|
4. Az oroszlán barlangjában
Aletta 2011.07.06. 21:24
A tömeg gyülekezni kezdett az udvaron, s zsibongásuk elhallatszott a palota legmagasabb tornyáig is, ahol a varázsló lakott. Idegesen csapta be a nyitva felejtett ablakot, majd dühösen motyogott egy sort. Miután lenyugodott, elővette a kristálytükrét. Először gondosan leporolta, hogy tisztább képet kaphasson, majd elmondott egy ráolvasást. A tükör homályossá változott, s pulzálni kezdett. A varázsló feltette a kérdést:
- Hol van az idegen lány?
A tükör egyre erősebben pulzált, majd hirtelen kivilágosodott, s mutatott egy képet, amelyen a tömeg volt látható az udvarból. A lány, közöttük tolongott. Amikor a varázsló meglátta ezt a képet, vérfagyasztó kacajt hallatott, s kinézett az ablakon. Persze innen nem láthatta rendesen az embereket, de ha a lány itt van, akkor neki könnyű lesz a dolga, hogy becserkéssze. Egy intésére a tükör újra elhomályosult, s a mágus feltette a következő kérdést:
- Hol van Daniel herceg?
A tükör ezt is megmutatta. Sűrű fák között vágtatott a herceg segítőtársával, Geralddal, s a távolban látszott egy város sziluettje. A varázsló ezt a képet is elhomályosította, majd elrakta a tükröt. Ezután az ajtó melletti csengő felé nyúlt, s meghúzta. Pár percet kellett csak várnia, máris megérkezett egyik bizalmas embere. Illedelmes kopogással kért bebocsátást, amire a varázsló megadta az engedélyt.
- Hívatott, uram? – hajolt meg tisztelettudóan.
- Igen. Feladatom van a számodra.
- Mi lenne az?
- Amint megérkezik az álarcos harcos a kastélyba, azonnal értesítsd következő feladatáról.
- Értettem.
- A feladat a következő: Kövesse a herceget a napföldi fővárosba, s feltűnés nélkül ölje meg. Megértetted? – kérdezte élesen. Persze a kérdezett tudta, hogy ez valójában parancs volt.
- Igen, uram! – kiáltotta, majd egy meghajlás kíséretében távozott.
A mágus leült egy székre, s már meg is tervezte magában, hogyan fogja a lányt becserkészni, s megkínozni. A Követ mindenféleképpen oda fogja neki adni, ha akarja, ha nem. Nem lesz választása. Újra kopogtak az ajtón. Most a király egyik hírvivője lépett be.
- Remélem, nem zavartam meg – mondta.
- A király küldött? – tért a lényegre a varázsló. – Kezdődik az „előadás”? – kérdezte mosolyogva.
- Igen – válaszolt illedelmesen, de ezt a mosolyt nem tudta mire vélni.
- Máris megyek – mondta a varázsló, majd felemelkedett a székből, s elindult a hírvivő után.
A király már az erkély ajtajában várta őket. A hírvivő meghajolt, s elment a saját dolgát végezni, míg a varázsló odaállt a király mellé. Várták, hogy a tömeg egy kicsit lecsendesedjen. A mágus már alig várta, hogy megkezdődjön ez a színjáték. Persze a király nem tudta, hogy mi történik körülötte, s ezen a varázsló rettentően jól mulatott.
- Lassan indulhatunk is, felség – javasolta halkan.
A király csak bólintott egyet, majd intett az őröknek, akik kinyitották az erkély ajtaját. A tömeg azonnal elcsendesedett, s alig várták a király bejelentését. Őfelsége komótosan az erkély szélére sétált, s körbenézett. A varázsló odaállt mellé, s ő is a tömeget pásztázta, de a királlyal ellentétben, ő egy bizonyos személyt keresett. A király széttárta a karját, s lenézett a tömegre.
- Népem! – kiáltotta. – Halljátok szavam! Egy bejelentést szeretnék tenni a fiamról, Danielről. Tudomásotok szerint a herceg odabent fekszik betegen, s teljes szívetekből sajnáljátok, de ez csak hazugság. Az ellenség terjesztette el ezt a tévhitet, hogy mindenáron őt akarjátok a trónra, s ne engem. Bevallom, hogy ebben a nehéz időszakban nem viselkedtem királyhoz méltóan, de megvolt rá az okom. Hogy mi is az? A saját fiam – jelentette be, s a nép meglepődve hallgatta a királyt. – A saját fiam áruló lett, ellenem fordult. Megrontották ellenfeleim. Hiába az apai szeretet, semmi nem segíthetett rajta. Minden erővel el akarta orozni előlem a trónt, hogy ő uralkodhasson erővel – hatalmas csend fogadta ezt a bejelentést. A tömeget szinte megbabonázta a király beszéde. – Későn vettük észre, hogy merényletet sző ellenem, de a legutolsó pillanatban megmentett hű varázslóm, Salamon – mondta, majd bólintott a varázsló felé, az pedig meghajolt. – A herceget bezártuk egy tömlöcbe, de megszökött onnan, s most a világban kóborol. Tudom, hogy bűnös, mégis az én fiam, s kész vagyok megbocsátani, ha visszatért, ezért arra kérlek titeket, népem, hogy ha látjátok, azonnal jelentsétek nekem.
A király ezzel befejezte beszédét, s a kirobbanó tapsviharba suttogás vegyült. Miközben a nép szállingózott, egyre csak az eltévelyedett hercegről beszéltek, s most már megértették, hogy miért viselkedett olyan furcsán az uralkodó mostanában
.
A király elégedetten vonult vissza a palotába, sarkában Salamonnal, aki még annál is vidámabbnak tűnt. Legszívesebben felnevetett volna, de ezt a király jelenlétében nem tehette meg. Most már csak egy feladata maradt.
* * * *
Nehéz volt átnyomakodni a tömegen a kastély ajtajáig, de végül sikerült neki. Aletta nekitámaszkodott a falnak, nehogy a katonák kiszúrják, s nagy lélegzetet vett. Szüksége volt rá, hogy rendezze a gondolatait, mielőtt a varázsló elé járulna.
Először is megdöbbentő volt számára, hogy az a Daniel, akit megismert, valójában egy herceg, méghozzá gonosz is, hiszen a saját apja ellen fordult. Mikor találkozott vele, nem tűnt rossznak, de lehet, hogy csak annak tettette magát, hogy megszerezze a Követ, s uralkodhasson. Aletta bele sem mert gondolni abba, hogyan tetszhetett neki ez a fiú, aki majdnem megölte a saját apját. Undor fogta el, s majdnem elhányta magát, de sikerült tartóztatnia magát.
Mikor valamennyire összeszedte magát, meglátta az álarcost az udvar másik végében, s pont rá nézett. Ebben a pillanatban nyílt a vár kapuja, s kilépett rajta a király és a mágus. Aletta nagyon megörült ennek a váratlan fordulatnak. Szeme sarkából látta, hogy üldözői futni kezdenek felé, ezért gyorsan előbújt rejtekhelyéről, s futni kezdett a varázsló felé.
- Kérem, segítsen! – kiáltotta futás közben.
A varázsló azonnal kiszúrta, s felismerte a lányt. Arcán gonosz vigyor villant fel, majd intett a katonáknak, akik máris a lány segítségére siettek. Aletta sikeresen megérkezett a varázslóhoz, s gyorsan hálálkodni kezdett. Az álarcos harcos azonban nagy szemeket meresztett a mágusra, miközben az őrök elvitték, de nem szólt semmit, mikor látta, hogy mestere rákacsint.
- Igazán köszönöm a segítséget! – hálálkodott tovább, majd észrevette, hogy nagyon udvariatlanul viselkedett, s gyorsan meghajolt a király felé. – Igazán nagy öröm számomra, hogy találkozhattam magával, felség.
- Ki vagy, leány? Nem tűnsz idevalósinak.
- Valóban nem vagyok az – bólintotta. – Egy másik világból jöttem, magam sem tudom, hogyan, s ezért sürgősen konzultálnom kellene a mágusoddal – jelentette be, s nem vette észre milyen megdöbbenést vált ki a körülötte állókból.
- Ez eléggé hihetetlen, s maga a kérés is elfogadhatatlan – kezdte a tiltakozást a király, de a mágus azonnal reagált. Varázslatot motyogott, s a király szeme elködösült, majd így folytatta: - Mindazonáltal a mágusom említette érkezésedet, ezért nem tagadhatom meg ezt a kérést.
- Igazán nagylelkű vagy – mosolygott Aletta, mit sem sejtve.
- Miben lehetek a segítségedre, leány? – kérdezte a mágus.
- Szeretnék mindent megtudni a Vörös Holdkőről – jelentette be köntörfalazás nélkül, s a varázsló szeme nyomban felcsillant.
- Miért érdekel ennyire? – kérdezte hamisan.
- Úgy hiszem, hogy annak lenne elég ereje arra, hogy hazajuttasson.
- Ez valóban igaz – bólintott a mágus, majd odavetette a következő kérdést. – Nálad van most?
- Nincs – rázta a fejét Aletta.
- Te… tessék? – kérdezte döbbenten.
- Nincs nálam, de már találkoztam vele. Azt mondta, az a feladatom, hogy megkeressem, de nem tudom, hol kezdjem a keresést, hiszen nem ismerem ezt a világot. Hallottam tudásodról, s idejöttem, hátha tudsz nekem segíteni a keresésében – magyarázta gyorsan.
- Úgy látom, sok mindent kell megbeszélnetek – mondta a király. – Nekem fontos dolgom van még, ezért magatokra hagylak.
A király továbbment az udvaron, s eltűnt egy másik ajtó mögött. Aletta várakozóan nézett a mágusra, de annak szinte elakadt a szava. Miután összeszedte magát, intett a lánynak.
- A dolgozószobámban kényelmesebben beszélgethetünk – mondta nyájasan, s egy új tervet kezdett el kidolgozni.
Aletta csak vidáman bólintott, s követte a mágust. Végre megtalálta ezt a remek embert, aki segít neki hazajutni! Ennél jobbat nem is kívánhatott volna.
* * * *
A vágta az erdőben rettentően kimerítő volt. Danielnek olyan érzése volt, hogy soha nem jut ki a fák közül. Vele szemben Gerald nagyon is jól bírta az utat. Bizonyára alig várta, hogy találkozzon azzal a bizonyos barátjával. Nem bírta tovább, elégedetlenül felmorgott. Gerald elvigyorodott ezen.
- Nemsokára kiérünk a fák közül – mondta türelmesen.
- Pár perce ugyanezt mondtad – nyafogott Daniel. – Tulajdonképpen ki ez az ember?
- A neve Tori. Egy igazi zseni. Gyerekkorunkban nagyon jó barátok voltunk. Mármint mielőtt elvittek volna a palotába. Már akkor is egy kis enciklopédia volt. Mindig mindenről tudott. Azóta nem találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy még több tudásra tett szert.
- Értem. Remélem, segít nekünk – motyogta Daniel.
- Biztos lehetsz benne.
- Csak érnénk már oda – idegeskedett.
- Mi ez a nagy sietség? Van időnk bőven – mondta optimistán, de inkább elhallgatott, mikor meglátta Daniel dühös pillantását.
- Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb segíthetünk Alettán is.
- Mikre nem képes a szerelem – sóhajtotta Gerald.
- Mondtál valamit? – kérdezte mérgesen Daniel.
- Én ugyan nem. Biztos a szél volt.
Azonban akármennyire is igyekeztek, még estére sem értek ki az erdőből. Kénytelenek voltak letáborozni, Daniel nem kis bosszúságára. Nehézkesen szállt le a lováról, s mikor földet ért, összeesett. Gerald azonnal ott termett mellette.
- Nem kellett volna túlhajszolnod magad. Még nem gyógyultál meg – korholta.
- Nem volt… időnk… pihenni – mondta nehezen. – Nem kapok… levegőt.
- Feküdj le, s próbálj megnyugodni. A légzésed is azonnal helyre fog állni. Utána pedig átkötöm a sérülésedet.
Daniel csak bólintott, nem szólt semmit. Lefeküdt a fűbe, s megpróbált lazítani, míg Gerald felállította a tábort. Fát hordott, tüzet rakott, elkészített a fekhelyeket. Ezután elment élelmet szerezni. Daniel egyre jobban érezte magát, ezért felült, de a fájdalom azonnal beléhasított, s visszahúzta a földre. Pihegett egy darabig, s mire Gerald visszaért, helyreállt a légzése.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva, miközben kibelezte a nyulat, amit fogott.
- Azt hiszem, jobban vagyok – mondta egy kicsit bizonytalanul.
- Gyorsan elkészítem az ételt.
A beleket elásta, majd a nyulat megtöltötte egy különleges növénnyel, amit az úton talált, s igen jó íze volt. Ezután megfűszerezte, s nyárson megsütötte. Daniel egyre jobban érezte magát, mikor orrához eljutott a sült nyúl ínycsiklandozó illata.
- Kész van – jelentette be Gerald, majd segített Danielnek felülni.
Miután megették a nyulat, elégedetten elnyúltak a tűz mellett. Danielre hirtelen rátört az álmosság. Jó éjszakát kívánt Geraldnak, s elnyomta az álom, de még látta, hogy Gerald kiül a táboruk szélére őrködni.
* * * *
A kastély alatti börtönben a romlás szaga uralkodott, s olyan sötét volt, hogy a rabok azt hitték, megszűnt a világ, minden elveszett. Ebben a börtönben raboskodott az álarcos harcos, társaival együtt. Még csak pár óra telt el azóta, hogy bezárták őket, de lassan elfogyott a türelmük. Minden jel arra utalt, hogy a varázsló kihozza őket onnan, s az előbb lezajlott esemény csak színjáték volt. Ennek ellenére a mágus igen lassú. Már rég kihozhatta volna őket.
- Mi tart ilyen sokáig? – nyafogta az egyik harcos.
- Maradj csendben, és várj türelemmel! – parancsolt rá az álarcos. – Urunk nemsokára értünk jön. Ebben biztos lehetsz.
Ajtónyílást hallottak valahonnan messziről. Valaki bizonyára belépett a börtönbe. Az egész földalatti járat visszhangzott a csizmák kopogásától. Ritkán jön le bárki is a rabokhoz. A börtönőr felállt a helyéről, s elindult, hogy a jövevényt üdvözölje, aki nem volt más, mint maga a varázsló. A börtönőr megnyikkant e nagy tekintélyű látogató láttán, de az nem törődött vele, csak továbbment a cellához, ahol az álarcos harcos már alig várta, hogy kiengedjék.
- Drága harcosom! – sóhajtott fel. – Mily kegyetlenség így látnom téged!
- Uram, miben lehetek szolgálatára? – hajtotta meg a fejét, s harcosai követték a példáját.
- El kellene utaznod Napföldre.
- Tehát a herceg még mindig arra jár? – kérdezte csodálkozva.
- Pontosan. A fővárosba igyekszik. Szeretném, ha megölnéd.
- Ahogy kívánja!
- Annyi harcost kapsz tőlem, amennyit csak akarsz – mondta, majd suttogóra fogta a hangját, s magához rántotta az álarcost, hogy csak az hallhassa. – Elvárom, hogy sikerrel járj. Nem engedhetünk meg magunknak egy újabb baklövést a herceggel szemben.
- Értettem – nyögte az álarcos, s a torkához kapott, miután a varázsló elengedte. – A lány jó szolgálatot tesz neked, uram?
- Egyelőre még nem, de hasznát fogom venni, ha eljön az ideje – vigyorgott ravaszul.
- Ezt nem értem.
- Nem is kell, hogy értsd. A te dolgod, hogy megöld azt a semmirekellő herceget, mielőtt idejönne.
- Mindent megteszek – bólogatott az álarcos.
- Jobban is teszed.
Ezután elindult visszafele, de még rászólt a börtönőrre, hogy azonnal engedje el a foglyokat, mert feladatuk van. Szegény ember nem tudta, hogy mi folyik körülötte, de kénytelen volt engedelmeskedni a parancsra.
* * * *
A palota belseje úgy nézett ki, mintha kristállyal díszítették volna, olyan fényes s csillogó volt. Néhol aranyat is észre lehetett venni. Ilyen dúsgazdagságot nem mindenhol lehetett látni. Minden szoba, minden folyosó hatalmas volt, egy egész hadsereg elfért volna benne. Aletta szájtátva követte az egyik szolgálólányt ideiglenes szobája felé. A lányt Liznek hívták, s Aletta megtudta, hogy csak egy évvel fiatalabb nála. Nagyon kedvesnek és segítőkésznek tűnt, mikor először beszélgettek.
- Mondd csak – szólította meg Aletta -, sokáig tartott megépíteni ezt a kastélyt? Elég drágának tűnik.
- Sajnos erről semmit nem tudok. Ez a palota már régóta itt áll – mondta halkan.
- Miért nem beszélsz hangosabban? – kérdezte kíváncsian Aletta.
- A szolgáknak tilos bárkit is megszólítaniuk. Még egymás között is csak úgy beszélhetnek, hogy senki nem látja.
- Ez elég hülyeségnek hangzik – morgott Aletta.
- Hülyeség? – ismételte a szót Liz. – Sosem hallottam még ezt a szót.
- Áá… bocsáss meg. Elfelejtettem, hogy itt sok szót nem használnak, amiket nálunk igen.
- Ezt nem igazán értem – motyogta.
- Nem lényeges – legyintett gyorsan Aletta. – A hülyeség azt jelenti, hogy ez nem normális dolog. Nincs ez így jól – magyarázta.
- Számunkra ez a természetes.
Ezután Aletta csendben követte a lányt, mert nem akarta bajba keverni. Lassan megérkeztek a szobájához. Liz kinyitotta az ajtót, majd előre engedte. Aletta alig lépett be, már vissza is fordult.
- Biztos, hogy ez az én szobám? – kérdezte kényelmetlenül.
- Hogyne – bólintott Liz.
- Nekem teljesen megfelel egy cselédszoba is – motyogta.
Újra bepislantott, de a szemét szinte teljesen elvakította az a csillogás, ami fogadta odabent. Ezen kívül minden hatalmas volt, a szekrények, az ágy, egyéb bútorok, felülmúlták az átlagosat.
- Miről beszélsz? –csodálkozott Liz. – Ez a cselédszoba.
- Tessék?! – kiáltotta Aletta meglepetten. – Most csak viccelsz, ugye?
- Miért tenném? – mosolygott Liz.
- El nem tudom képzelni, mekkora lehet egy vendégszoba!
- Ennél sokkal nagyobb – nevetett fel Liz.
Aletta körbesétált a szobában, minden apró részletet megfigyelt, s alig bírt magához térni ettől a csodás szobától. Bárcsak otthon lenne ilyen! Rávetette magát a puha ágyra, s majd elolvadt, olyan puha volt és kényelmes. Miután kiviháncolta magát, látta, hogy Liz csak vigyorog rajta.
- Jobb lesz, ha megyek – mondta Liz, s elhagyta a szobát.
Aletta csak intett a kezével. Nem volt kedve kimászni ebből a puha ágyból. Inkább visszagondolt arra, mi történt a mágus szobájában. Elég sok furcsa tárgyat mutatott neki, majd elmagyarázta, honnan tudta, hogy jönni fog. Azt magyarázta Alettának, hogy az a feladata, hogy a Vörös Holdkövet odaadja neki, ha megtalálta. Ezért lepődött meg azon, hogy nem volt nála a Kő, amikor idejött. Ezen kívül megengedte Alettának, hogy használja a királyi könyvtárat a kutatásaihoz, ő maga pedig majd átnézi a tekercseit.
Aletta alig várta, hogy újra találkozzon ezzel az emberrel. Mindig is oda volt a misztikus dolgokért, s a varázsló is ebbe a kategóriába tartozott. Megpróbál majd mindent kicsikarni belőle a mágiáról. Jobban el tudta volna képzelni uralkodónak is, mint magát a királyt. Ugyan Őfelségével nem is találkozott a kapuban lezajlott események óta, de nem is csoda, hiszen még csak pár óra telt el, mégsem tartotta jó királynak. Persze tudta, hogy nagy bánata van, s ezért nem tud odafigyelni rendesen a dolgaira, de ennyire nem kellene elhagynia magát. Az is igaz, hogy ezt csak Liztől hallotta, s nem szabad elsőre elítélni egy embert, de a királynak egyszerűen ilyen a kisugárzása.
Végül ott van Daniel. Nem is tudta mit gondoljon róla. Mikor először hallotta a tettét, akkor nagyon megdöbbent, s legszívesebben letagadta volna, hogy találkoztak valaha is, de valamiért már nem így gondolkodik. Az első benyomás alapján igazán rendes fiúnak mutatkozott be, s minél többet agyal rajta, annál valóságosabb az a Daniel, akit megismert. Lehet, hogy csak valamilyen félreértés történt? Nagyon szerette volna kideríteni, mi a helyzet, ezért úgy döntött, hogy majd körbekérdezi az embereket. Egész nap úgysem foglalkozhat csak a Holdkővel!
* * * *
Másnap reggel tábort bontottak, összecsomagoltak, majd felültek lovukra, hogy folytassák útjukat, de előtte még Gerald átkötötte Daniel sebét. Az út unalmasan telt, de már délre látni lehetett a várost. Daniel örvendezett, s már alig várta, hogy megérkezzenek. Közben Gerald elmagyarázta, hogy ebben a városban nem egy király uralkodik, hanem egy gróf, s miután meglátogatták Torit, üdvözölniük kellene.
- De ez nem veszélyes? – kérdezte Daniel.
- Miben lenne az? – csodálkozott Gerald.
- Ha az apám nagyon meg akar találni, akkor biztos vagyok benne, hogy ezt a grófot is értesítették.
- Elképzelhető, de ha elmagyarázzuk neki a problémát…
- Egyáltalán hinni fog nekünk?
- Reménykedjünk benne, hogy igen. Mindenféleképpen beszélnünk kell vele – jelentette ki hangosan.
- Ugyan, miért? Úgy is itt lehetünk, hogy nem jelentjük be ittlétünket.
- Az nagy udvariatlanság lenne, mivel te herceg vagy – mutatott rá Gerald.
- Nem értem, hogy mit vársz ettől a találkozástól – nyafogott tovább.
- Remélem, hogy kapunk némi támogatást tőle – magyarázta. – Nos, mit szólsz hozzá? Az engedélyed nélkül nem teszek semmit, de ha jónak látod, akkor így kellene cselekednünk.
- Rendben, elfogadom – morogta. – Úgysem tudok jobbat kitalálni.
- Ez a beszéd. Egy herceg legfőbb erénye, ha beismeri, hogy hibázott, és hogy nem tudja mi folyik körülötte – bölcselkedett kuncogva.
- Na, várj csak! – csattant fel Daniel. – Mi az, hogy nem tudja, mi folyik körülötte? Nagyon is tudom.
- Ó, valóban? – incselkedett Gerald.
- Persze - bólogatott hevesen.
- Akkor meg tudnád nekem mondani, hogy miért viselkedik furcsán a király, és hogy mi a varázsló szándéka?
- Erre nem tudok válaszolni – ismerte be.
- Pontosan erről beszéltem. Lassan megérkezünk a városkapuhoz. A legjobb lenne, ha minden feltűnés nélkül átjutnánk.
- Mindent megpróbálok, hogy ne tűnjek ki királyi vonásaimmal – mosolyogta.
Szerencsére a kapuőrök rájuk se néztek, csak átengedték őket. A város elég nagy volt, talán még Csillagfölde fővárosánál is. Ezért aztán furcsa, hogy nem ezt kormányozza egy király. Végül is egy grófnál nagyobb a hatalma a királynak. Legalább a házak nem állnak olyan zsúfoltan, mint bármelyik csillagföldi városban vagy faluban. Itt minden kényelmesen van elrendezve. Daniel csodálkozva nézett körbe. Úgy tűnt, hogy itt nem szívesen mászkálnak az utcán az emberek, alig volt kint valaki. Gerald ezt egyáltalán nem találta furcsának. Mint kiderült, ebben a városban furcsa szokások uralkodnak, amelyeknek a legtöbbjét a grófok találták ki. Ezzel is megpróbáltak elkülönülni más országoktól.
- Nos, hogy tetszik? – kérdezte Gerald.
- Furcsa – válaszolta halkan Daniel.
- Az, bizony – bólintotta.
Megálltak egy kocsma mellett, s miután leszálltak, kikötötték a lovakat. Daniel hangosan szusszantott egy párat, majd leült a kőre pihenni. Gerald ott maradt vele egy darabig, megvárta, míg Daniel magához tér. Ezután, bementek a kocsmába, hogy információkat szerezhessenek a városról, valamint Toriról, mivel Gerald akkor látta utoljára, amikor kicsik voltak, s fogalma sincs, hogy most hogy néz ki.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
