A könyvtár választéka - a körülményekhez képest - meglehetősen széleskörű volt a glassville-i gyűjteményhez hasonlítva, bár itt is jártak már fosztogatók; a lázadóknak a városba költözése előtt, így jó néhány polcon foghíjasnak mutatkozott a gyűjtemény... Az ódon könyvespolcok közt keresgélve Nekro talált pergamenekre és bőrökre írt jegyzeteket is, melyeket - mint a feldúlt könyvtárfelelős magyarázta - csak mutatóba tettek ki, nem mernek hozzányúlni a poros írásokhoz, mert mikor legelőször ilyesmivel próbálkoztak, a kíváncsi illető ujjbegyeinek érintésétől szétporladt a megérintett, tudást hordozó írás.
  - A mágiával foglalkozó könyvek merre vannak?
  - Itt csak az általános leírásukat találod - válaszolt a vastag okulárés, békafejű emberke. - Minden, a mágiával és azok alfajtáival foglalkozó, megmaradt könyvet átvittek az Akadémiára.
  - Már amelyik nem porladt szét...
  - Úgy van. A pergamenek maradtak, mert nem merünk hozzáérni.
  - Én úgy hallottam, hogy a varázslók által írt könyvek és pergamenek örök életűek.
  - Ez csak legenda! A nagy könyvégetések idején minden hamuvá lett, amit nem rejtettek el az elfek.
  A könyvtáros hirtelen hátraarcot csinált, majd elcsörtetett a felügyeleti pulthoz, ahol már jó néhány ember, s elf várakozott rá, hogy feljegyezzék, ki, milyen könyvet kölcsönzött ki, s mennyi időre. Nekro nem akart az Akadémiára menni, így inkább találomra elvett egy-két könyvet az első polcról, amit egy karnyújtással elért, s letelepedett egy nagy fotelba a kandalló mellett, ahol vidáman pattogott a tűz. Kinyitotta az elsőt, mely az ismert vallásokat és istenségeket mutatta be, szépen illusztrált szertartási jelenetekkel. Szó volt benne a Fehér Papság Rendjének alapításról is, de csak egy fél oldalnyit tett ki a nagy méretű könyvben. Úgy tűnt, hogy csak egy kis szekta volt egykoron, ami mára már az emberek közt a legelterjedtebb vallási nézetté vált. Ezen könyv megemlítette néhány törvényüket, illetve hitviláguknak alapjait:
  "Csak egyetlen igaz úr, egyetlen hatalmas Isten létezik, ki fényével győzedelmeskedik a sötétségen és a gonoszságon. Az egy Isten teremtette a földet, s a vizet, mert így látta jónak. Aztán teremtette az embert, saját képére, hogy uralkodhasson az Úr által később teremtett állatokon és növényeken. Imádjátok a nap fényét, ami nem más, mint Istenünk és teremtőnk szeme, aki minden jóval ellátta ősapáinkat, de bűneik miatt minket is halandósággal sújtott, ezért kell a bűnösöknek, a bűnt nem bánóknak írmagját is elpusztítani, mert ahogyan meg vagyon írva a Szent Táblákon, az ember halhatatlan lehet újra, ha az Urat szolgálja tetteivel, és harcosaként üldözi a Sötétség és a Gonosz szolgáit. Védjétek meg az ártatlanokat, s igaz szívűeket, gyámolítsátok a szegényeket! Legyetek hűek igaz vezetőitekhez, de a hamisakat égessétek meg, hogy lelkük megtisztulhasson, és szellemük továbbra is a mi Istenünket szolgálhassa a másvilágon..."
  Nekro itt befejezte az olvasást, és inkább az ősi elfek vallásához lapozott, mert elege lett az emberek marhaságaiból, ami itt a könyvben le van jegyezve, és ami voltaképpen azt jelenti, hogy az ember a világ ura, mindenki más csak az ő szolgájuk, csak azért létezhetnek, mert az ember megengedi... Azt is ellentmondásosnak találta, hogy gyámolítani és védeni kell az ártatlanokat - de tetteik alapján inkább vérengző fenevadak ezek, mintsem emberek.
 
Az elfek ősi vallása, mely még akkor keletkezett, mikor a Sötét Elfek és az Erdei Elfek egy népet alkottak, sokkal rokonszenvesebb volt számára:
  "Kezdetben a Nagy Sötétség és a Mindent Betöltő Fény váltogatta egymást, akár a tengeri hullámok völgyei és dombjai. Andrae, a Fény, teremteni szeretett volna, de igyekezetében mindig semmivé lett, amit alkotni akart. Dronhion, a Sötétség szintén szeretett volna alkotni valamit, ami elnyeri Andrae tetszését, de egyedül nem tudott semmit sem létrehozni. Dronhion nagy nehezen erőt vett magán, és Andrae segítségét kérte az alkotásban, de a szándékát nem mondta el neki. Közös erővel - a Nagy Nyugalomból - hatalmas káoszt teremtettek, melybe a Világmindenség beleremegett, átformálódott. Közös munkájuk gyümölcse lett a Világ, melyben élünk. Andrae teremtette a földet, de Dronhion meggyűrte azt, mert szerinte úgy szebb volt. Így lettek a hegyek, s völgyek. A völgyeket vízzel töltötték meg, s közös munkájuk alatt szerelem szövődött kettejük közt. Húsz gyermekük született, kik tovább vitték szüleik munkáját, miután Andrae és Dronhion eltűntek a mi létsíkunkról. Mindannyian birtokolták szüleik erejét, de mindenki máshoz értett jobban.
  Először a tengerekben munkálkodtak, majd a szárazföld következett. Az állatok és növények megjelenése után a leghatalmasabb hegy tetjén palotát emeltek, ahol nyugodtan figyelték tovább, hogyan fejlődik ezután magától, amit teremtettek. Mivel észrevették, hogy teremtményeik élnek, s maguktól gondolkodnak, fejlődnek, megeggyeztek, hogy nem szólnak bele többet a világ alakulásába. Nem tudni, hogyan, de egyszer csúf szörnyek jelentek meg a világban, melyek pusztítani kezdték munkájuk gyümölcsét. Ekkor Mennehon, a legidősebb megszegte esküjét, s a manapság démonoknak nevezett lények ellen megteremtette - saját testvérei mintájára - az Elfeket, a Törpéket és az Embereket. Mindhárom népet erővel és akarattal látta el, de mielőtt a szörnyek ellen küldte volna őket, kishúga, Venehae, ki a legtöbb növényt és állatot adta a világnak, észrevette bátyja ténykedését. Ő nem árulta el testvérét, sőt, segített neki, hogy Mennehon tökéletesíthesse munkáját. Venehae adta az új teremtményeknek az érzelmeket.
  Később csatlakozott munkájukhoz Arache, Mujah, Venneghi, Tronfar és Umuno is. Mind adtak tulajdonságokat a három népnek, valamiből többet, valamiből kevesebbet. Az Istenek Palotájának lábától indították őket útnak, hogy vegyék birtokba a Földet, s vigyázzanak rá, ne hagyják elpusztulni, cserébe övék lehet minden, amit a Föld adni tud nekik. A népek elfogadták az ajánlatot és kiűzték a szörnyeket mindenhonnan, ahonnan lehetett. Eközben új lényekre bukkantak, melyeket megszerettek, mert hasonlóak voltak hozzájuk, mégis különböztek tőlük, ám feleadtuk a Teremtőktől ugyanaz volt: védjék meg a világot. Ők a természet lányai és fiai voltak. Szellemek és tündérek...
  - Nekro! - szólt hirtelen egy ismerős hang. - Nekro!
  - Bocsánat! - mondta Nothának. - Kissé elmélyedtem ebben a kötetben... Mondd, barátom, mit tehetek érted?
  - Már éjfél is elmúlt... - jegyezte meg a Sötét Elf.
  - Hmmm... Észre sem vettem.
  - Miriel kért meg, hogy kerítselek elő, mert nem jelentél meg nála, hogy foglalkozzon veled.
  - Fenébe! Nem néztem az időt!
  - Most már mindegy. Üzenete van számodra.
  - És mi lenne az?
  - "Ha nem tartod be, amiben megállapodtunk, nem tudlak tanítani. Ha úgy méltóztatsz dönteni, hogy már ráérsz, keress meg." Egyébként el kellett mennie a Maghurokkal tárgyalni.
  - Maghurok?
  - Egy nomád nép messze, keleten. Ha sikerül őket meggyőzni, hogy harcoljanak a mi oldalunkon, nyílt háborúba kezdhetünk! Két oldalról megtámadva tehetetlenek lesznek az emberek! A bosszú órája közeleg! - csillant meg a fekete szempár. - Mellesleg tavasszal további szövetségeseket megyünk keresni. Velem tartasz-e?
  - Természetesen.
  - Köszönöm. Egyébként... valaki látni akar.
  - Ki?
  - Odakint meglátod.
  A könyvtáros mogorva tekintetével vizslatta Nekro minden mozdulatát, míg visszatette a helyére a könyveket. Elég későre járt már, nyilván aludni akart. A kilépőt csípős szellő fogadta, s Nekro jobban összehúzta magán a farkasbundát. A fénylő hold ragyogott az égen, s megszámlálhatatlanul sok csillag volt látható a társaságában. Notha elviharzott, még mielőtt ő a könyveket visszatette volna a helyére, így magára maradt, bár lennie kellett volna itt valakinek, aki állítólag rá várt...
Az utca kihalt volt, üres. Néhány ház ablakán - a függönyökön keresztül - fény szűrődött ki, de a legtöbb helyen sötét volt már. Nem úgy a kovácsműhelyekben, ahol éjjel-nappal ment a munka. Nekro bepillantott egy törpe műhelyébe, s konstatálta, hogy nem csak fegyvereket és páncélokat készítenek. Mindennapi eszközöket is javítottak, melyek fémből voltak, legyen szó akár ajtópántokról, fémedényekről, vagy akár patkolásról.
  Úgy döntött, nem zavarja a törpéket, van dolguk, épp elég. Egyébként is olyan érzése támadt, mintha figyelnék.
Lassan körülnézett, mindent megvizsgált, amit a szeme érzékelt a sötétben, vagy a hold megvilágította. Nem észlelt senkit, így belement a játékba. Nyugodt tempóban a kocsma felé vette az útját, elvégre éhes volt, azonban megfogadta, hogy kevesebbet fog inni, mivel nem igazán érezte jól magát a Tanács ülésén. Bár az meglepte, hogy ennyit bírt inni. Lightvillag-ben sok vele egykorú dicsekedett azzal, hogy mennyire bírják a piát, mégis, egy-két palack után már az asztalok alatt fetrengtek, vagy összehányták magukat...
  Pár lépéssel az öreg északi ember vendéglőjétől hirtelen megfordult, kezét a kard markolatán tartva. Selene Thusand állt előtte teljes életnagyságban.
  - Szép jó estét, hölgyem! - hajolt meg előtte.
  - Neked is, jó uram! - mosolyodott el a lány. - Tegnap nem volt sok időnk beszélni. Most sem tudok sokáig itt lenni, mégis... szükségem lenne a segítségedre - sóhajtott.
  - A kedvedért bármit, szép hölgyem! - mosolyodott el ő is. - Mit kívánsz hát szerény személyemtől?
  Selene egy ideig csak mosolygott, de aztán a vidámság látszata lehervadt róla, s újból nagy sóhajtás tört ki belőle:
  - Szükségem lenne egy könyvre...
  - A könyvtárból?
  - Nem. Az öreg temető nagy kriptájából.
  - Honnan tudod, hogy ott van? - kérdezte Nekro.
  - Biztos forrásból.
  - Aha - vonta össze a szemöldökét. - És miért kellek én hozzá?
  - Én nem tudok oda belépni. Valami akadályoz. Mintha a levegő összesűrűsödne előttem, és egy láthatatlan kőfalat emelnének elém.
  - Elég titokzatos vagy...
  - Majd elmondok mindent, ígérem! De most mennem kell. - Egy szempillantás alatt eltűnt, így Nekro nem tudta ezt az egészet mire vélni. Talán fél valamitől a lány? Lassan benyitott a kocsmába, ahol másnap reggel felébredt, de a gondolat, hogy a vámpír veszélyben lehet, beette magát a gondolataiba.