|
5. Vihar előtti csend
Aletta 2011.07.16. 13:35
Madárcsicsergés kellemes, lágy hangja lengte be a kertet, amelyben Aletta sétált. A Nap csak nemrég úszott tova, a csillagok átvették a helyét, mint apró fénylámpások, amik bevilágítják az egész kertet. Ezüstös fényben fürödtek a virágok, a padok, s a középpontban álló, hatalmas szökőkút is. Aletta merengve sétálgatott ebben a pompában. Arcát a csillagok felé fordította, hogy megfürdesse fényükben, s közben gondolatai már odafenn jártak. Leült az egyik padra a szökőkút mellett, becsukta a szemét, s hagyta, hogy gondolatai találkozzanak a csillagokkal, azok mindent megértő elméjével, bölcs gondolkodásaival, s közben választ várt az élet nagy kérdéseire. Míg a legtöbb ember olyanokon rágódik, hogy „Mi végre vagyunk a világon?”, és „Mi a célunk?”, addig Alettát teljesen más kérdések foglalkoztatták. Számára felfoghatatlan volt az események ilyetén fordulata. Annyi ember él ezen a világon, hogy szinte már meg sem tudjuk számolni őket, mégis egy ember kiválasztottnak számít? Kiválasztott ő egyáltalán? Valamilyen oka kell, hogy legyen annak, miért ő az egyetlen, aki idekerült, akinek megadatott a lehetőség, hogy idekerüljön. Talán sok olyan ember van a világon, akiknek hasonló fontos küldetésük van, mint neki? Honnan is tudhatná, hány olyan ember van, akik már megjártak más világokat, vagy épp különleges képességekkel rendelkeznek, csak nem mondják el senkinek. Érthető is, hiszen ki hinné el? Valószínűleg senki, csak az, aki ugyanezeken átesett.
A világ működése furcsa, mégis csodálatos, mert olyan dolgokat tapasztalhatunk meg, amelyek mások számára rejtettek, s számunkra is azok voltak. Ezt a folyamatot valószínű, hogy senki nem fogja megérteni, s továbbra is tudatlanok maradunk, mintha soha nem is ettünk volna a tiltott gyümölcsből. Aletta megrázta a fejét. Most nincs itt az ideje ezeknek a gondolatoknak, hiszen fontos dolga lenne, ennek ellenére nem volt hajlandó kinyitni a szemét. Gondolataiban a csillagok úgy tűntek, mintha bólogattak volna, s annyira izgő-mozgó parányi jelenések voltak, hogy el nem hinné bárki is, hogy mekkora tudással rendelkezhetnek.
Lágy szellő söpört végig a kerten. Elérte Alettát is, s valamilyen furcsa illatot hozott magával, ami számára eddig ismeretlen volt. Lassan kinyitotta a szemét, s körülnézett, honnan jöhet ez az illat. Akárhogy szimatolt, nem tudott rájönni a forrására, ezért felnézett inkább a csillagokra, azonban egy csikorgó hangra annyira megijedt, hogy felpattant. Valaki kinyitotta a kertkaput, s lassú, halk léptekkel közeledett a szökőkúthoz. Aletta a kapu irányába nézett, s máris meglátta a zaj okozóját.
Egy fiatal lány lépkedett felé. A csillagok fényénél Aletta először azt hitte, egy tündért lát, de aztán meggyőzte magát az ellenkezőjéről, s alaposabban megfigyelte a lányt. Úgy számolta, hogy vele egykorú lehet, hosszú, ezüstös színű haja szinte lebegett utána, vékony, ovális arca fényben fürdött, s ezüstös kék szemét egyenesen Alettára szegezte, aki megborzongott a pillantástól, s egy pillanatra félelmet érzett, de állta a pillantást. Minél közelebb ért hozzá, annál inkább hasonlított valakihez. Mikor megállt előtte, akkor már biztos volt benne, kit lát. A megdöbbenéstől eltátotta a száját, s alig bírta kiejteni a nevet.
- K… K… Kore?! – kiáltott fel hirtelen, s a lány hirtelen megrezzent. – Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni – mondta gyorsan Aletta. Valahogy nem erre a reakcióra várt. Tévedett volna?
- Kore? – kérdezett vissza meglepett arccal a lány. Hangja bársonyos volt, beleolvadt a szellőbe.
- Te nem Kore vagy? – kérdezte most már halkabban. – Igaz, hogy Kore haja szőke, mégis nagyon hasonlítasz rá – motyogta magában.
- Sajnálom, de a Kore név ismeretlen számomra – felelte mosolyogva. Olyan elegancia rejtőzött a hangjában, hogy Aletta akaratlanul is megkérdezte:
- Talán valamilyen királyi ág sarja vagy? A beszéded, a mozgásod, mind ezeket a jellemeket hordozza.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem mutatkoztam be. Illetlenül viselkedtem – mondta halkan, kétségbeesett hangon, s most az egyszer a földet nézte.
- Á… ugyan már! – legyintett zavartan Aletta, s a szökőkútra szegezte a szemét. – Nem kell ennyire komolyan venni mindent.
- Mindent komolyan kell venni – nézett fel a lány elszántan. – Hova lenne a jó modor, ha semmit nem veszünk komolyan.
- Ó… öö… értem – válaszolta végül Aletta még mindig zavartan, majd úgy döntött, bemutatkozik. – Engem Alettának hívnak. Neked mi a neved?
- Nagyon örülök a találkozásnak, Aletta. Az én nevem Amy, Éjfölde trónörököse vagyok –válaszolta jól nevelten.
- Trónörökös? – lepődött meg Aletta. Végül is sejtette, hogy királyi rangja van a lánynak. – Szóval hercegnő vagy?
- Igen – mosolyogta -, de nem szeretném, ha hivatalosan szólítanál. Az Amy is megfelel.
- Rendben van, Amy – vigyorgott Aletta is, majd eszébe jutott valami. – Ha te Éjfölde hercegnője vagy, akkor mit csinálsz itt, Csillagföldén?
- Ennek igen egyszerű oka van. A két föld királyi családja szövetségben állnak egymással, s gyakran meglátogatja egyik a másikat, tanácskozások céljából – válaszolta vidáman, s közben leült a padra. Aletta helyet foglalt mellette. – Apámmal nemrég érkeztünk meg, s mivel a tárgyalásokon még nem vehetek részt, úgy gondoltam, sétálok a kertben.
- Megértem, miért ide akartál jönni. Csodálatosan szép ez a kert! – áradozott Aletta.
- Valóban – értett vele egyet Amy. – Mikor kicsi voltam, rengeteget játszottunk itt Daniellel – mesélte nevetve. Aletta szíve kihagyott egy dobbanást, mikor meghallotta a nevet.
- Daniellel? – kérdezte vissza, s közben próbálta leplezni a remegést a hangjában. – Ismerted?
- Persze – bólintott Amy. – Hiába voltunk mindketten trónörökösök, rengeteg csínyt hajtottunk végre együtt – mondta álmodozó arccal, s oldalra billentette a fejét. – Emlékszem, milyen büntetéseket kaptunk érte.
- Nem nézném ki belőled – csóválta a fejét Aletta, s közben megpróbált maga elé képzelni egy rossz Amyt, de nem sikerült.
- Manapság már én sem hiszem el, hogy mindez megtörtént – ismerte el.
- Hogyha ilyen jóban vagy vele, akkor gondolom, azt is tudod, hogy mi történt vele – mondta Aletta. Itt volt a lehetőség, hogy információt szerezzen az eseményekről. Amy szomorúan bólintott.
- Hallottam róla – mondta elgyötört arckifejezéssel, s a távolba nézett. – Nem hittem volna, hogy ennyire megváltozott. Nagyon megdöbbentem, amikor meghallottam, mi történt itt. Apa is nagyon ki volt akadva – mesélte. – Tudod, azt tervezte, hogy hozzáad Danielhez, de… - sóhajtott egyet, majd Alettára nézett, aki fájdalmas arcot vágott. Amy azt hitte, együtt érez vele, ezért elmosolyodott. – Ne aggódj! Biztos minden jóra fordul.
Aletta csak bólintott. Nem akarta, hogy Amy megtudja mit is érez valójában, végül is még ő maga sincs vele teljesen tisztában. A tény, hogy Amy és Daniel egymásnak lettek szánva, eléggé megrendítő volt a számára. Bizonyára nagyon szerethetik egymást. Aletta úgy gondolta, hogy sosem tudna közéjük állni. Halványan elmosolyodott. Tetszett ugyan neki Daniel, de ez nem volt még szerelem, hiszen alig ismerte, s ezért semmi joga nincs arra, hogy így gondoljon rá, mikor menyasszonya van, még akkor is, ha felbontották az eljegyzést. Ha kiderül az igazság, akkor minden visszalendül a régi kerékvágásba, ő pedig hazamegy, s soha többé nem találkozhatnak. Pontosan ezért nem engedheti meg magának, hogy szerelmes legyen. Elszántan nézett Amyre, aki érdeklődve nézte vívódását, majd megkérdezte:
- Netán felkavartalak volna valamivel? Ha igen, akkor elnézésedet kell kérnem.
- Ugyan dehogy. Nem tettél semmit sem – válaszolt gyorsan, majd úgy döntött, hogy folytatja a kérdezősködést. – Te elhiszed, amit a király mond Danielről?
- Nem szeretném elhinni, de kénytelen vagyok. Mivel a király az, aki ezt a vádat hangsúlyozza, minden bizonnyal nem hazudik – mondta óvatosan. – Mindenesetre szeretném, ha kiderülne, hogy mégsem Daniel volt az, aki a merényletet eltervezte, viszont akkor ez egy újabb problémát vet fel – magyarázta.
- Mégpedig? – kérdezte kíváncsian Aletta, s közelebb csúszott Amyhez, hogy ne szalasszon el egyetlen szót se.
- Ez azt jelentené, hogy a király hazudott – suttogta, majd körbenézett. – Egy királynak nem szabad hazudnia. Hatalmas botrány lenne belőle. Nem hiszem, hogy a király olyan felelőtlen lenne, hogy ilyet tegyen, ezért vagyok hajlandó elhinni azt, amit mond.
- Ha olyan jól ismered Danielt, és nem feltételeznél róla ilyesmit, akkor neked kell, hogy igazad legyen – erősködött Aletta. – Biztos van a királyon kívül más, aki ártani akart volna neki, és bemocskolta a nevét, nem?
- Én nem tudok ilyen személyről, de hát nem is nagyon ismerem az ittenieket. Ritkán járok erre – mondta gyorsan. – Ha ennyire ki akarod deríteni, hogy mi történt, inkább kérdezd az ittenieket. Ha apám tudná, hogy miről beszélgetünk, végünk lenne – szorongott Amy, s megint körülnézett, nem hallja-e valaki őket.
- Ne aggódj, magunk vagyunk!
- Egyébként miért érdekel ez téged ennyire? Te talán ismerted Danielt? Valamilyen kapcsolat van köztetek? – kérdezte hirtelen, gyanakodva, s összeszorította a szemét.
- Nincs köztünk semmi – felelte elpirulva. – Csak egyszer találkoztam vele, s egyáltalán nem tűnt rossz embernek – vágta ki magát. Amy nyugodtabbnak látszott.
- Különben, mit csinálsz itt a palotában? Nem tűnsz szolgálónak.
- Én igazából… - Alettának sebesen forgott az agya, végül kitalált valamit. – A varázslónak vagyok a segítője.
- Ezek szerint te is értesz a varázslatokhoz? – kérdezte mohón, és felcsillant a szeme. Aletta félt, hogy megkéri, mutasson valami trükköt, ezért ezt válaszolta:
- Még csak bájitalokat tudok keverni – felelte kényelmetlenül.
- Milyen kár! – sóhajtotta lelombozódva. – Ah! – kiáltott fel hirtelen, s felállt.
- Mi az? – kérdezte Aletta, s ő is felállt.
- Csak az apám hív – mondta, s a kapu irányába mutatott. Valóban állt ott valaki, de a félhomályban nehezen lehetett kivenni az alakját. – Jobb, ha megyek. Remélem, még találkozunk – mosolygott, majd intett egyet, Aletta pedig meghajolt.
Miután a hercegnő elment, még egy darabig elüldögélt a padon, s a virágokat szemlélte. Milyen furcsa, hogy csak akkor nyílnak ki, hogyha a csillagok vannak az égen, s bezárulnak, amint a Nap felemelkedik. Persze Aletta tudta, hogy itt csak néhány órácskára emelkedik fel a Nap, mégis szorongott miatta. A sötétség nem nyújtott olyan biztonságérzetet, mint a nappal. Ezek az emberek azonban nappal alig akarnak kimozdulni házaikból.
Egy idő után elkezdett fázni, ezért bement a kastélyba. A szobája felé vette az irányt, de útközben összetalálkozott Lizzel, s megtudta, hogy a varázsló keresteti. A kastély nyugati szárnyáig igen hosszú volt az út, de sikeresen eljutott odáig, majd felszaladt a toronyba, s bekopogott a dolgozószoba ajtaján. A mágus maga nyitott ajtót, s invitálta be. Nyájasan mosolygott. Ez az egy jellemvonása nem tetszett Alettának. Kirázta tőle a hideg. A mágus hellyel kínálta, ő pedig leült.
- Nos, találtál valami használhatót a könyvtárban? – tért rögtön a lényegre. – Remélem, sok könyvet átlapoztál.
- Ami azt illeti – kezdte óvatosan Aletta -, ma még nem jártam a könyvtárban – mondta végül, s lesütötte a szemét. – De ígérem, hogy holnaptól már ott fogok ülni egész nap.
- Mi lehetett fontosabb, minthogy hazajuss? – kérdezte élesen. Aletta úgy érezte, mintha az anyja vonná kérdőre. Mikor eszébe jutott az anyja, elszégyellte magát, s közben honvágya is támadt. Elszorult torokkal válaszolt.
- Csak körbe akartam nézni egy kicsit, hiszen ha hazamegyek, akkor már nem lesz rá lehetőségem – védekezett.
- Ahogy gondolod. Végül is nem az én dolgom, hogy mikor mit csinálsz, és mikor akarsz hazamenni – mondta, de közben majd megfojtotta a méreg, hiszen neki minél hamarabb kell a Kő. – Kutattam egy kicsit a tekercsek között, de egyik sem említi a Vörös Holdkövet – vallotta be, Aletta pedig csalódott arcot vágott.
- Akkor most mi lesz? Ha a könyvtári könyvekben sincs semmi, akkor mihez kezdünk? – kérdezte kétségbeesetten.
- Annyit tehetek, hogy felkutatok más iratokat, amelyek nincsenek nálam – mondta, s közben arra gondolt, hogy milyen véres munka is lesz ez.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte Aletta bűntudatosan. Még mindig rosszul érezte magát, hogy elhanyagolta a munkát.
- Azon kívül, hogy átnézed az itteni könyveket? Semmiben. Ezt egyedül jobban meg tudom oldani – válaszolta magabiztosan.
- Akkor, ha megbocsát, én megyek is lefeküdni. Holnap nehéz napom lesz – sóhajtotta, majd meghajolt, s távozott.
- Meghiszem azt – gondolta hangosan a varázsló, majd a tükre után nyúlt, hogy ellenőrizze az események alakulását. Úgy tűnt, a herceg még mindig Napföldén tartózkodik. Vajon mire készül? Ezután, azt látta, hogy az álarcos harcos úton van, de még mindig Csillagföldén jár. Csak el ne menjen addigra a herceg, mire azok az ostobák odaérnek, gondolta. Elrakta a tükröt, s elővett egy mágikus követ, amely a kommunikációt tette lehetővé különböző mágusok között. Mielőtt belevág a nehéz munkába, ki kell kérdeznie a többi varázsló véleményét.
* * * *
- Torit keresed? – kérdezte egy tagbaszakadt ember, aki az ablak mellett ült.
Gerald megkönnyebbülten nézett felé. Már egy ideje itt tartózkodtak a kocsmában, de eddig semmit nem tudtak meg Toriról. A kocsmáros nem volt hajlandó semmilyen részletet elárulni, pedig látszott rajta, hogy tudja, kiről van szó. Becsületes ember volt, nem akart senkire se bajt hozni. Hiába mondta Gerald, hogy ő csak segítséget akar kérni egy bizonyos dologban, a jóember nem hitte el neki, s megmondta, hogy inkább másoktól kérdezősködjenek, ne az ő lelkén száradjon, ha annak a Torinak valamilyen baja esik. Gerald tisztelte ezt az embert, de leginkább azt kívánta, bár lenne egy kukacoskodó alak, egy pletykafészek, s talán jobban megértenék egymást. Ezután mindenkit körbekérdezett a kocsmában, de senki nem hallott még Toriról, vagy pedig nem akartak beszélni róla. Lerítt róluk, hogy idegenekkel nem szívesen beszélgetnek, főleg, ha ilyen furán viselkednek. Ez persze inkább Danielre értendő, aki a kocsma ajtajában állt, s gyanúsan szemlélt minden embert. Soha ilyen helyen nem járt még, s elég undorítónak találta, amit itt látott.
Mikor először akart beljebb menni, neki ment egy ember, s még annak állt feljebb, hogy mit álldogál az útban. Daniel alig tudta visszafogni magát. A fejéhez akarta vágni, hogy herceg, s nem beszélhet így vele, de aztán meggondolta magát. Még a végén bajba kerülnek miatta. Inkább visszahátrált az ajtó közelébe, legalább kapott egy kis friss levegőt is, ugyanis a kocsmában olyan áporodott bűz volt, hogy azt hitte, megfullad. A következő pillanatban pedig azt látta, hogy egy csapat részeg munkás megfogdos egy szegény kiszolgálólányt, aki elhaladt mellettük. Daniel legszívesebben odaugrott volna, de tudta, nem kezdhet összetűzést, ezért csendben lapított az ajtó mellett. Nagyon megörült, amikor valaki végre hajlandó lett beszélni Toriról. Rögtön az emberke asztalához húzott egy széket, s nyomban leült. Gerald követte a példáját.
- Igazán köszönjük, hogy hajlandó velünk beszélni – sóhajtotta Gerald. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgunk lesz.
- Pedig milyen nagyra voltál vele, hogy csak bemegyünk, és már kint is vagyunk – nevetett fel Daniel, s válaszul egy morgást kapott.
- Elnézésüket kell kérnem érte – szabadkozott segítőjük. – Tudják, mostanában az a hír terjed errefele, hogy valami baj történt a szomszédos királyságban. Ezért aztán nem nagyon bírjuk az idegeneket, ugye megértik? Nem lenne jó, ha ide is átterjedne a baj.
- Persze, hogy megértjük – bólogatott hevesen Gerald, de Danielnek egy kis bűntudata támadt, hiszen ő maga a baj. – Nem sokáig kívánunk itt tartózkodni, csak Torival szeretnénk beszélni, s már megyünk is tovább.
- Ha nem veszik tolakodásnak, megkérdezhetném, hogy pontosan mit akarnak tőle? – kérdezte kíváncsian. – Nem jár el az én szám, esküszöm, a jó anyám életére.
- Nagyon sajnálom, de ez bizalmas ügy. Csak Tori tudása segíthet minket tovább. Nem szándékozunk semmi mást tenni, csak kérdéseket feltenni – magyarázkodott Gerald.
- Értek én a szóból – tartotta fel a két kezét megadóan. – Ha annyira tudni akarják, hogy Tori hol lakik, akkor én megmondom. Ennek az útnak a végén, ha balra fordulnak, akkor jó helyen járnak. Jobb oldalon, az utolsó házban lakik Tori.
- Nagyon köszönjük a segítségét – mondta Gerald, s két aranyat rakott az asztalra. Az emberkének nyomban megcsillant a szeme, s rávetette magát a pénzre.
Daniel hamarabb kiért, mint Gerald, s gyorsan eloldozta a lovakat, hogy hamarabb elindulhassanak. Lassan lépkedtek az úton, mert nem akartak gyanút kelteni, ha sietnek. Az emberek megbámulták őket. Tudták, hogy nem idevalósiak, ezért gyorsan hazafele vették az irányt, nehogy bajba keverjék őket az idegenek. Daniel meglepődve figyelte a reakcióikat, s alig bírta ki, hogy ne szóljon egy szót se, de Gerald jelentőségteljesen ránézett, s ő tudta, hogy tartania kell a száját. Megérkeztek a kívánt utcába. Itt sokkal szegényesebbnek tűntek a házak, mint a főutcán. Szerencsére, hamar eltaláltak Tori házához. Kikötötték a lovakat, majd Gerald bekopogott.
Egy alacsony emberke nyitott ajtót nekik. Még Danielnél is alacsonyabb volt, majdnem olyan, mint egy törpe. Fején megőszült hajszálak ültek, s egy ponton kopasz volt. Szeme színtelen, arca ráncos, s mogorva képet vágott. Nemcsak törpének, de koboldnak is elment volna.
- Te vagy Tori? – kérdezte Gerald, de úgy tűnt, az illető nem hallotta, ezért hangosabban is megismételte a kérdést.
- Nem, nem. Én nem Tori vagyok – válaszolta morgós hangon. – Őt odabenn találják. Fáradjanak utánam.
Daniel lépett be elsőként a házba. Kissé kopottas falú volt, s nem éppen túldíszített. Egy keskeny folyosón haladtak, valószínűleg a dolgozószobába. A kis emberke kinyitotta az ajtót, s betessékelte őket a szobába, majd rájuk zárta az ajtót. A szobának alacsony mennyezete volt, s tele volt pakolva különféle tekercsekkel. Ezek között a tekercsek között üldögélt az egyetlen ember, aki talán segíteni tud rajtuk. Az érkezőkre fel sem pillantott, továbbra is elmélyülten olvasott. Daniel ránézet Geraldra, hogy mitévők legyenek, de csak meghúzta a vállát. Tori egy elnyűtt gúnyában üldögélt. Vállig érő barna haját hátrafogta, hogy ne zavarja az olvasásban, szemüvegét pedig percenként tolta a helyére, mert mindig lecsúszott. Daniel megköszörülte a torkát, de semmi hatása nem volt. Alig tudta elhinni, hogy van olyan ember, akit nem érdekel, hogy egy herceg van a házában. Persze, honnan is tudhatná ez a szegény ember.
- Elnézést! – szólította meg Daniel. – Szánna ránk néhány percet?
- Ne szólalj meg feleslegesen, gyermek! – válaszolta visító hangon, mintha ideges lenne. – Keress magadnak helyet, és foglald el magad! – utasította.
- Most mit csináljunk, Gerald? – kérdezte Daniel útitársától, s szeme sarkából látta, hogy a név hallatán Tori kezéből kiesett a tekercs.
- Herceg vagy – suttogta Gerald. – Méghozzá nagykorú. Épp itt az ideje, hogy megtanulj önállósodni – Daniel csak vágott egy fintort.
- Gerald? – hallatszott egy hang a tekercsek közül. Tori éppen feléjük nézett. – Te vagy az, barátom?
- Én volnék – válaszolta Gerald, kirobbanó örömmel. Nyilván annak örült, hogy barátja nem felejtette el a nevét.
- Micsoda döbbenet! – kiáltott fel Tori, s felegyenesedett. – Valóban te volnál? Alig hiszek a szememnek. Hogy megváltoztál!
Nagy nehezen kivergődött tekercsei közül, s barátjára vetette magát, aki erős ember lévén, könnyedén megtartotta, még ha el is dőlt egy kicsit, s feldöntötte Danielt, aki a tekercsekre esett. Pihegett egy kicsit a döbbenettől, majd bosszúsan feltápászkodott, s leporolta magát. Közben Gerald megpróbálta lefejteni magáról kedves barátját.
- Azt hittem, már soha nem láthatlak viszont – mondta könnyes szemmel. – Micsoda meglepetés!
- Te semmit nem változtál – vigyorgott Gerald. – Ugyanaz az enciklopédia maradtál, s ugyanolyan érzékeny vagy még mindig. Jó újra látni téged.
- Mi szél hozott erre? Azt hittem, hogy a hadseregben szolgálsz.
- Ott is voltam egy darabig, de történt egy kis probléma, s most a segítségedre van szükségem – magyarázta, majd hozzátette: - Remélem, tudsz segíteni.
- Amiben csak akarod – mondta Tori, majd hirtelen Danielre villant a szeme. – Ő kicsoda? A fiad? Nem is tudtam, hogy a katonák házasodhatnak.
- Ő nem a fiam – mosolygott Gerald. – Ő itt Csillagfölde hercege, Daniel.
Azt a megdöbbenést, amelyet Tori produkált, nehéz lenne leírni. Meredten bámulta Danielt s közben ki tudja, milyen gondolatok futottak át az agyán. Egy percig álltak így, s közben Tori rendezte gondolatait, majd megszólalt.
- Akkora baj lenne Csillagföldén, hogy magát a herceget küldik ide? – kérdezte csodálkozva. – Ugyan milyen segítséget nyújthat egy magamfajta tudós?
- A helyzetünk nem ilyen egyszerű. Mint látom, itt, Napföldén még nincsenek beavatva az emberek, de jobb lesz, ha neked elmondjuk, ha már a segítségedet kérjük – mondta, majd Danielre nézett. – Ezt neked kell elmagyaráznod!
Daniel csak bólintott, majd belefogott a mesélésbe. Kezdte a gondtalan napjaival, amikor megérkezett a varázsló a kastélyukba kurtán-furcsán. Ezután a király különös viselkedéseiről számolt be, majd arról, amit a varázslónál látott azon a bizonyos éjjel, s a következő nap bezárták egy cellába, s közben elterjesztették a hírt, hogy a herceg meg akarta gyilkolni a királyt. Gerald nem hitte el, s kimenekítette Danielt, s együtt indultak el, hogy elrejtőzzenek, de a különleges események nem kerülték el őket. Felbukkant egy idegen világból származó lány, és a Vörös Holdkő, aminek túl nagy jelentősége van az országra nézve. Elmesélte találkozását a Kővel, s hogy milyen feladatot kapott tőle, majd kifejtette véleményét, miszerint a varázsló az oka minden bajuknak, s a király furcsa viselkedésének. A mesélést azzal fejezte be, hogy érkeztek meg a városba.
Tori szájtátva hallgatta a történetet, majd mikor Daniel befejezte, csak ennyit tudott mondani:
- Ebből micsoda történetet lehetne kikerekíteni! – ezután felocsúdott, majd komolyan megkérdezte. – Tulajdonképpen milyen segítséget vártok tőlem?
- Segítsen megtalálni a Vörös Holdkövet – mondta Daniel, szinte kérve. – Fogalmunk sincs, merre keressük, s azt sem tudjuk, mire képes.
- Bízunk benne, hogy rendelkezel a megfelelő információval – tette hozzá Gerald. Tori elgondolkodott egy kicsit, de aztán bólintott.
- Az az igazság, hogy ismerős nekem ez a Kő. Mintha valahol olvastam volna, de már nem emlékszem teljesen, hogy hol – morfondírozott. – Talán, ha átnézem az összes fontosabb tekercset, bizonyára rábukkanhatnék.
- Az tökéletes lenne – sóhajtott Gerald megkönnyebbülten.
- Ez pontosan mennyi időbe telik? – kérdezte Daniel. – Ma estére valószínűleg már nem lesz meg az információ, tehát valahol szállást kell keresnünk.
- Emiatt ne fájjon a fejetek – nyugtatta őket Tori. – Nálam van elég hely.
- Igazán nem akarunk még ezzel is terhelni – tiltakozott Gerald
.
- Ez egyáltalán nem teher – legyintett Tori. – Megtisztelne vele az ifjú herceg, ha az én szegényes szállásomat választaná.
- Nem hangzik rosszul – értett vele egyet Daniel, majd ásított egy nagyot. Ezt Tori is észrevette.
- Azonnal hívom a szolgámat, s megmutatja, hol aludhattok – mondta, s közben csengetett. – Remélem, nem fogtok kényelmetlenül aludni.
Megérkezett koboldka. Daniel és Gerald elbúcsúztak a házigazdától, majd a szolgát követve, elfoglalták helyüket a szobájukban. Egy kisebb szobába két ágyat zsúfoltak be, s szűknek tűnt így a hely, de Danielt nem érdekelte, azonnal levetette magát, s nyújtózott egyet. Gerald csak leült ágya szélére. Úgy látszott, hogy nagyon elmerült a gondolataiban.
- Mi a gond, Gerald? – ült fel Daniel. – Azt ne mondd, hogy nem vagy fáradt. Nehéz volt ez a nap.
- Igen, de egyre csak rossz érzésem van. Mintha magunkkal hoztuk volna a bajt ebbe a nyugodt városba.
- Ha rám célzol, akkor ezzel már az lején tisztában kellett volna lenned – morgott Daniel, majd vissza lefeküdt.
- Nem rád céloztam – helyesbített nyugodt hangon. – Attól félek, hogy követtek minket, s hamarosan csetepaté lesz. Bárhová is mész, mindig legyen nálad a kardod – figyelmeztette.
- Nem vagyok már kisgyerek – suttogta, s közben átfordult a másik oldalára.
- Az én szememben még az vagy, s az is maradsz – mosolygott Gerald, de Daniel csak elhúzta a száját. – Sejtem mire gondolsz, de fogadd el. Aki lát felnőni egy gyereket, az mindig úgy fog rá gondolni, hogy gyerek még, akire vigyázni kell, akit tanítani kell a helyes cselekedetre.
- Nem túlzás ez egy kicsit?
Gerald nem válaszolt csak lefeküdt. Daniel sem szólt többet, csak mélyen a gondolataiba temetkezett. Szinte hihetetlen volt, hogy idáig eljutottak. Benne is ott motoszkált ugyan, hogy követik őket, de nem tehetnek ellene semmit. Igaz, hogy nem akarnak ártatlan embereket kitenni a veszélynek, de valahonnan segítséget kellett kérnie. Másnap elmegy majd a grófhoz, s kihallgatást kér. Ha elmagyarázza értelmesen a problémát, mint Torinak, akkor bizonyára megérti majd, hogy mi a helyzet, s hajlandó lesz segítséget nyújtani. Szüksége lesz szövetségesekre, ha meg akarja nyerni ezt a csatát. Itt az ideje annak, hogy önállósodjon, ahogy Gerald mondta. Bár tudná, merre jár Aletta! Ha itt lenne vele, akkor nem idegeskedne annyit, s tisztábban tudna gondolkodni. Így még csak meg sem tudja védeni. Ki tudja, min megy most keresztül.
Daniel megint megfordult az ágyban. Fájt minden tagja, eluralkodott rajta az izomláz, s nem tudta, milyen pozícióban feküdjön, hogy el is tudjon aludni. Emellett még a gondolatai is gyötörték. Azt hitte, már soha nem alszik el. Egy idő után hallotta, hogy Gerald horkol, vagyis elaludt. Megnyugtató volt számára, hogy nincs egyedül, s hamarosan ő is elaludt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
