|
2. Egy
Kharex 2011.07.22. 12:51
Szerző:
Tekintettel a hatalmas érdeklődésre, ami az első fejezetet övezte, máris itt a következő. Na jó. Vicc volt. Ezek a részek már le voltak egyszer gépelve, azért jönnek ily hatalmas gyorsasággal. Sötét, hideg, téli éjszaka volt. Az a fajta, amikor már semmi élet sem maradt már a világban. Az ősz, a betakarítás ideje, ami pár hete még aranyba borította a szántót, immár tovaállt. A bálákat elszállították a mezőkről, az ünnepségeket megtartották, a disznót levágták. Nem maradt semmi. Csak ülni és várni, hogy a tavasz beköszönjön. Az éjszakák nyúltak, a nappalok rövidültek, a fák levetették színes köntösüket és meghaltak, hogy jövőre újjászülethessenek.
Az erdő most inkább hasonlított egy kísérteties temetőre, mint őzek és más állatok hazájára. A göcsörtös ujjaknak tetsző ágak között tejfehér köd gomolygott, a távolban farkas falka vonyított a holdra. Ezt leszámítva egyedül a fiú lépései törték meg a kísérteties csöndet.
A fiatal, húsz év körüli, hosszú, fekete hajú, nyúlánk, szikár testű férfi félmeztelenül, mezítláb rohant a fák között. Szemei kikerekedtek, testét ellepte a jeges veríték, végtagjai sajogtak a szokatlan megerőltetéstől, ő mégsem állt le. Hajtotta a félelem és az élni akarás. Tudta, hogy a kámzsás alakok, akik felkoncolták az egész faluját, továbbra is a nyakában loholnak, kezükben görbe pengéjű tőreikkel, arcukon félelmetes mosolyukkal. Mindössze hatan érkeztek az apró településre, ahol legalább két tucat markos férfi élt, mégis ők nyertek: fegyverük rövid időn belül utat talált bárkinek a szívébe, aki szembeszállt velük. A férfi maga is harcos volt, banditák ellen vívott csaták veteránja. Karja a legfürgébbnek számított a faluban, kardját messze vidéken rettegték a haramiák, mégis, mikor lecsapott az egyik idegenre, az röhögve csapta ketté pengéjét. Ekkor döntött úgy, hogy menekülőre fogja a dolgot.
A sárga, beteges fényű telihold kárörvendően kacagott az arcába, az ágak utánakaptak, lökték vissza üldözői karmai közé, ő mégis kitartott. Fogait összeszorította, félelem sajtolta könnyeit visszanyelte és rohant tovább, nem törődve a meztelen mellkasa izmait karistoló erdővel és a talpába álló tüskés terményekkel.
Kecsesen ugrotta át a kicsiny patakot, ami a közeli hegyekből érkezett, és mire elérte a következő falut, már ereje teljében lévő, dühösen háborgó folyóvá szélesedett, majd elrobogott a nagy tölgyfa mellett, amire kisfiú korában megpróbált felmászni, de leesett, és eltörte a lábát. Most is ez a fa lett a veszte.
A göröngyös földből kiálló gyökeret már túl későn vette észre, és lába menthetetlenül nekiütközött az akadálynak. Testét vitte tovább a lendület, lábfejét egy ponthoz szögezte az öreg tölgy. Azt tette, amit bárki más is tett volna ebben a helyzetben: pofára esett.
Orra szinte azonnal szilánkosra tört, ahogy földet ért, de a bokája is pokolian sajgott, jelezve, hogy sikeresen kificamította. A hajsza véget ért. A kámzsás üldözők már a nyakán is voltak. A hat tökéletesen egyforma férfin még csak meg sem látszott a közel félórás üldözés. Nyugodtan, fenyegetően álltak félkörben a fa körül, kezükben ott csillogott a hajlított penge.
- Ennyi volt – közölte az egyikük érzelemmentes, rekedt hangján a fiúval. – Megmérettettél és elbuktál, hiába hordozod a Vért…
A fiatal harcos nem válaszolt. Ahhoz túlságosan el volt fáradva és meg volt rettenve. Egyedül arra tellett tőle, hogy tekintetét hóhérjaira emelje. A férfi, aki a félkör közepén állt, ezt látva csak megvetően köpött egyet felé.
- Ráadásul még gyáva is vagy. Siránkozik a lelkem, hogy csak egy ilyet tudunk odadobni a Nagyúrnak. De hát benned van a Vér, te kellesz neki. Nincs más választásunk. Remélem, megnyugtat, hogy én pont annyira sajnálom, mint te. – Az embereihez fordult. – Valaki végezzen ezzel, aztán menjünk vissza a templomba! Ennek a kis fogócskának hála már így is több időt vesztettünk, mint kellett volna.
Az öt férfi csendben bólintott, majd egymásra nézett. Láthatóan egyikük sem akart hozzáérni a földön kuporgó emberhez. Egy szót sem szóltak egymáshoz, mégis ádáz csatát vívtak. A levegő szinte felforrt közöttük, ahogy a feneketlen, fekete szemek egymás kietlen mélységeit vizsgálták, arra várva, ki törik meg elsőnek. Végül balról a második bizonyult a leggyengébbnek.
- Rendben! Ha ti válogattok, úgy is jó. A Hóhérnak mindegy, ki kerül fegyvere elé. Gyávákat ugyanúgy kibelez, mint bátrakat! – jelentette ki bosszúsan. Nem csak külsejében hasonlított vezérére, hangja is ugyanolyan rekedtes volt.
A másik négy csak elégedetten bólintott egyet, majd újra a földön heverő fiatalt kezdték bámulni, mintha csak halála előtti utolsó mozdulatait akarták volna minél jobban az emlékezetükbe vésni.
- Készülj, paraszt! – mormogta balról a második, majd közelebb lépett a földön nyöszörgő emberhez, és felemelte görbe pengéjű tőrét. – Nincs tovább!
A férfi még egyszer utoljára megpróbált menekülni, de természetesen nem tudott talpra állni, sérült bokája már a legkisebb mozdulatára elviselhetetlenül sajogni kezdett. A fiatal, félmeztelen harcos végül megadóan sóhajtott egyet, lehunyta a szemét, és várta az érkező pengét. Az azonban sosem érkezett meg. Helyette fém pendült fémen, majd a hat kámzsás férfi szinte egyszerre hördült fel meglepetten.
- Vissza, kutyák! – mondta egy hideg, határozott női hang. – Az Ő nevében megparancsolom, hogy takarodjatok innen a picsába!
A fiatal kíváncsian nyitotta ki a szemeit, érdekelte, ki lehet az, aki közbelépett, és ilyen magabiztosan tud beszélni a hatszoros túlerő ellenére. Az alacsony, karcsú, rövid fekete hajú nő pont közte és a balról a második támadó között állt. Testét éjfekete páncél borította, amit helyenként ezüsttel ereztek, kezében hatalmas pengéjű pallost tartott, ami legalább másfélszer akkora volt, mint ő maga.
- Mit akarsz te itt, halálangyal? – ordított rá a kámzsás alakok vezére. – Nem tűröm, hogy az Itteniek beleavatkozzanak Ott belügyeibe! Milyen alapon van itt a Pokol fegyveres erőinek tagja?!
A nő nem válaszolt, némán lendült támadásba. Mozdulatai sokkal gyorsabbak voltak, minthogy a harcos vagy akár a kámzsások követni tudják őket. Balról a második támadó kezei, amik egy másodperccel ezelőtt még a görbe pengéjű tőröket markolták, most akadálytalanul szálltak a levegőben. A halálangyal egyetlen vágással szelte le mindkettőt. A kámzsás fickó szája néma sikolyra nyílt, de a nő megelőzte. Kezében kettőt villant a félelmetes nagyságú pallos, mire ellenfele teste háromfelé vágva hullt a porba. Vérét hamar beitta a szomjas erdei talaj.
- A Sátán úgy döntött, nincs szüksége újabb riválisra – közölte a fekete páncélos alak ezután a maradék öt kámzsással. – Engem küldött, hogy megoldjam a problémát. Védekezzetek, ha akartok, vagy egyszerűen csak hajtsátok a fejeteket a pengém alá. Én ma itt mindenkit meg fogok ölni.
- Hallottátok ezt, testvérek? – kérdezte halkan, fenyegetően a főnök. – Azt hiszi, hogy amiért egy hittársunkkal elbánt, velünk is végezhet. Mutassuk meg a Pokolnak, meddig ér a hatalma!
A hat fegyveres halálos némaságba burkolódzva rontott egymásnak. Se egy csatakiáltás, se egy rémült sikoly, semmi. Egyedül a szemekben villogó ölni akarás, semmi egyéb.
A csuklyásoké volt az első csapás. A fekete páncélos nő könnyedén kitárt az arca felé csapó görbe pengék elől, majd hatalmas félkörben körbelendítette a kardját. Támadói ijedt nyulakként szökkentek hátra a félelmetes fegyver elől, de ő nem kegyelmezett nekik, egyetlen lépéssel közelebb került hozzájuk és ismét lesújtott, ezúttal fölülről lefelé. A hatalmas penge játszi könnyedséggel vágta ketté a hárításra emelt tőröket, majd a csuklyás gerincoszlopának sem kegyelmezett. Újabb test esett össze.
A maradék négy férfi tekintete döbbenten összevillant, majd újult erővel vetették magukat magányos ellenfelükre. Ha a sors egy átlagos fegyverforgatóval hozzá össze őket, könnyű szerrel győzhettek volna, a Pokol küldöttje azonban más lapra tartozott. A hatalmas pallos suhogott, alulról felfelé tárva fel a szemből támadó férfi mellkasát, míg azt, aki megpróbált a nő hátába kerülni, a halálangyal páncéljából sarjadó eleven sötétség nyársalta fel.
A maradék kettő hátrálni kezdett, azonban elkéstek. A kámzsás alakok vezérének beleit a pallos ontotta a földre, a másikat elevenen zabálta föl a páncélból sarjadó éjsötét indák és karok sokasága. Vérfagyasztó halálsikolya még sokáig visszhangzott az erdőben.
A férfi még másodpercekig csak kuporgott a földön. A csata túl gyorsan zajlott le ahhoz, hogy felfoghassa: megmenekült. Megmentette a titokzatos, fekete páncélú, fekete hajú, szoborszépségű nő, aki épp szakértő mozdulatokkal törölte le a vért pengéjéről.
- Köszönöm – nyögte ki végül, amikor végre meg tudott szólalni a meglepetéstől és a határtalan megkönnyebbüléstől.
- Mit? – kérdezett vissza a nő érzelemmentes hangján. – Amikor azt mondtam, meg fogok ölni mindenkit, akkor nem csak azokra a seggfejekre gondoltam, hanem valóban mindenkire. Ha életben hagynálak, azok az anyaszomorítók újra elkezdenének üldözni, hogy a véreddel megidézhessenek valami ősi istent, márpedig ezt a Sátán minden körülmények között szeretné elkerülni. A legjobb megoldás tehát, ha megsemmisítjük a vért…
Ezzel újra a magasba lendítette hatalmas pallosát, azonban a mozdulat félúton megtört. A nő fájdalmasan felsikoltott, szájából, szeméből és orrából folyni kezdett a sötétséggel kevert vér.
- Bassza meg! – hörögte a halálangyal összegörnyedve, kezével a földre támaszkodva. – Úgy látszik, lejárt az időm. Az Ő védőpajzsa hamarabb foszlik Ott, mint gondoltam…
Tekintetét a megdöbbent fiúra emelte, majd kétségbeesetten elfintorodott.
- Nem hagyhatlak itt, halandó! Ha Ott nem sikerült végeznem veled, akkor majd Itt összejön a dolog!
A páncéljából újra kicsapott a megelevenedett sötétség, ezúttal egyetlen hosszú, vékony lándzsává alakulva, ami feltartóztathatatlanul robogott a földön fekvő test felé, és hamarosan bele is csapódott a meztelen mellkasba.
A harcos és a nő ordítása szinte eggyé olvadt, majd mindkét test eltűnt az éjszakai erdőből, mintha soha nem is lettek volna ott. A levágott kámzsások tetemeit a dögevők pár perc alatt megtalálták. Reggelre semmi sem maradt, ami a halálangyalra, a fiúra vagy a hat kámzsásra utalt volna. Csak az öreg tölgyfa állt a helyén rendíthetetlenül, némileg véres törzzsel…
*****
Vannak olyan autók, amikre elég mindössze egyszer ránézned, hogy tudd: neked most nagyon el kell szégyellni magadat, amiért nem húzódtál azonnal félre, ahogy megpillantottad őket a szembe sávba közeledni. Miután lehúzódtál, és elgondolkodtál azon, hogy mivel is segítetted ezzel a veled ellentétes irányba haladó járművek előrejutását, az is eszedbe fog jutni, hogy mekkora pofátlanság részedről, hogy egyáltalán ugyanazt az aszfaltot koptatod, mint a másik gépjármű is.
Az Autó. Bennfentes körökben csak így hívják azokat a járgányokat, amik képesek a fent leírt hatást kiváltani bármelyik sofőrből, válogatás nélkül.
A General Motors által előállított Hummer KickAss modellje pont egyike volt ezeknek az Autóknak, noha a márkanév hivatalosan nem is létezett, és a gyártósorokat még egy sem hagyta el, hogy utána egy nem is létező hadsereg nyilvánvalóan légből kapott katonái alatt hasítsa az aszfaltot. A kormány azóta is retteg, hogy valamelyik nagypofájú újságíró egyszer majd ráakaszkodik a témára, és kiássa valamelyik rég elfeledett irattár mélyéről az eredeti megrendelőlapot. Addig oké, hogy katonai járműnek szánták a KickAss-t, de még a legkörmönfontabb szóvivő is nehezen tud kimagyarázni olyan dolgokat, mint a kísértet detektor vagy az ezüsttel futtatott töltények kilövésre is képes Gatling géppuska. Egy szó mint száz, a KickAss modell sosem épült meg mindazok egybehangzó állítása szerint, akik valaha is látták a Hummer ezen fedőnevű kocsiját.
De még létezésük masszív eltitkolása sem akadályozta meg a terepjárókat, hogy valamivel éjfél előtt feltűnjenek a békésen szunyókáló Parsons városától fél mérföldnyire. A három masszív felépítésű, lekerekített orrú, sötétített üvegű, hatkerekű monstrum tetejére gépágyút szereltek, oldalára pedig sötétzöld csillagot festettek, ami körül cirkalmas, fehér betűk hirdették a tulajdonosok két jelmondatát: "Felesleges anyagi kár! Túlzott erőszak!"
A KickAss széria összes modelljét nem a légierő vagy a gyalogság kapta, még csak nem is a Delta Force vagy a Rangerek. A hivatalosan sosem létező szervezet, ami birtokolta, a Paranormális Ügyosztály Delta Csillag elnevezésű irreguláris fegyveres gárdája volt. A Delta Csillag tagjait csak és kizárólag olyan férfiak és nők közül válogatták ki, akiket már minimum egy különleges egységhez túl keménynek találtak, és a vérükben volt a pusztítás, a harc utáni vágy.
Azok az emberek, akik a szervezet zászlaja alá sereglettek, nem nézték, hogy egy elkóborolt zombit, néhány életunt farkasembert vagy egy feldühödött sárkánycsordát kell szitává lőniük, félelem és gondolkodás nélkül vetették magukat a harcba mindig, minden körülmények között. Néha már méregzöld golyóálló mellényük látványa is elégnek bizonyult ahhoz, hogy megfutamítsa az okosabb ellenséget.
Körülbelül kétszáz méterre a kisváros határától a három terepjáró hirtelen lekanyarodott a kijelölt útról, majd egy szegényes facsoport felé vette az irányt, amit a helyiek csak Winway parkként emlegettek. Az itt tenyésző virágok számítottak a legszebbnek az egész járásban. A három KickAss kerekei kegyetlen módszerességgel tiporták le az utolsót is.
A kocsik éles fékcsikorgással megálltak, az ajtók feltárultak, a következő pillanatban pedig már a Delta Csillag zöld golyóálló mellénnyel, sárga lencséjű gázmaszkkal és német rohampuskákkal felfegyverzett tagjai özönlötték el az egészen eddig békés parkot.
A huszonnégy katona gyorsan, módszeresen szóródott szét, majd megkezdte a terep felderítését. Pulzusuk az egekbe emelkedett, tarkójukon izzadság csorgott, miközben a legkisebb neszre is összerezzenve haladtak előre. Bátrak voltak, nem ostobák. Tudták, hogy az ellenség, aki talán a fák közül les rájuk, gyorsabb, erősebb és talán még szebb is náluk, így kulcsfontosságú, hogy a támadás első jelére azonnal viszonozzák a tüzet, akkora erővel, amekkorával csak lehet. A kiképzésen alaposan beléjük nevelték, hogy a paranormális célpontok esetében nem a célzás pontosságában, hanem a nagy számok törvényében kell bízni. Ha az ember kilő két tárat az ellenség feltételezett pozíciójára, egy nyamvadt lőszer csak találni fog…
A sír, amit kerestek, ott volt a park szélén kialakított aprócska temető szélén. Pontosabban egykor biztos ott állhatott, és a környékbeliek nyilván gyönyörködtek is benne. Most már csak a darabokra tört sírkő maradt, amin sosem szerepelt név, és egy hatalmas, némán tátongó üreg, aminek az alján egy koporsó apró forgácsai díszelegtek.
- Úgy látom, ez üres, hadnagy! – ordította főnökének az első katona, aki megtalálta. A magas, bikanyakú, kopasz fickó ezután belevilágított a gödörbe, majd megismételte a kijelentését, ezúttal már valamivel hangosabban.
- Hallom, Russel, hallom! Ne ordibálj már ennyit a fenébe is! – szólt rá egy még nagyobb néger, aki gázmaszk helyett mindössze egy fekete kendőt és egy hatalmas lencséjű napszemüveget viselt a fején. Ő is odament a sírhoz, ő is belenézett, majd elkáromkodta magát, és visszasétált a csapatszállítókhoz. Csak itt vette elő a mobilját, és tárcsázta a számot.
A túloldalon meglepően hamar felvették. Mintha csak valaki egészen az akció kezdete óta ott ült volna az irodájában, ujjával a hívás fogadása gombon.
- Igen? – kérdezte egy nyugodtnak tűnő, de valójában roppant feszült férfihang.
- Itt Taylor hadnagy, Mr. Reed! – közölte a másikkal a katona. – Megtaláltuk a sírt a jelzett helyen. Üres.
- Bassza meg! Mind halottak vagyunk… – motyogta a férfi a túloldalon, majd észbkapott és újra visszatért nyugodt modorához – Mindezek ellenére gratulálok a sikeres akcióhoz, hadnagy, vonja vissza az embereit, amilyen gyorsan csak lehetséges. A Figyelők írásos dicséretét átveheti az irodámban, amikor csak tetszik, de szerintem igyekezzen kihasználni azt az időintervallumot, amíg a kérdéses helyiség egyáltalán még létezik…
- Ennyi volt, Mr. Reed? – kérdezte kissé csalódottan a néger. – Tudja szerintem egy kicsit túlreagálja a dolgot, elvégre én meg a fiúk elbántunk már pár vámpírral. Ott van például az az ukrán fószer, akinek Jorgson a seggébe… De száz szónak is egy a vége: ha akarja, mi igazán szívesen széjjel lövünk itt bárkit, aki most kelt ki abból a sírból.
- Áh, hagyja csak – mondta nagyvonalúan Mr. Reed. – De most már tényleg vonja ki az embereit, hadnagy. Én meg azt hiszem megyek, megírom a végrendeletemet, kipróbálom azt a hamburgert, amihez eddig hozzá sem érhettem vegetáriánus étrendem miatt, utána meg tájékoztatom a főnököt, hogy Ryan Wolf visszatért…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
