|
Hullócsillagok
Elina 2011.07.20. 20:13
Írásom csupán fikció, bár a szereplői valósak. Nem állíthatom, hogy így történt minden... Néhány valós - főleg médiákból - ismert tényt viszont felhasználtam. Így kívánok emléket állítani a napokban elhunyt Taiji Sawadának, az X Japan egykori basszusgitárosának. 45 éves volt. Nyugodjék békében!
Sötétség, lebegés... Aztán a semmiből felbukkanó homályos képek, tompa hangok, melyek megfoghatatlanul úsznak el a Nemlétbe. Néhány napja csak létezem egy kórházi ágyon, testemet csövek, vezetékek hálózzák, gépekhez kötve működik szívem és tüdőm. Hiába is mozdulnék, agyam nem tud uralkodni ama izom- és víztömegen, amit valaha sajátomnak neveztem. Csipogó jelek futkosnak a monitorokon. Nem látom, mégis tudatában vagyok mindennek, ami velem történik. Hogy miért esett meg velem mindez?
Egyszerű, mégis, igen bonyolult történet. Van időm elmesélni, amíg a gépek működnek...
Egyszer volt, hol nem volt... Élt valaha, az 1980-as évek legelején néhány álmodozó jó barát, akik nem féltek megvalósítani fantazmagóriájukat, és létrehoztak egy együttest. Nem egyszerűen egy bandát, hanem Azt. Az X Japant. A kezdeti nehézségek után sikert sikerre halmoztak, mert a fiatalok mohón kaptak az újdonságon, ami persze egyidejűleg sokkolta az idősebb generációkat.
Taiji Sawada vagyok, az X egyik legrégebbi - bár nem alapító - tagja. A bandában majdnem egy évtizedet húztam le, eleinte nagyon élveztem, mert mindenki szívből zenélt. Akkor is, ha szinte kilátástalan harcot kellett vívni a lemezkiadókkal, médiával, akik – gondolatban, vagy kimondva is -, a pokol legmélyebb bugyraiba kívánták formációnkat. Egyikük sem figyelt fel arra a tényre, hogy a zenerajongó fiatalok körében szükség és igény merült fel az újításra. Végül is, Yoshiki megoldotta a problémát. Saját kiadót alapított. Kezdtünk sikeresek lenni.
Amikor Hide csatlakozott, valami fura légkör kezdett kialakulni. Rivalizálni kezdtünk a barátságáért. Vagy talán többről is volt itt szó? Bizonyítási kényszer? Esetleg más? Innen, a kórházi ágyról, és az idő távlatából már mindezt nem tudnám megmondani... Kemény munkával elértük azt, ami minden japán együttes álma: felléphettünk a Tokyo Dome-ban. Aztán fokozatosan romlottak el a dolgok. Kevesebb lett a lelkesedés, több a vita. Titokban alkoholba vagy tiltott szerekbe fojtottuk bánatunkat, de ez nem mehetett a végtelenségig. Nem is lett belőle rendszer. Bár különbözőek voltunk, de mindannyian felismertük, hogy az a banda azonnali végét jelentené.
Yoshiki egyénisége teljesen magához láncolta Hidét, egyre kevésbé értettük meg egymást, pedig fontos lett volna, a munkánk érdekében is. Nekem személy szerint Hide jelentett addig kapaszkodót. Lassanként, lépésről lépésre vesztettem el őt. Egy reménytelennek tűnő pillanatomban nem várt, gyengéd törődést tanúsított irányomba. Ezzel megmentett, de ez volt jó kapcsolatunk haldoklásának kezdete is.
Egy alkalommal nagyon összekaptam Yoshikivel. Sok mindent egymás fejéhez vágtunk. Végül egy anyagi természetű kérdésen vérzett el - már amúgy is - tetszhalott barátságunk, és távoztam a bandából.
Próbáltam a magam lábára állni, újra bízni, barátokat szerezni. Nehezen ment a talpra állás.
Szinte fuldokolva léteztem nélkülük, bár ők meg sem érezték hiányomat. És számomra így volt jó. Eltemetkeztem a munkába, a küszködésbe, hogy feledhessek. Ez koránt sem volt könnyű, mert közben a média sokat foglalkozott az X-el.
Ez idő tájt újabb problémáim jelentkeztek. Egészségem megrendült, de mindenki előtt lepleztem.
Csak édesanyám tudott róla.
Öt évvel távozásom után az X feloszlott, de Hide sikeres szólózenész lett. Yoshiki belevetette magát a kiadó munkáiba. Így ők nem tűntek el a rivaldafényből ezután sem.
Újabb és újabb cseresznyevirágzás... Már hányszor láttam az óta, mióta Hide visszahúzott engem az életbe?
Egy hajnalon - számomra - nagyon félelmetes álomra riadtam:
A sötét égbolton egyetlen apró csillag világított. Úgy láttam, mint ha Hide-arca lenne... És az a kis, fényes csillag-parány - könnyekkel arcán - zuhanni kezdett a sötétségbe. Hiába nyúltam felé, kisiklott kezeim közül. Még egy szomorú búcsú-mosolyt vetett rám, és eltűnt a mélyben...
Amikor felültem ágyamban, csak akkor éreztem, mennyire reszketek. Egész testemet kiverte a víz, szakadt rólam, eközben majd' megfagytam. Zihálva kapkodtam levegő után.
"Mit jelenthet ez?!" - töprengtem. - "Tudom, hogy hülyének fognak tartani, de reggel fel kell hívnom telefonon..."
Nagyon nehezen tudtam magamra némi nyugalmat erőltetni, és így sikerült még két órát aludnom, bár az inkább csak forgolódás volt. Miután megadtam magam az álmatlanságnak, sokáig bámultam a mennyezetet az ágyam felett. Arra eszméltem, hogy valaki őrülten nyomja a csengőt. Zombi-arccal tápászkodtam fel és tántorogtam ajtót nyitni. Meg sem néztem, ki az. Akkor döbbentem meg, amikor velem szemben Yoshiki állt. Alig ismertem meg. Feldúlt volt, még soha nem láttam ennyire maga alatt.
- Taiji! Barátok voltunk... Mindhárman - borult a nyakamba.
- Azok - bólintottam bambán. Nem tudtam hová tenni a kitörését.
- Meghalt... Ma reggel - nyögte. - Miért?! Miért tette? Nem hiszem, hogy maga ellen fordult! Ő nem ilyen!
- Ki? Mi? - értetlenkedtem, miközben rémülten dobogott fel a szívem. - "Csak ő ne!"
- Hide... Azt állapították meg, hogy öngyilkosság...
Amint nevét meghallottam, mint ha villám sújtott volna. Megdermedtem, reszketni kezdtem. Az álom-mosoly a hullócsillag-arcon... Én nem voltam képes őt visszahúzni!
Akkor a kórházi ágyon tértem magamhoz. Két nappal a temetés után...
Több mint tíz év telt el az óta. Máig osztozom Yoshikivel a hitetlenségben. Hide nem volt ilyen! Tervei voltak, egyfolytában dolgozott...
Sokat rágódtam, miközben Yoshiki Amerikába utazott gyógyulni, és menekült az emlékek elől.
Betegségem még inkább elhatalmasodott. Környezetemből csak anyám és barátnőm voltak tisztában állapotommal - a kezelőorvosomon kívül. A gyógyszerektől függtem immár, pedig soha nem akartam ilyen ronccsá válni.
Ma egy hete, hogy repülőre ültem, mert volt némi elintéznivalóm. Siettem, mert majdnem lekéstem a gépet.
"Nem vettem be a gyógyszert!" - villant agyamba, amikor felemelkedtünk. Gyorsan keresni kezdtem, de nem a kézipoggyászomba, hanem a kisbőröndbe csomagoltam, ami a csomagtérben volt. A feszültség egyre nőtt bennem. Pánik és agresszió... Aggódva figyeltem magamat, ahogy közeledett a roham.
"Kérem, legalább egy kicsit maradjanak csendben!" - rimánkodtam gondolatban a mellettem, emelt hangon fecserészőknek. Erőm már nem volt, hogy ki is mondjam. Felemésztette a koncentráció, hogy csillapítsam magam.
Csak idő kérdése volt, hogy kitörjek. Rátámadtam a mellettem ülőkre, majd a berendezésre is.
Pechemre - egyetlen orvos sem volt - a gépen, csak üzletemberek utaztak, titkárnőkkel, butácska, csacsogó feleségekkel, meg nyársat nyelt, szigorúan nevelt csemetékkel -, így nem ismerhették fel, hogy a betegségem produkálja az agressziót. A személyzet szintén nem erre van kiképezve…
Nem is csodálkoztam, hogy fogdába kerültem. Nem tudtak velem mihez kezdeni. A roham elmúltával szinte ájulásszerű fáradtság tört rám. Hiába kérdezgettek, magyarázatot nem adtam. Minek? Hiszen a magyarázat sem segít rajtam! Ekkor határoztam el, hogy véget vetek a szenvedéseknek.
Azoknak, amiknek akaratlanul okozója lettem, és a sajátomnak is.
A lepedőmből kötelet készítettem. A többi már sejthető... Mivel - amikor rám találtak - még mutattam némi életjelet, így kórházba vittek, és gépekre tettek.
Ma éjjel gondolatban végiglátogattam mindenkit. A barátnőmet, anyámat, Yoshikit és mindazokat, akik még kedvesek számomra. Ekkor rádöbbentem valamire: nekem volt időm mindenkitől elköszönni. Hide csak tőlem tudott. Mert őt váratlanul érte... És, hogy engem választott, ezzel jelezte, hogy bármi történt, ő a barátom maradt.
Anyámat és kedvesemet éjjel arra kértem, hogy ne tartsanak vissza. Csak újabb fájdalmakat okoznék, miközben a betegségem egyre jobban átveszi felettem az uralmat... Remélem, ők megértenek.
Ó, hát itt vannak, mellettem! Nem látom, de érzékelem őket. Érzem, hogy elszánták magukat, bármilyen fájdalom is ez most számukra. Ha nem kell gondomat viselniük, könnyebb lesz az életük. Segíteni fognak rajtam. Köszönöm!
Nos, itt a mesém vége. A gépeket leállították.
Igen! Már nem pumpálja belém a készülék az oxigént. Mellkasom nem emelkedik és süllyed a gép-diktált ritmusra, lassan kipréselődik belőle a levegő. Szívem lüktetése egyenetlenné válik. A gépek megszokott csipogása helyett sípoló hang hallatszik. Mindezt érzékelem, de csak messziről, mint ha mással történne. Én most a sötétségben létezem, egy apró kis fény-lényként.
Ott - valahol a végtelenben - hívogat egy másik fénypont.
- Isten veletek! - Szomorú mosollyal ajkamon szédülök bele a mélység csalogató ölébe. Csodálkozva nézek magamra: Én is egy hullócsillag lettem? Mindjárt találkozunk, Hide!
2011. 07. 20.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
