alice?