Daryl

Az élet nem fenékig tejfel. Ezzel már akkor is egyetértettem, mikor mindössze én és a nővérem voltunk gyerekek a családban. Azonban az ötödik testvérem megérkezésével ez az állítás kezdett bennem teljesen új értelmet nyerni.
A szüleim valahol a tápláléklánc legalján próbálnak, fél kézzel kapaszkodva, nem a mélybe zuhanni. Az alacsony végzettség, öt gyerekkel társítva bizony képes tovafújni a problémamentes megélhetés irányába táplált, hiú reményeket. Tornádónak a porszem, mondhatni. Az ősök meg rendes emberek, besegítenek a tornádónak azzal az eszméletlenül tutyi-mutyi személyiségükkel. Ők ugyanis az a házaspár, akik végiggürizvén az egész hetet, a fizetségük felét bedobják a sarkon kolduló öregember kalapjába, hogy annak aztán legyen miből a sárga földig leinnia magát. És ha a fickó pofátlanul visszareklamál, mert kevesli az adományt? Nos, akkor anyámék elnézését kérik. Így megy ez mifelénk.
Szüleim kitartó, ámbár hiábavaló próbálkozásai hamar olyan utakra kalauzoltak, melyekre az ember lánya nem szívesen lép. Részmunkaidős, nem feltétlenül legálisan vállalt állások tömkelege és a feledhetetlen nyári munkák. Egyhamar én lettem a család feje, az úr a háznál. Szó mi szó, én hordom otthon a nadrágot, na. Ez az életvitel a túlélésért folytatott küzdelemmel eleinte eltérített vágyálmomtól, miszerint színésznő leszek. Később döbbentem rá, hogy amíg itt szenvedek, nyugodtan fejleszthetem előadói képességeimet. Így fordulhat elő, hogy tegnap még Kaley voltam, egy egyetemista pincérnő egy éjszakai bárban, ma pedig már Daryl vagyok, tizennyolc éves felszolgáló egy puccos kávézóban.

- Daryl, te vagy az én megmentőm! Ha te nem jelentkezel tegnap, a végén még egy nőt kellett volna alkalmaznom – sírja nekem áhítatos tekintettel a főnök. Műmosolyom férfias változata mostanra automatikusan felkúszik a képemre.
- Ugyan, én köszönöm a lehetőséget. – Ó, annyira várom már a fizetési csekkemet! Akkor majd lerántom ezt az idegesítő parókát és a gusztustalan pofádba vágom, te hím soviniszta szarházi. – Most megyek, a vendégek már várnak.
A túlzottan hálás, nyálas tulajnál, már csak a vendégei visszataszítóbbak. A középkorú nagyasszonyok, akik mindent, ami jó bennük a férjüknek és a plasztikai sebésznek köszönhetnek. Aztán van bőr a képükön eljönni egy ilyen kicicomázott, kurva drága helyre, kizárólag egyetlen céllal: a csinos férfi személyzetet stírölni, mesterségesen telt ajkaikon ki-kicsurdogáló nyállal.
Kihúzott háttal, barátságos atmoszférát igyekezvén árasztani, oda baktatok az egyik asztalhoz.
- Szabad felvennem a rendelésüket? – Fél szemmel végigmérem a negyvenes éveiket taposó asszonyságokat. Sajnos sztereotípiámnak a fehér, kerek asztalkát körbeülő négy primadonna sem mondd ellent. Pillarebegtetés, émelyítően erős parfüm, és az elmaradhatatlan ékszerek, melyeknek darabja vagy hússzor annyiba kerül, mint a mi kis kétszobás lakásunk. Mély levegő! Emlékezz: a fizetésért csinálod!
- Még várunk valakire. – Hogy ő nem hallja saját magát, abban egyszer biztos vagyok. Amennyiben hallaná, nem lenne ilyen kegyetlen, és nem köpné rám ezt a mézzel átitatott vattacukor gombócot, miközben szemérmetlenül flörtölni próbál.
- Értem. – Kénytelen-kelletlen itt kell hagynom a csábítást magát… De komolyan, megéri ez nekem?
- Bocsi, hogy késtem! – libben be egy éjfekete hajú nő az ajtón. A léptei könnyedek, szinte suhan a parketta felett, hosszú, vörös szoknyája könnyedén követi mozdulatait. Leül a botox-ladyk közé, napszemüvegét kecses mozdulatokkal emeli le orráról. Belefeledkezem az elém táruló zöld szemekbe.
Na, ilyennek kell lennie egy hölgynek! Nem úgy, mint a barátnői; a fajtájuknak hála a férfiak indokoltan tartanak minket kevesebbre, nekik köszönhetően mi vagyunk a „gyengébbik” nem…
- Figyelsz rám, drágám? – Szabályosan kiráz a hideg a tudatomig utat vájó, negédes nyekergés hatására.
- Elnézést. Mondja, kérem! – Megvillogtatom a fogsoromat. Elő a jegyzetfüzettel és lássuk, melyik borsos áru vackot rendelik az étlapról.


Több tucatnyi „a lány beöltözik fiúnak” filmen, doramán, mangán valamint internetes íráson rágtam már át magamat. Amolyan hobbi ez… vagy káros szenvedély, ahogy tetszik.
Minél jobban belemélyedtem a témába, annál jobban felpaprikázott. Miért van az, hogy szinte mindenkinek évezredekbe telik rájönni, hogy a srác valójában csaj? Idegesítő. Még ha a kinézetük esetenként hihető is, a viselkedésük akkor sem az. Úgy értem, milyen gyalázatosan bénának kell már ahhoz lenni, hogy ne tudja visszafogni a lányos énjét?! Ezt ők sem gondolhatják komolyan... Bezzeg én! Nekem ez nem jelenthet gondot. Ja, ja! Nekem menne!
Szóval, pár bezzegezést követően itt kötöttem ki. Kísérletem eredménye: ahogy gondoltam, gyerekjáték. Beismerem, ez nagyrészt a külsőm érdeme. De hát mindenki azzal dolgozik, amije van.

Munkaadóm most bizonyára hálát ad Istennek a tisztaságmániámért. Végül is, hol találna még egy alkalmazottat, aki ilyen lelkesen söpri és mossa fel a padlót, megspórolva ezzel a takarítónő költségeit? Mellékesen mindezt túlórában, ingyen és bérmentve. Kíváncsi vagyok, mi rosszat tettem előző életembe, ami ide vezetett. Hány embert ölhettem meg?
- Na, végre! Most már látom benne magamat. – A kemény munka meghozta gyümölcsét. Kár, hogy holnapra ez a gyümölcs lazán elrohad a márkás tűsarkúak piszkos talpa alatt.
Az öltözőszekrény előtt belemélyedve az ingem gombolgatásába, a nadrágzsebem erőteljes rezgésbe fog. Előkapom az őskori Nokiámat, amire mondanám, hogy látott már szebb napokat is, ha nem eleve hibásan került volna ki a gyártósorról.
- Igen? – A kijelzőn felvillanó feliratra alapozok, és azt tippelem: az éjszakai bárban, ahol tegnap Kaley dolgozott, üresedés támadt, ezért hívnak.
- Igen. Persze. Húsz perc múlva ott leszek. – Zseni vagyok! Egy zseni, aki hamarosan még több lóvéhoz fog jutni.
Lévén ez a negyed inkább nappal forgalmas, a sötétedő utcákon alig látni egy-két járókelőt. Az ütött-kopott műbőr hátizsákom készenléti állapotban tartom magam mellett. Minden eshetőségre fel vagyok készülve. Egy színésznek bármikor hoznia kell az adott karaktert, stylist híján a felszerelést szintén.
Bepördülök a csinos kis telefonfülkébe és csupán reménykedem benne, hogy az a mellett parkoló autó elsötétített ablakain túlról senki sem kíséri figyelemmel az átalakulásomat. Kezdem az irritáló műszőrme lehámozásával. És igen! Ez az! Végre levegőhöz jut a fejbőröm. Az inget mell alatt összekötöm, nehogy valaki lecsússzon a „Love and Piace”, sikeresen félrenyomtatott feliratú trikómról. Rakoncátlan, világosbarna tincseimet valahogy lófarokba erőltetem. Két perc alatt még eszkábálok valami smink-szerűt, aztán spuri. Talán ezúttal sikerül félretenni elég pénzt a könyvre, amit kinéztem. Ha már máshogy nem tanulhatok színészetet, marad az önképzés és a szakirodalom.







Máris reggel van… De rossz. A leghalványabban sem dereng bennem, miként keveredhettem haza ma hajnalban. A jóleső zuhanyra emlékszem, meg arra is, hogy Joeyt megint az ágyamban találtam. Előtte mi történt? Ugye véletlenül sem ittam meló közben? Ugye nem?!
- Daryl! Daryl! – Ugrándozik mellettem a legifjabb Madkins ivadék, az átokfajzat, aki ismételten a matracra száműzött.
- Mi az? – dörzsölgetem a szemeimet a csipa eltávolítása végett.
- Éhes vagyok! – Ahogy rám huppan, gyomorszáj tájékon hatalmas találatot visz be.
- Anyáék? – Finoman igyekszem leterelni a hasamról, hogy legalább legyen esélyem összegörnyedni a fájdalomtól. Ám a csontos popó mindenáron végrehajtandó feladatának tekinti a hasüregem átszúrását.
- Munka – feleli tömören. Egy darabig kiskutya szemekkel fürkész engem, majd pozíciót vált és letelepszik mellém. A karomat használva párnának, az arcomnak dörgöli a buksiját. A bőrömet csiklandozó, szőke tincsek elterelik a figyelmemet fájó testrészemről.
- Shonna?
- Shonna nincs. – Áh, igaz is. Hajlamos vagyok megfeledkezni nővérem hiányáról. Már lassan három hónapja a pasijánál lakik, mégsem szoktam hozzá a szituációhoz. Nem mintha nagy változások álltak volna be. Hogy nyolc vagy hét ember osztozik azon az egy szem fürdőszobán, igazán nem sokat számít. Nem észrevehető a különbség.
- Zabpehely?
- Zabpehely sincs. – Várakozóan felpillant rám. Jaj, ezek az ártatlan, barna gombszemek…
- Oké. Mindjárt kitalálok valamit. – Beleborzolok a hajába. Bármilyen nehéz legyen, fel kell kelnem. Négy éhező gyermek sorsát tartom a kezemben!
Fáradtan kikászálódom az ágyból, ami tulajdonképpen egy matrac. Joey ritkán alszik a saját helyén, az enyémet valamilyen rejtélyes okból kifolyólag jobban szereti. A gyerekágyat meg, az igazat megvallva nem pont rám tervezték, következményként marad az ideiglenes megoldás.
Oké, röpke helyzetfelmérést követően, megállapíthatom, hogy van tojás, kenyér, tej továbbá narancslé. Kizárólag a zabpehely hiányzik, nehogy felszabadulhassak a reggeli készítés terhe alól.
- Jó reggelt… – dünnyögi álmosan Lana. Lassan dülöngél az étkezőasztal felé, plüssoroszlánja szokás szerint a hónalja alatt fulladozik.
- Reggelt! Kezet mostál már? – Kómás fejjel mered rám. Értelem annyi tükröződik rajta, mint egy óvodáson egy kétórás fizika előadás után. Ismerem ezt az állapotot. Nem zargatom tovább, egy negyed óra múlva visszatérünk rá.
- Szóltam! – Joey nagy büszkén megmássza az egyik széket, miután ügyesen összetrombitálta hiányzó két öcsémet.
- Jó reggelt! A keze… - kezdenék bele a szokásos ellenőrzésbe.
- Megmostuk – harsogják egyszerre. Micsoda jól nevelt kölykök, igazán büszke vagyok rájuk.
- Lana megint olyan, mint egy zombi. – Leo kacarászva karon böködi zombi-imitátor ikertestvérét. Vihorászás közben az elől kiesni készülő foga erőteljesen kileng, amin meg a szemben ücsörgő Mikey derül jókat.
Hiába szokásom ramaty pillanataimban a családomat szidni, ilyenkor úgy érzem, jó dolog a sok testvér. Élvezem a mozgalmas reggeleket, mikor az anya szerepét játszhatom, a ház uráé helyett. Imádom, ahogy fikázzák a főztömet, aztán mégis megeszik az egészet, akkor is, amikor tényleg elszúrom. A legjobban pedig a közvetlen, ennivaló személyiségükért rajongom. Persze azért minden éjjel imádkozom, nehogy olyan tutyi-mutyik legyenek, mint a szüleink. Tudniillik apuék, szerencsétlen balfácánok, egyedül egy dolgot csinálnak profin: remekül tudják szeretni a gyerekeiket.


A kajálás utáni mosogatás közben megszólal a csengő. Bizonyára megjött a nagyi, az önkéntes gyermekfelvigyázó. Hatvannyolc éves létére remek formában van az öreglány; ide-oda rohangál a srácok után, ráadásul besegít főzés, mosás terén. Kizárásos alapon anyu tőle leste el a túlzott segítőkészség alapjait, mivel az általam ismert morcos nagypapától, valószínűleg maximum káromkodni tanulhatott meg.
- Lana, kinyitnád az ajtót?! A kulcs ott van a cipős szekrényen. – Soha nem értettem, miért zárjuk folyamatosan kulcsra az ajtót. Ki akarna a város egyik legcsóróbb környékén betörőt játszani? Itthon a legnagyobb érték minden bizonnyal Mikey negyven dolcsis játékautója, amit szülinapjára könyörgött ki.
- Daryl – hallom húgom hangját csendülni a hátam mögül.
- Hmm? – Ó, hogy a fene! Miért nem jön le rendesen az olaj?! Fogom és kidobom a serpenyőt a kukába…
- Valaki téged keres. – Szemöldököm felhúzva, meglepetten fordulok a konyhaajtó felé.
Szórakoztató látvány lehetek, a piros pöttyös, fodros köténykémben, könyékig érő gumikesztyűkben. Nagyokat pislogok, ökölnyi nagyságú szemeket meresztve. A szürke kosztümöt viselő hölgy a küszöbről figyeli a szivacsból lecsöpögő, habos vizet.
- Mit keres ön itt? – makogom hitetlenkedve, a tegnapi zöld szemekbe nézve.
- Nem voltam benne biztos, hogy fel fog ismerni. Ezek szerint emlékszik. – Udvarias mosoly bújik meg a szája szegletében. A szavai egyszerre sugároznak magabiztosságot és kedvességet. – Lenne valami, amit szeretnék önnel megbeszélni, Miss Daryl Madkins. Vagy a Mr. megszólítást jobban kedveli? – Döbbenetemben kiejtem a kezemből a serpenyőt.
Gyorsan Lanára pillantok. Szerencsére a társalgásból vajmi keveset fogott föl, érdekfeszítőbb számára a váratlan vendég. Tátott szájjal, gyermeki csodálattal szemléli a nőt.
- Lana, egyedül hagynál minket egy kicsit? – Próbálom összeszedni magamat. Annyi minden kavarog a fejemben…
Húgom bólint egyet, de a száját még véletlenül sem csukja be, mialatt teljesíti kérésemet, és távozik a neki utat engedő hölgy mellett.
A látogató komótosan helyet foglal az egyik széken.
Mivel kéne kezdenem? Meg kérdezzem, honnan tudja, hogy lány vagyok? Vagy faggatózzak azzal kapcsolatban, miként talált meg? Áh, megvan!
- Ki maga? – Igen, ez lesz az. Ez az, amit először kiderítek, a többi ráér később.
- Ismered a Prince Művészeti Akadémiát? – Magamban megismétlem a szóban forgó intézmény nevét.
- Persze! – bólintok azonnal. Még jó, hogy ismerem! A Prince Művészeti Akadémia egy ultra-elit gimnáziumféle fiúknak, ahova rengeteg neves, tehetséges és sikeres színész, egyéb művész járt. Modern szakokkal, mint divattervezés, tánc, modellképző. Valahol a hegyekben van, hiperszuper az egész, ezen kívül egy normál ember soha a büdös életben nem lenne képes bekerülni. Nagyjából ennyi információm van róla.
- Akkor bizonyára ismered a testvériskoláját is, nemde?
- A Princess Művészeti Akadémia Nagy-Britanniában. – Nem gondolkodhattak sokat az elnevezésükön. Fiúknak prince, lányoknak princess. Ezt az eredetiséget!
- Remek. Akkor rá is térek a tárgyra. Színésznő akarsz lenni, igaz? – Ezt meg honnan tudja?! – Alkut ajánlok. Segítek neked valóra váltani az álmodat, ha elfogadod a feltételeimet.
- Milyen feltételeket? – A francba! Csak úgy kicsúszott… Pedig továbbra sem értek semmit abból, ami körülöttem folyik. Nincs mit tenni, megtalálta az egyetlen gyenge pontomat.
- Bár furcsának fogod találni a kérésemet, de megkérlek, hogy ne kérdezz. Meg vannak a saját indokaim, amiket egyelőre nem fedhetek fel. – Ez lenne a tökéletes pillanat a kötekedésre, mindazonáltal a mostani lehet életem nagy lehetősége. Talán nem halok bele, ha kivételesen engedem magam sodródni az árral.
- Hallgatom. – Ötven százalék esély van a későbbi megbánásra: vagy megbánom, vagy nem. Plusz momentán felesleges lenne elkezdeni izgulni, mivel lövésem sincsen, min izguljak.
- A nevem Danna McGlone. – Ismerős a név és a hatásszünetből ítélve jelentősége is lenne. Danna McGlone… A Prince Művészeti Akadémia igazgatója?! Már végképp nem értek semmit! – El tudom intézni, hogy bekerülj a testvériskolánkba és így végre elérhesd a célod. – Miért érzem úgy, hogy most jön a buktató? Egy bazi nagy buktató… - Egy feltétellel. Ha az első két évet a Princben járod ki. – Oké. Tehát, az igazgató megkér engem, egy lányt, hogy iratkozzam be az ő híres FIÚiskolájába. Hol itt az értelem? Sehol! Ilyet az ember legfeljebb álmodni szokott… Ez az! Egy álom!
- Azért ilyet még álmodni is abszurd – sóhajtom. A legjobb lesz felvenni a serpenyőt és fejbe baszni vele magam. Attól tudatosul majd a buggyant elmémben, mennyire messze is jár a valóságtól. Kezembe veszem az ezúttal az ébresztő szerepét betöltő konyhai eszközt és nagyot lendítek vele a kobakom irányába.
A következő pillanatban megvilágosodom.