|
7. A varázsló tükre
Aletta 2011.07.26. 13:53
Vihar tombolt a Sötétség földjén, ahová a gonoszabbnál gonoszabb emberek tömörültek, s itt kényszerültek élni. Az emberek vagy elüldözték őket, vagy pedig megszöktek a haláltól. Az első ilyen bűnözők, gyilkosok, egyéb gonoszságokat művelők hozták létre ezt a földet. Az ide tévedők elhagyatottnak látják, amelyet csak sivár pusztaság ölel körül, s nincs semmi, ami az életet jelentené. Ez azért lehetséges, mert ezek a gonosztevők, nem a földön, hanem a föld alatt építkeztek, terjeszkedtek, hogy senki ne találhasson rájuk. A bejáratot is szigorúan őrzik, s egy idegen soha nem találná meg, hacsak el nem árulják a titkot.
Salamon varázsló a bejárat előtt állt, ami egy barlangban található, a pusztaság közepén. A sötétség miatt nehezen észrevehető, s kősziklákkal van álcázva, hogy ne tűnjön ki a barlangban. Csak a megfelelő koordináták segítségével lehet megtalálni a bejáratot, s ezt csak a beavatottak ismerhették. Ha sikerült is megtalálniuk az ajtót, még hátra volt a rituálé, ami ki is nyitja azt. Salamon még csak körbe se nézett, látja-e valaki, már nyomta is a tenyerét az ajtóra, miután megvágta egy tőrrel, majd elhadarta a belépő szöveget. Az ajtó megrezzent, s poresőt hullajtva, arrébb csusszant, utat hagyva a mágusnak, aki önelégülten belépett.
Ugyancsak egy barlangüregben találta magát, ami semmiben sem különbözött a kintitől, kivéve persze azt a kisebb asztalt az üreg közepén. Salamon közelebb lépett az asztalhoz, s ránézett a koboldra, aki előtte ült. Az csak csúfondárosan ránézett, majd feljegyzett valamit az előtte lévő lapra, s intett a mágusnak, hogy továbbmehet. Salamon nem szólt semmit, csak céltudatosan elindult egy kőajtó felé, ami a barlang végében található. Magabiztosan kinyitotta, belépett, s megcsapta fülét az a nagy zsivaj, ami kívülről nem hallatszott. Csak ezért utálta ezt a helyet, de kénytelen volt idejönni. Tanácskoznia kellett a többi varázslóval, mielőtt meghozza a döntéseit.
Egy alantasabb mágus szaladt oda hozzá, amikor meglátta. Miután megállt, furcsa, csavaros kézmozdulattal üdvözölte, amivel csak a rangosabb varázslókat tisztelték meg.
- Már várnak magára – mondta érdes hangján, majd fejébe húzta csuklyáját, s elindult a folyosón egy lépcsőhöz, ami a mélybe vezetett.
Salamon követte, s közben megvetően nézett mindenkire, aki csak rá merte emelni a pillantását. A folyosón csak pár ember tartózkodott, de miután leereszkedtek a lépcsőn a mélyebb termekbe, már egy egész tömeget látott. Ez volt a leghatalmasabb üreg, amelyben még házak is elfértek. Ezek az épületek mind kőből készültek, mivel más anyag nem volt fellelhető. Salamon egy szirten állt, s onnan nézett le, majd vezetőjével elindultak lefelé, különböző lépcsőkön keresztül. Itt már senki nem bámulta meg, mindenki a saját dolgával volt elfoglalva.
A házak mind eltörpültek egy gigantikus épület mellett, melynek tornya egészen a barlang kürtőjéig elért. Itt tartottak különböző tanácskozásokat, tárgyalásokat. Ez volt a központ, mindent itt rendeztek. Salamon intett a kis mágusnak, hogy most már elmehet, az pedig engedelmesen tovalibbent. A mágus belépett a nagy, kovácsoltvas kapun, s egy csarnokban találta magát, ahol már gyülekeztek azok az emberek, akiket meghívott erre a megbeszélésre. Amint meglátták a belépőt, rögtön felé tartottak, s megpróbálták kifaggatni, mi a szándéka, de Salamon csak leintette őket.
- Türelem, testvéreim! – kiáltotta, hogy mindenki meghallhassa. – Azonnal megtudtok mindent, mihelyt bementünk a terembe.
Azok csak némán bólintottak, majd újra egymással beszélgettek, mintha Salamon ott sem lett volna. A csarnok kör alakú volt, s rengeteg ajtó nyílt különféle termekbe. A második szint ugyanígy nézett ki, s a fentebb lévő szinteken őrizték az elátkozott tárgyakat, mérgeket, halálos fegyvereket, amelyeket csak engedéllyel lehetett elvinni, azaz kölcsönkérni.
Kinyílt az egyik terem ajtaja, s a varázslók bevonultak rajta. Leültek egy kerek asztalhoz, mind a húszan. Csak ilyen kevesen maradtak a nagyobb rangú varázslók közül. Salamon sajnálkozva nézett végig rajtuk. A kisebb varázslók odakint maradtak, nem vehettek részt a tanácskozáson. Miután bezáródott az ajtó, a mágusok nyugtalanul néztek egymásra, s várták, mi következik. Salamon megvárta, míg elcsendesednek, s csak ezután állt fel. Minden szem rá szegeződött, s a nagy varázsló előállt tervével.
- Igazán hálás vagyok, hogy mindannyian eljöttek – mondta, elérzékenyült hangon. – Emlékszem, ugyanígy gyűltünk össze a Nagy Varázslóháború után is, miután vereséget szenvedtünk, s kénytelenek voltunk elbújni – szinte suttogva beszélt, de így is érthető volt mindenki számára, s haragos képet vágtak, mikor eszükbe jutott a csúfos kudarc és az árulás. – Bosszút terveztünk, uralkodni akartunk, de ez nem volt olyan egyszerű. Szükségünk volt a Vörös Holdkőre, de az első, idegen világból érkezett gyermek, nem tudta megszerezni nekünk, nem ő volt a kiválasztott.
- De miért nem? – szólt közbe egy vörös köpenyes mágus. – Megfelelt a kritériumnak, amit maga a Holdkő hozott a tudomásunkra. Egy másik világból származott a gyermek, s így megfelelőnek kellett volna lennie – harsogta. – Vagy talán félreértelmeztél valamit, Salamon mágus? – nézett rá szúrósan, s a többiek egyet értettek vele.
- Halljuk a magyarázatot! – kiáltotta az egyik.
- A magyarázat voltaképpen egyszerű – suttogta, majd felemelte a hangját. – Valóban félreértelmezhettem valamit – bólintott a vörös köpenyes felé -, de a Kő nem mondta meg pontosan, hogy hogyan kell érkeznie annak a gyermeknek – mutatott rá, s komolyan nézett mindenkinek a szemébe.
- Azt akarod ezzel mondani – húzta ki magát egy termetesebb varázsló -, hogy nem nekünk kellett volna megidézni ezt a gyermeket?
- Pontosan – bólintott Salamon. – Igazán remek megfigyelő – bókolt gúnyosan, majd a vörös köpenyes szólalt meg megint.
- Mi erre a bizonyítékod?
- Egy lány – jelentette ki, s az asztal körül ülők csodálkozva néztek össze. – Egy lány, aki egy másik világból érkezett hozzánk.
- És ez miért lenne bármire is bizonyíték? Ha valaki megidézte, akkor ugyanúgy sikertelenül fog járni, mint az előző – fejtette ki véleményét a termetes varázsló.
- De nem fog – tiltakozott Salamon. – Ezt a lányt ugyanis, maga a Holdkő hozta ide, hogy találja meg.
- Ez lehetetlen! – ugrott fel egy kopasz mágus. – Erre még nem volt példa. Miből vagy olyan biztos benne, hogy tényleg a Holdkő hozta ide? – nézett rá gyanakodva.
- A lány Csillagföldén tartózkodik az én védelmem alatt, s őszintén elmondott mindent. A feladat egyértelmű: találja meg a Holdkövet. Egyedül azonban nem képes rá, s pontosan ezért hívtam össze a tanácsot – mondta, majd előre hajolt, s eléjük tárta kívánságát. – Itt az idő, hogy újra összefogjunk. Egyesítsük erőinket!
A tanács tagjai hangos beszédbe kezdtek, mindenki el akarta mondani a véleményét, s túlkiabálták egymást. Salamonnak lett volna még mondanivalója, de így igen nehezen ment, s mérgelődni kezdett. Már majdnem felrobbant haragjában, amikor a mágusok lassan elcsendesedtek.
- Azt akarod mondani, hogy indítsunk újra háborút? – kérdezte az egyik mágus. – Nem akarjuk, hogy elpusztítsanak minket.
- Emiatt nem kell aggódniuk – morogta Salamon. – Senki kívülállónak nem szabad tudnia a tervünkről, s így remélhetőleg nem leszünk gyanúsak senki szemében. Nem szándékozom háborút indítani, csak le akarom taszítani a királyokat, trónjukról.
- Akkor miért szükséges, hogy egyesítsük erőinket? Mindenki meg tudja oldani a király letaszíttatást a saját országában.
- A Holdkő megtalálására értettem az erőnk egyesítését. Meg kell tudnunk, hol keresendő, s majd a lány elmegy érte, mert más nem találhatja meg, csakis ő.
- Rendben van – szólalt fel a vörös köpenyes. – Azonnal beszélek az embereimmel, s elkezdjük a kutatást. Ha csak ennyiről van szó, akkor ez nem nagy feladat – mondta, s jelentőségteljesen ránézett a többiekre, mire azok is beadták a derekuk. – Egyébként igazad van, a Holdkő nélkül elvesznénk.
- Ha megvan a hatalom, akkor már senki nem állíthat meg minket – sipította a kopasz.
- Dehogynem – vigyorgott Salamon. – A nép. A Vörös Holdkő azért kell, hogy mindenki elfogadjon minket. Ha nálunk van, akkor olyanok leszünk, mint az istenek, s senki nem mondhat nekünk nemet.
A mágusoknak egyre jobban tetszett az ötlet, s miután megbeszélték a részleteket, pakolászni kezdtek, s a gyűlést feloszlatták. Odakinn már türelmetlenül ácsorogtak a kisebb varázslók, s mestereikhez szaladtak, mikor meglátták. Salamon igyekezett minél hamarabb elhagyni az épületet. Sietnie kellett vissza, nem hagyhatja a lányt figyelmen kívül, azonban még hátra volt egy véres feladat. Éjföldén tartózkodik egy olyan mágus, aki megszakította velük a kapcsolatot, s olyan iratokat birtokol, amelyek nem tartoznak hozzá. Először ezeket kell megszereznie, de nem lesz könnyű, mert ezeket az írásokat nem hajlandó kiadni a kezei közül, csak ha meghalt.
* * * *
Aletta köhécselni kezdett, amint kinyitotta a varázsló szobájának ajtaját. Olyan büdös volt a levegő, hogy meg lehetett fulladni. Aletta gyorsan szétnézett a kis dolgozószobában, s hamarosan meg is találta a szag forrását. Egy bájital füstölgött a nagy asztalon, s az eresztette ezt a bűzt. Aletta összecsippentette orrát ujjaival, s közelebb merészkedett kíváncsian. A bájitalnak olyan volt a színe, mint valami trutyinak: zöld. Még a szagát is fel lehetett ismerni: záptojás. Ennél undorítóbb dolgot nemigen látott még. Legszívesebben az egészet kiöntötte volna, de ezt nem tehette meg, még a végén kitekerik a nyakát. Keresett egy nagyobb fedőt az egyik polcon, s szinte rádobta a bájitalra, majd az ablakhoz szaladt, s nagy ívben kitárta. Élvezettel szippantotta be a friss levegőt, s közben lenézett az udvarra.
Épp Leonard üldögélt az egyik padon, s valamilyen könyv volt a kezében, azt olvasta. Aletta lekiáltott neki, s integetni kezdett. Leo felkapta a fejét, s mikor meglátta, elmosolyodott, visszaintett, majd a következő pillanatban, mintha valamilyen felismerésre jutott volna, felugrott, s beszaladt a kastélyba.
Aletta csodálkozva nézte, nem értette, mi ütött belé.
Otthagyta az ablakot é a kilátást, s felfedezőútra indult a szobában. Nem volt valami nagy, de elfért bene minden fontos eszköz. Innen nyílt a hálószoba, de oda Aletta a világért se ment volna be. Eszébe jutott, mit mondott Leo arról, hogy kutatnia kellene egy kicsit. Ódzkodott tőle, de úgy döntött, hogy nem árt, ha tudja, mik a mágus szándékai. Kinyitotta az egyik szekrényt, de közben döfködte a lelkiismerete. Egy nagyobbacska tükröt talált benne. Nem nevezhető szépnek, de ez csak annyit jelent, hogy annál értékesebb. Alaposabban is megnézte volna, ha nem nyílik ki hirtelen az ajtó. Gyorsan visszadobta a szekrénybe a tükröt, rázárta az ajtót, s széles, de ideges mosollyal fordult a belépő felé.
- Leonard! – kiáltotta, s arcáról nyomban lehervadt a vigyor. – A szívbajt hoztad rám! Már azt hittem, maga a király jön befelé.
- Nem is csodálkoztam volna – hadarta idegesen. – Még hogy én hoztam rád a szívbajt?! Inkább te, rám – mutatott magára.
- Mégis miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Aletta. – Nem is csináltam semmit.
- Dehogynem, hiszen itt vagy – lengette meg a karját, s körbemutatott a szobában. Aletta szemével követte csak a kézlengetését, de közben értetlen arcot vágott.
- Ez most valami jelbeszéd akart lenni? – gúnyolódott.
- Hogyhogy nem tudod felfogni, milyen slamasztikában vagy most?! – értetlenkedett Leo is. – Besurransz, oké, én mondtam, de azt nem gondoltam volna, hogy szétkürtölöd a világnak, hogy milyen sikeresen jutottál be – mondta, s szinte tátva volt a szája, döbbenetében. – Hogy lehet valaki ilyen oktondi?
- Te meg mi a fenéről beszélsz? Én csak integettem neked. Köszöntem. Nem kell úgy felfújni – morgott Aletta, de lassan kezdte felfogni, hogy mi a problémája Leónak. – Egyébként pedig a király küldött ide, hogy őrködjek, míg a varázsló nincsen itt.
- Oh… - kiáltotta, s összecsapta a tenyerét, ami azt jelentette, hogy megvilágosult. – Most már értem. Ennél jobb alkalmad nem is lehetett volna a kutakodásra.
- Ne mondd ezt – szólta le Aletta. – Egyáltalán nem ezért jöttem ide.
- Akkor az előbb mi volt az a „gyorsan be a tükröt a szekrénybe, nehogy meglássák, mit csinálok” jelenet? – kérdezte szúrósan, s Aletta elpirult szégyenében.
- Csak egy kicsit kíváncsi voltam – védekezett, s elfordult, hogy ne lássák az arcát.
- Jól van, értettem – sóhajtotta. – Kivennéd a tükröt? Én is kíváncsi vagyok rá.
- Jó – bólintott Aletta, s félszegen kiszedte a szekrényből a tükröt, majd leültek az asztalhoz. – Nem tűnik valami értékesnek.
- Azt hiszem már láttam ezt a tükröt egyszer – gondolkodott el Leo, s kivette Aletta kezéből. – Ha jól emlékszem, akkor megmutatja egy személy tartózkodási helyét, és hogy mit csinál éppen.
- Ezt honnan tudod? – csodálkozott Aletta. A varázsló nem mutat meg semmit senkinek csak úgy. – Van valami kapcsolatod a varázslóval?
- Régen volt – suttogta. – Nem akarok róla beszélni – mondta. Aletta hosszasan nézte, végül úgy döntött, nem faggatja.
- Ha tényleg azt teszi ez a tükör, amit mondtál, akkor megtudhatnánk pár dolgot, nem? –kérdezte Aletta, de nem várt választ. – Talán kérdéseket kell neki feltenni, de az is lehet, hogy valami varázslat kell hozzá.
- Varázsolni nem tudunk - szögezte le Leo. – Próbálj meg egy kérdést.
- Rendben. Add ide a tükröt!
Leo átnyújtotta neki, s közben érdeklődve figyelte, mire készül Aletta. A lány forgatta egy darabig a tükröt, mintha gondolkodna valamin, majd maga elé tartotta, s alaposabban megfigyelte, de csak magát látta benne, ami természetes volt egy tükörtől. Azon gondolkodott, hogy mit kérdezzen tőle. Nem akart önző lenni, vagy ilyesmi. Egy igen fontos kérdést kell feltennie. Egyszer csak eszébe jutott Daniel. Vajon hol van? Mit csinál?
- Azt hiszem, megvan a kérdés – mondta hangosan.
- Akkor tedd fel! – sürgette Leo, s meredten nézte a tükröt.
- Hol van Daniel? – tette fel a kérdést hangosan, érthetően, s várta a választ. Leo nagy szemeket meresztett a lányra, de úgy döntött, hogy majd csak a végén kérdez.
Már azt hitték, semmi nem fog történni, de hirtelen a tükör megvillant, s kitisztult. Megjelent benne a herceg karddal a kezében, s azt látták, hogy körbevették egy épület mellett. Hősiesen védekezett, de a következő pillanatban elesett, s mire felállt, egy kard szorult a torkához. Aletta ijedten kiáltott fel, s a szája elé kapta a kezét. Felismerte a támadót: az álarcos harcos. A kép elhomályosult, s nem láttak többet.
- Az álarcos? Hiszen börtönben van – csodálkozott Aletta. – Maga a mágus küldte őket oda.
- Hogyan? – nézett rá Leo. – Miért küldte volna oda őket? Az álarcos a varázslónak dolgozik – jelentette ki Leo, de Aletta hitetlenül nézett rá.
- Én ezt nem hiszem el – rázta a fejét. – Ez lehetetlen!
- Nem az – vitatkozott Leo. – Nézd meg, hogy mit csinál a mágus, és biztos vagyok benne, hogy minden kiderül.
- Nem! – harsogta Aletta.
- Tessék? – kérdezte mérgesen Leo. – Mi az, hogy nem? Bizonyítékokra van szükséged, ez egyértelmű.
- Nem akarom megnézni – motyogta Aletta, s magához szorította a tükröt.
- Miért nem? Ha kiderülne számodra is, hogy milyen ember valójában, akkor már nem bíznál benne ennyire.
- Nem tehetem meg – ellenkezett továbbra is Aletta. – Ő az egyetlen, aki hazajuttathat. Nem akarok hinni semmi másban.
- Jó – mondta mérgesen Leo. – Akkor én nézem meg – gyorsan kiragadta Aletta kezéből a tükröt, s már fel is tette a kérdést, de érdekes módon a tükör nem válaszolt. Leo megrázta egy kicsit, de semmi hatása nem volt. – Miért nem működik?
- Lehet, hogy csak neked nem működik – gúnyolódott Aletta. – Bizonyára hiányzik belőled némi morál.
- Ha megkérhetnélek, akkor ne piszkálj, mert én… - nem tudta végigmondani, mert Aletta visszalopta a tükröt. – Hé!
- Bocs, de valami eszembe jutott. Mi lenne, ha megnézném, hol van a Vörös Holdkő?
- Te egy zseni vagy – ámuldozott Leo. – Nem is értem, miért nem ez a kérdés jutott először az eszedbe, s inkább a hercegről kérdeztél – mondta gyanúsan csillogó szemmel. – Milyen kapcsolat van közöttetek?
- Semmilyen – válaszolta gyorsan. – Csak kíváncsi voltam.
- Ja, persze – bólogatott drámaian, ami Alettát idegesítette.
- Feltehetném végre a kérdésemet? – kérdezte, udvarias hangon.
- Hogyne, csak tessék. Alig várom – felelte, s úgy csinált, mintha nagyon érdekelné. Aletta csak megforgatta a szemét, majd feltette a kérdést.
- Hol van a Vörös Holdkő?
A tükör ugyanúgy megvillant, mint az előbb, de most sokkal fényesebben, amely szinte elvakította a két fiatalt. Aletta ijedtében leejtette a tükröt, de semmi baja nem esett. Még mindig nem láttak benne semmi értelmeset. Eltelt egy perc, de nem adták fel, meredten bámulták a tükröt. Hirtelen megszűnt az éles fény, s helyét átvette egy vöröses csillanás. A Vörös Holdkő egy apró helyre lett beszorítva. Aletta közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban lásson, s azt vette észre, hogy a Kő fénye megvilágít egy falat, sőt… hármat is.
- Ezt nem értem – nézett rá Leóra, hátha okosabb. – Hol van?
- Talán valami ládában vagy dobozban lehet – tippelt Leo. – Legalábbis úgy tűnik, mivel annyira kicsi a hely, hogy be tudja világítani a Kő.
- Igazad lehet – gondolkodott el Aletta, s a következő pillanatban eltűnt a Kő.
- Szerintem mára ennyi elég volt – javasolta Leo, s elrakta a tükröt. - Kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett a herceggel.
- Szerintem semmi baja sincs – mondta határozottan Aletta, pedig nagyon félt, de nem akarta, hogy Leo kérdezősködjön. – Egyébként mit gondolsz arról, hogy meg akarta ölni a királyt? – kérdezte félvállról.
- Hazugság – jelentette ki, s Aletta kíváncsian nézett rá. – A varázsló találhatta ki.
- Miből gondolod?
- Sokat beszélgettem a herceggel, s minden alkalommal remekül elvoltunk – mesélte. – Nem olyannak ismertem meg, aki elárulná a saját apját. Szerintem rájött a varázsló tervére, és az útjába állt, az pedig szépen eltakarította egy cellába, de megszökött, és most üldözi. Ennyi – fejezte be egyszerűen, s elindult kifelé a szobából. – Nem jössz?
- De, persze – ocsúdott fel révületéből Aletta. – Megtanítasz végre lovagolni? Ki tudja mikor lesz rá szükségem.
- Ahogy óhajtod! – mosolygott Leo
* * * *
A napfény sápadtan sütött be a dolgozószoba kicsiny ablakán, félhomályba vonva a szoba közepén üldögélő, szinte elárvult fiút, aki lehorgasztotta a fejét, s próbált bűntudatos képet vágni, de magában csak somolygott. Vele szemben állt kísérője, aki dühös arccal méregette, mutogatott a kezével, s egyre csak beszélt, míg le nem állította barátja, aki kezdte megsajnálni a fiút, s végül a pártját fogta, aminek az lett a következménye, hogy neki is a földön kellett ülnie.
- Ez az én házam! – tört ki Toriból a magántulajdon védelme. – Nem csinálhatsz azt, amit csak akarsz! Nem vagyunk már gyerekek.
- Igaz, de ha nem láttad volna, épp egy gyereket próbálok oktatni a megfelelő viselkedésre, ha hagynád – morogta vissza Gerald, de szemét le sem vette Danielről. – Felelőtlen volt, majdnem az életével fizetett. Ha magától nem tanul belőle, akkor rá kell segíteni egy kicsit.
- Nem vagyok már gyerek – sziszegte Daniel, de még mindig nem nézett fel. – Felnőtt vagyok én is, ráadásul hamarosan király leszek. Nem bánhatsz így velem.
- Arra a koronára még várhatsz egy darabig – legyintett Gerald. – Előbb tanulni is kellene valamit, hogy ne kövess el hibákat.
- Ebben mi volt a hiba? – vágott vissza Daniel, s most már felnézett. A szeme szinte szikrákat szórt. – Szereztem magunk mellé egy szövetségest a saját erőmből. Egyébként magad mondtad, hogy el kellene mennünk a grófhoz. Akkor mi a probléma?
- Az, hogy egyedül elmászkálsz, mikor nem tudod rendesen megvédeni magad – dühöngött tovább Gerald.
- Már megbocsáss, de te magad küldtél el. Mégis mit tehettem volna? Eszembe jutott a gróf, és elmentem, hátha szerencsével járok. Ami pedig a másik dolgot illeti, igenis meg tudom magamat védeni – emelte fel a hangját Daniel, s dühösen nézett Geraldra. Tudta, hogy csak meg akarja védeni, de ez már túlzásnak minősült.
- Tudom, hogy az én ötletem volt, hogy beszélünk a gróffal, de mégis… - szólalt meg kétségbeesetten. – Meg kellett volna beszélnünk előtte, hogy hogyan csináljuk.
- Mit kell ezen megbeszélni? – tárta szét a karját Daniel. – Nem kell ekkora feneket keríteni neki. Nem is értem miért vagy kiakadva ezen. Letudtam, és kész.
- Na és a támadás? – hozta fel a következő dolgot. – Amerre mész, bajba kerülsz. Le sem vehetném rólad a szemem.
- Nem én tehetek róla! Nem keresem én a bajt, az talál meg engem. Különben is nagyon jól harcoltam.
- Jól van, elismerem, de rád fér még a gyakorlás – mondta higgadtabban.
- Akkor most talán be is fejezhetnétek ezt a vitát – szólalt meg Tori, s közben felállt a helyéről, hogy visszamenjen tekercseihez. – Komolyan mondom, olyanok vagytok, mint apa és fia – viccelődött, s rákacsintott Danielre, aki elmosolyodott ezen a feltételezésen.
- Annyira nem is lenne rossz – ismerte be, ami végképp lehűtötte Geraldot.
- Folytatnunk kellene a munkát – javasolta Gerald, kissé elérzékenyülten. – Daniel, te pedig inkább maradj a szobádban.
- Várj még! A legfontosabbat még el sem mondtam – kiáltotta, s hirtelen felállt, megragadta Geraldot, s szinte kétségbeesett hangon kérlelte: - Menjünk haza!
- Tessék? – pislogott Gerald értetlenül. – Mi ez a hirtelen honvágy?
- Nem erről van szó – rázta meg a fejét, majd halkan folytatta. – Alettát elfogták. Csillagföldén van, a varázslónál.
- Honnan tudod? – lepődött meg Gerald.
- Maga az álarcos mondta nekem. Nem hazudott – tette hozzá gyorsan. – Biztos, hogy nem. Te nem láttad az arcát.
- Nem mehetünk, Daniel – sóhajtotta. – Feladatunk van. Először ezt kell teljesítenünk.
- De bajban van! – erősködött.
- Ezt nem tudhatjuk biztosan – szögezte le Gerald, majd a szobájába parancsolta Danielt, de az nem mozdult a helyéről. – Értsd meg! Nem tehetünk semmit… egyelőre.
- Nincs valami mód, hogy megtudhassuk, mi van vele? – nézett rá Torira.
- Talán varázslónak nézek ki? – intette le. – Mindenesetre van mód.
- Tényleg? – kérdezte Daniel felvillanyozódva, s rögtön Torihoz szaladt. – Mi lenne az?
- A szomszédunkban lakik egy boszorkány, akinek van egy látókristálya. Bizonyára tud segíteni, de nem hiszem, hogy olyan könnyen beadja a derekát – magyarázta.
- Az nem érdekel. A lényeg, hogy van mód. Azonnal oda kell mennem – motyogta, s már ugrott is az ajtóhoz, de Gerald idejében elkapta a grabancát. – Mégis mit művelsz?! – rontott rá Daniel.
- A dolgomat – válaszolta egyszerűen. – Nem mehetsz most oda, mert esteledik. Mit fog gondolni az a boszorkány? Azt hiszi majd, hogy meg akarjuk támadni.
- Minél hamarabb meg kell tudnom, mi történt Alettával!
- Bármit tudunk is meg, nem mehetünk hozzá – jelentette ki. – Neked most nem ez a feladatod. Majd ő megoldja a saját gondjait.
- Hihetetlen vagy – dühöngött Daniel, s kirántotta magát Gerald kezéből. – Megyek a szobámba.
Azzal Daniel fenségesen kivonult, s bevágta maga után az ajtót. Gerald csak a fejét csóválta, egyszerűen nem tudta felfogni, hogy miért ilyen makacs az a fiú. Tori a tekercseit bújta, de fél szemmel végig őket figyelte, s mosolygott magában, hogy megváltozott Gerald.
- Szerelem? – kérdezte Tori kíváncsian.
- Annak tűnik – motyogta, s közben a fejét vakargatta.
- Ezt úgy mondtad, mintha valami betegség lenne – nevetett fel Tori.
- Hát nem az? – csodálkozott Gerald, ami Torit meglepte. – Nézd meg milyen tökkelütött lett belőle – mutatott az ajtóra, amelyen kiment Daniel.
- Úgy látom, barátom, hogy neked is van még mit tanulnod – csóválta a fejét, s visszafordult kedvenc tekercseihez.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
