Ennek a világnak meg kell halnia, és már tudom is, hogyan.

Groza rosszkedvűen mászott ki a patakból, a cipőjéből önteni lehetett a vizet. Régen mennyire nem érdekelte...! Átszaladt, fogta a kardot, és csak futott tovább. A kard ott meredezett egy fa törzsében, fás ágú kúszónövény tartotta bilincsben.

Groza szaggatottan vett levegőt, két kezét a kicsiny markolatra fogta, és feszegetni kezdte a kardot.

- Keresd meg a kardod...! - vetette oda Aratelnek, aki ruganyosan felugrott a magas partra. Aratel kutatón benézett a bokrok levelei alá, hamarosan meg is lelte a régóta sorsára hagyott vándorkardot. Éle megkopott, markolatát rozsda ette. Mikor kézbe vette, a kard teljesen átalakult. Elegáns pengéje késélűre varázsolódott, elmállani készülő markolata ezüstre, és a keresztvasnál körömnyi, vérpiros smaragdok sok szirmú virágot raktak ki.

Aratel elismerő füttyel suhogtatta meg a kardot, a penge éles hanggal metszette a levegőt.

Groza, aki még mindig saját kardjával vacakolt, lihegve rápillantott, rosszallóan összevonta a szemöldökét, de nem szólt. Talpát a fa törzsének feszítette, és nekifeszült a kardnak.

- Te vasdarab, gyere már ki! - sikkantotta elfúlóan az erőlködéstől, és lám, a kis kard úgy siklott ki a fából, mint forró kés a vajból.

Aratel elkapta, nehogy hátraessen. A kicsi kard díszes, könnyű, hercegnői volt, de amint Groza összeszedte magát, a kard is megváltozott. A penge megnyúlt, a markolat elvesztette csillogását, kihullottak belőle a briliánsok, sokkal súlyosabb és egyszerűbb lett. Egyedül a penge hegyénél díszelgett halovány véset. Egy virágfej mintája.

- Jól van már – morogta Groza, és lerázta a válláról Aratel kezét. - Induljunk, hogy mielőbb vége lehessen.

Aratel komoran felvonta az egyik szemöldökét. - Miért a fában volt a kardod? Nem ott szoktad hagyni.

Groza félrecsapta maga előtt egy magasra nőtt páfrány ágait, figyelmesen körülkémlelt. Csak szórakozottan válaszolt. - Amikor utoljára idejöttem, belevágtam a fába. Ez egy anti-Excalibur. Arthur kihúzta, és királyságot csinált. Groza bevágta, birodalmat hagyott a fenébe. A kardodat sose ereszd le, elszabadultak a fosztogatók, a banditák, az árnyékok, minden békés nép ellenség, de az érzéstelenek jelentik a legnagyobb veszélyt. A tavat kalózhajó tartja rettegésben, a kentauroktól és a félállatoktól az erdő veszélyes, a levegőt a repülni tudók tartják rettegésben, a falvakból eltakarodtak az emberek, mivel nem volt jó termés. Szóval, Aratel, te száműzött hazugsággyár – fordult Groza nagy elánnal a megrökönyödött ügyvédfi felé –, sétálni akartál, tessék! - gúnyosan félrehajtotta a páfrányt.

Aratel nem igazán értette, mivel érdemli ki mindezt, szemét összehúzta, majd úgy döntött, hogyha Grozának ez a marás a heppje lett, legyen csak meg az öröme.

A száműzött volt-vándor udvaroncmód meghajolt. - Ahogy felséged óhajtja! – Elegánsan kiegyenesedett és lendületesen a sűrűbe vetette magát. Elkapta, ahogy Groza csikorogja a fogai között: micsoda bájgúnár faszkalap.

- Mit mondtál?

- Hogy micsoda bárpultos asztallap vár otthon – mondta Groza szemrebbenés nélkül, és az élre csörtetett. Aratel értetlensége egyre inkább sértettségbe fordult át, és mindinkább idegesítette Groza, s nem elbájolta, mint anno.

A sűrű növényzet mélyzöld színe eltompította látásukat, egyik fa összemosódott a másikkal, és az ember szédült a tömény, haragos színektől. Madárdal nem hallatszott, csak a szél motozott az ágak között.

Groza feszülten figyelt, kész volt arra, hogy bármikor lesújtson a kardjával. Keresett egy fát, amibe annak idején rejtették el evilági holmijukat. Itteni ruhákban könnyebb lenne elvegyülni, és jobb lenne megszabadulni a vizes cipőtől és zoknitól is.

Aratel egy vaskos fára mutatott. - Az lesz az.

Groza idegesen ökölbe szorította a kezét. - Én is tudtam, hogy az! - Dühösen becsörtetett az aljnövényzetbe, utat vágott magának a fáig. Aratel utána rohant, hogy figyelmeztesse Damine-re, de Groza félrehajtotta a széles, kerek odút takaró futónövényt.

Damine egy termetes nyúl volt, de nem közönséges, mezei ugrifüles. Gyereklányhangon szólt hozzájuk, ezüstszín, hosszú bundáját rőt színű csíkok tarkították, amiket fonatokkal és gyöngyökkel ékezett, füleit pedig ékszerekkel díszítette. Barna szemeivel okosan figyelt, gyermeki együgyűséggel mindenben segített nekik. Úgy beszélték meg vele, hogy mindig az odúban várja őket, ha jönnek.

Groza most nem látott mást egy ruhakupac tetején, mint egy borzas, megtépázott gombócot, ami egyre fenyegetőbb hangokat adott ki magából. Groza fintorogva suttogott: - Damine.

- Hazaáruló gyilkos – sziszegte a szürke, csúf Damine.

Groza nem látta, hogy Damine megmozdult volna, a nyúl olyan gyors és észrevétlen volt, mint régen. Már csak a rúgást érezte az állán, hátratántorodott, a szürke kócosság pedig eliramodott.

- Nem szökhet el! - nyöszörögte Groza zsibbadt állkapoccsal. - Mindenki meg fogja tudni, hogy itt vagyunk, és akkor vége. Menjünk haza!

Aratel komoran dőlt neki a fának az odú egyik oldalánál, és fürkész szemét Grozára szegezte. - Egy uralkodónak nem a külső ellenségtől kell rettegnie, hanem a saját, fellázadó népétől. Miért akarod őket magukra hagyni? Sokkal inkább segítened kéne, mint hagyni őket. Szerinted ez a megoldás?

- Hagyd el az ügyvédi klisédet, nem vagyok rá kíváncsi! - mordult fel Groza.

- Miről beszélsz?

- Pont úgy pózolsz, mint az újságokban! Hagyd abba!

Aratel felháborodottan megrázta a fejét döbbenetében, és Groza kedvéért ellökte magát a fától. - Néhány újságcikkel érdemeltem ki, hogy így utálj?

Groza rögtön rávágta, hogy nem. Aratel várakozón széttárta a kezét, a lány pedig már vette is a levegőt, hogy elkiabálja neki, miért is érdemli meg az utálatát. Keze görcsösen szorította a kard markolatát, de nem tudott megszólalni. Egy felnőtt férfi áll előtte, és nincs más közük egymáshoz, mint ez a patakon-túli magára hagyott, dühös világ.

Aratel dühösen a saját combjára csapott. - Akkor mivel? És a birodalom, az mivel? Groza, mi történt itt, válaszokat akarok!

- Nincs – felelte Groza. - Nincsenek válaszok, oké? Visszamehetünk végre? - Aratel állkapcsán megfeszültek az izmok, némán a faodúba túrt, és fél kézzel vetkőzni kezdett. Groza lemerevedve bámulta. - Mit művelsz?

Jól láthatóan Aratel öltözött, evilági ruhába. Minden zavara nélkül lehajította magáról a ruhákat, Groza nem tudta hova tenni magában a férfi idióta, baromi néma, idegelő viselkedését.

Mikor Aratel magára kapta a ruháit, azok rendesen kinőttnek, réginek és szakadozottnak tűntek, de pár varázslásnyi idővel később pompázatos ruhában tetszelgett. Szattyánbőr csizma simult a lábára, fekete, bő nadrágját széles bőröv tartotta, fehér, bő vívóingén fekete mellény feszült, ezüst szálas hímzéssel, hátára erdőszínű köpeny lebbent, kezét bőrkesztyűbe bújtatta.

Miközben önmagán igazgatta az újdonat ruháit, komoran megkérdezte a lánytól, hogy mikor járt itt utoljára. Régen, mikor bevágta a kardot, felelte Groza kitérően. Aratel metszőn nézett rá.

- Nyolc éve – vallott a lány.

- Azóta hagytad, hogy az egész birodalom... az egész... - Aratel dühödt elképedésében az odúba nyúlt, és egy rongynyi ruhát vágott a lányhoz. - Azonnal öltözz át! Itt, még ezen a délutánon rendbe szedünk mindent, amit... – Azt akarta mondani, amit elrontottál –, ami elromlott.

Groza a hozzávágott ruhákra, és a szigorú utasításra merev mozdulatokkal engedelmeskedett. Ledobta a kardját a nagy fűbe, majd lerúgta a lábáról a cipőt. Levette a vékony kardigánt, meglazította az övét, és egy mozdulattal áthúzta a fején a pólót, majd azonnal Aratel szemébe mélyedt a tekintete. Nem engedte a férfinak, hogy máshova nézzen. Kibújt a vizes farmerből, és vakon lehúzta a lábáról a zoknit. Majd ugyanilyen látatlanba öltözni kezdett, de a ruhák túlontúl kicsik voltak. Még öltözködés közben megváltoztak. Mély barna, suhogósan bő vászonnadrágot sötétvörös selyemövvel erősített a derekára. Fehér inge szintén bő volt, de nem gombolt be minden gombot rajta. Könnyű cipőbe bújt, vállára barna köpenyt kanyarított.

És egyetlen pillanatra se eresztette el Aratel tekintetét.

Mikor végre elkészült, mély sóhajjal lesütött a szemét, érezte, hogy most fog elvörösödni. Aratel pedig gyorsan végigfuttatta rajta a szemét.

- Azt hittem, meg fogsz ölni. A szemeddel.

- Megtettem volna. Magad okoztad volna a halálod. A szemeddel.

- Áá... Pedig múltkorában nem igen zavart, hogy pucéran látjuk egymást.

Groza a saját nyelvébe harapott, majdnem kimondta a találatot, de visszavágott. - Igen, én is emlékszem! Sokszor fürödtünk is a tóban... és a tó vize igen sokszor hideg volt, hm?

Kardját felvette a földről, ruháit az odúba dugta, Aratel ruhái közé.

Tavasz eleje volt, és ők ketten igen vállalkozó kedvükben voltak. Ledobálták a ruháikat, és vidám csatakiáltással a tóba rohantak. Élvezettel sikoltoztak és kiabáltak, a víz hidege jeges tűszúrásokkal csípte libabőrősre őket. És akkor Groza odamutatott, le, Rá.

- Beteg lettél? Eddig nem volt ilyen...! Sejtettem én, hogy valami betegséged van, mert az iskolában a többi fiúnak is ilyen pici. Ők mondták, én nem láttam! - tette hozzá rögtön Groza. - Vonalzón megmutatták, mennyi. – És Groza is mutatta az átlagméretet. Aratel dölyfös kényelemmel illesztette mellé a saját méretét. Groza a fejét csóválta. - Biztos beteg vagy, és csak betegebb lettél, mert ilyen még nem volt...!

- Szerencsére egészséges vagyok, ez csak a hideg víz hibája. Groza, neked még nem azt kéne hinned, hogy a gólya hozott?

- Nem, anyáék megmondták, hogy ők csináltak.

- Szegény kölyök. Biztos a Mikulásban se hiszel már.

Groza rázta a fejét. - Apunak is ilyen?

- Hidegvízben igen, babacsinálásnál nem.

- Te így hívod? Anyu azt mondta, az szex.

Aratel most először bámult rá a kislányra. - Anyád ezt mondta?

- Muszáj volt elmondania. Mindig felébredtem, és rájuk rontottam, mert azt hittem, valami baj van. Elmondott sok-sok mindent, főleg azt, hogy ilyenkor semmi esetre se nyissak be. De azt nem mondta, hogy apunak akkor ilyen. Sőt akkor neked is ilyen, nem? Akkor most miért ilyen?

- Jól van hercegnő, nyugodj meg, csak a hideg víz teszi. Igen érzékenyek vagyunk ott a hidegre. Majd később derül ki, hogy anyád jót vagy rosszat tett-e azzal, hogy elmondta neked, de most már elég a kérdésekből! - Ezzel felkapta kislányt, és messzire belehajította a vízbe.

Aratel önkéntelenül is elvigyorodott.

- Feltételezem, azóta se láttál pasast pucéran.

Groza nyaka egy pillanatra megfeszült, és Aratel figyelmét nem kerülte el.

- Tévedsz.

Visszaléptek az ösvényre, és folytatták a feszült, óvatos sétát.

- Kizárt – mondta Aratel.

- Ó, igen? Mire alapozol?

Aratel újra elvigyorodott a lány mögött, aki bekapta a csalit. - Mogorva és undok vagy.

Groza azonnal megtorpant. - Tudok én mosolyogni arra, akinek jár.

- De attól rosszindulatú és undok vagy. Vagy hazudsz, vagy anyád rosszul tette, hogy alig hét évesen a maga békéjéért felkapcsolta a szexlámpát a gyerekfejedben.

Groza felháborodásában tátott szájjal fordult felé. - Tessék?

- Vagy hazudsz, vagy pedig olyan vagy, mint...

- Mint a lányok, akik tizennégy évesen azzal kérkednek, hogy már... dugtak! Kímélj meg, nem akarom tőled hallani. Hazudtam, oké, hazugság volt! Rühellek Aratel, hogy ilyet mersz rólam feltételezni! Rühellek azért is, mert ilyen aljas, ügyvédi fogással éltél!

Aratel csitítón emelte fel a kezét. - Felvered az egész erdőt. Nem feltételeztem ilyesmit rólad, csak az igazat akartam hallani. Nekem nem lehet hazudni, mert te húzod a rövidebbet. Érted?

Groza vadul forgatta az agyát, valamivel vissza kellett vágnia. A beálló csöndben motozás hallatszott néhány bokor mögül, az avarban léptek zöreje verődött fel.

Mindketten egymásra néztek, és puha, de szapora léptekkel tovább siettek.

- Add, hogy ne az érzéstelenek legyenek... Add, könyörgök – suttogta Groza.

- Tudják, hogy észrevettük őket...! Groza, futás.

- Ha elkezdek futni...

- Azt mondtam, futás! - ordított rá Aratel.

A lány nekivágott az ösvénynek, és már hallotta maga mellett a patadobogást és a szilaj ordításokat. Nyílvesszők suhantak körülötte, kardját készenlétben tartva rohant tovább, hallotta, hogy Aratel ott van mögötte.

Mikor a kifulladás szélére került a gyors sprinttől, akár megkönnyebbülésnek is vehette volna a megtorpanást, amit az eléjük beugrató kentaur okozott. Rémül sikollyal védte ki a kentaur dühödt kardcsapását, hátratántorodott az erejétől.

Az újabb csapást Aratel akadályozta meg, vállával nekirontott a kentaur szügyének, megpróbálta eltaszítani az útból. Groza páncélt képzelt magára, ami olyan furmányos volt, hogy mindig ott vastagodott meg, ahol épp találat érte volna őt nyílvessző által. Két kentaur rontott elő a bokrokból, és vágtájuk közben hálót dobtak Grozára. A lány nyögve a földre zuhant, a hálóba teljesen belegabalyodott, és a két kentaur maga után vonszolta őt a sűrűbe.

Aratel elordította a lány nevét, a kentaur, pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva felágaskodott, hogy felrúgja és a földbe tiporja. Ekkor újabb lények rontottak elő a bokrokból, egy csapat farkasember, mind két lábon járó vérszomjas gyilkos volt. Egyikük, egy hatalmas szürke, beugrott Aratel és a kentaur közé, karmával a lény szügyébe mart, aki azonnal elvágódott. A farkas vad üvöltéssel rá vetette magát, és két mozdulattal eltörte a nyakát.

Aratel hátra ugrott, a többi farkasember eliramodott a Grozát foglyul ejtők után.

Az ügyvéd a szívét szorította, ahogy a tetem mellől felemelkedő farkast bámulta.

- Vier... Vier... öreg testvérem... Ezek a kentaurok sose tudták, mi a jó modor.

A szürke Vier dühödt morgással nekirontott, és a nyakánál fogva egy fának sodorta.

- Neked – köpte dühösen a farkas –, nem vagyok a testvéred, Hazug!

Aratel zihálva meredt a vértől csöpögő farkaspofába, az eleven sárga, vad szempárba. - Akkor miért mentettél meg?

Vier résnyire húzta a szemét, mérgesen fújtatott. - Én akarlak kibelezni, Hazug! Nem adlak egy gebe kezére!

- Miért nevezel Hazugnak?! - csikorogta Aratel. Igyekezett minden dühét palástolni, kevés sikerrel. Vier az arcába lihegett, még keskenyebbre húzta a szemét, és tetőtől talpig végigmérte a férfit. Elhúzta a száját, véres, sárga agyarai kivillantak.

- Te ráncos vagy... Öreg és idegen... Egy száműzött. Tudod jól, mi vár a száműzöttekre, ha be merik ide tenni a lábukat!

- Tévedsz! - jelentette ki Aratel magabiztosan, metsző haraggal - Nem vagyok száműzött, soha nem voltam az! Eressz el! Egyedül Groza szabhat ki száműzetést, senki más! És ő... Ő... - Aratel, a farkas kárörvendő vicsora láttán megnémult.

A bokrok közül kirontott két farkas, a hálóba gabalyodott Grozát cipelték magukkal, majd durván a földre hajították, Vier lábai elé. Vier elvicsorodott elégedettségében.

- A másik jómadár. – A többi farkashoz fordult, gyorsan végignézett rajtuk. - A többiek?

Az egyik farkas a fejét rázta, lekonyuló fülekkel. - Íjászok... Lesből támadtak.

Groza dühödt, türelmetlen sikkantásokkal vágta ki magát a vastag kötélhálóból, iszonyodva rúgta le magáról a háló maradékát. Arca tele volt horzsolásokkal, a ruhája megszakadt és sáros volt. Felnézett az előtte magasodó farkasvezérre, egy pillanatra felrémlett előtte Vier csillogósra fésült, gyöngyökkel díszített, fonott tincsű bundája, előkelő díszpáncélja, nemes, tiszta tekintete. Morgós hangon szólt, imádott énekelni Aretellel (akit egyik részeges dalolása után a falkájába fogadott), és mindig nagy tisztelettel hajolt meg Groza előtt. A koszos, csapzott vadállat nem az ő testőrségének a vezetője volt már... Nem az a régi barát. Ezt a vérmocskos állatot nem ölelné meg, a halálbűz teljesen körbelengi őt, undorító és szánalmas...

Groza tudta, hogy az undor kiül az arcára, de cseppet se érdekelte. Hadd lássa a vén farkas, hogy mit lát rajta!

Vier sértett üvöltéssel felrántotta a földről és Aratel mellé lökte a fához.

- Nem ölhetsz meg, Vier! - kiáltotta el magát Groza éles hangon. - És őt se ölheted meg!

Vier dühében felborzolta a szőrét, így kétszer akkorának tűnt, majd Groza felé lendítette a karmát. A lány dühösen vicsorgott, farkasszemet nézett Vierrel.

- Nem, te kivénhedt kutya, nem!

- Hogy beszélsz vele...? - sziszegte elképedten Aratel.

- Ahogy megérti! Nem ölhetsz, Vier!

- Groza... - rökönyödött meg a férfi.

A farkas üvöltött, a fejük fölött tépett bele a fába. - A törvény mindig is törvény marad! A száműzöttekre halál vár, bárki megölheti őket, ha erre a földre lépnek!

- A törvény mindig is én voltam! - ordította Groza. - Nem ölheted meg, kushadj!

Vier láthatóan megdöbbent, egyik lábát hátrébb tolta, majd újra feldühödött.

- Te száműzted! Aztán magunkra hagytál! Nem vagy többé az uralkodónk!

- Ez az ÉN birodalmam! Grozalánia az ÉN földem! Nem tűrök lázadást, ellentmondást! Az a feladatod, hogy parancsot teljesíts!

- Halál mindkettőtökre, mocskos árulók! - üvöltötte Vier.

- Ha megölsz valamelyikünket ez a világ elpusztul! - ordította rekedten Groza, a dühtől vörös arccal. Vier egészen hátratántorodott.

- Nem igaz, csak most találtad ki...

A lány jegesen elmosolyodott. Ellökte magát a fától, megrázta magán a ruháját, és elindult, Aratel egészen bizonytalanul utána. Ezernyi dolog kavargott a fejében, Groza mostani viselkedése véglegesen felrúgta benne a hat éves kislányról megmaradt bájos emlékképet.

Elsétáltak a három farkas között, és már majdnem eltűntek az egyik nagyra nőtt páfrány mögött, mikor Vier felmordult.

- Ilyen uralkodót nem tisztelek többé.

- Kell is nekem tőled!? - vetette oda Groza ridegen. Mindhárom farkas felmordult, Vier a fogát csikorgatta.

- Megbánod, hogy újra be merted ide tenni a lábad... Azt is megbánod, hogy valaha birodalmat alapítottál!

Groza merev arccal vágott a páfrányok közé. - Már régen megbántam – morogta magának.

Aratel nem mert még megszólalni, hagyta, hogy a gondolatok ide-oda csapongjanak a fejében. Amit Groza csinált, az nem tinikori kirohanás vagy műhiszti volt... Hol a kislány, hol a báj, a varázslat? Mi történt? Hova tűntek az évek... a szép évek, és az emlékek? Mi történt a kicsi lánnyal?