Vízcsobogás zaja hatolt a fülébe, ami felrázta merengéséből. Ezután egy hangot hallott, ami egyre csak hívogatta, egyre kétségbeesettebben. Daniel meg akart szólalni, de hang nem jött ki a torkán, csak köhögni tudott, de úgy tűnt, ez megnyugtatta a mellette lévőt, mert megkönnyebbülten felsóhajtott. Daniel óvatosan kinyitotta a szemét, de csak homályos foltokat látott. Észrevette, hogy ül mellette valaki, de nem tudta ki az. Csak egy név jutott eszébe.

- Aletta? – kérdezte halkan.

A mellette ülő hangosan felkacagott, de ez nem lányos kuncogás volt, hanem erőteljes, férfias nevetés. Daniel nem értette, hiszen az előbb még Alettával volt. Akkor hova lett? Lassan visszanyerte a látását, s rájött, hogy ki nevet: Gerald
.
- Mesébe illő, hogy halálod pillanatában egy leányt szólítasz, Daniel – kuncogott tovább.

- Nahát, Gerald! – kiáltott fel Daniel. – A nevemen szólítottál. Ez tetszik.

- Bocsánatot kérek – hajolt meg.

- Mondom, hogy tetszik. Sokkal kényelmesebb így – motyogta, majd felült, s köhögött még egy kicsit.

- Vissza kellene feküdnöd. Még nem vagy teljesen jól.
Ahogy ezt kimondta, hihetetlen erősségű fájdalom robbant a gyomrában, s mikor odanézett, látta, hogy vérfoltos az inge.

- Velem meg mi történt? – kérdezte ijedten.

- Óvatosabbnak kellene lenned. Azt hittem meghaltál.

- De mi történt pontosan? – faggatta Daniel. – Nem emlékszem semmire.

- Leszúrtak, te pedig beleestél a tóba. Sok idő telt el, de nem tudtam lemenni érted, mert nagyon sokan voltak. Azután mikor felhoztalak, felraktalak a lóra, s elvágtattam, hogy megfelelő búvóhelyet találjak.

Daniel körülnézett, s most tűnt csak fel neki, hogy egy barlangban van. De hiszen az előbb vízcsobogást hallott, ezért azt hitte, hogy még a tónál van. Figyelmesebben körülnézett, s meglátott egy kis tócsát a barlang szájánál, amibe folyamatosan csepegett a víz.

- Aletta hol van? – kérdezte hirtelen.

- Az meg kicsoda? Már az előbb is említetted a nevét – kíváncsiskodott Gerald.

- A lány, akit meg kell védenem – válaszolta. – Nem láttad őt, amikor felhoztál a tóból? Ott volt velem.

- Nem volt ott senki rajtad kívül. Biztos vagy benne, hogy jól láttad?

- Nagyon is. Ezek szerint őt valahol máshol rakták ki – találgatta.

- Még mindig nem értem miről beszélsz. Ki ez a lány?

Daniel tehát beszámolt arról, mit látott a varázsló szobájában, s valószínűleg ezért zárták tömlöcbe. Ezután elmesélte a tóban lezajlott eseményeket: a Vörös Holdkövet és találkozását egy idegen lánnyal egy másik világból. Gerald figyelmesen hallgatta. Nem szólt közbe, csupán bólogatott, s néha a fejét rázta. Miután Daniel befejezte a beszámolót, megszólalt:

- Tehát azt gondolod, hogy mindennek a hátterében ez a varázsló áll?

- Pontosan. Valamit nagyon szeretne elérni, ezért manipulálja a királyt, engem pedig meg akar ölni, hiszen egyedül én láttam bele a tervei egy részletébe – magyarázta.

- Elég logikusan hangzik. De hogy kerül a képbe ez a leányzó?

- Fogalmam sincs. Annyi bizonyos, hogy a varázsló először is őt akarja megkaparintani, ami nem jó a mi szemszögünkből, hiszen most már itt van ebben a világban – mondta Daniel, miközben próbált koncentrálni. – Ismeretlen neki minden. A ruhái miatt feltűnik mindenkinek. Nem lesz nehéz elkapniuk.

- De mire kell neki a lány?

- Valószínűleg a Holdkővel van valami kapcsolata. Legalábbis úgy tűnt, mintha a Kő hívta volna ide. Talán ő az egyetlen, aki használni tudja.

- Először ki kellene találnunk, hogy mi is ez a Holdkő, s utána megpróbálni megkeresni – érvelt Gerald, de Daniel hevesen rázta a fejét.

- És mi lesz a lánnyal? Először őt kell megkeresnünk.

- A Kő elvezet majd a lányhoz, hiszen ő is azt keresi.

- De védtelen – erősködött tovább. Gerald szeme pajkosan megvillant.

- Milyen kapcsolat van közöttetek egyáltalán? Hiszen most találkoztatok.

- Én csak… - próbált valamit kitalálni zavarában, de nem jutott semmi sem az eszébe. – Fogalmam sincs. Egyszerűen csak így érzek – húzta meg a vállát, de Geraldot nem lehetett becsapni.

- Jobb lesz, ha pihenünk mielőtt útra kelünk – javasolta, majd lefeküdt kis vackába.

Daniel követte a példáját, de folyton csak Alettára tudott gondolni, s biztos volt benne, hogy valami baja esett ebben az – ő számára – idegen világban.

* * * *

- Azonnal tüntessétek el a szemem elől ezt az embert! – kiáltott a király az őreinek.

Szerencsétlen parasztember hiába sírt és könyörgött, hiába jajgatott, hogy a családja vár rá otthon, a királyt semmi nem hatotta meg. Az őrök először tisztelegtek a királynak, s csak utána ragadták meg kegyetlenül a szerencsétlen ember karját. Ütött, rúgott, de az őröknek ez meg sem kottyant. Kirúgták alóla a lábát, s a földön húzták ki a trónteremből. Ezután becsukódott a hatalmas kétszárnyú ajtó. A király elégedetted vigyorgott, s tanácsnokai, akik mellette álltak, teljesen megbotránkoztak a jeleneten, s egymás között pusmogtak.

- Mi ütött a királyba, hogy ennyire kegyetlen lett? – kérdezte az egyik, s közben óvatosan a királyra pillantott, hallja-e.

- Fogalmam sincs – válaszolta az egyik. – Mióta a herceg eltűnt, mintha teljesen kifordult volna önmagából.

- Akkor a mi feladatunk lenne, hogy helyre rázzuk, nem? – szólalt meg a harmadik, s közben elővett egy tekercset, s úgy tett, mintha azt olvasná suttogva.

- Maga oda merne menni hozzá? Még a végén lecsapatja a fejünket – rémüldözött az első.

A beszélgetést nem folytathatták, mert hirtelen kinyílt az ajtó. A két katona, akik az ajtó két oldalán álltak, azonnal leeresztették alabárdjukat, s megtudakolták a jövevény nevét és szándékát. Azonban mielőtt az válaszolhatott volna, a király mérgesen ráreccsent a katonákra:

- Nem látjátok, ti féleszűek, hogy az ott a személyi varázslóm? Azonnal eresszétek át!

A katonák megnyikkanni sem mertek, gyorsan áteresztették a gúnyosan vigyorgó mágust, de közben a fogukat csikorgatták. Ezt a mágust senki nem kedvelte a palotában. A király meglegyintette a kezét, ami azt jelentette, hogy mindenki távozzon. A tanácsnokok összenéztek. Legszívesebben meghallgatták volna a varázsló mondanivalóját, s tudni akarták, hogy mi a kapcsolata a királynak ezzel az alamuszi emberrel, de nem tehették meg. Fejüket lehajtva kivonultak a teremből a katonák nyomában, majd becsukták az ajtót. A király hangosan felsóhajtott. Fáradtnak tűnt.

- Nehéz napja volt, felség? – kérdezte vigyorogva a varázsló
.
- Minden nap nehéz, ha egy egész országot kell irányítani, Salamon – dörmögte álmosan.

- Valóban, de Nagyságod igen lenyűgöző módon tud kezelni minden lehetetlen helyzetet – bókolt, s közben meghajolt.

- Nem is értem, hogy a népem miért elégedetlenkedik.

- Hallottam szóbeszédeket a kastély falain kívül, miszerint…

A mondatát nem fejezte be. Megpróbált zavartságot kiültetni az arcára, mintha nem tudná, hogy elmondja-e mit hallott, vagy ne. Az volt a terve, hogy egy kicsit feldühíti a királyt, s ezután rátér a lényegre, hátha így könnyebben adagolhatja be neki az információkat, amelyeket kitalált. Ravaszul elmosolyodott.

- Miért hagytad abba? Igazán kíváncsivá tettél – hajolt előre trónjában a király, s meredten nézte mágusát.

- Nem akarok arcátlankodni, felség, de amit hallottam, az a lázadásnak is a jele lehet. Talán jobb lenne, ha Felséged nem is tudna róla – puhatolózott a mágus.

- Hm… - töprengett a király, majd megvakarta a borostát az állán. Ezután felállt a trónszékéből, s a mágushoz lépett. – Igazán nem kell semmit sem eltitkolnod előttem, kedves Salamon barátom – mosolygott nyájasan, aminek a varázsló csak örült, hiszen ilyennek akarta látni a királyt mindig is, nem pedig egy puhány alaknak, aki valójában volt.

- Ha ragaszkodik hozzá, felség, akkor megosztom ismereteimet Nagyságoddal – mosolygott, s közben a királyt fürkészte, miközben az visszaült a trónjára.

- Nos, halljuk!

- Az a szóbeszéd járja, hogy felséged – már megbocsásson azért, amit mondok – nem alkalmas az uralkodásra, s alig várják, hogy fia, Daniel herceg foglalja el a trónt.

A király arcáról először semmit nem lehetett leolvasni, s a mágus már azt hitte, hogy nem sikerült feldühítenie, de a következő pillanatban felpattant, s arca hihetetlen mérget tükrözött, ami eltorzította királyi vonásait. Idegesen kezdett el fel-alá járkálni, s egyszer sem nézett a varázslóra, aki azonban türelmesen várt.

- Hogy képzelhetik, hogy a fiam üljön a trónba, amikor áruló lett és elszökött – dühöngött a király.

- A nép erről nem tud, ezért akarják őt királynak. Bizonyára ez volt az ifjú herceg szándéka. Így próbált a trón közelébe jutni – érvelt, s közben mormolt valamit, majd meglegyintette a kezét, mire a király szeme elködösült, de ez csak egy másodpercig tartott.

- Igen – bólogatott. – Biztos, hogy ez volt a célja – suttogta maga elé, s közben a varázsló elégedetten vigyorgott.

- Javasolhatok valamit, felség? – kérdezte, miközben meghajolt.

- Hogyne – tért magához hirtelen, majd újra leült. – Halljam!

- Azt javaslom, hogy intézz beszédet a néphez, s mondd el nekik, hogyan lett áruló a fiadból. Így bizonyára rájönnek, hogy nálad alkalmasabb uralkodó nincs.

- Ez hamarabb is az eszembe juthatott volna. Azonnal szólj a hírvivőnek, hogy hirdesse ki a városban, hogy holnap megtartom a beszédemet.

- Máris intézkedem!

A varázsló meghajolt, majd önelégülten vonult ki a trónteremből, s már szövögette sötét terveit.

* * * *

Elviselhetetlen volt a forróság. A Nap olyan ragyogóan, olyan forrón sütött, hogy Aletta azt hitte, leég a bőre. Már több órája vándorolt ebben a sivatagban, de még mindig nem talált árnyékos helyet, egy menedéket. Miután a köztes világ kivetette magából, ebben a sivatagban találta magát. Amint magához tért, rögtön Danielt kereste, de nem találta sehol sem. Nem tudta eldönteni, hogy most a fiú világában van, vagy pedig a sajátjában, csak máshol rakták ki. Mindenesetre itt szinte sosem volt éjszaka, csak pár órácskára, s ez a saját világában nem jellemző.

Nagyon lassan haladt előre, rettentően fáradt volt már. Mindig azt képzelte, hogyha egyszer sivatagba kerül, ő bizony nem fog elfáradni, hiszen nagyon szereti a meleg éghajlatokat, de most rá kellett döbbennie, hogy ez még annál is elviselhetetlenebb. Csak arra tudott gondolni, hogy milyen jó lenne abban a hideg tóban megfürdeni, amit hátrahagyott. Sóhajtott egyet, de ettől kiszáradt a torka. Eddig vizet sem talált, hiába kereste. Biztos volt benne, hogy itt éri a halál, ha csak valami csoda nem történik. Most nagyon örült volna neki, ha Daniel mellette lett volna, legalább lenne társasága, megismertetné ezzel a világgal, stb.

Aletta szinte már csak a lábát húzta. Nem bírt menni tovább. Összecsuklott a térde, s ő elterült a porban. Hiába próbált felállni, nem sikerült. A szeme lassan lecsukódott, s elméje átadta magát az álmok varázsának.

Mikor felébredt, azt tapasztalta, hogy egy hintóban fekszik. Nem azokban a drága, gyönyörű hintókban, ami a gazdagoknak van, hanem csak egy egyszerűbb fajtában. Mikor felült, meglepett sustorgásokat hallott, s észrevette, hogy nincs egyedül. Hogy is lett volna, hiszen ez nem a saját hintója volt. Lassan odafordította a fejét, ahonnan a hangokat hallotta. Egy kedvesnek tűnő, pöttöm kis asszonyság mosolygott rá kötőtűi mögül, amiket azonnal le is rakott.

- Végre felébredtél – sóhajtott halkan.

- Hol vagyok? – kérdezte Aletta, s közben észrevett egy kisfiút az asszony lábánál, aki tátott szájjal bámult rá.

- Nemsokára megérkezünk a városba – válaszolta.

- Milyen városba? – értetlenkedett Aletta, ami meglepte a asszonyt.

- Ezt meg hogy érted, kedvesem? Természetesen Csillagfölde fővárosába igyekszünk – húzta a fel az egyik szemöldökét, s gyanakodva figyelte a lányt.

Aletta ekkor már teljesen biztos volt benne, hogy Daniel világában ragadt egy időre, s az egyetlen kiút, ha megtalálja a Vörös Holdkövet. Fogalma sem volt, hogy ezt miképpen hajtja majd végre, hiszen ismeretlen volt számára ez a világ, s biztos volt benne, hogy hatalmas is. Vagy megtalálja Danielt, vagy pedig kénytelen lesz valaki mástól segítséget kérni. Ránézett az asszonyra, s gondolta: „Egy próbát megér.”

- Elnézést, de nem hallott véletlenül egy bizonyos Vörös Holdkőről? – kérdezte nagyon ártatlanul, mintha csak tanulni szeretne valami újat.

- Sajnálom, de sosem hallottam róla. Ez valami mágikus tárgy?

- Igen, valami olyasmi – mosolygott Aletta.

- Akkor talán jobb lenne, ha egy varázslót kérdeznél meg – tanácsolta.

- De én egyet sem ismerek.

- A fővárosban, ahova tatunk, éppenséggel él egy varázsló. A király palotájában – mondta, majd suttogóra fogta a hangját, nehogy a fia meghallja. – Az a hír járja a királyságban, hogy ennek a mágusnak hihetetlen hatalma van. Nem csodálkoznék, ha erről a Kőről is tudna valamit.

- Tehát úgy gondolja, hogy tőle kellene megkérdeznem?

- Pontosan. Habár… nem tudom, hogy hogyan lehet a közelébe jutni – csóválta a fejét az asszony.

- Ezt hogy érti? – kérdezte Aletta.

- Nos, tulajdonképpen ez a varázsló a király személyi mágusa. Csak az ő parancsaira engedelmeskedik, s más eddig még soha nem beszélt vele eddig. Legalábbis én így tudom. Mindenesetre egy próbát megér.

- Jó ötletnek hangzik. Csak egy bökkenő van.

- Mégis, micsoda? – csodálkozott az asszony.

- A ruháim – sóhajtott keservesen Aletta, s közben a ruháira mutatott. – Nem tudna esetleg valamit kölcsön adni?

- De, nagyon szívesen – mosolygott, s közben ruhát keresett. – Mindenesetre, hogy került hozzád egy ilyen furcsa öltözék?

- Találtam – rögtönzött Aletta. – A régi már nagyon elszakadt, ezt pedig az út szélén találtam – mondta gyorsan, s közben megeresztett egy zavart vigyort.

- Értem én – motyogta az asszony, ami meglepte Alettát. Mintha szánakozást hallott volna ki a hangjából.

Az asszony hamarosan talált is egy megfelelő ruhát, amit azonnal odaadott Alettának. Nem törődve a kisfiúval, gyorsan magára kapta. Egy térdig érő, egyszerű vörös ruha volt. Az ujjak végén arany szegély díszítette, s derekát arany szalag fogta közre. Alettának nagyon tetszett a ruha. Emellé még kapott egy vörös szandált is.

- Nagyon köszönöm – hálálkodott. – Hogy viszonozhatnám a kedvességed?

- Vigyázz magadra! Ez bőven elég.

Időközben megérkeztek a város terére, ahol megálltak, s kiszálltak mindannyian. Az asszony, miután elbúcsúzott, elsietett a gyermekével. Aletta körbenézett a városban. Egyáltalán ne ilyennek képzelt egy fővárost. Minden ház úgy nézett ki, mintha bármelyik percben leomolhatna, s az emberek is nagyon szegényesen öltözködtek, mintha válságban éltek volna. Persze Aletta nem tudhatta, hogy mi is valójában a gond, de nagyon elszomorította a látvány. Végigsétált különböző utakon, s azon gondolkodott, hogyan jusson a varázsló közelébe. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nekiment valakinek, s elesett, azonban az illető meg sem próbálta felsegíteni, csak gorombán rászólt:

- Nézz már az orrod elé, különben nagyon megbánod! – sziszegte a lánynak, aki most felpattant, s utálattal nézte ezt az embert, akinek az arcát álarc takarta, de nem akart bajt csinálni, ezért nem szólt semmit, csak odadörmögte:

- Bocsánat! Legközelebb jobban figyelek majd.

Már indulni készült, amikor az álarcos megragadta a karját, s erősen megszorította. Aletta felszisszent, s megpróbálta kirántani a karját az erős szorításból, de az álarcos vasmarokkal tartotta, s közelebb vonta magához. Aletta majd elájult a bűzös leheletétől, de tűrte, s felvette a legutálkozóbb arcát.

- Mégis mire véljem ezt?! Azonnal engedjen el! – kiáltott rá, de az csak elvigyorodott.

- Csak nem egy másik világból jöttünk? – kérdezte gúnyosan, azonban Aletta nagyon meglepődött azon, hogy ez az ember tudja, honnan jött. Mindenesetre ártatlannak kell tettetnie magát.

- Ezt mégis miből gondolja? Azonnal engedjen el! – követelte, de az nem engedett.

- A hosszú haj igen ritka minálunk, valamint ez a beszédstílus… több tiszteletet is tanulhatna a hölgy! Látszik, hogy nem járatos abban, kivel, hogyan kell beszélni. Már vártuk magát – röhögte a képébe, s Aletta biztos volt benne, hogy valami rosszban sántikál, s minél hamarabb meg kell szabadulnia tőle.

További két ember érkezett, s amíg az álarcos azokkal beszélt, Aletta hirtelen kirántotta a karját, s futásnak eredt. Olyan gyorsan futott, mint még soha, s fogalma sem volt, hogy merre halad. Ügyesen kerülgette a különböző szerkereket és embereket. Úgy látta, hogy sikeresen lerázta üldözőit, ezért egy percre megállt pihenni. Leült egy ház sarkához, de úgy, hogy takarásban legyen, ezért egy bokros részt választott. Gyorsan kifújta magát, s közben az agya is sebesen pörgött. Ezek az emberek valamiért tudták, hogy kicsoda, s úgy tűnt, vártak rá. Itt valami nem stimmel. Talán nem volt véletlen, hogy az a köztes világ őt máshová rakta ki, s nem oda, ahova Danielt? Lassan már semmit sem értett. Minden olyan furcsa volt itt. Meg kell találnia a mágust! Talán ez az egyetlen esélye.
Egyszer csak azt vette észre, hogy az emberek otthagynak mindent, amivel eddig foglalatoskodtak, s elindultak a központ felé. Aletta kíváncsi lett. Meg akarta tudni, hogy mi történik, ezért felállt, s megpróbált elvegyülni a tömegben, hogy ne szúrják ki túl hamar. Bárcsak itt lenne vele Daniel! Minden sokkal könnyebb és egyszerűbb lenne.

Az emberek egyre csak szállingóztak a nagy térre, s körbe vettek egy emelvényt, amelyen egy kis fehér ruhás ember állt. Amint megköszörülte a torkát, mindenki elhallgatott.

- Őfelsége, Claud király hamarosan megkezdi a beszédét! Mindenki fáradjon az északi kapuhoz, ahol majd bebocsáttatást nyernek a palota belső terébe! – jelentette be az apród.

Az emberek azonnal sugdolózni kezdtek, s mint a hangyák, elindultak az északi kapuhoz. Aletta önkéntelenül is követte őket. Egyrészt azért, mert mást nem nagyon tehet, másrészt azért, mert így hamarabb megtalálhatja a varázslót, aki bizonyára segít majd neki mindenben. Ilyen reményekkel a szívében követte a tömeget.

* * * *

Daniel megérkezett a házhoz, s lassan benyitott. Szeretett volna elbúcsúzni Laura mamától, mielőtt elmegy a faluból. A mama éppen főzött, amikor a fiú belépett a konyhába. Laura mama mosolyogva fogadta, majd hellyel kínálta.

- Gondolom, menni készülsz – mondta halkan.

- Igen. Nem maradhatok itt tovább. Nem akarok bajt hozni a falura – magyarázkodott Daniel.

- Biztos voltam benne, hogy ez lesz az indokod. Te túl jó lelkű gyerek vagy.

- Nem mondtam el magának, de valójában én…

- A herceg vagy – fejezte be mondatot a mama, s közben sóhajtott egyet, s a távolba nézett.

- Honnan tudta? – pattant fel meglepetten a helyéről Daniel.

- Tudtam, amint megláttalak. Felismertelek.

- De hogyan? – értetlenkedett tovább.

- Talán te nem tudod, de kicsi korodban én voltam a dajkád, de egy idő után el kellett hagynom a kastélyt. Azonban sokszor megfordultam ott, s néha láttalak. Igazán nagy öröm volt a számomra, amikor megláttam milyen nagyra nőttél – mosolygott.

Daniel nem tudta mit mondjon erre. Valahol mélyen mindig is tudta, hogy Laura mama tudja, hogy kicsoda valójában. Egyrészt rajta kívül senki nem akart szállást adni neki éjszakára, másrészt pedig nagyon megdöbbent, amikor meglátta a herceget a faluban. Már akkor sejtett valamit, de nem akart tudomást venni róla.

- Köszönöm, hogy mindig vigyázott rám – mondta végül, majd meghajolt, pedig egy herceg senki előtt nem hajol meg. Ezt Laura mama is nagyon jól tudta, s a meghatottságtól könnyek gyűltek a szemébe.

- Vigyázz magadra utadon! – mondta remegő hangon, majd áldást adott rá, s csak ezután engedte el.

Daniel egy kicsit szomorú volt, hogy csak így itt kell hagynia azok után, amiket tett értük, de nem volt választása, hiszen a falu védelmében kel távoznia, s az országát is meg kell mentenie, mielőtt minden rosszra fordulna.

Amint kiért a faluból, már látta is, hogy Gerald ott várja egy nagyobb fa alatt. Biccentettek egymásnak, majd vágtatni kezdtek észak felé. Nagyon lassan haladtak, de Gerald úgy gondola, hogy van idejük odaérni a legközelebbi városba. Danielt azonban majd megölte az aggodalom, hogy miket szenvedhet el ebben a pillanatban az a szegény lány. Szorongása kiült az arcára is, s ilyenkor Gerald csak bosszúsan összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit, hiszen bármit is mond, úgysem hallgat rá a herceg.

- Tulajdonképpen mit remélsz ettől a várostól? – kérdezte Daniel, hogy megtörje a csendet.

- Ismerek ott egy olyan embert, aki hajszolja a tudást, s ezen a világon minden ismeretlent ismertté akar tenni.

- Tehát úgy gondolod, hogy tud valamit a Kőről?

- Pontosan – bólogatott Gerald.

- És mit kezdjünk az apámmal?

- Ezt hogy érted? – nézett rá Gerald.

- Ki kellene derítenünk, hogy mitől lett olyan, amilyen. Talán vissza kellene mennünk Csillagföldére – morfondírozott.

- Azonnal elkapnának minket, s kivégeztetnek – morogta Gerald. – A királlyal ráérünk később foglalkozni. Elsődleges dolgunk, hogy megtaláljuk a Követ.

- Tudom, de mégis annyira zavar az, ami az apámból lett. Soha nem volt ilyen – csóválta a fejét tanácstalanul.

- Minden kiderül a maga idejében. Járj a kijelölt úton, s akkor minden választ megkapsz. Térj le róla, s elveszel, soha többé nem találsz vissza, s a válaszokat sem kapod meg – mutatott rá Gerald.

- Mondtam már, hogy milyen bölcs vagy? – vigyorgott Daniel.

- Ó, hogyne! – kiáltott fel Gerald. – Ennek ellenére soha nem fogadod meg a tanácsaimat. Például ezzel a leányzóval kapcsolatban sem.

- Mi van vele? – kérdezett vissza gyorsan. Túl gyorsan.

- Nagyon kíváncsi vagyok erre a kislányra.

- És ugyan miért? – kérdezte morcosan Daniel.

- Ki az a lány, aki ilyen hamar elcsavarta a fejedet? – tette fel a költői kérdést kuncogva.

- Szállj már le erről a témáról! – csattant fel Daniel. – Senki nem csavarta el a fejem!