A Dromia-negyed Bravelake azon része, ahol meghúzódtak az első menekültek - lassan két évtizede. Többségében elfek lakták, akik megérkezésük óta szépen felújították, s azóta is gondozzák lakhelyüket. Romos, vagy gaz által benőtt épületet nem is lehet látni. A negyed köztere és utcái is rendben tartottak, szeméttől mentesek voltak. Szép, napos délután volt, amikor Nekro felkereste a negyedet. Öltözéknek elég volt számára egy vékony, de hosszú ujjú ing és egy bőrnadrág.
A temető megtalálása egy kis problémába ütközött, ugyanis - mint Athlistól később megtudta -, az egész terület a föld alatt van... Lényegében egy hatalmas kripta, aminek néhány kamrája nagy, ősi családoknak van fentartva, de a folyosókon és a kamrák többségében a közemberek temetkezéshetnek.
  A föld alatti temetőnek egyetlen bejárata volt, melyet éjszakára be szoktak zárni. A látogatókat kovácsoltvas kapuszárnyak fogadták, melyek tábláira a halál különböző jelképei voltak felvésve: Kaszát tartó csuklyás alak, fiatal nővel táncoló csontváz, vagy csupán egyetlen téglalap, mely a sírkő stilizált változatát ábrázolta. A hatalmas kriptának volt két felügyelője is, egyikük egy törpe volt, másikuk egy öregember, aki pont ugyanakkora volt, mint a munkatársa.
  - Te kit jöttél meglátogatni, idegen? - kérdezte a törpe, meglátva Nekrot.
  - Egy olyan sírt, melynek domborműve egy nőt ábrázol, karóval átszúrt testtel - idézte fel magában a váratlan látogatótól hallott információkat.
  - Nem rémlik... - mondta a törpe, de az öregember rekedtes hangján megszólalt:
  - Én egyszer láttam. Amikor az első munkanapomat kezdtem itt. Az elődöm körbevezetett az egész építményben. Azt mondta, oda élve temettek el mágikus szörnyeket - A szavak kimondása után megborzongott. - Persze, én megijedtem, de ő csak nevetett a képemen. Lehet, hogy csak kitalálta, de én nem mertem azóta arra menni. Van valami félelmetes abban a helyben. A folyosót sem takarítjuk ott, mivel soha nem látogatja senki azt a sírt.
  - Megmutatnád nekem, hol találom? - kérdezte türelmesen Nekro.
  - Ha kívánod... De csak a folyosót mutatom meg! A sír közelébe én nem megyek!
  Nekro bólintott az öregnek, hogy érti ő, csak vezesse oda. A hosszú, széles, magas és kanyargós folyosókon végigmenvén több generáció eltemetett halottainak nyughelyét lehetett megtekinteni. Az út folyamatosan, enyhén lejtett, ahogy egyre több és több sírhely mellett haladtak el. A vasrácsokkal lezárt helységek, mint az öregtől megtudta, az ősi nemesi családoknak fenntartott kamrákba vezetnek, amelyekhez csak az adott családnak van kulcsa. A Sötét Elfek első törzsei állítólag a Nagy Szétválás után barlangokban húzták meg magukat, ahol szövetségeseik lettek a föld mélyi birodalmak, vagy más néven a régi Törpe Királyságok. A régi szokások tovább éltek a Sötét Elfekben, így mikor újra a felszínen kezdtek építkezni és lakni, megtartották kapcsolatukat az anyafölddel.
  A föld alatti temető bal, illetve jobb oldalán, szorosan a fal mellett, lent a padlón, ahol nem volt sír, vagy üres sírhely, kis vájatokban örökké lobogó tűz égett, mely megvilágította az utat. Az öreg temetőőr út közben elmesélte, hogy ezek állítólag már a város alapítása óta fényt adnak a hideg folyosóknak anélkül, hogy táplálni kéne őket, vagy összekormoznák a falakat. Ahol nem tömör, száraz szikla volt a kőfal, ott nyirkos, néhol penészes felületre tekinthetett a szemlélődő. A falba épített sírokat, melyeket egy-egy kőlap fedett, kis gyertyák világították meg, hogy az ott nyugvó testek egykori tulajdonosainak nevét el lehessen olvasni. Ahogy a padló mélyedését is, eme gyertyákat is Öröktűz éltette, a faggyú pedig soha el nem fogyott...
  Nekro lassan megbánta, hogy legalább ide, a föld alá nem hozott magával valami vastagabb ruhát. Kezdett fázni, ezért igyekezett minél közelebb kerülni a falhoz, hogy legalább a lábát melegítse egy kicsit az Öröktűz. Jókora séta után egy újabb elágazáshoz értek, amikor az öreg hirtelen megállt, és a bal oldalt nyíló folyosóra mutatott:
  - Ezen a folyosón van. Ez egy zsákutca. Nagyjából félúton, a jobb oldalon meg fogod találni.
  Köszönete jeléül biccentett a temetőőrnek, s tovább haladt a járatban. Pár perces séta után meg is találta, amit keresett. El sem lehetett téveszteni. A fal jobb oldalán egy olyan életnagyságú, realisztikus sírfedlap volt, hogy először azt hitte, egy igazi nőt szegeztek a falhoz egy karóval. Megtalálta hát, amit a vámpír mondott neki, de nem volt egyéb ötlete, hogy mit kéne tennie. Egy ideig csak szemlélte a márványból gyönyörűen kifaragott nőt, majd hirtelen ötlettől vezetve megpróbálta a kőlapot oldalirányban eltolni. Nem sikerült. Bármelyik irányba próbálta megmozdítani, nem mozdult egy parányit sem. Amikor teljes erejéből megpróbálta másodjára is, a vállába fúródó márványkaró mintha megmozdult volna!
  Meglepetésében egy kicsit elhátrált, majd jobban szemügyre vette a faragványt. Apró csíkokban valami sötét folyadék csorgott le a szobor mellkasáról pont ott, ahol a karó volt.

Megtapintotta és az elég ismerős tapintású volt. Sűrűbb, mint a bor... Óvatosan az ajkához  érintette az ujjait s megízlelte a folyadékot. Vér volt az... Hirtelen eszébe jutott pár, az emberektől hallott mendemonda, miszerint a vámpírokat úgy lehetett megölni, ha álmukban karót döftek a szívükbe. Elhatározva magát, teljes erejéből nekidőlt a karónak, szemben a szoborral. Minél jobban belé nyomta, annál jobban folyt belőle a vér. Mikor a karó tövig benne volt, éles kattanás hallatszott, s a sírt fedő márványlap jobbra tolódott. Egy fáklyákkal megvilágított terembe léphetett, ahol eddig néhány fekete köpenyes alak beszélgetett egymással, de a bejárat kinyitására, az épp belépő Nekrora fordították figyelmüket.
  Tekintetük hidegen csillogott a fáklyák megvilágításában, s a termet betöltötte egyfajta veszély érzete. Az egyik sötét sarokból visszhangot verve szólalt meg egy ismerős hang:
  - Áh! Hát ide találtál, Nekro!
  - Igen, bár nem könnyítetted meg a dolgomat - fordult a ma hajnalban megismert vámpír felé, aki, miközben némán közeledett felé, hátravetette csuklyáját.
  - Valóban, bocsáss meg, mélyen tisztelt vendégünk! Ám nem akartam porrá és hamuvá válni. Még be sem mutatkoztam: Armand Coleridge. Örvendek.
  - Szintén... - viszonozta a meghajlítást. - Elmondanád, miért hívtál egy vámpírokkal teli helységbe?
  - Haha! - nevetett fel Armand. - Hát észrevetted!
  - Lehet, hogy a varázserőmet elvesztettem, de felismerem a sötétséget, mely áthat mindnyájatokat.
  - Lehet, hogy nem érzed, de te magad is árasztod magadból a sötétséget... - mosolyodott el Armand.
  - Igazán?
  - Igen... Érezni benned a Sötétség és a Káosz erejét, bár egy halvány - hogy is mondjam - burok takarja.
  - Ez érdekes, de...
  - Tudom! - intette le egy kézmozdulatával Nekro megkezdett mondatát. - Újfent bocsáss meg nekem, amiért eltereltem a témát. Gazdám, Amdusias Whorleis beszélni kíván veled.
  - Amdusias?
  - Igen, Whorleis Nagyúr. A vezetőnk. A vámpírok utolsó főnemese.
  Armand egy újabb folyosóra vezette Nekrot, melyet lebegő gyertyák világítottak meg számára.

Mint megtudta, csupán udvariaságból gyujtották meg őket, mivel a vámpírok a teljes sötétségben is tökéletesen látnak. Igazság szerint bármilyen fényforrás csak ront a pillanatnyi látásukon, a holdfényt, a csillagokat és a kék tüzet kivéve, amelyet mágiával lehet létrehozni, de annak használatát Amdusias megtiltotta.
  - Hogy-hogy? - érdeklődött séta közben Nekro. - Úgy olvastam, a vámpírok közt sok mágiával bíró, tehetséges egyén akadt.
  - Az okot nem tudom - válaszolta Armand és lehalkította a hangját, bár a gyűlölet kiérződött, ahogy kinyögte a szavakat. - Viszont szolgálnom kell őt, így nem is firtatom.
  Nekro témát váltott, s a falakba vájt cellákról kérdezett, melyek némelyikében koporsók voltak. Mint kiderült, majdnem minden koporsónak van lakója, kivéve azoknak, akik épp valami feladatot végeznek Whorleis Nagyúrnak. Ők kénytelenek - bármilyen - sötét helyen meghúzódni napközben, míg le nem száll az éj, s tovább utazhatnak.
Egy trónteremszerűségnek kialakított kamrában várta őket két újabb alak, akik a trón-emelvényen ültek egymás mellett, mint király, s királyné, bár a posztoló őrök és a díszek hiányoztak innen. Ahogy közelebb értek, Nekro felismerte az alacsonyabbat. Selene Thusand
ült Amdusias Whorleis mellett, aki eléggé meglepődött, mikor tekintete Whorleisről a jövevényekre esett.
  - Ez a halandó mit keres itt? - kérdezte megvető hangsúllyal. - Nem azt mondtad, drágám, hogy terved sikerülhet eme alantas lények segítsége nélkül is?
  - Nem segítséget várok, egyetlenem, ugye megérted - válaszolta az alig húsz évesnek kinéző, selyemfiúnak is beillő nagyúr. - Ezen teremtmények dolga, hogy szolgáljanak minket addig, míg haszontalannak nem nyilvánítjuk létezésüket.
  - Továbbra sem tetszik! - kiáltotta sértődötten, s az egyik mellékajtón keresztül elviharzott, rá se hederítve Nekrora, bár ő észrevette a lány nyakán a négy apró kis sebet, melyek nyilván vámpírfogak harapásai lehettek. Nem értetteezt a viselkedést, mert vele kedvesebb szokott lenni a vámpírlány, mint egy átlag halandóval, vagy csak ő beszéli be ezt magának? Szenvtelenül - s tán egy kicsit dühösen - a vámpír-piperkőcnek vetette:
  - Mit akarsz tőlem, vámpírok ura?
  - Hehehe! - nevetgélt gúnyosan Amdusias. - Tetszik a megnevezés, bár szólhatnál alázatosabban is. Ám ez zavar most a legkevésbé. Feladatom van számodra.
  - És mit adsz cserébe?
  - Mi van?!
  - Valamit valamiért, így működik ez a világ. Hallottam, hogy egy könyvet kell megszerezni egy olyan helyről, ahova nem tudtok lemenni. Elhozom, de az árát meg kell fizetned. Nem vagyok szolga. Én a magam ura vagyok. Ezen felül, ha akarsz tőlem valamit, legalább ne kezelj nyíltan úgy mint egy rühes korcsot.
  - Hogy merészelsz így beszélni az utolsó tiszta vérű vámpírúrral, te kis nyamvadt halandó?! Tudd meg, ha akarom, élve eltemetnek a szolgáim! És ki mondta, hogy szerezd meg?! Csak pusztítsd el! - Itt megenyhült, majd nyugodtabban folytatta:
  - A vámpíroknak megújulás kell. A kötet pusztulása után mind egyenlőek leszünk. Megújulunk, újrakezdjük, s végül uralmunk alá hajtjuk a világot, mely jog szerint minket illet.
  Nyájas mosolyával és kézlegyintéssel elbocsátotta Nekrot, s Armandnak címezve odaszólt:
  - Mihelyst beáll az éj, kísérd el őt, és ahogy lehet, felügyeld az előrehaladását. Ha nem akarna elindulni a kötetért önszántából, öld meg az elfeket, akikről jövendő királynőd beszélt.
  - Igen, nagyuram - hajolt földig Armand Coleridge.