AJÁNLOM AZ OLDALT
Darylnek hívnak, ami ugyebár egy unisex név. A magasságommal simán elmehetnék szupermodellnek, a melleim már jó ideje sztrájkolnak a növekedés ellen, továbbá a csípőm és a derekam formailag nem igazán elkülöníthető. Ezt mind figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy én erre a szerepre születtem. Bár kétségeim vannak azzal kapcsolatban, Mrs. McGlone ezen tulajdonságaim miatt tett-e nekem ajánlatot. Nagyon, nagyon erős kétségeim, amelyek felől azonban nincs lehetőségem meggyőződni. Egy részt, mert rögtön az elején megtiltotta nekem a kérdezgetést, másrészt, mert most már késő lenne. Túl messzire mentem, innen nem lenne egyszerű visszatáncolni.
A sérómat még szoknom kell. Van különbség a parókaviselés és a ténylegesen rövidre nyirbált haj érzése között. Nem mintha ragaszkodtam volna ahhoz a kezelhetetlen kócrengeteghez. Ezzel szemben a ruhatáram esetében nem fog drasztikus változásokat előidézni a hirtelen átalakulás. Mondjuk a „Love and Piace” trikóm hiányát bizonyára nehéz lesz kiheverni, de egyszer majd csak sikerül.
Mindig tisztában voltam én a fiús külsőmmel, ám így kurtára vágott frizurával, öltönyben feszítve még magamat is sikerült meglepnem. Immár sokkal biztosabbnak vélem a mai próba pozitív végkimenetelét, melynek köszönhetően hivatalosan felvételt nyerhetek a Prince Művészeti Akadémiára. Kicsit azért tartok tőle, milyen elmebeteg hímegyedek koptathatják ott a padokat, méregdrága cuccokkal felcicomázva, nulla élettapasztalattal. Az igazgatóból ítélve nem lehet valami fényes a helyzet arrafelé. Végül is ahol a dirinek ilyesféle katasztrofális ötletei támadnak, ott biztosan nincs minden rendben.
- Készen állsz? – szólít meg útitársam, Mrs. McGlone. A sötétített ablakú luxusjármű lelassít.
Hiába a férfiruha és a fodrász mesteri munkája, még mindig Daryl Madkins vagyok, a tizenhat éves kamaszlány, egy sokgyerekes, meglehetősen csóró családból. Ellenben, amint kiteszem innen a bőrcipőbe bújtatott lábamat, Daryl Madkinssé válok, egy újgazdag család egyedüli sarjává. Mivel hát annak kell lennem. Ugyanis kétlem, hogy másképp sikerülne meggyőznöm azt a bizonyos pasast, akit az igazgatónő egyszerűen úgy jellemzett: „a parfümje alapján megmondja, milyen alsóneműt visel egy nő”. Amennyiben ez a megtévesztendő illető annyira ért a szebbik nemhez, mint ahogy arról értesültem, akkor szükséges a lehető legjobb formámat hoznom. Ez innentől nem csupán az álmom valóra váltásáról szól. Én bizonyítani akarom – elsősorban magamnak –, hogy igenis képes vagyok tökéletesen alakítani a karaktert.
A pár perccel ezelőtt elhangzó kérdésre egy határozott bólintással válaszolok. A kézfejem ökölbe szorul, a szívem hevesen kezd verni. Egy nagy levegővételt követően, határozottan szállok ki az autóból.
Amint a pulzusom visszaáll alapállapotába, félszemmel felmérem a terepet. A kivilágított szállodába vezető, hatalmas üvegajtókon özönlenek befelé a sármosabbnál sármosabb urak, oldalukon egy-egy csinosabbnál csinosabb hölgy feszít. Az utcára halkan kiszűrődő dallamba vidám kacajok és duruzsoló csevegés vegyül.
- Induljunk! – karol belém Mrs. McGlone. Az előtér padlóján végigkopogó, fekete magassarkúja körülbelül velem egy szintre emeli. A nyakára pár göndör, fekete hajszál omlik alá díszes kontyából. Noha kísérővel az oldalán jelenik meg a társaságban, a férfiak tekintete ennek ellenére ugyanúgy rá terelődik. Mindről süt a palástolhatatlan érdeklődés.
Céltudatosan suhanunk végig a táncoló vagy épp csoportokba rendeződötten trécselő, felsőosztálybeli emberek tömegén. Egy fekete, ezüsttel díszített öltönyt viselő alaknál fékezünk le. A mellettem álló elengedi a karomat és közelebb lépked hozzá. Nadrágzsebembe mélyesztve a mancsaimat, várakozóan meredek rájuk.
- Tyler, ő itt Daryl, akit említettem. Daryl, ő itt Tyler – int könnyed mozdulatokkal irányomba, aztán a magas srác felé. Ezek szerint Tyler a becses neve a személynek, akitől a sikerem függ. Tekintettel jelenlegi férfi mivoltomra nem szentelek különösebb figyelmet a megjelenésének. Őszintén szólva nőként sem tenném.
- Üdv! – A hangomat elmélyítem, ebben nagy segítségemre van a korábban szerzett gyakorlat. Lazán biccentek felé. Előre megfontolt szándékkal nem nyújtok neki kezet, mivel egyik végtagját egy pezsgőspohár, a másikat egy csinos, szőke lány foglalja le.
- Örvendek. – Pár másodpercet vesz igénybe, mire egy alapos végigmérést követően, úgymond beszkennel. A mögüle kikukucskáló, félénk leányzó kifejezetten szimpatikus számomra. Törékeny alkatához láthatóan még törékenyebb lelkivilág párosul.
- Nos, akkor én magatokra hagylak titeket. – Azzal az igazgatónő feltűnően jó hangulatban távozik.
- És a hölgy kicsoda? – szólítom meg mosolyogva Tyler partnerét. Szürkéskék szemeivel meglepetten pislog rám, aztán türkizkék koktélruháját megigazítgatva, előbújik rejtekhelyéről.
- Sandy vagyok, örvendek. – Óvatosan kinyújtja felém a kacsóját, amit megragadva apró puszit lehellek rá. Daryl, az újgazdag csávó, így nyomja.
Sandy arca a zavartól, Tyleré a méregtől pirul ki a másodperc tört része alatt. A nőstényét féltő hímegyed lecsapja az arra haladó pincér tálcájára a félig teli poharát. Két kézzel ragadja magához a lányt. Megengedek magamnak egy apróbb grimaszt. A Tyler által produkált arckifejezés kimondottan nem egy féltékeny barát dühét tükrözi, de nem ám. Amit magam előtt látok az tökéletes példa a szoknyapecér jelzővel illetett ragadozótípus védekező mechanizmusára. Az egyetlen probléma, drága barátom, az én lennék, a bennem túltengő igazságérzetemmel, illetve a te típusod irányába táplált undorommal.
- Kissé erősen szorítod őt, nem gondolod? – Finoman leemelem az egyik karját szinte már fulladozó áldozatáról. A srácnak fogalma sincsen, most akkor ideges legyen-e vagy egyszerűen döbbenjen le.
- Sally, nincs kedved táncolni? – Hiába intézi másnak a felkérést, közben erőteljesen engem fixíroz. Hősiesen állom a tekintetét.
- Sandy – javítom ki a tévedését, mielőtt a megnevezett végleg elsüllyedne szégyene mocsarában. – Ha emlékezetem nem csal, a neve Sandy. – Legalább most annak ég a bőre a képéről, aki kiérdemelte. Tylerrel sem leszünk puszipajtások, ezt egyszer s mindenkorra leszögezhetjük. Rövid ismeretségünk után máris ott tartok, hogy legszívesebben belenyomnám a képét egy szaros pelenkába. Felteszem, nem vagyok ezzel egyedül. A kölcsönös ellenszenvnél nincs szebb a világon.
Egy árva mukkot sem szól. Ez lehet a fülén át elgőzölgött agyvíz mellékhatása, viszont szintén betudható a gondolatban szőtt ábrándoknak, melyekben kétségtelenül én húzom a rövidebbet. Már amennyiben a képzeletében rendelkezem ép testrésszel, amivel azt a bizonyos rövidebbet húzhatom…
- Akkor, ha megbocsájtasz, én kölcsönkérem Sandyt, amíg te megkeresed Sallyt. – Minek ide a cécó? Csuklójánál fogva elrángatom a lányt. Még jó, hogy az a seggfej a nevére sem emlékezett, különben az ügy a végén tovább húzódott volna.
- Nekem vissza kéne mennem… - cincogja határozatlanul a mögöttem kullogó túsz. Szegénykém ne adj Isten az a mazochista típus? Mi másért kívánná vissza azt a férget?
Az a Tyler gyerek szép létszámú háremmel rendelkezik, ahogy elnézem. Perpillanat a leghalványabb elképzelésem sincsen, mi lehet a titka, ellenben egy valamiben biztos vagyok: tudok nála jobb pasi lenni. Ennek jegyében a lehető legcsábosabb mosolyomat halászom elő a tarsolyomból, úgy hajolok közel az aprócska szőkeséghez.
- Bocsánat, amiért elrángattalak. – Bűnbánóan, némi elkeseredettséggel felturbózva a színjátékot, sóhajtok egy nagyot. – De mégis… Nem lehetnék ma este én a herceged?
Kerül, amibe kerül, fel fogom tornázni magam arra a szintre, ahol már egyáltalán nem kell azon filóznom, egy pasi mit tenne a helyemben. Hiába aratok ma elsöprő győzelmet, amíg nem azonosulok teljesen az új énemmel, addig bárkinek feltűnhet, hogy akad egy kis bibi.
Nemsokára beköltözöm egy fiúkkal teletömött kollégiumba. Kapok minimum egy szobatársat, pluszba pár a helyzetemről mit sem sejtő, gyanútlan tanárt, akiknél bizony muszáj lesz elérnem, hogy ugyanolyan gyanútlanok maradjanak. Mit nekem heti négy-öt munkanap vagy egy éjszaka? Kirázom a kisujjamból! Na de két év? Két teljes esztendő egy olyan suliban, melybe a sznob-réteg krémje járatja a kölkeit. Egy lánynak eljátszani a fiút, véleményem szerint, önmagában is elég nagy kihívás. Egy csórónak eljátszani a dúsgazdagot meg aztán tényleg súrolja a lehetetlen határait.
Sajnos a helyzet állásából ítélve semmiképp sincsen hátraarc, muszáj végig csinálnom. Nincs az az Isten, hogy abban a bunkó Mr. Nőcsábászban tudatosult valódi nemem. Ennyit az agyon magasztalt „tehetségéről”…
Tyler
A pezsgőt keserűnek érzem, a lányokat körülöttem idegesítőnek, a zenét túl hangosnak. Mindez annak a kis pondrónak a műve, a nyálas, szappanoperából kiragadott megnyilvánulásaival. Sandy, Sally… Nem édes mindegy?! Volt már mindkettőből! Még nekem sem könnyű ám folyton mindenkinek a kedvére tenni, pedig kimondottan értek hozzá, miként játsszam meg magam. Egyáltalán miért kellett idehoznia annak a hárpiának ezt a vakarcsot?
Feláll a szőr a hátamon, ahányszor meglátom az ÉN csajommal bájologni a táncparketten. Arról nem is beszélve, ezzel a királyfi-szerű aurájával mennyire magára vonja a nők figyelmét. Bámulják, mintha pillanatok kérdése lenne, mikor pottyan ki a szemgolyójuk a helyéről. Kizárólag nekem tűnik fel mennyire messze áll az a srác a férfiastól? Ne szórakozzanak már velem! Hogy lehet egy fiúnak ilyen lányos pofája?!
A lázadás olyan valami, ami nálam nem múló szeszély, hanem konkrét életstílus. A nők mondhatni eszközök a lázadásom teljességének eléréséhez. Gazdag családba születvén az ember egy idő után elkezdi unni a nyugis életet, ezen okból kalandot keres, izgalmakat. A szülők idegeskedése és folytonos reklamálása már csak hab a tortán, egy csöppnyi, mókás ráadás. A pszichológussal valamint az úri kisasszonyokkal rendezett kötelező találkáik gyakorlatilag egyszerű emlékeztetők arra, tulajdonképpen mi elől menekülök. Azért igazán értékelendőek az erőfeszítéseik.
Lényegében tehát semmivel nem lehet kihozni engem a sodromból. Pontosabban egyetlen egy dolog létezik, amelytől a falra tudok mászni: a kis senkiháziak, akik képesek és keresztbe tesznek nekem. Ideje lenne végre mindenkinek megtanulnia, hogy ami az enyém az az enyém, senki másé!
Kinek képzeli ez magát?! Ha ő papírrepülő, akkor én vadászgép vagyok! Egy élet kevés lenne neki felmászni hozzám a ranglétrán. Ennek dacára a kísérőm végül az ő oldalán kötött ki… Semmi értelme!
- Úgy látom, ideges vagy. – Félvállról vetek rá egy neheztelő pillantást.
Mit gondol, vajon kinek a hibájából vagyok ideges?! Rám uszította azt a fajankót, mindenki előtt megszégyenítve engem! Félre értés ne essék, eszem ágában sincsen megsiratni a kedves kis Sandyt. Itt az önbecsülésemen esett csorba a lényeg. Az önérzetem, melybe egy ismeretlen fattyú markolatig döfte az ócska, bolhapiaci bicskáját!
- Csak nem rám vagy mérges? – Ha már ennyire ismer, megkímélhetett volna attól a pöcstől. Én meg naivan azt feltételeztem, egy fontos emberről van szó. Gondoltam, különben miért csapna ekkora felhajtást? Ellenben ez a magát nőnek álcázó tűzokádósárkány csúnyán átejtett. Ezúttal mire megy ki a játék?
Megunva a pia puszta mustrálását, belekortyolok. Még mindig nem elég édes.
- Nem akarsz semmit kérdezni? – Bepördül elém, kitakarva előlem az enyelgő párocskát. Ezzel voltaképp szívességet tesz.
- Mire gondolsz? – Kerülgessük a forrókását, ráérünk. Te sem azért jelentél meg itt, mert annyira lefoglal a munkád. Bár úgy lenne…
- Daryellel kapcsolatban. – Próbálja hozni a nyugodtat. Tudnám, minek erőlködik, mikor tisztán érzem rajta a kíváncsiságot. Mire véljem ezt? A srác bemutatása mögött eleve rejlett egy titokzatos, rosszindulatú szándék?
- Már megint miben ügyködsz, anya? – Gyanakodva kémlelem a reakcióit. Valami itt rohadtul bűzlik…
Korábban ugyancsak beleestem jó anyám állította csapdákba. Mondanom sem kell, nem a legkellemesebb érzés. Az „én a te javadat akarom” indoklás meg köztudottan nem szépíti meg az elkövetett bűnt.
- Mit gondolsz róla? – Na, ja. Mit hittem? Hogy majd válaszolni fog? – Mármint Darylről. – Nem sok jót. De te sem várhatod, hogy ezt az orrodra kössem. Nem-nem. Nem ejtek ki semmi olyat a számon, ami esetleg jól jönne neki.
- Semmit. Hidegen hagy a srác. – Nézzük, ehhez mit szólsz!
Ijesztő… Miért vigyorog úgy, mint aki jól tippelte be a krimi elején a tettest? Melyik részével elégedett? A „semmit”-el vagy a „hidegen hagy”-al?
Mrs. McGlone
Ideje lezárni a mai estét. Ugyan elég egyértelműnek tűnik a teszt végeredménye, azért jobb biztosra menni. Így hát rajtad a sor, drága fiam!
- Mit gondolsz róla? Mármint Darylről. – Megfontolja a feleletet, érzi annak súlyát. Természetesen a valós súlyától eltérő terhet.
- Semmit. Hidegen hagy a srác. – A srác. Ezt akartam hallani! Daryl Madkins: átment.
- Csak ennyit szerettem volna. Otthon találkozunk.
Elvetemült nőszemély vált belőlem. Egy ilyen kezelhetetlen gyerekkel ez elkerülhetetlennek bizonyult. Jézus Krisztusra esküszöm, én mindent megpróbáltam! Ennyire telt tőlem és a gondosan megválogatott, finom módszerektől. Mindig akaraterős, magabiztos nőnek tartottam magamat, de úgy fest Tyler még egy nálam is határozottabb jellemű egyén behatását igényli az észhez téréshez. Cipelhettem én randevúkra jobbnál jobb lányokkal, ide ez kevés, mint tehéntrágyában a virágillat. Az utolsó lehetőség: egy hatalmas pofon a javából. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg bennem, hogy esetleg Miss Madkins hatással lehet a kölyökre. Igen, megbújik az ajánlatom mögött egy ilyesféle önző motiváció. Ellenben, mivel számos ennél jobb okom is akad, annyira azért nem emészt miatta a bűntudat.
A mellettem ülő Daryl indulásunk óta mást sem csinál, elkalandozva vizslatja az éjszakai fényeket. Vagy egyszerűen elmélkedik, vagy ennyire nehéz számára visszarázódni a szerepéből.
Olyan meggyőző alakítás után problémás lehet visszatérni a valóságba. Belátom, minden elvárásomat felülmúlta. Számítottam részéről a feladat gondtalan kivitelezésére, ám a népszerűségi faktora igazán sokkolt. Kisebb áramütésként ért Tyler kísérőjével látni, ráadásul a hölgyek elismerő szavai szintúgy fokozták a döbbenetemet. Lassan már én sem láttam benne többé a lányt.
- Mit mondott az én drága bírám? Elég meggyőző voltam? – Felé fordulok, s egy pillanatra ledermeszt a váratlan visszaváltozás. Én valóban őt hittem fiúnak?
- Igen. Ezzel hivatalosan is megfeleltél a férfiasság próbáján. – Megkönnyebbülten fellélegzik.
Most, a startvonalnál állva, kezd bennem igazán tudatosulni, milyen veszélyes játékot űzök. Darylt nem hibáztathatom, amiért önként és dalolva vállalkozott részt venni benne. Az egyetlen, akit felelősségre lehet vonni, én vagyok. A felnőtt, negyvenéves asszony, rengeteg tapasztalattal és kevés bölcsességgel a háta mögött. S jóllehet egyedül enyém a felelősség, minden más ennek a leányzónak a kezében van. Rajta múlik a játék jó véget ér-e.
Daryl
Egy ilyen nap után valahogy hosszabbnak tűnik a lakásunkig vezető lépcsősor, nehezebbnek lenyomni a kilincset és bonyolultabbnak lehámozni magamról a csukámat.
- Daryl! – fejel hasba Lana abban a szent minutumban, amint felegyenesedem a lábbelimmel folytatott csatából győztesen kikerülve. Az eltúlzott hangerejű nyögésemre a család teljes létszámban kicsődül az előtérbe. Otthon édes otthon… De hogy jutok el a szobámig?
- Kislányom, gratulálunk! – Szüleim eget rengető tapsvihart hoznak létre. A lurkók lelkesen utánozzák őket, holott sanda gyanúm szerint maximum annyi fogalmuk van a gratuláció apropójáról, mint nekem. Azaz semmi.
- Izé… mihez is? – Felelet helyett enyhén kopaszodó faterom előkap a háta mögül egy útlevelet. Bárgyúságom hatására kinyitva készségesen az orrom alá dugja.
- Igen, az útlevelem… De ezt már egy hete megtaláltam. – Ennyire nem kell neki örülni. Kerültek elő régebben eltűnt cuccaink is. Például múlthónapban négy év után végre ráleltem anya elveszett nyakláncára. Valóságos rejtély, mit kereshetett a mélyhűtőben.
- Jaj, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – Anyu a fél arcát beterítő, tejbetök vigyorral kegyetlenül megcsipkedi a jobb pofazacskómat. Elhihetik nekem, ha tisztában lennék azzal, amivel nem vagyok, akkor könnyű szívvel bevallanám, hogy véget vethessek ennek. Valaki világosítson már fel, mire fel a nagy vígság?!
- Tesó, tényleg mész Nagy-Britanniába? – Mikey ötödikes létére is a legokosabb tagja famíliánknak, tehát megalapozott okkal kérdezi ezt az első hallásra abszurd baromságot.
- Már miért mennék?
- Nyugi, nem fognak belehalni, ha elmész. Csak mondd meg nekik nyugodtan, hogy felvettek a Princess Művészeti Akadémiára! – biztat lelkesen apa.
Te szentséges… Mrs. McGlone gyorsabb mint hittem! Máris elintézett mindent?! Még azelőtt, hogy egyáltalán részt vettem volna a férfiasság próbáján?! Akkor az mi a frászkarikára volt jó?
Körbenézek az arcokon. Lana még mindig csücsörítve kapaszkodik a piros váltópulóverembe, Mikey összevont szemöldökökkel analizál. Leo megindul felém, mert ha Lana csimpaszkodik neki ugyancsak muszáj, közben Joey anya szoknyáját ráncigálja kajáért könyörögve. A szülők persze ennél büszkébbek nem lehetnének, távolba révedő tekintettel idézik maguk elé fényes karrierem jövőképeit. Kellene egy tükör, a nélkül harmat gyenge tippem sincsen, milyen pofát vághatok.
Vajon az igazsággal kapcsolatban hasonló véleményen lennének? Izgi lenne, nem? Anyu, apu, skacok, beköltözöm két évre egy fiúkollégiumba! Na, mit szóltok?
Ami a legszomorúbb, hogy valószínűleg ugyanezek lennének a reakciók…
Szép reggelünk van! A madarak csicseregnek, a reggelit sem nekem kellett elkészítenem, az ágyamban aludhattam, a tesóim akár az angyalok. Kellhet ennél több?
Kit hülyítek? Mindennek elmondható a mai reggel, kizárólag szépnek nem.
Abba a megnyugtató elképzelésbe ringattam magamat, miszerint bőven lesz időm lelkileg felkészülni a költözésre. Legalábbis a két hét akkor elegendőnek tűnt. Soknak is. A bőrönd fogantyújával a markomban, a bejárati ajtóval szemezve már egész más a véleményem.
- Csak szünetekben jössz haza? – tudakolja keserű hangon Leo. Megviselt állapotom terhe nélkül a végsőkig meghatnának a legördülő könnycseppek, azonban momentán egy élettelen bólintásnál többre nem telik tőlem. Minden határozottságom tovaillant.
Az egyébként is szűk előtér málló vakolatú, elszíneződött falai apránként közelítenek felém. A szép rendben felsorakoztatott topánkák tangóznak egymással, alattuk a linóleum itt-ott felpúposodik. Ezek már az őrültség jelei lennének? Hamar elkezdődött…
- Ég veletek! – Hatalmas levegőt veszek, a kilincs felé nyúlok. Nem nézhetek vissza! Nem én!
Átlépem a küszöböt. Kakaslépésben araszolok előre, míg meg nem hallom a csapódó hangot.
Sikerülnie kell. Nem… Sikerülni fog! Ez az! Csak tökösen!
