- A rohadt, kurva életbe! - rúgott bele - szavanként - Mókás a drachnium páncélzattal ellátott, ronccsá vált, egykori, kétszemélyes vadászgépbe. Illetve abba, ami megmaradt belőle... Három héttel ezelőtt Nerker elfogadta a prototípus letesztelésének ajánlatát, és most, visszatekintve, nagyon is egyetértett Mókással, aki amúgy mindig csak elégedetlenkedett.
A noszogtatás után beadta a derekát, mire kiderült, hogy ez a "csodajárgány" két személyes, ellentétben az eddig használt és megszokott egyszemélyes interceptorokhoz képest.
  Ahhoz viszonyítva, hogy bolygófelszíni célpontok megsemmisítésére tervezték, elég ramaty teljesítményt nyújtott. A többi géphez hasonlítva az űrben lassú volt, pedig ő kisajtolta a hajtóművekből a maximumot is, bár az igaz, hogy könnyen irányíthatónak tűnt a szerkezet. A gondok a felderítés megkezdésekor kezdődtek. A légkörben aránylag nyugodt volt az idő, és egész szépen, simán ment minden, mígnem hirtelen erős köhögés, hörgős szaggatás után le nem álltak a hajtóművek, és zuhanni nem kezdett a prototípus technológia, több mint tízezer méterrel a talaj felett...
  Mókás rögtön nyígni kezdett, és rég elfeledett istenekhez imádkozni, míg ő megpróbálta a gépet egyenesbe hozni, és végrehajtani egy kényszerleszállást. Nagy nehézségek árán sikerült úrrá lennie a gépen, de gondolatban hálát adott annak a mérnöknek, aki a drachnium páncélzatot kigondolta a géphez. Ha egy kicsivel is gyengébb az ötvözet, melyből a gép vázát és burkolatát készítették, most mindketten véres masszává váltak volna a Föld felszínén, a kiválóan védő testpáncéljaik ellenére.
  Levegőjük volt bőven, egyedül azt nem tudták, hogy milyen messze értek talajt az űrgyalogosokhoz képest, akik a jeladó nyomában járnak.
  - Az én adó-vevő készülékem hibát jelez - mondta. - Neked, Mókás?
  - Az enyém rendben van, uram - fordult feletteséhez. - Hívjam a Frozen Throne-t?
  - Igen, kérj helymeghatározást és további parancsokat!
  A nagy, kék páncélos alak bólintott, és a vészfrekvencián elkezdte hívni az anyahajójukat, amiről pár órával korábban indultak útnak. A felszállásuk - visszagondolva - ahhoz volt hasonlatos, mikor egy rovarcsalád kirajzik a kaptárból, majd szétszéled, hogy felderítse a környező terepet. Ők is pontosan ezt tették, felderítették, hogy van-e még élet a Naprendszerben. Az admirális egy kísérőnaszádot és három köteléknyi vadászgépet a nagy gázóriások holdjainak felderítésére küldött, míg Nerkert és a többieket - a fő csapásmérő egység kivételével - a belső bolygókra. A Marson semmiféle, életre utaló jelzést nem észleltek, még testhőkép formájában sem. Csupán lerombolt városokat, hatalmas, szétlőtt kuploákat és néhány jéggé fagyott tetemet mutattak a felderítők képei. A biztonság kedvéért néhány szondát is leküldtek a felszínre, azonban néhány kilométeres körzeten belül azok sem észleltek semmi mást, csupán mélyen fekvő, kiaknázatlan érckészleteket. A bolygó két holdjáról, a Phobosról és a Deimosról - állítólag - érzékeltek valamit, azonban az oda küldött mentőhajók addig még nem találtak semmit, mikor ők zuhanni kezdtek. A legtöbb élet- illetve mozgásjel a Földről érkezett, bár azok is a talajszint alól.
"Nyilván mélyen, a felszín alatti bunkerekben húzták meg magukat" - gondolta a százados.
A felszínen csupán a már-már eltűnőben lévő települések maradványait látták és abból sem sokat.
  - Uram! Beszámoltam nekik a helyzetről és magkaptuk az ukászt...
  - Miszerint?
  - Ha van valami menthető dolog a gépről, ami nem akadályoz minket a menetelés közben, vigyük magunkkal a gyalogosok hajójáig. A többit semmisítsük meg, ha tudjuk. Nem tudnak értünk küldeni egy kompot sem.
  - Merre vannak a hajók?
  - Úgy tíz kilométerre, abban az irányban - mutatott egy nagy hegygerinc felé.
  - A hegyen túl? - kérdezte.
  - Pontosan. A hegy túloldalán lévő völgyben szálltak le, pár száz méterre a céltól.
 
  A roncsban nem volt már semmi használható, pár tápszeroldatot kivéve. Elosztották egymás közt, majd a gépmaradványtól tisztes távolságban Mókás beütötte a páncélja alkar-részébe épített billentyűzeten a megfelelő kódot. Egy darab páncél kinyílt a jobb lábszárából. Ez tulajdonképpen egy összecsukható energiapisztoly volt, melyet olyan laposra terveztek, amennyire lehetett. Mókás célzott. Kioldott, és máris kék színű részecskelövedékek hasították a - levegőnek korántsem nevezhető - gázelegyet. Az üzemanyagtartályból kiömlött folyékony hajtóanyag az ezredmásodperc törtrésze alatt gyulladt fel, s egy pillanattal később a ronccsá vált gép fel is robbant. Mókás eltette a fegyvert, s nekiindultak a hosszú gyalogútnak.
  Út közben nem sokat szóltak egymáshoz, csak a legfontosabbakat. Elég volt számukra az, hogy megmásszák a jókorára felgyűrődött hegyet...
Hosszú órákba telt, de csak sikerült. Elérték a tetőt. Amint egy kicsit körülnéztek, lent, a hegy lábánál rögtön felismerték a flotta által használt csapatszállítókat.
A másik oldalon való leereszkedés sokkal könnyebben ment. Mire odaértek a hajóhoz, már várta őket három, narancssárga és barna foltos mintával ellátott páncélba öltözött alak. A középen álló tisztelgett az érkezőknek, a másik kettő odasietett hozzájuk, hogy ellenőrizzék az állapotukat.
  - Teljesen jól vannak, tizedes! A páncél megvédte őket. Semmi olyasmi, ami miatt aggódni kellene.
  - Köszönöm, doki! - szólalt meg az, aki korábban tisztelgett nekik. A hangja hallatán megállapították, hogy nő.
- Üdvözlöm, Uram! Már vártuk önöket! Az admirális ideszólt, hogy figyeljünk az érkezésükre. A csapat nemsokára visszatér. Úgy tűnik, kicsit komplikáltabb a helyzet, mint sejtettük...
  - Miért, mi történt? - kérdezte Nerker.
  - Úgy tűnik, hogy ezt a bolygót börtöntelepnek használták.
  - Mi van?! - kiáltott fel Mókás. - Egy rakat bűnözőért koslattunk ide?!
  - Akár azok, akár nem, megtudhatjuk tőlük, mi történt a többi bolygón és a holdakon - válaszolt Nerker. - Több milliárd embernek kéne ebben a rendszerben élnie, mégis, szinte mind eltűntek.
  - Nem egészen - jegyezte meg a tizedes. - A vörös bolygó két túlmértezett, aszteroida-szerű holdján találtak túlélőket. Főleg fegyvereseket, de akadt köztük jó pár civil is. Bár, ami azt illeti, a kapocsolatfelvétel nem volt zökkenőmentes... Azt hiszem, a Phoboson valamiféle bányaszerűségben kábító lövedékekkel kellett ártalmatlanítani a fegyvereseket.
  - Gondolom, más nyelvet beszélnek, mint mi.
  - Igen. Nagy nehezen felfogták, hogy emberek vagyunk. Néhány fordítófülest most visznek a zászlóshajóról, hogy végre normálisan tudjanak kommunikálni a vezetőik az admirálissal.
  Nerker lélekben számított ilyesmire... Történelemismereteit felfrissítette a három hetes utazás alatt, és nem lepte meg, hogy - több, mint ezer év távlatából - rengeteget változott az emberiség két frakciójának nyelvezete, kultúrája és a szokásaik is.
  Koromsötét uralkodott a tájon, mikor az űrgyalogosok parancsnoka rádiózott a hajóra. Nerker épp az egyik ülőhelyen pihent, míg Mókás szemközt hármat is elfoglalt, s hangosan hortyogott.

Ennek ellenére a parancsnok hallotta a pilótafülkéből kiszűrődő hangokat:
  - Megérkeztek a vendégeink? - hallatszott egy nevető hang.
  - Igen, főhadnagy úr! Semmi bajuk, épp itt pihennek a hajón.
  - Rendben. Van valami új hír a Phobosról?
  - Igen. Ahogy hallottam, kábítólövedékekkel kellett ártalmatlanítani a fegyvereseket, mert amint meglátták az űrgyalogosokat, rögtön lőni kezdtek. Most épp a fordítófülesek hangolása folyik, hogy megértsük, mit vartyognak...
  - Több, mint valószínű, hogy ide is kellenek azokból a kacatokból - sóhajtott a főhadnagy. - A jel egy nagy erődszerűség belsejéből jön. Amikor bekopogtunk a főkapun, mi is lövéseket kaptunk válaszul. Még jó, hogy a páncélok mellett személyi pajzsok is védenek minket, különben szállíthatnák a koporsóinkat hazafelé...
  - Uram, ha nem veszi tolakodásnak... Krepp őrvezető, hogy fogadta az egészet?
  - Semmi különös, csak a várható... Szokás szerint gránáttal válaszolt. A főbejárat be is robbant, azóta nem mentünk ötven méterrel közelebb az objektumhoz.
  Nerker lassan elaludt. Úgy érezte, sok probléma lesz ezzel a küldetéssel... Másnap reggel arra ébredt, hogy egy másik hajó szállt le melléjük. Mókás még mindig hangosan horkolt, ő viszont inkább felvette a sisakját, és a zsilipajtón keresztül kiszállt a csapatszállítóból. Tisztelgett az újonnan érkezett hajóból kiszállt két gyalogosnak, akik még nem kapcsolták be a környezeti felületet a páncéljaikon, így fekete alapon csontvázszerű díszítéssel voltak ellátva. A rámpáról épp leugrók viszonozták a köszöntést, majd Nerker érdeklődött, hogy hasznossá teheti-e magát.
  - Ne fáradjon, százados úr! - mondta az egyikőjük - Csak egy kommunikációs berendezést és pár fülest hoztunk a rohamegységnek.
  - Legalább nem kell fordulniuk még egyszer - erősködött egy kicsit tovább. A bakák nem udvariaskodtak tovább, odaadták neki, amit akart. A fordítófüleseket tartalmazó dobozt egymaga tudta volna vinni, de a kommunikációs berendezéshez már két ember kellett. Ő mindenáron a nehezebb adag elvitelében szeretett volna segédkezni, s mikor ezt megkapta, köszönete jeléül három ujjával megkocogtatta a sisakját, s elindultak a cél felé.
  - Egyébként, nem rosszallásból, de tegnap miért nem tudtak értünk jönni? - kérdezte, úgy félúton.
  - Nem a mi hibánk, valami miatt a csapatszállítóknak a fele nem tudott felszállni - válaszolta az, akivel együtt cipelték a dögnehéz ládát.
  - Hogyhogy?
  - Mi sem tudjuk. Amint a Frozen Throne megkapta az önök jelzését, az admirális egy csapatszállítót rögvest indítani akart, hogy kimentse magukat, de a hajtóművek bedöglöttek. Tíz hajóból hat nem tudott felszállni! Köztük az sem, amelyikkel most lejöttünk...