|
17. Az áruló
Kharex 2011.07.15. 15:46
Issaw százados kissé megviselten, véraláfutásos szemekkel, felszakadt szájjal, de szokása szerint szélesen vigyorogva lépett be újra a Halálangyalok barakkjába. Emberei először nem is akarták elhinni, hogy őt látják, hiszen alig tizenkét óra leforgása alatt igen kevesen tudtak eddig elszabadulni a Belső Ellenőrzés komor, fenyegető épületéből.
- Százados? – kérdezte végül Hektor, aki mindig is a legnehezebben meglephető katona volt az osztagban. Senki sem tudta, hogyan, mindenesetre meglepő gyorsasággal tudott ignorálni bármit, ami váratlanul érhette volna. – Azt hittük, magának már vége… Mégis hogyan szabadult?
A teletetovált férfi már nyitotta volna a száját, amikor a többi emberének örömkiáltása félbeszakította. Armaia a nyakába ugrott, Syhass és Usuhaza többször is kezet ráztak vele. Egyedül Hektor maradt a helyén. Hozzá valahogy sosem illett a hangos ünneplés.
- Egyértelmű, és megdönthetetlen bizonyítékot kaptak arról, hogy nem én vagyok az áruló – kezdett végül mesélni az osztag kapitánya, amikor emberei hagyták némi levegőhöz jutni. – Az a helyzet, hogy amikor kihallgattak, megkapták a hírt, hogy valaki pont abban a másodpercben telefonált Wolfnak. Na nem mintha ezek után el akartak volna engedni, csak én meg kiteleportáltam onnan, miután meggyőződtem róla, hogy rajtuk kívül mindenki ártatlannak tart.
- De az egész helyet valami olyan cucc védi, ami szükség esetén önmagába hajlítja vissza a teret, nem? – kérdezett rá kissé kétkedve Hektor. – Hallottam egyszer egy srácról, aki ennek ellenére megpróbálta kivarázsolni magát onnan. Nem lett szép vége, az már biztos.
- Vannak olyan dolgok, amivel semmiféle mágia nem veszi fel a versenyt – mosolyodott el a kapitány. – Mondjuk úgy, a realitás hajlamos mindig mindent felülírni. De most valami komolyabb dologról is szeretnék veletek beszélni… A hívás megbízható források szerint a mi körletünkből indult Wolfhoz. A beosztást áttanulmányozva megállapíthattam, hogy egyedül ti négyen nem voltatok szolgálatban az adott időpontban. Ki telefonált közületek?
A négy Halálangyal elhallgatott, komoran bámult a másikra. Végül Armaia volt az, aki megszólalt.
- Azt mondta, csak egy küldetésre induló barátjával akar beszélni pár szót…
Fém villant a levegőben, gyorsabban annál, mint azt bárki le tudta volna reagálni, azonban az Issaw százados arca felé tartó penge elakadt Hektor izzó láncaiba.
- Syhass – sziszegte a Halálangyal, hangjába végtelen mennyiségű megvetést sűrítve. – De mi a jó neked abban, hogy előrébb hozod a világ végzetét? Ha Wolf ott folytatja, ahol múltkor abbahagyta, akkor az nem az urunk által annyira várt Ítélet napja lesz, hanem valami sokkal rosszabb.
- Pont ettől a kérdéstől tartottam – válaszolta a fehér hajú férfi, miközben izmait megfeszítve küzdött azért, hogy kiszabadíthassa kardját. – Hát nem látod az igaz utat, amit követnünk kell?
- Úgy véljük, megőrültél – közölte az árulóval Usuhaza. – Örömünkre szolgál majd téged megszabadítani a testedet és lelkedet fertőző tébolytól. Mi már csak tudjuk, milyen rossz az.
A skizofrén Halálangyal keze hihetetlen erővel csapott a másik arcába, a jobbját pedig hamarosan követte a balja is, újra és újra. A szinte követhetetlen sebességgel záporozó ütlegek között úgy tűnt, mintha nem is kettő, hanem legalább nyolc ököl verné a egyre hátrébb tántorodó Syhasst.
- A kurva életbe – nyögte az áruló. – Keményebbek vagytok, mint gondoltam.
A következő pillanatban felizzott Syhass kardja, és olyan könnyedén vágta át Hektor rá tekeredő láncait, mintha azok csak papírmaséból készültek volna. A Halálangyal, aki teste részeként bánt fegyverével, kétségbeesetten felsikoltott és hátrább tántorodott a fájdalomtól, és Usuhaza is hátrálni kényszerült, miután a fenyegető közelségben megvillanó penge majdnem levágta a jobb kezét.
- Végezni fogok veletek mind! – kiáltotta tébolyult kacajjal Syhass, majd ismét a kapitányra vetette magát.
Issaw százados csak állt egy helyben, tökéletes nyugalomban, és végül nem is kellett védekeznie: a rohamozó áruló kardját ezúttal az Armaia testéből sarjadó eleven sötétség állta el, amit még a ragyogó fényben úszó penge sem tudott átvágni. Syhass egy pillanatra hátratántorodott, ahogy a nő pallosa a lába felé suhant, majd szomorúan megrázta a fejét.
- Te, Armaia, kivétel vagy. Nem tudom, miért, de téged nem akarlak megölni. Legyél olyan jó, hogy most elmész innen. Még a társaid halálát sem kellene végignézned.
- Pofa be, és harcolj, seggfej! – sziszegte a nő, miközben ismét a férfi felé suhintott.
Syhass az éjfekete páncéljával védte Armaia támadását, majd ő is meglendítette pengéjét, ami ismét elakadt a sötétség falában, ami azonban ezúttal nem érte be annyival, hogy feltartóztatja a fegyvert: tucatnyi apró, hegyes végű indává szakadt szét, amik kivétel nélkül megtalálták az utat az áruló testébe.
A fehér hajú férfi meglepetten felnyögött, vért köpött, de ez nem akadályozhatta meg az ellentámadásba. Pengéje véres csíkot húzott Armaia hasfalára, majd még egyet, az előzőre körülbelül merőleges irányba. A sebesült nő hátratántorodott, de nem adta fel. Pallosa újra és újra lesújtott a másik páncéljára, miközben a testéből sarjadó sötétség hol a másik csapásait blokkolta, hol annak védelmén keresett újabb és újabb réseket. Kiegyenlített küzdelem volt, ami végül az áruló javára dőlt el, hála a fehér hajú eszement, önfeláldozó stílusának.
Syhasst nem érdekelte, hogy a testébe szúródó sötétség még mélyebbre hatolhat, ha Armaiára ront, vérfagyasztó üvöltéssel vetette magát a nőre, és fénylő pengéje le is metszette ellenfele bal lábát. A testrész pörögve repült el, a Halálangyal pedig felsikoltott fájdalmában, és a földre esett.
- Úgy látszik, vége van, Armaia! – jegyezte meg a férfi, magasba emelve kardját. – Élned kellett volna a túlélés jogával, amíg megtehetted. Most már legnagyobb sajnálatomra veled is végeznem kell.
A fényesen ragyogó penge felemelkedett, majd lecsapott, de félúton megállt a levegőbe, ahogy gazdája körül megjelentek a számok. A semmiből előkerült matematikai képletek feketék voltak és fenyegetőek. Lassan, ráérősen köröztek Syhass teste körül, mint a ragadozó, aki már tudja, hogy zsákmánya sehová sem menekülhet előle.
- Mi a fene? – kérdezte döbbenten az áruló. – Ez mégis milyen trükk?
- Semmilyen – válaszolta Issaw százados, akinek a tetoválásai most túlvilági fénnyel izzottak. – Ez csak a Sátántól kapott erőm… Pont olyan, mint a te kardod, vagy Armaia eleven sötétsége. Csak egy kicsit erősebb. Tényleg azt hitted, hogy szó nélkül hagyom, hogy megöld az embereimet? Valami utolsó kívánság?
- Baszódj meg – Syhass szinte köpte a szavakat, majd a kapitányra vetette magát.
Issaw százados mindössze intett egyet, ennyi tökéletesen elégnek bizonyult Az ellenfele teste körül köröző képletek, mintha csak erre a pillanatra vártak volna, szemmel követhetetlen gyorsasággal zsugorodtak össze, és tépték négyfelé a levegőben úszó testet. Vér fröccsent a századosra, Armaiára és a másik két Halálangyalra is, aztán már vége is volt. Syhass nem kezdett el regenerálódni, nem szitkozódott, nem sikoltozott a fájdalomtól. Egyszerűen meghalt. Ismét.
- Azt hiszem, ez lesz életem legszomorúbb emléke – sóhajtott a százados. – Megölni a saját emberemet. Ez az, amit sosem akartam megtenni. – A Halálangyal szeméből némán peregtek a könnyek.
- Elnézést, uram, hogy önnek kellet ezt megtenni – szabadkozott Hektor Usuhaza helyett is, aki letérdelt Armaia mellé, hogy ellássa a sebét. – Nekünk kellett volna végezni az árulóval, még akkor, amikor Wolfnak telefonált.
- Ne emésszétek magatokat! – legyintett a százados. – Syhass jóval erősebb volt bármelyiketeknél. Az is szép teljesítmény, hogy szembeszálltatok vele. Amúgy is, mint az osztag parancsnoka, nekem kellett volna rájönnöm, ki az áruló. De az a lényeg, hogy Wolf immár nem támaszkodhat a pokolbéli kapcsolatára. Így már sokkal nehezebb lesz kiderítenie, hol is lapul a fiú, akiben az Ősök vére kering. Ismét egyenlő esélyekkel indulunk…
A másik három Halálangyal arca szinte egyszerre vált hamuszürke maszkká.
- Mi az, fiúk? – kérdezte meglepetten Issaw százados. – Talán mondtam valamit, amit nem kellett volna?
- Frisco – nyögte ki végül Hektor. – Syhass tegnap a friscói Fekete Rózsa kirendeltségről beszélt… Nem mintha hallgatóztunk volna, csak ez úgy megragadta a figyelmünket. Azt hittük, ott van épp a bajtársa.
- Bassza meg – nyögte ki Issaw ezredes. – Figyelmeztetnünk kell mindenkit a veszélyre. Ha most nem lépünk, könnyen bekövetkezhet az, amit pár éve még szerencsésen elkerültünk.
Az osztag vezetője már épp indult volna, hogy riadóztassa a megfelelő embereket, amikor a Pokol teteje szörnyű, hasadó hanggal szétnyílt, és egy lélek, a valaha látott legerősebb, hullt alá az örök kárhozat birodalmába.
- Ez meg mi volt? – kérdezte meglepetten Hektor.
- Egy lélek – suttogta a százados. – Az erejéből ítélve isteni, vagy félisteni szintű. Úgy látszik, valaki mégiscsak akadt, aki felvette a harcot Wolffal. Ha szerencsénk van, akkor most azt a mindennél gonoszabb teremtményt láttuk aláhullni. Ha nincs, akkor azt, aki megpróbálta megállítani. Azt kell mondanom, a szemünk előtt dőlt el a világ sorsa…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
