Armand Coleridge majdnem egészen a kijáratig elkísérte Nekrot, de amikor tovább akart menni, a vámpír megállította.
  - Nem mehetsz, amíg be nem sötétedik.
  - Ugyan, miért nem? - kérdezett vissza. - A kardomat így is magamhoz kell vennem, ki tudja, mi van még abban a kriptában?
  - Felügyelnem kell a haladásodat. Mostantól nélkülem nem mehetsz sehová.
  - Mégis, mi késztet arra, hogy ennyire vakon kövesd ennek az Amdusiasnak a parancsait?
  - Nem hinném, hogy rád tartozik - szűkült össze a vámpír szeme.
  - Valóban nem - ismerte el Nekro. - Azonban kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan szolgálhatsz egy olyan urat, aki enyhén szólva is úgy néz ki, akár egy hímringyó.
  - Hahaha! - nevetett fel Armand. - Van egy közmondás az emberek közt, miszerint: "Nem a ruha teszi az embert".
  - De ti nem is vagytok emberek.
  - Sokunk az volt, mielőtt vámpírrá vált.
  - Kétségtelen, de mégis, mi a különbség vámpírok közt?
  - Hajh... - sóhajtott mélyen a kérdezett. - Tudatlanságod elég nyilvánvaló a kérdéseidből ítélve, ahhoz képest, hogy tetemes mennyiségű időd lett volna megkérdezni a jövendő királynét.
  - Nem firtatok olyan kérdéseket, melyek zavaróak mások számára, csak akkor, ha ellenem is elkövetik ugyanezt.
  - Értem, akkor hadd világosítsalak fel, míg kisétálunk innen - biccentett az immár sötét kijárat felé. - Két fajta vámpír létezik - mondta, miközben barátságosan karolt bele Nekroba, mintha régi cimborák lennének. - Az egyik az, mint jómagam. Úgy váltam az Éjszaka Gyermekévé, hogy abban a megtiszteltetésben részesültem, miszerint ihattam egy másik vámpír véréből. Azaz, ahogy a halandók mondanák, elkárhoztam. Elátkozott lettem. Mi azért vagyunk, hogy szolgáljuk az úgynevezett Tisztavérűeket, vagy ha úgy tetszik vámpírnemeseket. Azért hívják így őket, mert ők vámpírok gyermekei. Anyjuk, s apjuk is vámpír volt, s ők maguk is annak születtek.
  - Tehát, ha két olyan vámpírnak, mint te, születne egy gyermeke, ő Tisztavérűnek számítana?
  - Hogyne - bólogatott Armand. - Azonban itt is van rangsorolás. Minél régebbi családfával rendelkezik az illető, és minél több Tisztavérű rokona van, annál magasabb a társadalombéli rangja. Az én gyermekem szabadnak születne, nem szolgának, de így is keményen dolgoznia kellene a nemesek és a főnemesek elismeréséért. Mielőtt rákérdeznél, igen, elég tagolt a társadalmi felépítésünk is. Legalul vannak az olyan szolgák, mint én. Eggyel felettem olyanok vannak, akik szabadok ugyan, de semmiféle vagyonnal, vagy megbecsüléssel nem rendelkeznek. Felettük vannak a nemesek, akik szép, tekintélyes vagyonnal és szolgákkal rendelkeznek, illetve birtokuk is van, ami egyben a vadászterületük. Ezután jönnek a főnemesek, akik az átlag nemesek vagyonának tíz-tizenötszörösével bírnak. Egyeseknek hűbéreseik is vannak. Legfelül az uralkodó család áll, tagjai több ezer éves családfával rendelkeznek, s a mágia mesterei.
  - A társadalmi rangok korlátait nem lehet átlépni?
  - Házasság, vagy gyilkosság által át lehet. Az előbbi azonban elég ritka. A felsőbb kasztok tagjai jól megválogatják, kit fogadnak be a családba, elvégre ha sok az olyan befogadott száma, aki alsó sorból jön, a szomszédos nemesek ezt a család gyengülésének tekintik, miszerint ezzel "felhígítják a vért". Ezért megtámadják az illető családot, hogy a saját vadászterületüket növeljék. A gyilkossági előmenetelt pedig igen óvatosan szokták végrehajtani, elvégre ez egy életre-halákra menő - mindent vagy semmit - küzdelem. Amennyiben a törekvő megöli a kiszemelt nemest, az áldozat minden vagyona és rangja a gyilkosra száll. Viszont ha elvéti, a családjával együtt szabad prédává nyilváníttatnak mindenki számára. Büntetlenül lemészárolhatják őket, és a javakat a győztesek egymás közt felosztják.
  - Elég nehéz lehet egy kriptányi területen összezárva lennetek, ha ilyen territoriálisak vagytok.
  - Jobb a helyzet, mint hinnéd. Igaz, a szokásainknak köszönhetően pár ezernél többen soha nem voltunk, de most úgy tűnik, csak két kaszt lesz: a királyi és az alattvalói.
  - Amdusias újítani akar?
  - Igen. Korábban a szolgáknak még saját koporsója sem lehetett, most mindenkinek van. Még nekem is - felelte büszkén.
  - Nem akarnál többet? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve Nekro. - Nem szeretnél esetleg egy egész uradalmat?
  - Meg akarsz netán vesztegetni? - nevetett fel a vámpír, miközben sötét, macskaköves utcán mentek végig a holdfényben. - Bár, meg kell mondjam, elég megalázó Amdusiasnak szolgálni. Vannak bizonyos, khm... undorító hajlamai, amik nem hogy vámpírhoz, de főnemeshez sem méltóak. Azonban ő a mi urunk, mert ő az, aki a leghosszabb családfával rendelkezik. Nem árulhatom el, bármennyire ellenszenves is. Fajtánk felemelésén munkálkodik, ezért hűségesen szolgálom őt.
  - Értem - bosszankodott magában Nekro, de felötlött benne egy újabb kérdés:
  - Láttad a családfáját?
  - Szolga nem nézhet meg egy ilyen fontos dokumentumot! - mondta elkerekedett szemekkel. - Csakis egy magasabb kasztbélinek van joga belenézni a család vezetőjén kívül.
  - Gondolom, a házasságok miatt.
  - Úgy van.
  Lehet, hogy végre sikerült bogarat ültetnie a szolga fejébe, mert egyre többet bambult el, nyilván erősen gondolkodott, mert Nekro ártatlannak tűnő kérdései elhintették benne a kétely magvait. Nekro csak remélni tudta, hogy szavai elérték a megkívánt hatást, elvégre soha nem próbált még rávenni valakit valamire eddig ilyen módon, pláne egy árulásra. Maeost rokonainak házához, ahol ő is lakott, nagy nehezen eljutottak. Az ablaktáblák résein keresztül fény szűrődött ki, ami azt mutatta, hogy vendéglátói még ébren vannak. Mikor Nekro közelebb akart
menni az ajtóhoz, hogy bemehessen, Armand megragadta a vállát:
  - Csak nem akarsz bemenni?
  - Itt lakom - felelte. - Mint mondtam, szükségem van a kardomra.
  - Jól van, de igyekezz! Ne állj szóba senkivel, tíz perc múlva itt legyél! - felelte, egy hosszabb habozás után a vámpír. Nekro bólintott, s bement a házba. Olyan gyorsan csukta be maga mögött az ajtót, amennyire lehetett. Odabent épp vacsoráztak a kandalló előtti kis asztalnál. Két elf gyerek, a szüleik és egy nagybácsi, aki nyilván vendégségbe jött - mert Maeost volt az.
  - Szervusz Nekro! - köszönt neki, de ő csak egy biccentéssel válaszolt, s ment az emelet felé. Az elf nyilván észrevette, hogy valami nincs rendjén, elvégre elég jó viszonyban voltak,  és nem volt okuk haragudni egymásra, hogy Nekro így viselkedjen. Többszöri szólongatás után Nekro végre válaszolt Maeostnak, aki a szobája ajtajában toporgott:
  - Nekro! Az Istenekre, mi van veled?!
  - Baj - felelte kurtán, miközben farkasbőrt öltött inge fölé, miután már kardját a szíjára akasztotta. Maeost értetlen képét látva, odalépett hozzá és alig hallhatóan a fülébe súgta:
  - Szedj össze annyi fegyverest, amennyit tudsz. Vámpírokra készüljetek.
  Maeost elkomolyodott arccal bólintott, majd gyorsan a tunikájába nyúlt, s kivett belőle egy íves tőrt, s Nekronak nyújtotta. Nekro kíváncsiságból félig kihúzta a bőrtokból a fegyvert. Tekintete egy ezüsttőrre esett. Köszönetképpen biccentett egyet és sietett is vissza Armandhoz, aki a farkasbőrt látva elnevette magát:
  - Hát persze! Hisz a halandók fáznak az éjszakában! Erről megfeledkeztem! Újfent bocsánatodat kérem a figyelmetlenségemért!
  - És azt se feledd, hogy a halhatatlanok nem járhatnak a napfényben - vágott vissza.

Armand megvonta a vállát, bár az arcán lévő mosoly lehervadt. Az öreg temető felé vezető utat márgyorsabb tempóban tették meg, hisz az éjszaka nem tart örökké. Odaérvén Nekro majdnem elsüllyedt a hideg sárban, ezért Armand a vállánál fogva kiemelte, és szó szerint siklott vele a levegőben a domb tetején lévő szentélyig, ahol is letette Nekrot, majd a ruhája mélyéból elővett egy denevért. Megsimogatása után megkötözve a szentély közepére tette a kis állatot, majd meggyújtotta.
A szerencsétlen állat fájdalmas haláltusába kezdett, míg Armand Nekro tekintetét egy mélyedésre irányította, mely a padló két járókövének szétválásával keletkezett. A denevér idő közben elhallgatott, s már csak az égett hús és szőr szagát lehetett érezni.
  - Egyedül így lehet kinyitni a szentély ajtaját - magyarázta Armand. - Élve kell elégetni a kupola csúcspontja alatt egy élőlényt. Minél nagyobb testű az áldozat, annál tovább marad nyitva a bejárat. Egy órát kapsz - mondta, miközben újabb denevért vett elő, hogy kinyithassa vele újra a bezáródó csapóajtót.
  - Utána itt hagylak, és holnap éjjel visszatérek érted. De akkor már nem denevérrel fogom kinyitni!
  Nekro beleugrott a sötét mélyedésbe. Arra számított, hogy zuhanni fog, de jócskán megfájdult a talpa, amikor egy méter után váratlanul kemény lépcsőfokra zuhant, s legurult a lépcső aljáig. Koromsötétre számított, ám akár a Dromia negyed temetőjében, itt is olyan látvány fogadta, azzal a különbséggel, hogy a falak mentén, egymás hegyén-hátán koponyák tucatjai meredtek üres tekintettel a szomszédos falhoz rakosgatott bordák és combcsontok halmaira. A mágiával égő öröktűz kísérteties megvilágítást adott nekik. Nekrot ez nem zavarta, inkább tetszett neki, mintsem félelmetesnek találta volna.
  Enyhén kanyarodó, elágazás nélküli út vezetett egyre mélyebre, mely érezhetően nagy ívű spirális útvonalat rajzolt le a domb mélye felé.
A folyosó végére érve egy rozsdás vasrács zárta el az utat, padlótól a plafonig. Meglökte az ajtót, hátha az nyitva van, de meg se moccant. Erőlködött, próbálkozott, de csak nem akart engedni. Dühbe gurulva felkapott egy nagyobb követ, melyet először koponyának nézett, és teljes erőből nekivágta a zárnak, amihez nem volt meg a kulcs. Az ajtó kitárult, ahogy a kő nekicsapódott a beragadt zárnak és széttörte a rozsdaette zárszerkezetet.
  Végre tovább mehetett, azonban egy olyan terembe ért, ahol legalább száz, vagy még annál is több síremlék volt, szépen, szabályosan egymás mellett elrendezve, térdig érő vízben.

"Hosszú éjszakának nézek elébe" - gondolta egyre mérgesebben, és nekiállt keresni egy olyan helyet, ahová a könyvet tehették.