|
16. Az Univerzum és annak parancsolója
Kharex 2011.07.11. 17:30
Alice Hemingway minden bizonnyal maga sem volt tisztában azzal a roppant érdekes ténnyel, hogy az istenek, félistenek, néha még a nagyobb hatalmú hősök is, képesek elzárni mágiájuk egy részét bármely halandó, vagy náluk kisebb erejű entitás testébe. Könyvelő létére mondjuk nem is annyira fájlalta, hogy ez a téma kimaradt életéből, azonban gondolkodásmódját minden bizonnyal gyökeresen változtatta volna meg, ha tudja a tényt, miszerint Tzyellah pont őt szemelte ki, hogy legerősebb igéinek egyikét évtizedeken át a testében és a lelkében hurcolássza, bárhová is megy.
Alapvetően bárki szabadon csodálkozhat azon, hogy a káosz és pusztítás megtestesült istene pont olyan mágiába fekteti a hatalmát, aminek a segítségével bármit meg lehet találni, bárhol lapuljon is az, azonban ha az ember belegondol, rájöhet, mekkora haszna is van egy ilyen varázslatnak, amennyiben az adott entitás lakhelye egy folyton önmagába olvadó, állandó jelleggel változó létsík.
Így lehet, hogy az Oregon államban élő könyvelő talán a világegyetem legerősebb kutató igéjét hordozta lelkében, úgy, hogy még csak nem is sejtett semmit a dologról. Egészen addig a bizonyos délutánig.
A vörös ballonkabátos, megnyerő mosolyú férfi már várt rá, amikor elhagyta a portlandi irodaépületet. Ott állt a lépcsőn, és csak nézte a kifelé tóduló öltönyösöket. Nem csinált semmit, nem intett neki, Alice mégis biztos volt benne, hogy őt keresi. Ez az érzés csak tovább erősödött, amikor megpróbált elmenni mellette, de az idegen elélépett, majd meghajolt, és kezet csókolt neki.
- Szép napot, hölgyem – köszönt kellemesen mély hangján. – Nincs kedve velem ebédelni?
Alice szemei hirtelen a normális méretük kétszeresére tágultak. Volt dolga már pár rámenős pasassal, akik legszívesebben egyből az ágyba vitték volna, de általában még az ő első mondatuk sem tartalmazott nem is annyira rejtett felkérést egy randira.
- Nem gondolja, hogy kissé gyorsa tempó? – kérdezett vissza a nő félig komolyan, félig incselkedően. Meglehetősen nyers stílusa ellenére tetszett neki a férfi. – Még azt sem tudom, ki maga.
- Ő Ryan Wolf, egy nímand a sok közül – suttogta a könyvelő háta mögött egy rekedt hang. – Néhányan azt hiszik, van hatalma, ők azonban mind tévednek. Imádkozz, vámpír, eljött az, aki időnek előtte megszakítja majd utadat!
Alice hátrafordult, és egy szürke bőrű, fehér hajú, fekete csuhát viselő öregemberre esett a pillantása, aki mintha csak a Gyűrűk Urának forgatásáról jött volna.
- Aludj! – suttogta neki az idegen, mire a nő szó nélkül összeesett, pont úgy, mint mindenki más a környéken.
- Igazán meggyőző bemutató – vigyorodott el kajánul Ryan Wolf, miközben jobb kezében anyagiasult árnyakból szőtt kardja. – De kíváncsi vagyok, vajon ellenem is elég lesz-e ilyen mértékű erő és hatalom…
- Több mint elég, e felől biztosíthatlak – Azrelius szája is halvány mosolyra rándult. – A magadfajta fel sem veheti a versenyt a kifinomult mágikus praktikákkal és a hatalmas erejű igékkel, melyek talán még a Teremtőt is felülmúlják pusztításukban.
- Csak óvatosan! Kevés mágust láttam már, akik átvágott torokkal is meggyőzően tudtak volna kántálni! – Ezzel Ryan Wolf nekiveselkedett, és a következő pillanatban már ott is vigyorgott a varázslótól mindössze egyetlen lépésnyire.
Az árnyakból jött kard meglendült, egyenesen a másik fejét véve célba, majd visszalényegült anyagtalan sötétséggé, amikor elérte Azrelius védekezés gyanánt felemelt botját.
- NEM! – Az elf ezúttal már kiáltott, aminek meg is lett a hatása: a kard pengéje ismét anyagiasult, és nagyot csattant a fekete fán.
A mágus bal keze ugyanebben a pillanatban felemelkedett, majd arcon csapta a döbbenten álló Ryant. Az elf ujjaira húzott gyűrűk egyike fekete csíkot húzott a vámpír arcára. Ryan Wolf sebéből nem vér, hanem megtestesült sötétség folyt.
- PUSZTULJ! – üvöltötte újra a mágus, szavainak azonban ezúttal nem maradt hatása.
- Azért minden fölött neked sincs hatalmad, féreg! – sziszegte összeszorított fogakkal a vámpír, miközben teste körvonalai megremegtek, oldódni kezdtek. - Van ám olyan lény a világon, aki még téged is fölülmúl hatalom kérdésében!
- Az lehetetlen – hebegte megdöbbenten a mágus. – Hiszen ilyesmire…
- Ne most gondolkozz, seggfej! – rikkantotta eszelős hangon a vámpír a háta mögül, a következő pillanatban pedig valaki olyan erővel vágta tarkón a mágust, hogy annak a teste akaratlanul is előrefele lendült.
Az árnyékok megelevenedtek Azrelius előtt is, majd egy látszólag a semmiben lebegő kéz szemből is fejbe verte a magatehetetlenül zuhanó mágust.
- Na mi a baj, rohadék? – röhögte elégedetten a vámpír, amikor ellenfele a földre került. – Nem tudsz felzárkózni az árnyakhoz?
Azrelius már pattant volna fel, ám az árnyak sűrűsödni kezdtek körülötte, a következő pillanatban pedig már ott állt fölötte Ryan Wolf, aki meg is ragadta az alkalmat, és kegyetlenül megtaposta a mellkasát.
- Na mi van, baromarc? – kérdezte a földön fekvő ellenfelétől a vámpír. – Keljél már fel! Az igazi móka még csak most kezdődik!
- Ahogy mondod, barátom! – sziszegte a másik, majd intett egyet.
Ryan Wolf mindkét keze tőből szakadt le.
- Mi a fene? – nyögte ki megdöbbenten a piros ballonkabátos férfi. – Ezt meg hogy a fenébe csináltad?
- Lehet, hogy a tested fölött valamely rejtélyes okból kifolyólag nincs hatalmam, de attól még az univerzum maradék részét én irányítom, ha kedvem támad rá – válaszolt neki ádáz vigyorral az elf, aki épp ráérősen feltápászkodott. – Az, ami az előbb levágta a kezeidet, egyszerű szél volt. Csak kissé összesűrítve. Ez minden. Most pedig ég veled, Ryan Wolf. Majdnem egy percig méltó ellenfél voltál…
Egy újabb intéssel levágta a vámpír fejét is, majd megfordult, hogy visszatérhessen laborjába immár Alice Hemingway társaságában, azonban a levegőben lebegő kéz, és a benne tartott pisztoly megállásra késztette.
- Mondtam, hogy a legjobb része még csak most jön – emlékeztette gunyoros hangon a vámpír, majd a következő pillanatban tüzet nyitott a vaskos fegyverrel.
A mágus egyetlen intéssel láthatatlan erőteret húzott a töltények elé, ily módon megállítva őket, azonban pajzsa nem védett a hátulról érkező kard ellen. Azrelius felszisszent, ahogy a míves penge egészen markolatig a húsába hatolt. Nem is tudta már, mikor sebesítették meg utoljára.
- Ezért meglakolsz, te féreg! – ordította dühösen. – Lángolj, baszd meg!
Szavainak hatására Ryan Wolf látható testrészeinek ruházata lángra kapott, elevenen emésztve el a vámpírt. Legalábbis majdnem.
- Nem is olyan rossz. – A hang ismét Azrelius háta mögül csendült. – Tudod, ha pár száz évig még gyúrsz rá, lehet, legközelebb már te fogsz győzni…
A következő pillanatban Ryan Wolf már az elf előtt jelent meg, ütésre emelt jobbal. Elementáris erővel lecsapó ökle játszi könnyedséggel ütötte át a mágus kapkodva felemelt pajzsait, bőrét, bordáját, majd ellenfele szívét a hátán keresztül préselte ki a napfényre. Azrelius teste holtan roskadt össze, kezéből kihullott ébenfekete botja, vonásairól leolvadt a fennhéjázó arckifejezés. Halott volt.
A vámpír már épp kezdett volna életet verni a nőbe, akiért jött, amikor az irodaépület közelében elhelyezett nyilvános telefonok egyike csörögni kezdett. Türelmetlen, egy másodpercnyi késését sem tűrő csöngetés volt ez, így a férfi érezte, hogy csak és kizárólag neki szólhat. Pár lépéssel ott termett a készüléknél, felemelte a kagylót, majd türelmesen hallgatott.
- Tudom, hol van a fiú – közölte vele pokolbéli kapcsolata nyugodt, érzelemmentes hangon.
- Ezt mindig jó hallani. Kaphatnék valami konkrétabb helyet is?
- Frisco. A Fekete Rózsa helyi kirendeltsége. Pontos cím is kell, vagy innen már menni fog?
- Szerintem ennyi elég. Amúgy sem szerencsés sokáig kapcsolatban maradnunk. Gondolom, már elég nagy a hajsza utánad odalent…
- Megoldom. Trükkös leszek. Vigyázz magadra!
- Én mindig azt teszem – vigyorodott el a vámpír, majd letette a kagylót, és visszasétált az édesdeden alvó könyvelőhöz, és óvatosan felkeltette. Noha már tudta, hogy hol van a fiú, így semmi szüksége nem volt a nő testében lapuló varázslatra, úgy gondolta, a bájos vonások megérnek még egy ebédet. – Elnézést a kis közjátékért, hölgyem, általában nem szokott előfordulni, e felől biztosíthatom. Tud valahol a közelben egy igazán jó éttermet?
*****
Azrelius feldúltan, sápadtan, mégis, egy friss hullához képest egész összeszedetten esett be az Iroda ajtaján.
- Ryan Wolf! – hebegte félig öntudatlan állapotban. – Itt van, és az előbb megölte az egyik testemet. Az nem vámpír, az egy állat… Most mit fogunk csinálni, főnök?
- Először is le fogunk nyugodni – mondta roppant megnyugtatónak szánt hangnemben a Paranormális Ügyosztály vezetője. – Elvégre csak meghalt, egy maga fajta pallérozott elme igazán túllendülhetne ezen. Másodszor rájövünk, ki fogja nekünk megállítani Wolfot. – Itt egy pillantást vetett a panorámában gyönyörködő Gabreielre. – Valami azt súgja, közel jár már a céljához. Nagyon közel. Kényelmetlenül közel… Én nem tudok beavatkozni másodszorra is, hiszen azzal talán Itt és Ott puszta létét fenyegetném, Azrelius, te meg nem úgy nézel ki, mint aki a közeljövőben összefüggéstelen tagmondatok kiejtésén kívül másra is képes lesz. Fene egy dolog ez a haláltrauma. Úgy látszik, már csak te maradtál, Gabriel.
Az Árnygyilkos sóhajtott egyet, majd a főnöke felé fordult, miközben keze akaratlanul is rákulcsolódott arra az apró kristályra, amit egy vékony aranyláncon hordott a nyakában,
- Legyen. Megteszem magának, ha ezt adja utasításba. Azonban ha használnom kell a fókuszomat, ne számítson rá, hogy hamar viszont fog látni.
- Legyen úgy – bólintott Mr. Johnson. – Amennyiben legyőzöd Wolfot, úgy azt sem bánom, ha éveket töltesz majd az új fókuszod meglelésével, odaát, a Fehér Birodalomban. A legjobb lesz, ha egyből a Fekete Rózsa kaliforniai kirendeltségéhez mész. Ryan Wolf is ott fog felbukkanni, záros határidőn belül.
- Értettem, uram! Nem fog bennem csalódni. Wolf halott lesz, amikor megpróbálja majd megszerezni az Ősök vérét. – Ezzel Gabriel kisétált az Irodából. Ígéretéhez híven csak évek múlva lépte át újra a szoba küszöbét…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
