Az Öröktűz, melynek mélyedései a padlóban helyezkedtek el, folyamatosan melegítetették a térdig érő vizet, ami egy királyi család föld alatti mauzóleumába tört be évszázadokkal ezelőtt.
  A könyvet Nekro először a magasabban fekvő helyeken kereste, de nem sok olyan akadt... Végigrohant a sírhelyek közt, ám egyiken sem volt semmi érdemleges. A meleg víz felforrósította a levegőt is, így az egész helység egy hatalmas gőzfürdővé változott az - egy eredetileg mauzóleumnak kialakított - mészkőbarlangban, ami a saras temető alatt helyezkedett el. Nekro nekivetkőzött, s egy szál nadrágban ment tovább, és nyitogatta ki a sírokat, hogy vajon melyikben lehet a könyv, amit meg kéne szereznie. Hiába mondta neki Amdusias, hogy semmisítse meg, őt igen is érdekelte, mi az a tudás, amit egy vámpírúr el akar pusztítani, pláne, ha egy Sötét Elf királyi temetkezési helyen van elrejtve az a valami...
  Nekro rettenetesen izzadt, s kezdett el-elbóbiskolni a fárasztó, fullasztó melegben. Nagy nehezen a harmadik, majd a negyedik sírról is lelökte a fedlapot, de öreg csontokon, régi ruhafoszlányokon és forró vízen kívül nem talált semmit. Nem is keltette fel figyelmét az sem, amikor egy gyémántokból kirakott nyakláncot fedezett fel az egyik holttesten. Egyszerűen nem érdekelte.
"Amúgy is csak azt a holtat jó kirabolni, amely még friss, és magam öltem meg." - gondolta. A hatodik után nem bírta tovább, ráfeküdt egy másik fedlapra és elaludt.
  Száraz torokkal, izzadtan ébredt. Patakokban folyt róla a víz, s homályosan látott.

Erőtlennek és esetlennek érezte magát. Lélegezni is alig bírt. Egyetlen porcikáját sem bírta mozdítani. Valahogy emlékképek tódultak a fejébe, főképp az utóbbi időből, és hihetetlen mértékű keserűséget érzett a lelkében. Csalódottságot. Fájdalmat. Mikor Amdusias képe is a lelki szemei elé került, s annak megvető, beképzelt viselkedése, harag kezdett gyűlni a szívében. Gyűlölet, melyet rá akart zúdítani arra, aki elvette tőle Selenét.
"Elvette? Hisz nem vagyunk házasok!" - gondolta, de lelkében a düh csak duplájára növekedett, mikor eszébe jutott a megvető stílus a lány részéről is...
  Elkezdte markolni az átmelegedett márványlapot, és egyre erősebben szorította oda ujjbegyeit. A fájdalom  mellett egy új érzés is munkálkodott ujjai hegyében: úgy bizseregtek, mintha teljes erejükből szívnának valamit. Valami mézédes folyadékot, melyet nem lehet látni, csak érezni. Mintha a márványlapból jönne... Aztán a még régebbi emlékek hatására elszakadt a húr: Nekro velőt rázó ordításban tört ki, amely hatalmas, fülsüketítő robajként visszhangzott a barlangban. Mire abbahagyta, sokkal jobban érezte magát. Felszabadultnak és pihentebbnek.

Lassan felült, s körülnézett. Az ősi mauzóleum hatalmas törmelékkupaccá változott. Az egyedüli épen maradt sír az volt, melyen ő feküdt. Kényelmetlenül érezte magát, így lenézett a lábára. Csizmái rátapadtak, a gyolcs alattuk - melyet azért tekert a lábára, hogy a lábbeli fel ne törje a lábát - kényelmetlenül vizes volt. Levette hát mindenét, mert kényelmesebbnek tűnt anyaszült meztelenül lenni egy ilyen meleg helyen.
Azonban még valamit ki akart próbálni. Akaratával az egyik sír jókora darabját megpróbálta egy kicsit megemelni. A törmelékdarab felrepült egészen a barlang tetejéig, majd ahogy Nekro ijedtében abbahagyta a varázslatot, hatalmas csattanással és csobbanással esett vissza a helyére.
Nekronak hihetetlen jókedve lett, és kacagásban tört ki: újra tudta használni a mágiát.

  Azonban úgy tűnt, elszokott a használatától, annál is inkább, mivel, ahogy látta, beomlott az egyetlen kijárat is, a meleg víz pedig egyre jobban emelkedett.
  Nyilván eltömődött az a kis, keskeny kivezető nyílás, ami megakadályozta, hogy a barlangot teljesen elöntse a víz. Nekro elkezdte a törmelékhalmokat egy nagy kupacba gyűjteni, hogy meglássa, merről áramlik be a víz, de úgy tűnt, mintha csak úgy magától emelkedne, és egyre gyorsabban. Még több törmeléket halmozott a kupacra, mígnem a mauzóleum túlsó végén megjelent egy kisebb örvény. Nekronak eszébe jutott egy kád, amit egy gazdag kereskedő otthonában talált, még mielőtt Selenével találkozott volna. Mikor abból kiengedte a vértől és portól mocskos vizet, ugyanígy megjelent a kád aljában egy kis örvény, mely azt jelezte, hogy kifolyik a víz.
  Odament, s visszakapott erejével minden törmeléket arrébb dobált, kitisztította az elvezetőt, ám nem számított arra, hogy az örvény nem csak a vizet, hanem őt is elviszi. Épp csak meg tudott kapaszkodni a vájat szélében, és görcsösen ragaszkodott hozzá, hogy bizony nem engedi el!
Nem tudta megállapítani, hogy mennyi ideig kellett ott lógnia, de a víz ereje lassan engedett, s már biztonságosan elengedhette a vízelvezető szélét. Hosszú órákkal később már csak egy kis patakocska folyt keresztül az egykori mauzóleumon keresztül.
  Megmenekült, de most sokkal nehezebb lesz megkeresni a könyvet, ha egyáltalán még létezik. A csizmáit, a farkasbőrt és az ingét elvitte az ár, de a nadrágja legalább megmaradt. Odavitte az egyik Öröktűz-vájathoz és szárítgatni kezdte, valamint ő maga is melegedni próbált, mert mióta a "thermálfürdő" elfolyt az elvezető csatornán keresztül, a levegő is hűlni kezdett. A bőrnadrág nagyon nehezen száradt és mire elkészült vele, nagyon kényelmetlen lett, de legalább átmelegedett és megszáradt. Ezután mezítláb indult felfedezőútra, s kutatott abban a reményben, hogy talál valamit, de márványtörmeléken és a régi halottak összezúzott csontjain
kívül nem talált egyebet.
  Kutatás közben eszébe jutott a kérdés, hogy vajon miként töltődhetett fel spirituális energiával? Kövekkel és a földdel próbálkozott már. A vízzel úgyszintén, ami elég emlékezetes leckét adott neki. Talán... a csontok?
Kezébe vett egy csigolyadarabot, és óvatosan, teljes nyugalommal nézegetni kezdte. Nem érzett semmit, ezért kipróbálta a harag erejét. Csontos kezével szétmorzsolta a századok óta málladozó maradványt. Akkor sem érzett semmit.
Mielőtt kijutna innen, meg kell oldania ezt a rejtélyt mindenképp, elvégre ha újra megerőlteti magát, megint elszállhat minden ereje... Nem bízott sem Armandban, sem Amdusiasban, hogy el fogják hinni, mi történt. Bár, egyébként is figyelmeztette Maeostot, de azt elfelejtette neki mondani, hol van a vámpírok búvóhelye.
Úgy érezte, nagy baj lesz Bravelakeben. A felkelőknek most a legkevésbé lenne szükségük egy belső háborúra. Így is kevesen vannak, de ha a menedékvárosból mindenki elmenekül és szétszéled, az emberek hadai a kis csoportokat még könnyebben számolják fel, mészárolják le.
  Való igaz, a háború nem egy személyen múlik, kiváltképp rajta, de most már tartozik valahová. Nem, ő nem elf, de azok mégis úgy bánnak vele, mintha egy lenne közülük. Valamit valamiért. Segíteni akart nekik, elvégre ők is segítettek rajta. És valami még hozzájuk köti őt: a barátság.
  "Barátság" - Ízlelgette még magában a szót, melyért egyszer már kiállt az első mesterével szemben. Bár, az egyikben - akiért kiállt -, csúnyán csalódott. A legrégebbi ismerőse volt valamennyi, számára szimpatikus élőlény közül, mégis benne csalódott a legjobban... Selene Thusandban.
  Mielőtt elkeseredett volna, gyorsan elhessegette komor gondolatait, és ismét egy írásos kötet keresésére fordította azt. Még egy helyen nem nézte! A sír, amin épp feküdt, s épen maradt az energiakitörést követően!
Apró, éles törmelékdarabok sértették fel a talpát, ahogy rohant, de nem törődött velük. Sokkal jobban izgatta a sír rejtélye. Mágiával felkapta a sírfedelet és elhajította.
  Egy félig vízzel megtöltött sírt talált, melyben néhány ruhafoszlány lebegett, az alján pedig öreg csontok lapultak.
Ugyanaz volt a tartalma, mint annak a hat sírnak, melyeket az elájulása előtt, keserves erőfeszítéssel nyitott fel. Belenyúlt és széttúrta a foszlányokat és csontokat. Újra érezte a bizsergést, mely tudatta vele, hogy spirituális energiatartaléka növekszik.
Meglepetésében kikapta a kezét, és odament a csordogáló, föld alatti patakhoz. Oda is belemerítette a kezét, de az - immár hideg - vízben nem érzett semmit. Kíváncsiságból odasétált néhány csontdarabakához, és azok környékét tapogatta le. Újra érezte a töltődést.

Lehetséges lenne? A holtak környéke tölti fel energiatartalékait!
  Nem, még sem. Hanem minden olyan anyag, melyet az elmúlás, a rothadás, a testek bomlása hosszabb ideig megérintett, s azt átitatta. De akkor miért nem működött ez akkor is, mikor a csontokkal játszottak Nothával, a kazamata mélyén? Valami nyilván befolyásolja ezt. Akkor bizonyosodott meg véglegesen erről, mikor megtapogatta a még szerte nem foszlott ruhadarabokat is.
Most már készen áll a harcra, még ha a könyvet nem is találta meg... Bármikor fel tudja tölteni tartalékait, és így most már soha többé nem kell attól tartania, hogy mágikus erő nélkül marad.
  Elkezdte kibontani a kijáratot, mikor érdes, túlvilági hang ütötte meg a fülét:
  - Áh! Szabad vagyok! Megszámlálhatatlan évek múltán, de, szabad!
  - Ki vagy te? - kérezte Nekro pillanatnyi, meglepett habozás után, mivel senkit és semmit nem látott. Kérdése nyomán hatalmas víztömeg emelkedett ki a patakból, és nagyrészt emberi alakot öltött:
  - A nevem Víztömeg, de korokkal ezelőtt egy elf azt mondta rám: vízelementál. Én vagyok Bravelake őrzője, kit születése óta rabságban tartottak, hogy a várost körülölelő tavat irányítsam, mint fegyvert. Sok halat öltem meg tombolásaim során, pedig nekem összhangban kéne lennem az élőlényekkel. Velük együtt úszni, és együtt élni velük. Mondd, idegen: te törted össze a láncaimat?
  - A láncaidat?
  - A sírokat - mutatott a kőtörmelékekre hatalmas karjával. - Minél többen haltak meg a Wizlonn klánból, s temetkeztek ide, annál több ráolvasás került a forrásra, ami megkötötte szellememet. A sírok tetejének felnyitásával pedig, szabad lettem!
  - Én törtem össze, bár nem szándékosan - ismerte be.
  - Ezek szerint köszönettel tartozom neked, szárazföldi lény. Kérlek, fogadd el tőlem eme apró ládikát! Valaha egy mágus dobta a forrás mélyére. Nagyon fájt már tőle a fejem...
  - Köszönöm, Víztömeg, de mi volt az a nagy, meleg vizű tó a sírok körül? - kérdezte Nekro, miközben átvette a kis faládát a tömény vízből álló kézből.
  - Én voltam - sóhajtott Víztömeg. - Ami erőmet össze tudtam szedni, azzal eltorlaszoltam a kivezető nyílást, hogy megtöltsem a barlangot vízzel, s lelökdöshessem a sírfedeleket, de minél jobban eltorlaszoltam a kijáratot, annál lassabb és gyengébb lettem...