|
18. Végjáték
Kharex 2011.07.15. 15:48
Kopogtattak. A legszebb álmaiból felriadó Kal kissé furán nézett a hálószoba ajtajára, hiszen az őt befogadó boszorkányok közül egyik sem szeretett kopogni az ajtókon, mielőtt sugárzó mosollyal benyit az adott helyiségbe, más meg mi a fenét akarhat egy friscói garzon hálószobájában. Mégis, valaki rendíthetetlenül, kitartóan verte a vékony, fehér ajtót.
A fiú oldalra sandított, és megállapította, hogy Amy még alszik, így ő biztos nem fogja megnézni, ki az idegen, Wheil pedig még akkor sem engedelmeskedett volna neki, ha fejen állva kéri tőle, a fehérorosz himnusz ritmusára. Nem maradt más választása, maga nyitotta ki az ajtót. Kissé álmosan, félig kábán nyúlt a kilincs után, de azonnal magához is tért, ahogy meglátta, mi vár rá a túloldalon.
Az apró konyhát szinte teljesen beborította a vér. Az asztalt kettétörték, a székekre már csak műanyag forgácsok emlékeztettek, a hűtő ajtaja benyomódott, a sütő romokban hevert, mintha csak egy bomba szállt volna be a kitört ablakok egyikén. Kal el sem tudta képzelni, hogy nem ébredt fel az ekkora mértékű pusztítással járó zajokra. Aztán meglátta Mary-t és Ashley-t, akik fehér bőrrel, üveges szemekkel, feltépett nyakkal és kifordult tagokkal hevertek a padlón. Egyikben sem maradt már élet.
Vele szembe, tőle alig egy méterre pedig ott állt gyilkosuk, egy szikár testű, fekete hajú, megnyerő arcú, piros ballonkabátos férfi, aki egyik kezében egy matt fekete, vaskos pisztolyt szorongatott.
- Helló, ember! – köszönt a fiúnak, majd elvigyorodott, hogy áldozata jól láthassa a szabálytalanul egymásra nőtt éles fogait. – Itt az ideje, hogy elvegyem tőled, ami engem illet!
Ezzel az idegen meglódult a srác felé, és minden bizonnyal el is kapta volna a torkát, ha Amy nem lép közbe.
- Kal, hasalj! – ordította a lány, a fiú pedig teketóriázás nélkül végrehajtotta a parancsot. A támadója hegyes fogai így nem mélyültek a torkába, csak felsértették a bőrét. Enyhe vérzés, semmi komoly.
- Mi a fene? – hörögte meglepetten Ryan Wolf, majd a következő pillanatban felüvöltött, ahogy Wheil lángoló keze és az Amy kezében szorongatott katana egyszerre érték el a testét.
Tömény, sűrű sötétség fröccsent a fegyverre, a lányra, a lány famulusára és Kal sebére is. A vámpír inkább meglepetésében, mint fájdalmában hátratántorodott, szeme szikrákat hányt.
- Ezt nem úszod meg ennyivel, kislány – kiabálta dühösen.
- Dehogynem. – A higgadt válasz a vámpír háta mögül érkezett. – Ma egyedül te fogsz meghalni… A két boszorkányon kívül.
Ryan Wolf megpördült a saját tengelye körül, hogy szembenézhessen támadójával, az azonban gyorsabbnak bizonyult nála: kaszája még akkor levágta a vámpír fejét, amikor az a fordulat felénél sem tartott. Gabriel grimaszolt egyet, majd a két fiatalra nézett.
- Ne próbáljatok meg segíteni, bármi is történik. Ez a csata nem vívható meg famulusokkal és szerencsével. Ide csak erő kell, de abból a lehető legtöbb.
Talán még akart volna mondani valamit, talán már nem, de ez a két tinédzser számára sosem derült ki: Ryan wolf teste pont ezt a pillanatot választotta ugyanis arra, hogy felpattanjon a földről, majd a másiknak essen.
Gabriel nem esett kétségbe, és a lélekjelenléte sem hagyta el, ahogy a másik a hűtőnek csapta, minden levegőt kipréselve a tüdejéből. Pánikolás helyett átkarolta a másik derekát, majd a legközelebbi ablak felé lendült vele.
- Lássuk, hogy küldöd napfényben, Wolf! – sziszegte a másiknak, ahogy a két test tíz emelet magasból alázuhant a melegben már átforrósodott aszfaltra.
A becsapódás pillanatában mindkét harcos megszűnt szilárd anyagnak lenni: egy pillanatig csak a fekete füst keveredett a fehérrel, aztán újra anyagiasultak a küzdő felek. A vámpír és az árnygyilkos egymásba kapaszkodott, ütötték, rúgták, tépték egymást, ahol csak érték, csapásaik erejétől néha még a földszinti ablakok is berepedtek, széttörtek. A környező házak lakói tucatszám tódultak az utcára, megnézni, mi folyik odakint, az ő evilági szemük azonban nem látta, nem láthatta, a két félisteni lény küzdelmét.
Ryan Wolf volt az, aki előbb megunta a közelharcot. Teste egy pillanat alatt egybeolvad az utca árnyékaival, hogy aztán a másik mögött jelenjen meg újra, lövésre emelt pisztollyal. Az első másfél tucatnyi golyó még Gabriel hátát és oldalát érte, véres falú alagutakat fúrva a férfibe, ezután viszont az Árnyékgyilkos kaszája is lesújtott, először félbevágva a fegyvert, majd lemetszve Ryan alkarját.
A vámpír felszisszent a fájdalomtól, majd baljával pofonvágta az árnygyilkost, az újra kinövő jobbjában megjelenő karddal pedig véres csíkot húzott az arcára. Gabriel sem maradt adósa: kaszáját az ellenfele vállába vágta, majd megtekerte a fegyver nyelét, és segítségével az egyik házfalba vágta a másikat. Vakolat és téglák zúdultak Ryan nyakába, aki ezúttal az árnygyilkos saját árnyékából öltött új alakot.
Összeforrt pisztolyát tartó balja a fehér ruhás mögött jelent meg, és egy újabb sorozatot pumpált a hátába, ezúttal közvetlen közelről. A lövedékek erejétől Gabriel előrezuhant, fejjel bele Ryan Kardjába, amit a vámpír jobb keze tartott.
Az árnygyilkos felüvöltött, majd a földre esett, ahogy a penge eltűnt a fejéből. Megpróbált feltápászkodni, ám az újra anyagiasuló volt kegyetlen erővel rátaposott a gerincére, szó szerint a földhöz szögezve őt ezzel. A vámpír a pisztolyát a lába alatt heverő testre szegezte, és addig pumpálta bele az ólmot, amíg Gabriel abba nem hagyta a nyöszörgést.
- Tudom, hogy ennyi nem végezhetett veled, de legalább nem fogsz pattogni egy darabig – morogta Ryan, miközben a nyakánál fogva felemelte a földről a lyukacsos testet. – De attól tartok, Mr. Johnsonnak ismét személyesen kell elém járulnia, ha le akar győzni.
- Kell a fenét – sziszegte Gabriel, majd bal kezével a ruhája alá nyúlt, és egyetlen határozott mozdulattal kettéroppantotta a fókuszát, a vékony aranyláncon lógó kristályt.
- Mi a rák? – A vámpír szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, teste szinte automatikusan hajította magától minél messzebb a másikat.
Az árgyilkos teste felhólyagosodott, mintha csak égetné a elszabaduló hihetetlen mennyiségű energia, kaszája pedig egyszerűen elolvadt, eggyé vált a testével.
- És most mi van? – kérdezte pimasz hangon a vámpír. – Ez a nagy erőtartalék? A két puszta kezed? Haver, ha akarod én meg csak a fülemet fogom használni ezek után.
Gabriel nem válaszolt, csak intett egyet. A kezéből hihetetlen sebességgel kinövő kaszapenge derékban vágta ketté Wolfot, aki erre rekordgyorsasággal hagyta abba a röhögést.
- Vagy úgy… Lehet, mégsem lesz ez annyira könnyű menet.
A piros ballonkabátos férfi teste összeforrt, ő maga pedig rohamozni készült, azonban Gabriel könnyűszerrel megállította: a kezeiből újra és újra kisarjadó pengékkel még azelőtt vágta apró darabokra ellenfelét, hogy az a köztük lévő csekély táv felét megtehette volna.
- Bassza meg – nyögte Wolf testetlen hangja, miközben testének darabkái lassan feloldódtak az árnyékban. – Te egész jól küldöd, barátom. És ezt vedd nyugodtan dicséretnek, mert több úgysem lesz.
- Ebben egyetértünk – biccentett Gabirel, majd megpördült, és kaszáját a legközelebbi tűzcsap árnyékába vágta.
A felület lassan hullámozni kezdett, majd átszíneződött. Az eddigi fekete lassan, de biztosan elkezdett vörösbe fordulni.
- A picsába! – nyögte Wolf elhaló hangon. – Pedig egy pillanatig meggyőztem magam, hogy nem kell a Pokolba alászállnom. Na mindegy. Fogadd őszinte gratulációmat, árnygyilkos. jobb voltál nálam. Talán egy napon majd változni fognak az erőviszonyok.
Alig egy pillanattal ezután vakító, szemkápráztató fényár borította be az utcát, hogy így jelezze Itt és Ott polgárainak: a világuk megmenekült. Legalábbis egyelőre…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
