|
8. Diana, a boszorkány
Aletta 2011.08.04. 22:06
A lovaglás nagyon nehezen ment Alettának, de lassan kezdett belejönni. Leo mindenben készségesen segített, mindent elmagyarázott, és válaszolt az összes kérdésére a lovakkal és a lovaglással kapcsolatban. Aletta egy kicsit félt, mikor felült a lóra, de hamar ellazult, s utána már javában élvezte a lovaglást. Leo megmosolyogta néha ügyetlenségét, de nem tett megjegyzéseket, hiszen Aletta még csak kezdő volt. Így telt el egy óra, s már közeledett a nappal. León látszott, hogy most már szeretne bemenni az istállóba, mint minden ember, s Aletta most egyet értett vele, mert már nagyon elfáradt. Leo segített neki leszállni a lóról az istállóban, de Aletta lábai felmondták a szolgálatot, s összeesett a ló mellett. Leo nyomban ott termett mellette, hogy felállítsa, s segített neki leülni egy padkára.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, s leguggolt vele szemben.
- Persze – bólintott Aletta. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire elgémberedtek a tagjaim. A ló hátán nem éreztem.
- Az első alkalommal mindig így van – mosolygott Leo. – Nagyon ügyes voltál egy kezdőhöz képest. Le vagyok nyűgözve! – kiáltott fel színpadiasan.
- Igazán köszönöm a bókot – vigyorgott Aletta is, majd megpaskolta maga mellett az üres helyet, s jelentőségteljesen Leóra nézett, aki vette a lapot, s leült mellé. – Nem olyan rossz lovagolni, mint elsőre gondoltam. Jó érzés, ahogy a szél belekap a hajamba. Mintha repülnék – mondta Aletta álmodozó hangon.
- Talán tényleg repülsz, csak nem vetted még észre. Lehet, hogy már rég a fellegekben járunk – mutatott felfelé az égre az ablakon keresztül, s közben szomorkás arcot vágott, de Aletta nem vette észre.
- Ha tényleg a fellegekben vagyunk, akkor miért vagyunk még mindig olyan közel a földhöz? – kérdezte mosolyogva, majd ránézett Leóra. – Valami baj van? Olyan furcsán nézel!
- Semmi különös – nyelt egy nagyot, s úgy folytatta. – Hiányzik a családom, a barátaim.
- Nem itt laknak? – csodálkozott Aletta.
- Nem. Nagyon messze innen. Olyan messze, hogy talán csak repülve lehetne eljutni oda, vagy még úgy se – mondta bánatosan, s lehajtotta a fejét. Aletta nem akart tapintatlan lenni, ezért nem kérdezett tovább.
- De azért vannak itt barátaid, nem igaz?
- Csak te – suttogta, Aletta pedig elfordította a fejét, maga sem tudta, miért. – Beszélgessünk inkább valami másról – csapott a térdére, majd hirtelen felállt, s felsegítette Alettát is. – Ha gondolod, tehetnénk még egy próbát a varázsló szobájában.
- Ezt már megbeszéltük – komorodott el Aletta. – Nem akarok kutakodni – tette csípőre a kezét, s szúrósan meredt Leóra.
- Oké-oké – adta meg magát a fiú. – Csak ne nézz így rám! – visszakozott.
- Olyan fura vagy – bökte ki hirtelen Aletta.
- Milyen értelemben? – kérdezte Leo nevetve. – Való igaz, hogy másképp látom a világot, mint mások, és hogy sok hülyeséget csinálok, de szerintem ez azért normális dolog – védekezett.
- Nem úgy értettem – csóválta a fejét Aletta. – Az, ahogyan beszélsz, nagyon hasonlít az enyémre. Olyan szavakat használsz, mint például: oké és extra. Ezek az én világomban elterjedtek – jegyezte meg Aletta, s közben Leo arckifejezését leste, ami egy pillanatra elkomorult, majd hirtelen megint vidám lett.
- Már mondtam neked, hogy csak úgy jönnek az új szavak. Nem tudtam, hogy a te világodban ezeket használják – magyarázkodott, majd kinézett az égre. – Már mindjárt fent áll a Nap. Jobb lesz, ha visszamész a kastélyba.
- Te nem jössz?
- Nekem még van itt egy kis dolgom. Majd találkozunk – integetett a lánynak, aki megfordult, s elindul a kastély felé.
Mire a kapuhoz ért, a Nap már olyan erősen sütött, mint még soha, s Aletta egyre fáradtabban bandukolt előre. Már elérte a kertajtót, s nyúlt a kilincs után, amikor váratlanul kitaszították belülről az ajtót, ami telibe találta Alettát. Hangosan feljajdult, s miközben vérző orrát fogva hátrált, megbotlott egy kőben, s hátraesett. Támadója azonnal hozzá szaladt, s sűrű bocsánatkérések közepette felállította. Aletta jól megnézte magának az illetőt. Egy öregedő férfi, aki egyenruhában feszít.
- Maga kicsoda? – kérdezte Aletta, kissé udvariatlanul. – Még sosem láttam itt.
- Börtönőr vagyok –magyarázta a férfi. – Te meg bizonyára Aletta vagy.
- Igen – bólintott Aletta, majd megtörölte orrát egy zsepivel. Nagy örömére már nem is vérzett. – Történt valami, hogy ennyire siet? – érdeklődött ártatlan arccal.
- Semmi komoly – motyogta. – Csak a városba sietek, meglátogatni a gyerekeimet.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan. Amit csak akarsz – mosolygott rá kedvesen, amitől Aletta bátrabbnak érezte magát.
- Börtönben van még az az álarcos ember, aki engem üldözött? – kérdezte ártatlanul.
- Szóval téged üldözött? – lepődött meg az őr. – Ez különös – vakarta meg a fejét.
- Miért, ha szabad kérdeznem? – nézett rá csodálkozva.
- Mert az álarcos a varázsló embere – jelentette ki, majd hirtelen körbenézett, nem hallja-e senki, amit mond. Aletta lefagyva állt mellette. – Azt rebesgetik a kastélyban, hogy mindenfajta piszkos ügyre használja az álarcost. A király előtt persze mindent titokban tart.
- De hiszen a varázsló jó ember – erősködött Aletta. Úgy érezte, hogy kezd kicsúszni az ág a kezéből, amely még a fán tartja.
- Nem hiszem én azt – mondta mogorván, majd suttogóra fogta a hangját. Aletta közelebb hajolt hozzá. – Bizonyára nem hallottál még a Nagy Varázslóháborúról. Ott kezdődött minden. Én azt mondom, hogy ezt a mágust csak a bosszú hajtja.
- De mi oka lenne rá? – tárta szét a kezét Aletta.
- Ezen a helyen nem jó ilyesmiről beszélgetni. Még elveszítem a fejem. Ha lenyugodott a nap, gyere le a börtönpincébe. Ott kényelmesebben beszélgethetünk.
Aletta csak bólintott, majd útjára engedte a jóembert. Most már ő is kezdett egy kissé gyanakodni a mágusra, de nem akart még semmit sem kijelenteni. Úgy döntött, hogy kivesz a könyvtárból két könyvet, s felmegy a varázsló szobájába olvasni, s közben nyitva tartja a szemét. Lassan caplatott felfelé a lépcsőkön a könyvtárig. Sokszor álmodozott arról, hogy milyen jó lehet egy kastélyban élni, de már nem így gondolta. Ez a sok lépcső jobban kikészítette az idegeit, mint bármi más. Mikor belépett a könyvtárba, céltudatosan a mágikus könyvek felé vette útját, s találomra lekapott kettőt. Észre sem vette, hogy áll valaki mögötte, s mikor megfordult, beleütközött.
- Leo! – kiáltotta szemrehányóan, amikor felismerte a fiút. – Miért kell mindig megijesztened?
- Nem állt szándékomban. Gondoltam szükséged lenne egy kis segítségre a kutatásban – mondta, s ő is levett két könyvet. – Hova megyünk?
- A varázsló szobájába – jelentett ki Aletta nemes egyszerűséggel, Leo pedig hökkenten nézett rá, alig akarta elhinni. Aletta felnevetett. – Hiszen az a dolgom, hogy ott legyek, nem emlékszel? Micsoda piszkos gondolataid vannak – cukkolta a fiút, akinek lassan kezdett megvilágosodni a helyzet.
- Pedig kezdtem örülni annak, hogy hiszel nekem – mondta, s csalódottan nekitámaszkodott a polcnak.
- Egy kicsit talán hiszek neked – jegyezte meg halkan Aletta, s Leónak a fülét kellett hegyeznie, hogy meghallja. – De még sok dolog nem tiszta a fejemben, és szeretnék megvilágítani minden sötét foltot. Majd az után döntöm el, hogy mit hiszek.
- Ahogy gondolod – húzta meg a vállát, majd elindult, de lassan ment, hogy Aletta tudja vele tartani a lépést. – Már az is elég öröm nekem, hogy egy kicsit kutakodni akarsz.
- Mi vagy te, valami ördög? – mosolygott Aletta, s láthatólag Leónak tetszett a feltételezés, mert hangosan felnevetett.
- Elképzelhető. A kísértéshez nagyon értek. Profi vagyok benne – mondta büszkén, s kihúzta magát. – Itt az ideje, hogy te is kísértésbe ess – suttogta ördögien.
- Még nem tervezem, de ha kedvet kapnék rá, neked szólok legelőször.
Időközben megérkeztek a nagy csigalépcsőhöz, ami a toronyba vezetett. Aletta úgy nézett rá, mintha kínoznák. Utálta ezeket a lépcsőket. Sóhajtott egy nagyot, s elindult. Elszántan vetette vele magát a küzdelembe, minél gyorsabban haladt felfelé, de a lépcsőfokok minden egyes pillanatban egyre meredekebbnek tűntek, s Aletta a felénél már fújtatni kezdett. Nem akarta, hogy ebben a véres küzdelemben a lépcső győzedelmeskedjen, ezért nem adta fel, hanem kaptatott tovább. Leo érdeklődve nézte küzdelmét a lépcsővel, majd mikor látta, hogy már a lány alig bír az erejével, megállította.
- Mi van? – lihegte Aletta kimerülten.
- Fáradt vagy – jelentette ki, majd Aletta kezébe nyomta a könyveit. A lány csodálkozva szorította magához a négy könyvet, s szeme sarkából leste, hogy mire készül Leo.
- Na, ne –nyögte, amikor Leo hirtelen a karjaiba kapta. – Mit csinálsz? Tegyél le! – kiáltotta, s közben kézzel-lábbal hadonászott.
- Nyugodj már meg – csitította Leo. – Élvezni fogod – mondta eszelős vigyorral, ami cseppet sem tetszett a lánynak. Leo starthoz állt, majd visszaszámolt.
- Mégis mire készülsz? – ijedezett Aletta.
- Repülni fogunk – kacagott fel Leo, s kilőtt. Olyan gyorsan futott felfelé a lépcsőfokokon, hogy Aletta azt hitte, tényleg repülnek, azonban hamar elfogta a rosszullét, s inkább becsukta a szemét.
Mikor felértek, Leo lerakta, de gyorsan el is kellett kapnia, annyira megszédült Aletta. Mikor kicsit jobban lett, beljebb merészkedett a varázsló szent templomába, s elfoglalta az íróasztal előtti széket. Leo egy kényelmes puffot választott, ami a kandalló mellett állt, s abba huppant bele. Nem beszélgettek, csak olvastak, de Aletta hamar megunta, s úgy döntött, hogy körbenéz egy kicsit, de előtte még keresnie kellett egy lapot, vagy valamit, amit könyvjelzőnek használhatott. Az asztalon nem volt ilyen, ezért megpróbálkozott a fiókokkal, de azokban sem volt, csak néhány bájitalos fiola és varázskönyvek. Már éppen feladta volna, amikor észrevett még egy fiókot, ami szinte teljesen az asztal alatt helyezkedett el. Fel sem tűnt volna neki, ha nem veri bele a térdét. Gyorsan lehajolt, s megpróbálta kinyitni, de nem sikerült. Bizonyára valamilyen titkot őriz. Talán csak varázslattal lehet kinyitni.
- Leo! – kiáltott át a fiúnak. – Ezt nézd meg!
Leo azonnal odament, s letérdelt az asztal elé, hogy jobban lásson. Húzogatta, rángatta a fiókot, de semmi nem használt. Elővette övéről a kését, s azzal próbálta feszegetni, mind hiába. A fiók nem volt hajlandó feltárni a titkait.
- A fenébe! – káromkodott, s rácsapott az asztalra. – Pedig biztos valami fontos van benne.
- Talán a többi fiókban találunk valamit, ami rávezet arra, hogyan kell kinyitni. Bár lenne rajta kulcslyuk! Egyszerűbb lenne – morfondírozott Aletta, s újra kinyitotta a fiókokat, hátha talál valamit, ami nyomra vezeti őket, de eredménytelen volt minden kísérlete.
- Talán tényleg csak varázsszóval lehet kinyitni – mondta csalódottan Leo.
- Van még időnk kideríteni, de az is lehet, hogy majd valahogy rájövünk – mondta, majd kinézett az ablakon. – Nemsokára lemegy a Nap, és még nem is olvastunk – nyafogott Aletta, s visszahuppant a székére, kinyitotta a könyvet, és már olvasott is tovább. Mikor látta, hogy Leo meg sem mozdul, a helyére hessegette, aki készségesnek mutatkozott, s inkább a könyvekbe temetkezett.
Aletta hiába nem akarta, mégis gyanakodni kezdett a mágusra, s úgy döntött, hogy mindent ki fog deríteni, ha törik, ha szakad. A hazajutást a segítsége nélkül is biztosan meg tudja oldani, hiszen ott lesz Daniel és a Vörös Holdkő. Minél hamarabb megtalálják, annál jobb. Ezen kívül még ott volt Leo is, aki megismerkedésük óta furcsán viselkedik, mintha nem mindig tudná, hogy mikor, mit helyes csinálni, s az Aletta világából való szavakat használ. Valami van a háttérben, valami, ami mindenkit összekapcsol valamilyen módon. Talán a Vörös Holdkő, hiszen azt akarják megtalálni. Egyetlen Kő képes lenne ennyi embert megváltoztatni, s összehozni, mintha maga a Sors lenne, aki valamilyen új műsort akar bemutatni? Aletta megdörzsölte a szemét, majd próbált a könyvére koncentrálni. Ezután még hátra volt egy találkozója a börtönőrrel.
* * * *
Daniel dühösen vágta be a szobája ajtaját, s rávetette magát az ágyára. Tehetetlenségében ide-oda kezdett gurulni, s próbálta lenyugtatni magát. Tudta, hogy Gerald csak jót akar, de már nehezen tudta elviselni, hogy mindenben ő dönt, s nem hallgatja meg, amit Daniel akar. Ha meg is teszi, akkor mindig elhessegeti, és az ellenkezőjét dalolja, ami már teljesen kikészítette az ifjú herceget. Hogy lehet valaki ennyire makacs, dohogott magában. Pedig ő maga is elég makacs volt ám!
A plafont bámulta meredten, s próbálta leállítani száguldó gondolatait, azonban nem sikerült. Csak arra tudott koncentrálni, hogy mihamarabb beszélnie kell a boszorkánnyal, aki talán segít neki. Felpattant az ágyról, s új tervétől felvillanyozva vonult az ajtóhoz, hogy kilessen. Remélhetőleg Gerald még mindig Torival van, gondolta, nem hallok lépéseket, de inkább nem kockáztatnám meg. Gyorsan az ablakhoz szaladt, s olyan erővel nyitotta ki, hogy az egyik szárnya hangosan csapódott a falnak. A fiú megdermedt, s hallgatózott, de senki nem jött ellenőrizni, hogy valami baja lett volna, úgyhogy felugrott az ablakpárkányra, s lenézett. Mivel csak egy emelettel volt feljebb, nem egy nyaktörő ugrás lett volna az eredmény, azonban mikor ugrani akart, történt valami.
Kinyílt a bejárati ajtó, s kilépett rajta két ember. Nem lehetett őket rendesen látni a sötétben, de Daniel biztos volt benne, hogy Tori és Gerald az, hiszen más nem lakott a házban a lakájon kívül. A fiú elkezdett araszolni el az ablaktól, s mikor véget ért a párkány, halkan átugrott a legközelebbi fára, s meglapult a levelek között.
- Mégis hova készülsz, Gerald? – hallotta Tori hangját. – Nem szerencsés ilyenkor kint mászkálni.
- Megkeresem a fiú támadóit, és jól elbeszélgetek velük – roppantgatta az ujjperceit. – Talán ki tudok szedni belőlük egyet, s mást.
- Ez nagyon veszélyes kalandnak hangzik. Talán jobb lenne, ha veled tartanék, barátom – javasolta Tori, de Gerald lehurrogta.
- Neked itt a helyed, és amúgy is jobban örülnék neki, ha rajta tartanád a szemed a fiún. Én nem hiszem, hogy sokáig kibírja a szobájában – morogta, Daniel pedig magában igazat adott neki. – Nagyon makacs tud lenni, ha egyszer valamit a fejébe vett.
- Kicsit olyan, mint te, nem gondolod? – nevetett Tori, de Gerald alighanem szúrósan nézhetett rá, mert rögtön abbahagyta.
- Én nem vagyok olyan felelőtlen, mint ő – védekezett, Daniel pedig majd leesett a fáról mérgében. – Hidd el nekem, hogy nemsokára magánakciót indít, és kell, hogy valaki leállítsa. Azt pedig el ne áruld neki, hogy én hova mentem.
- Jól van, megértettem – adta meg magát Tori, majd elköszönt Geraldtól, s visszament a házba, barátja pedig elindult az úton, s hamarosan beleveszett a sötétségbe.
Daniel még morgott magában egy darabig, majd gyorsan lemászott a fáról. Minden bizonnyal Tori elindult, hogy leellenőrizze, megvan-e még. Célba vette az egyetlen házat, ami mellettük volt, s határozottan a kapuhoz lépett. A kis kapu hangosan csikorgott, mikor kinyitotta, s Daniel megrezzent. Olyan volt, mint a holtak éneke. Egészen az ajtóhoz ment halkan, s bekopogott. Jó pár perc eltelt, mire kinyitották az ajtót a toporgó Daniel előtt. Egy kilencéves forma lányka állt előtte, s elbűvölően rámosolygott, mikor meglátta.
- Na, végre! – kiáltott fel kuncogva. – Azt hittem, már soha nem jössz ide.
Danielnek még csodálkozni sem volt ideje, a pici lány már be is rángatta a házba, s bezárta mögötte az ajtót. Sietősen átvágtak a folyosókon, így Daniel még csak azt sem tudta megfigyelni, hogy milyen házba tévedt. Hirtelen álltak meg egy ajtó előtt, amelyen túl egy játszószoba állt, tele mindenféle gyerekjátékokkal. A kislány leültette az egyik székre, egy nagyobb baba mellé, s kiment a szobából.
Daniel hökkenten nézett utána, majd megpróbálta összegezni, hogy mi is történt vele. Röviden szólva: elrabolta egy kislány, ha lehet ezt mondani arra, hogy mint a pók, szinte beragadta a hálójába, vagyis a házába. Daniel a baba felé fordította fejét, hogy megnézze, kivel is van dolga ennél az asztalnál. Félelmetesnek tűnt a baba arca ilyen közelségből, s úgy volt leültetve a székére, hogy Daniel bármerre hajolt, a szeme mindig követte. A fiút kilelte a hideg, s még jobban felállt a szőr a hátán, amikor kivágódott az ajtó.
A kislány lépett be rajta, teáskészlettel a kezében, amit szép óvatosan elhelyezett az asztalon, majd kiosztotta a csészéket: egyet Danielnek, egyet a babának és egyet magának. Ezután megtöltötte forró, gőzölgő teával, s mosolyogva helyet foglalt ő maga is.
- Megkérdezhetném, hogy mit is csinálunk most? – érdeklődött Daniel.
- Teázunk – felelte egyszerűen a kislány, lábát lógatva.
- Azt látom. Arra lennék kíváncsi, hogy ez után mit fogunk csinálni? Miért mondtad, hogy végre itt vagyok? Vártál rám? Honnan tudtad, hogy jövök? Ismersz engem? – zúdította rá a kérdéseket egyre hangosabban, majd kifújta magát, és inkább ivott a teából. Jó ízű volt.
- Annyi kérdésed van, mint levél a fán – nevetett fel a lány. – A nevem Diana – mutatott magára. – Boszorkány vagyok.
Danielnek leesett az álla. Ilyen kicsi leánykákból is lehet boszorkány? Ez bizony egy furcsa találkozás a javából.
- Ha boszorkány vagy, akkor tudsz nekem segíteni, ugye?
- Amiben csak akarod, hercegem – mosolygott ravaszul. – Azonban mindennek ára van. Tudtam, hogy jönni fogsz, mert jósolni is tudok, ezért előre kigondoltam az árat. Hajlandó vagy elfogadni? – kérdezte.
- Mi lenne az az ár? – kérdezte óvatosan Daniel.
- Azt egyelőre nem mondom meg. Előbb válaszolj, hogy elfogadod-e.
- Ha nem tudom mi az, akkor hogy fogadjam el? – tette fel a kézenfekvő kérdést.
- Netán félsz az ismeretlentől? – provokálta Diana.
- Nem – válaszolt gyorsan Daniel -, de ha van lehetőség arra, hogy megismerjük, akkor én élnék vele.
- Hm… - gondolkodott el a lány. – Csavaros, de akkor is válaszolnod kell, most azonnal. Persze csak ha nagyon sokat jelent neked a tudás, aminek birtokába akarsz jutni.
- Renden van – adta meg magát Daniel. – Elfogadom, bármi legyen is az.
- Tökéletes! – kiáltott fel a lány örömében, majd hirtelen eltorzult az arca, s rémes hangon mondta. – Készülj fel, mert ez rosszabb lesz még a halálnál is.
Daniel nyelt egy nagyot, s le nem vette szemét a lány torz arcáról. Az előbb még egy édes kislány volt, most pedig egy igazi boszorkány. Vajon milyen szörnyűséget talált ki neki?
- Nos? Mi lenne az? – kérdezte vékonyka hangon.
- Játssz velem! – rontott rá hörögve, Daniel pedig félelmében meghátrált, felborítva a székét, s védelmezően maga elé emelte a kezét, amikor eljutott hozzá a két szó. Döbbenten pislantott a boszorkányra, aki újra kislány volt, s aranyos, nyuszikás szemekkel nézett rá, miközben angyalian mosolygott.
– Tessék?! - zavarodott meg Daniel.
- Talán süket vagy? – nyafogott a lány. – Azt mondtam, hogy játssz velem. Régen volt már vendégem, és unatkozom.
- Jó, persze, de nagyon megleptél az előbb – motyogta Daniel, s visszaült a székre.
- A „megleptél” szó eléggé gyenge a helyzet leírására – kuncogott a lány. – Én legalábbis biztos voltam benne, hogy összepisilted magad félelmedben.
- Kizárt dolog – tiltakozott hevesen Daniel. – Ne feltételezz rólam ilyesmit, ha lehet!
- Elnézést kérek, hercegem – hajolt meg színpadiasan, majd elkezdte kipakolni a játékait.
- Bármit játszunk is, haladjunk vele, mert fontos dologról van szó – sürgette a lányt, aki szúrósan nézett rá.
- A lány várhat – jelentette ki, Daniel nagy csodálkozására. – Most pedig kezdjük el a játékot!
Daniel komoly játékra számított egy boszorkánytól, de csalódnia kellett. Boszi vagy nem boszi, ez a lány akkor is csak egy gyerek, semmi több. Lemondóan nézte, ahogy Diana elővesz különböző babákat és macikat, s sorba rakja őket nagyság szerint. Arca vidáman csillogott, mintha soha senki nem játszott volna vele. Daniel arca megenyhült, amikor ez eszébe jutott, s attól fogva megpróbált a játékra koncentrálni.
- Mi a feladat? – kérdezte kíváncsian.
- Ha játszunk, akkor nem feladatot követünk – méltatlankodott Diana. – A babáimnak edzés órája lesz, és te leszel a tanár, rendben?
- Ha ez a kívánságod – vonta meg a vállát, majd felállt bemelegíteni. – De nem hiszem, hogy tudják majd követni, amit én csinálok, hiszen nem tudnak mozogni.
- Ne aggódj, elvégre boszorkány vagyok – mosolygott, majd elmondott egy varázslatot, s a következő pillanatban a babák és a macik életre keltek, s meredten figyelték a fiút. Diana beállt melléjük, s alig várta, hogy elkezdjék az edzést.
- Előbb melegítsünk be – javasolta Daniel, majd elkezdte a gyakorlatokat mutatni, amiket a játékok lelkesen utánoztak, egyedül Dianának esett nehezére. Látszott rajta, hogy még soha nem csinált ilyet.
Daniel mindig egyre nehezebbeket talált ki, s egyre jobban kezdte élvezni a vezető szerepét. Diana egy darabig vidáman utánozta, de hamar elfáradt, s már csak erőlködött, hogy mindent jól csináljon. A játékok aggódva lesték, Daniel szintén, de mikor megkérdezte a lányt, hogy pihenjenek-e egy kicsit, rögtön visszautasította, s már folytatta is a gyakorlatot. Teltek a percek, de Diana nem adta fel, pedig már majdnem összeesett a fáradtságtól. Daniel megelégelte az egyszemélyes szenvedést, s leállította a tornát, nem érdekelte a lány heves tiltakozása.
- Ha még soha nem csináltál ilyet, akkor elsőre nem szabad ilyen sokat mozogni – oktatta ki, majd elküldte fürdeni, s addig összepakolt.
A szomszéd házból hangok szűrődtek át az ablakon keresztül. Úgy tűnik, hogy észrevették eltűnését. Sietnie kell, hogy visszaérjen, mielőtt Gerald megjön, de aggódott is társáért, hiszen nehéz vállalkozásba kezdett. Ugyanúgy nem beszél meg vele semmit, mint Daniel vele. Visszatért Diana, s egy kristálygömböt tartott a kezében. Danielnek ideje sem volt megfigyelni, már le is rakta az asztalra, s leült, majd intett Danielnek, hogy tegyen ugyanígy. A fiú nyomban leült, s jól megnézte a gömböt, ami átlátszó volt, s valamilyen füst kavargott benne.
- Akkor hát szeretnéd megtudni, hogy mit csinál az idegen lány? – kérdezte kertelés nélkül Diana.
- Igen, de honnan tudod? – csodálkozott Daniel. – Még semmit sem mondtam.
- Boszorkány vagyok és jövendőmondó is. Nem volt nehéz kitalálni – rántotta meg a vállát.
- Ez nagyszerű – füttyentett Daniel. – Hol tanultad meg?
- A nagymamámtól, mielőtt meghalt. Mindenféleképpen át akarta adni a tudását, de ezért az itteni emberek nagyon félnek tőlem. Nincsenek barátaim, mindig egyedül voltam – mesélte szomorúan, s Daniel részvétet érzett iránta.
- Nehéz lehet – suttogta. – Főleg egy ilyen kislánynak.
- Most akkor meg akarod tudni, hogy mi van a lánnyal? – kérdezte mérgesen.
- Persze, mindennél jobban – suttogta, s megszorította a széke karfáját.
Diana bólintott, s elkezdte a ráolvasást, miközben a kezeit a gömb fölött mozgatta, s próbált elérni egy olyan transz állapotot, amelyben mindent lát. Egy idő után kifehéredett a szeme, egyúttal a gömbben is fel lehetett fedezni alakokat. Daniel közelebb hajolt, s jobban megfigyelte, mit lát. Aletta volt az, egy lépcső alján, de nem volt egyedül. Világos, hogy a kastélyban volt, s aki mellette állt, az nem volt más, mint Leonard. Daniel megkönnyebbülten sóhajtott. Ha Leo vele van, akkor nem lesz semmi baja a lánynak, gondolta, de mikor meglátta, hogy Leo ölbe kapja, nyomban elöntötte a vér az arcát, s úgy érezte, mindjárt felrobban. Vidáman szaladtak fel a lépcsőn, majd a kép elhomályosult, s Diana is újra látott.
- Megtudtad, amit akartál? – kérdezte, s közben érdeklődve tanulmányozta Daniel arcát.
- Egészségesnek tűnik – morogta kedvetlenül, amin Diana csak mosolyogni tudott.
- Akarod, hogy elmondjam, én mit láttam? – kérdezte, s a fiú bólintott. – A ti varázslótok hazudik a lánynak. Elhitette vele, hogy ő segít neki megkeresni a Vörös Holdkövet, s hazajuttatja. Rólad azt hazudták, hogy meg akartad ölni a királyt, egyszóval gonosz vagy, úgyhogy a lány nem tudja, mit gondoljon, mindenesetre megpróbál bizonyítékokat keresni. Kérdezgeti az embereket. Mindenben segít neki egy fiú, a palotából, s ahogy láttam, remekül elvannak, majdnem mindent együtt csinálnak. Szerintem ebből lesz valami – tette hozzá, csak hogy Danielt cukkolja, aki nem vette a lapot, s ideges lett. – Nagyjából ennyi. A lényeg, hogy biztonságban van, nem bántják.
- Az a hely nem biztonságos. Valahogy el kell hozni onnan – erősködött a fiú. Nem hagyhatja Leo közelében sem.
- Erre semmi szükség – legyintett Diana. – Picit belenéztem a jövőbe is, és hamarosan találkozni fogtok. Nem lesz felhőtlen, de biztos vagyok benne, hogy megoldod a nehézségeket. Remélem, mindent megtudtál, amit akartál.
- Igen – bólintott Daniel. – Talán sokat is – mondta dühösen, s csak arra tudott gondolni, hogy mit csinálhat most Leo és Aletta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
