|
6. Egy szövetséges
Aletta 2011.07.20. 20:53
Csillagföldén végre újra fent volt a Nap az égen. Olyan erősen sütött, hogy az emberek visszavonultak házaikba, ellenben Alettával, aki annyira megörült, hogy végre nem a sötétben kell tengődnie, hogy ide-oda szaladgált az udvaron, meglocsolta a virágokat, s hangosan dúdolgatott. A kastélyban dolgozók mind megbotránkozva nézték, s suttogtak a háta mögött, ha meglátták. Alettát mindez nem érdekelte, pedig régebben kiakadt volna rajta. Rendesen kifárasztotta magát, mire lement a Nap. Az emberek újra előmerészkedtek, Aletta pedig inkább bevánszorgott a palotába, hogy elvégezze feladatát, amit kiszabtak neki. Csendesen járta a folyosókat, míg eljutott a könyvtárig, ahova egy hatalmas, aranyból készült ajtón lehetett bejutni. Az ajtón különböző képeket faragtak ki, ami – Aletta szerint – Csillagfölde történetét dolgozta fel.
A képek eléggé bonyolultnak tűntek Aletta számára, mintha azt hangsúlyozták volna, hogy az olyan idegenek, mint ő maga, úgysem értenék meg ezt a földet. Aletta csak felhúzta a szemöldökét, mikor ebbe belegondolt, s úgy döntött, tanulmányozni fogja az ajtót, míg rá nem jön a titkára. Már bele is kezdett volna, amikor léptek visszhangoztak a folyosón, s mivel nem volt nagy barátságban az itteniekkel, gyorsan besurrant az ajtón, de még nem zárta be maga után. Kíváncsi volt, hogy ki mászkál erre. Mivel az előbb esteledett be, az összes szolga a királyhoz igyekezett, hogy meghallgassák parancsait, a varázsló pedig nem tartózkodik Csillagföldén – legalábbis ezt hallotta. Egyre hangosabban hallotta a lépteket, amelyek visszhangoztak a folyosón, majd egy hirtelen mozdulattal bepördült az illető a könyvtár folyosójára, s Alettára szegezte tekintetét, aki annyira megrémült, hogy gyorsan bezárta az ajtót, s bemenekült a könyvtár mélyébe.
Megállt az egyik könyvespolc mellett, s kapkodta a levegőt. Maga sem gondolta volna, hogy meg fog ijedni, nem is értette magát, hiszen az az alak egyáltalán nem volt ijesztő, sőt… Nem is értette, miért kezdett úgy dobogni a szíve, hogy majd kiugrott. Nyugodjunk meg, gondolta magában. Csak abban reménykedett, hogy ide nem követik. Fülelt még egy darabig, de nem hallott semmilyen gyanús hangot. Mikor megnyugodott, elindult, hogy könyveket keressen. A Vörös Holdkő, mágikus tárgy lévén, bizonyára olyan könyvek között keresendő, amelyeknek közük van a mágiához. Gyorsan megkereste azt a polcot, amelyen egy tábla hirdette: „Mágia”. Aletta elmosolyodott, s gyorsan lekapott pár könyvet, hogy tanulmányozhassa. Mivel nagyon szeretett olvasni, úgy gondolta, hogy ez piskóta lesz számára, de amint kinyitotta az első könyvet, s beleolvasott, már nem látta ilyen rózsásnak a helyzetet. Olyan bonyolult szavakat alkalmaztak benne, amelyeknek nagy része ismeretlen volt a számára. Örömtelenül felnevetett, de nyomban abbahagyta, amint visszahallotta a saját hangját a falakról. Megdörzsölte a szemét, hátha jobban tud figyelni, majd nagy levegőt vett, s elkezdte olvasni a könyvet.
Sok idő telt el, mire a második könyv végére ért. A többit félrerakta, túlságosan fáradt volt a további olvasáshoz. A Kőről sajnos semmit sem talált, de olyan dolgokat fedezett fel, amelyek meglódították a fantáziáját. A két könyvben két olyan dologról volt szó, ami a saját világában is ismert, de ott is leginkább a könyvmolyok körében. Olyan varázslatra bukkant rá, aminek a segítségével visszahozhatunk egy embert az élők közé, de ez nem egyszerű, mert szükség van egy félkoboldra is, akiben újjászületik a lélek. Ebben a világban még nem találkozott egy kobolddal sem, de az egészben az volt a furcsa, hogy a saját világában is van szó ilyen varázslatról, méghozzá egy könyvben, amit olvasott. Ezen kívül olvasott még egy kódexről is, amelyet egy bizonyos Ábrahám mágus alkotott, s tartalmazza a halhatatlanság titkát. Erről is olvasott már egy könyvben otthon, de úgy tűnik, hogy itt minden valóság. Erre pedig csak egy magyarázata van. A könyvek, amiket eddig olvasott, valójában megtörtént eseményeket mutatnak be, ami egy másik világban zajlott, s az író, aki megírta, jelen volt, s a saját világában továbbadta, amit látott. Talán minden könyvvel ugyanez a helyzet, ez viszont azt jelentené, hogy minden író járt már egy másik világban, nem ő az egyedüli. Akkor talán neki is történetet kellene majd írnia ebből? De az is elképzelhető, hogy valaki éppen most írja meg az ő történetét. Talán nincs is szabad akarata, mert minden, amit tenni fog, már meg van írva, s csak arra vár, hogy kiadják, hogy olvassák.
Aletta döbbenten meredt a könyvre, tátott szájjal. Egy darabig bizonyára még nézte volna, ha nem hall lépéseket a háta mögül. Rögtön magához tért, bevágta a könyvet, majd sietett, hogy a helyére rakja. Még mindig hallotta, hogy a lépések hangja mögötte hallatszik, ezért kicsit nyugodtabban fordult be az egyik sarkon. Már elindult volna, de mikor jobban megfigyelte, valaki elállta az útját, s mikor rájött arra is, hogy kicsoda az, ijedtében elejtette a könyveket, amelyek hangos puffanással landoltak a földön.
Az illető, akire Aletta tátott szájjal bámult, az arcizmaival küszködött, de nem bírta tovább, kirobbant belőle a nevetés. Olyan csilingelő hangon nevetett, hogy Aletta is elmosolyodott, s más szemmel nézett az előtte álló fiúra. Kicsit szeplős, barna, rövid hajú, kócos és a szeme is barna színű, pirospozsgás arccal. Ezzel ellentétben az aurája olyan negatív hullámokat bocsát ki, hogy Alettát még mindig kirázta a hideg. A fiú abbahagyta a nevetést, s vidám arccal nézett a lányra.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek. Még soha senki nem ijedt meg tőlem. Ez egy új tapasztalat volt – mondta, huncut vigyorral.
- Nekem kellene bocsánatot kérni, amiért ennyire megijedtem, pedig semmi okom nem volt rá – mondta zavartan Aletta, s a könyveket mustrálta. – Egyébként engem Alettának hívnak – mutatkozott be.
- Végre találkozhattunk! Nagy híred van a palotában.
- Valóban? – kérdezett vissza udvariasan. – Milyenek ezek a… hírek?
- Érdekesek – válaszolta, s közben elindult kifelé. Aletta gyorsan összekapkodta a könyveket, visszarakta a helyükre, s követte a fiút.
- De mégis… miket mondanak rólam? – faggatta tovább, mikor utolérte.
- Semmi extrát – legyintett hanyagul, s rákacsintott Alettára, de az nem viszonozta. – Mi van? – állt meg hirtelen.
- Extra?! – hangsúlyozta a szót. – Honnan ismered ezt a szót?
- Ez csak… ez csak úgy jött – magyarázta zavartan. – Tudod, hogy van ez? Ha vagánynak akarsz tűnni, új szavakat alkotsz – mondta, nevetve. Aletta még mindig furcsán nézett rá, de kezdett megnyugodni.
- Egyébként te ki vagy? – kérdezte hirtelen. – Még nem mutatkoztál be.
- A nevem Leonard, és én vagyok a lovászfiú – mutatkozott be meghajolva. – Örülök, hogy megismerhettem, felség! Óhajt valamit szerény személyemtől?
Aletta nem tudta, mit reagáljon. Ebben a palotában mindenki olyan komoly volt, hogy lassan ő is kezdett megkomolyodni, de most jön ez a fiú, s viccelődik vele. Volt valami furcsa benne, amit nem értett, de úgy döntött, ezt most félrerakja, s inkább belemegy a játékba.
- Örülnék, ha megtanítana lovagolni, kedves Leonard – mondta Aletta, majd kinyújtotta a kezét, hogy Leo elvezesse az istállóhoz, de Leo letérdelt, s megcsókolta a felé nyújtott kezet.
- A legnagyobb örömmel, felség – mosolygott, s közben felemelkedett, majd elindult, maga után húzva az elpirult Alettát.
Keresztülmentek a kerten, s egy kisebb ajtót vettek célba, ami félig volt csak bezárva. Leonard elmagyarázta Alettának útközben, hogy az istállót majdnem olyan erővel védik, mint a palotát, mert gyakoriak a lótolvajok, s az istállóban lévő lovak a katonáknak vannak biztosítva, de van egy elkerített rész, s az ott lévő lovakat bármire használhatják. Aletta nagy szemeket meresztett a hatalmas istállóra. Majdnem akkora volt, mint a palota. A bejáratot két őr őrizte, de megismerték Leót, s nem állták el az útjukat. Végigmentek az állások között, míg el nem jutottak az elkerített részre, ami csak egy ajtót jelentett az istálló végében. Három lovat tartottak csak itt, amelyből kettő pej volt, a harmadik pedig hófehér. Aletta csodálattal nézte ezeket a gyönyörű állatokat.
- Sosem láttam még lovakat ilyen közelről - mondta Aletta, mikor közelebb lépett az egyik pejhez. – Nagyon szépek.
- Azok, bizony – bólogatott Leo. – Egy élmény velük dolgozni. Nagyon ügyesek, mindent megtesznek, amit mondok nekik – dicsekedett. – El sem tudom képzelni, hogy régen féltem a lovaktól.
- Féltél? De hát miért? – kíváncsiskodott Aletta.
- Én kicsi voltam, ők pedig hatalmasok, s ezért rettegtem tőlük – mesélte nevetve. – Nem voltam valami bátor gyerek. Sok dolog volt, amitől féltem, s ezért kislánynak csúfoltak.
- Nem egy szép emlék – jegyezte meg Aletta, majd a következő pillanatban oldalba bökte a pej, s Aletta oldalra dőlt. – Aú! – kiáltotta, pedig csak a szalmára esett. – Ez mire volt jó? – kérdezte a lótól.
- Ne várd, hogy válaszoljon! – nevetett Leo, majd a kezét nyújtotta, hogy felállítsa a lányt.
- Köszönöm – mondta, s elfogadta a felé nyújtott kezet.
Leo egy hirtelen mozdulattal felrántotta Alettát, aki nekiesett, s mindketten elterültek a szalmán. Aletta nem bírta tovább, és ő is felnevetett. Egymás mellett feküdtek nevetve, amikor hirtelen megszólalt Leo.
- Hiányzik a te világod? – kérdezte, s Aletta odafordította a fejét, de Leo maga elé nézett meredten.
- Persze, hogy hiányzik – suttogta. – Kinek ne hiányoznának a barátok és a család.
- Csak a Holdkő segíthet, igaz? – kérdezte Alettára nézve, aki bólintott. – Más mód nem lehetséges?
- Nem hiszem – rázta fejét Aletta. – Biztos vagyok benne, hogy csak a Kőnek van elég hatalma ahhoz, hogy hazajuttasson. Ha lenne más mód, akkor a varázsló biztos említette volna – mondta, de csak egy morgást kapott válaszul. – Ez meg miért volt?
- Én nem bíznék meg abban a mágusban.
- Ugyan miért nem? Segít nekem.
- És mit ígértél cserébe? – kérdezett tovább, s felült, úgy nézett a lányra, komolyan.
- Semmit. Nem kért érte semmit – válaszolta kicsit sértetten.
- Átver téged – jelentette ki Leo. – Bizonyára kell neki valami, amit nem mond el neked. Talán a Kő.
- Mire kellene neki? Nagyon kedves és segítőkész, nincs oka arra, hogy használja a Követ – mérgelődött Aletta.
- Nem bízhatsz meg benne – erősködött tovább Leo. – Biztos vagyok benne, hogy a herceggel is ő csinált valamit, vagy a királlyal, vagy talán az egész udvarral. Nagyon furfangos.
- Nem hiszem, hogy ilyet tenne – rázta a fejét.
- Akkor nézz utána!
- Hogy érted? Kutassak a szobájában? – kérdezte, s közben megforgatta a szemét.
- Pontosan – helyeselte Leo. – Nem is mondhattam volna szebben.
- De hát ez öngyilkosság! – fakadt ki Aletta mérgesen.
- Ezek szerint te sem bízol meg benne úgy, ahogy mondod – mosolygott, de Aletta majd megpukkadt mérgében. – Nem akartalak felkavarni, de jobb, ha odafigyelsz, nehogy átverjenek.
- Tett valamit a varázsló, hogy ennyire tartasz tőle? – kérdezte Aletta nyugodtabb arccal.
- Idejuttatott – suttogta alig hallhatóan, de Aletta meghallotta, s rá akart kérdezni, de egy fontosabb kérdés jutott az eszébe.
– Honnan tudsz te a Kőről? Fel se tűnt, hogy erről beszélek veled.
- Hallani ezt azt a palotában – vigyorgott, s mondott volna még valamit, de megjelent egy őr.
- A lányt keresi a király – jelentette ki. – Odakísérem.
- Majd még beszélünk – súgta Leónak Aletta, majd elindult a katona után.
Csendesen vágtak át a kerten. Aletta egy kicsit tartott a katonáktól, hiszen képesek voltak egy szóra gyilkolni, s ez számára felfoghatatlan volt. Beértek a palotába, ahol rengeteg szolga szaladgált fel-alá. Talán valami baj van? Gondolta, talán megkérdezhetné a katonát, hogy mi történt, de nem merte. Inkább hallgatott, míg el nem érték a tróntermet. Egyszer már járt itt, de akkor nagyon üres volt, azonban most, mikor beléptek, tele volt emberekkel. A király éppen beszélgetett egyik tanácsosával. A katona eltűnt, ezért nem tudta, hogy most mit csináljon. Senki nem törődött vele, ezért előre lépkedett, egészen a trónszékig, majd meghajolt a király előtt, de az nem vette észre. Így maradt egy darabig, de egyhamar megunta, ezért felegyenesedett, s hangosan megköszörülte a torkát.
- Hívatott, felség? – kérdezte hangosan. A király mos már rá figyelt, s közben mindenki mást csendre intett. Aletta csak a szemét forgatta, mikor senki nem látta. – Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan.
- Pontosan ezért hívattalak ide – mosolygott a király. – Salamonnak el kellett utaznia, részben miattad, részben más okok miatt. A tornya felügyelet nélkül van, s nem szeretnénk, ha valaki besettenkedne, ezért szeretnélek téged megkérni, hogy nem-e vigyáznál a dolgaira, míg távol van?
- Ha a varázsló nem bánja, akkor szívesen – mondta gyorsan.
- Sajnos ő nem hagyta meg nekünk, hogy csináljunk-e bármit is, de úgy gondolom, hogy talán jó lenne, ha őriznénk.
- Ahogy gondolja – sóhajtotta Aletta, majd meghajolt, s elment. A király, mintha aggódva nézett volna utána, de Aletta nem lehetett biztos benne. Gyorsan elhagyta a tróntermet.
* * * *
Másnap reggel Tori munkához látott, s egy idő után beszállt Gerald is. Daniel is segíteni akart, de a két felnőtt elzavarta, mondván, hogy ketten többre jutnak, a fiatalság pedig elkalandozik a tekercsek között, ha valami érdekeset fedeznek fel. Daniel megsértődött ezen a feltételezésen, ezért inkább elment sétálni. Ez sem ment egyszerűen, mert először végig kellett hallgatnia Gerald kiselőadását, hogy vigye magával a kardot, s ne álljon szóba idegenekkel. Daniel majd megpukkadt mérgében, hiszen nem gyerek már, s épen ezért azt is tudta, hogy csak azért nem segíthet, mert el akarnak tölteni egy kis időt együtt, mint régi, jó barátok.
Lassan sétált az utakon, a köveket rugdosta unalmában, s közben a boltokat bámulta. Szívesen szétnézett volna jobban, de nem akarta, hogy véletlenül valami ostobaságot csináljon. Azonban amikor katonákat látott befordulni az utcába, méghozzá csillagföldi katonákat, rögvest beugrott az egyik boltba, mintha kergetnék. A boltos ezen nagyon csodálkozott. Ilyen fura alakok ritkán fordulnak meg nála. Daniel királyian elmosolyodott, hogy megnyugtassa az asszonyt, majd elkezdett nézelődni, de közben kifelé tekintgetett, itt vannak-e még a katonák. Hamarosan szem elől tévesztette őket, s úgy gondolta, itt az idő kimenni. Megfordult, és a boltossal találta szemben magát.
- Segíthetek valamiben? – tette fel ártatlanul a kérdést. Az asszonyság döbbenten nézett rá.
- Ezt a kérdést talán nekem kellene feltennem – mondta egyszerűen. – Miben segíthetek, fiatalember?
- Csak nézelődök – vágta rá gyorsan.
- De mint látom, nem az én boltom érdekli magát, hiszen amióta bejött, kifelé nézeget – jelentette ki gyanakvóan.
- Bocsásson meg – vette elő legudvariasabb modorát, s kihúzta magát. – Tudja, szeretem ezt az időt. Más, mint amit megszoktam, s egész egyszerűen vonzza a tekintetem.
- Hm… netán egy másik országból jött? – kérdezte kíváncsian.
- Úgy van. Éjföldéről. Ott nem látni a Napot, s egész egyszerűen lenyűgöz – mondta áhítozva, s újra kibámult az ablakon.
- Nem is értem, hogy az ott élők, hogy bírják ki abban a sötétségben – puffogott, s közben visszatotyogott a helyére. Látszólag már nem gyanakodott.
- Akkor én mennék is – mondta gyorsan, s kisurrant az ajtón.
Újra a napsütésben ácsoroghatott, de már nem olyan óvatlanul, mint legutóbb. Talán figyelmeztetnie kellene Geraldot. Már el is indult volna, amikor eszébe jutott egy másik ötlet. Mi van, ha üdvözli a grófot, ahogy megbeszélték? Nem tudta mit tegyen. Ha most elmegy a grófhoz, és valami baj történik, nem úgy sül el a dolog, mint ahogy tervezte, akkor kutyaszorítóba kerülnek, s Gerald kénytelen lesz engedelmeskedni, miközben gondolatban elátkozza, amiért nem beszélték meg, mit tegyenek. Viszont nem gyerek már ő, akinek minden egyes alkalommal konzultálnia kell Geralddal. Már felnőtt, tizennyolc éves, nemsokára király lesz, s képesnek kell lennie a döntésre. Bólintott egy nagyot, mire idáig jutott, majd céltudatosan a gróf kúriája felé vette az irányt. Ez volt a leghatalmasabb épület az egész városban, lehetetlenség volt eltéveszteni. Mielőtt odaért volna, még gyorsan körbenézett, de mivel nem látott senkit, ment tovább. Érdekes módon, az úton nem volt senki. Már majdnem elérte az épületet, amikor valaki berántotta egy sikátorba. Daniel gyorsan megpördült, s felismerte támadóit. A két katona, akiket az előbb látott. Gyorsan előrántotta a kardját, s felvette a támadóállást.
- Kettő egy ellen? Ennyire becstelenek lettetek? – köpte oda nekik idegesen, de kívül nyugodtnak tettette magát. A két alak meg sem rezzent. – A varázslónak dolgoztok?
- És ha igen? Akkor mi lesz hercegecske? – gúnyolódott az egyik. – Csak nem börtönbe zár minket?
- De sajnos nem tudja megtenni – mondta a másik, s közben felrántotta a kardját, felkészült a csapásra.
Daniel máris készenlétbe helyezte magát, s mire a katona lecsapott, odavágta a kardját, hogy kivédje, majd félreugrott, s most ő támadott egy bonyolult kombinációval, de a katona könnyedén kivédte, mintha csak egy legyet hessegetne. Daniel nem adta fel. Megpróbálta kirúgni a lábát, de ez sem sikerült, s már jött is a következő támadás, két oldalról. Szinte egyszerre mozgott a két katonának a kardja, ami megkönnyítette Daniel dolgát. Egyszerűen csak lebukott, de azok sem voltak olyan ostobák, hogy egymást kaszabolják fel, ezért gyorsan kitértek a lendületből. Daniel ezt kihasználva, megsebezte az egyiknek a vállát, aki összegörnyedt a fájdalomtól.
- A fenébe! – kiáltott fel a sebesült.
A másik támadásba lendült, de Daniel kivédte a csapásait. Ezután ő támadott, de a katona a kardja élével fogta fel a csapást, majd hátralökte Danielt, aki elvágódott a földön. Mielőtt fel tudott volna állni, egy kardot szegeztek a torkának. Nyelt egy nagyot, mikor felnézett, s meglátta az álarcos harcost. Ezek szerint ő fegyverezte le.
- És most mi lesz? – kérdezte Daniel egykedvűen, pedig belülről ordítani tudott volna.
- A parancs az, hogy megöljelek, drága hercegem, de mielőtt megteszem, talán érdekelne egy apró kis információ – vigyorgott kegyetlenül. – Szeretném látni a kétségbeesett arcodat, mielőtt megöllek.
- Mi lenne az?
- Nálunk van a lány.
Daniel meg sem tudott szólalni erre a mondatra. Mindig is ettől tartott. A szíve kihagyott egy dobbanást. Furcsa. Maga elé meredt, s sebesen járt az agya, hogyan tudná magát kiszabadítani, s megmenteni Alettát. Már éppen ugrott volna a kardjáért, amikor lépteket hallottak, nem is egyet, nagyon sokat. A sikátor végénél feltűnt vagy tíz felfegyverzett ember, s megindították a rohamot. Az álarcos harcos azonnal kereket oldott, sorsukra hagyva katonáit, akiket levágtak az ismeretlen harcosok.
Daniel felállt volna, de az egyik ember nagy erővel rántotta fel, majd odadobta társainak, hogy kötözzék meg. Daniel nem akart ellenkezni, de abban biztos volt, hogy Gerald ezért kitekeri a nyakát.
A harcosok elindultak vele a kúriába. Daniel ebből tudta, hogy valószínűleg a grófnak dolgoznak, s valahol megkönnyebbülést érzett. Végül is oda indult. Igaz, hogy drámaibb megjelenést tervezett, de ha már így alakult, akkor kihasználja ezt az alkalmat. Reméli, hogy elengedi majd a gróf, hiszen el kell mennie Alettáért.
A kúria nem volt olyan fényűző, mint a kastélya, de megvolt a maga jellemvonása. A falakat rengeteg festmény díszítette, mintha egy galéria lett volna az egész kúria. A katonák egészen a gróf lakosztályáig, vagy talán inkább a dolgozószobájáig vezették. Az egyik bekopogott, s miután hallották a választ, Danielt belökték az ajtón. Csak egy ember ment utána. A gróf egy kényelmes széken ült, keresztbe tett lábakkal, s érdeklődve szemlélte Danielt, akit leültettek vele szemben.
- Vehetem megtiszteltetésnek, hogy a városomban tartózkodik, felség? – nyájaskodott a gróf, majd leemelt egy pohár bort a tálcáról, ami egy kis asztalon állt, s belekortyolt. – Oldozd el, s hagyj magunkra!
A katona engedelmeskedett, s elment. Daniel a csuklóit dörzsölte, majd elfogadta a felé nyújtott poharat, s ivott belőle.
- Nem akartam így önre rontani, gróf úr – szabadkozott. – Éppen ide tartottam, amikor megtámadtak.
- Gondolom, nem az én embereim – mosolyából kilátszott két aranyfog, ami Daniel figyelmét egy darabig lekötötte. Ilyet se látott még.
- Nem, inkább az én embereimnek nevezhetnénk őket – mosolygott félszegen.
- Csak nem lázadás tört ki országában?
- Valami olyasmi – válaszolta, majd elmagyarázta a helyzetet, minél rövidebben, kihagyva pár olyan dolgot, amihez a grófnak semmi köze.
- Hm… ez igen érdekes – gondolkodott el. – A király tehát varázslat alatt állna?
- Ez még nem bizonyított tény, de igen nagy a valószínűsége – mondta.
- És mit vár tőlem? Mi lenne az én feladatom? – tárta szét a karját. – Gazdaságilag szorult helyzetben vagyunk, nem tudok sok támogatást nyújtani.
- Ha szükségünk lenne katonai támogatásra, meg tudná adni? – kérdezte Daniel reménykedve.
- Ezt előre sajnos nem tudom. Össze kellene számolnunk a készleteinket, utánpótlást. Ehhez idő kell – mondta sajnálkozva.
- Megértem. Egyelőre még nincs rá szükségünk, csak tudnom kell, hogy támogat-e. Ez most mindennél fontosabb – erősködött Daniel.
- Ha nem származik belőle károm, akkor igen, támogatom magát – adta meg magát végül.
- Köszönöm – sóhajtotta Daniel.
- Tulajdonképpen most mire készül, hogy nem kel hozzá sereg? – érdeklődött, hátha választ kap.
- Meg kell keresnem egy mágikus tárgyat, ami segít a mágussal szemben. Azért jöttem ebbe a városba, hogy kísérőm barátja segítsen nekünk, ha tud – mondta óvatosan.
- Ez a bizonyos barát véletlenül nem Tori? – kérdezte félvállról. Daniel döbbenten nézett rá. – Gondoltam – mosolyodott el. – Ha valaki segítséget akar, akkor mindig hozzá fordulnak először, s nem hozzám – tette hozzá fájdalmasan. – Mintha ő lenne a gróf.
- Remélem, azért nem bünteti meg emiatt. Nagyon rosszul érezném magam.
- Ne aggódjon, nem áll szándékomban – mosolygott, s kortyolt még a borából. – Mindenesetre megkérdezhetném, hogy miért nem hozzám fordult először?
- Attól féltem, hogy a rossz hírek rólam ide is eljutottak, s nem fognak hinni nekem – magyarázta Daniel. – Igazán szerencsés vagyok, hogy ez nem így történt.
- Valójában eljutottak a hírek ide is, de furcsának találtam. Örülök, hogy felvilágosított. Manapság nem tudja az ember, hogy kinek higgyen. Azonban… igen elbátortalanító tény, ha a varázslókkal újra hadban állunk.
- Hogy érti, hogy… újra? – kérdezte Daniel.
- Történelemből bizonyára tanult erről, nem? – húzta fel a szemöldökét a gróf.
- Nos… - köhintett egyet zavarában. – Igen, de az… régen volt.
- Ó… értem – nevetett fel a gróf, s Daniel egy kicsit elszégyellte magát. – Ne vegye sértésnek, kérem, de ez meglepő volt a számomra. Olyan nagy elismeréssel beszéltek magáról minden alkalommal, hogy én egy teljesen tökéletes embert képzeltem magam elé. Bocsásson meg érte – mondta, még mindig nevetve.
- Honnan tudta, hogy én vagyok a herceg? – csodálkozott Daniel. – Még sosem találkoztunk.
- Talán ráhibáztam – válaszolt titokzatosan. – Jobb lesz, ha most elmegy. Ha gondolja, tudok adni testőrséget. Bizonyára ezek az emberek még mindig itt vannak.
- Köszönöm, de nincs rá szükség – mondta, s felállt, hogy távozzon.
- Mielőtt elhagyná a várost, örülnék, ha meglátogatna – intett neki.
Daniel, amint kilépett az ajtón, nyugodtabban érezte magát. Egy támogatást már szerzett, s remélte, hogy hasznára is lesz. A gróf furcsa egy ember volt, de legalább jóindulatú. Míg Tori házához ballagott, újra lejátszódtak benne a történtek, s alig hitte el, hogy még él. Szerencsés volt, az bizonyos. Ezután gondolatai visszatértek Alettához, s egyre csak aggódott. Nem tudta eldönteni, hogy azért aggódik-e, mert a királyság szempontjából fontos kulcsfigura, vagy pedig azért, mert érez valamit iránta. Egyszer találkoztak csupán, s neki már menyasszonya is volt. Nem tudta, hogy mit érez valójában, de Amy miatt egy kis bűntudata volt. Lassan esteledett, s az utat futva tette meg.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
