|
6. Öt
Kharex 2011.08.16. 00:42
Nem akart térdre hullani, nem akart meghunyászkodni, nem akarta, hogy még egyszer megalázzák. A kis férgek egyszer már összefogtak, hogy csellel és ármánnyal elkapják őt, bebörtönözzék, minden hatalmától megfosszák. Majdnem sikerült nekik. Csak majdnem, de az az elementáris szégyen, amit akkor érzett, amikor rájött; átverték, felülmúlt minden mást, amit addig tapasztalt. Épp ezért nem akart újra veszíteni: egyenesen rettegett tőle, hogy az az érzés, ami egyszer már befészkelte magát a szívébe azon a sötét, ezerszer átkozott éjszakán, visszatér ismét, és ezúttal el sem múlik, amíg bele nem pusztul.
Ryan Wolf összeszedte minden erejét, felszegte a fejét, és megpróbált újra nekiesni ellenfelének, de lábai rútul elárulták; kifordultak alóla. Térdre hullt. Ismét. Kezei magatehetetlenül hanyatlottak teste mellé, ujjai valami ősi, tudatalatti reflexnek engedelmeskedve kósza, értelmetlen szimbólumokat kezdtek rajzolni a tér macskaköveit borító vérbe. Mert vér az volt bőven.
Az áldozatok elborították az egész teret, sőt, egész Antwerpent. Öregek, életerős férfiak, karon ülő csecsemők, terhes kismamák. A mindet elborító vörös masszában kezekké, szemgolyókká, vérrel teli húszsákokká degradálódtak. Ő ölte meg őket egytől egyig, puszta kézzel. Megmutatta nekik, milyen törékeny az emberi élet, kegyetlen bosszút állt rajtuk, amiért neki is ezen a világon kell senyvednie. Csak aztán megjelent a másik, jóval azelőtt, hogy igazán belelovallhatta volna magát a pusztításba.
A lehetetlenül magas, acélszürke hajú, öltönyös, napszemüveges férfi, aki egészen eddig távolabbról bámulta legyőzött ellenfelét, most odalépett hozzá.
- Szép napot, Wolf! – köszönt a vörös ballonkabátos ellenfelének, mintha csak most látná őt először hosszú idő után.
- Baszd meg magad, Johnson! – vigyorodott el a vámpír, kivillantva szabálytalanul egymásra torlódott hegyes fogait.
- Nem akarod befejezni ezt az egészet? Láthatod, nyertem.
- Lószart! – Ryan elkezdett kacagni, ujjai szinte már őrült tempóban kavargatták a térdei körül a vért. – Hiszen még élek, Johnson. Amíg nem haltam meg, addig le se győztek.
- Dehogynem. Nem pont neked fogok kiselőadást tartani a győzelem definíciójáról, de tudom, hogy van ott belül egy másik Wolf is, méghozzá egy sokkal józanabb, akinek nem tetszik, ha derékig gázol az ártatlanok kiontott vérében.
- Szar ajtón kopogtatsz, Johnson. Az a Wolf most nincs itt. Okosabb ő, mint gondolnád. Ahogy megérezte a vér szagát, egyből átadta a terepet nekem. Megértette, ki az igazi mestere a mészárlásnak!
- Nem lehet ő olyan messze, mint te azt hiszed. Hallod, Wolf? Hozzád akarok beszélni, nem ehhez a pszichopata állathoz, aki csak vendégeskedik a testedben. Minek ölöd az egyszerű halandókat? Tán ők juttattak téged ide? Nem ismered fel, hogy az igazi ellenség az, aki belülről rágja a lelkedet? Nagy erőd van, de miért a sötétség szolgálatába állítod azt?
- Hármat tippelhetsz, Johnson – vigyorodott el újfent a vörös ballonkabátos alak. – De én nem érek rá, hogy végighallgassam a válaszaidat. Ha akarsz valamit, vedd le azt a kurva napszemüveget, és legyen vége az egésznek, ha nem, akkor meg nyugodtan hagyj itt a fenébe, mert máshogy megölni úgyse tudsz.
Mr. Johnson nem mozdult, csak némán meredt az előtte térdelő vámpírra. Látszott rajta, hogy a fejében ádáz tusa dúl. Ryan Wolf azonban úgy ítélte meg, hogy nem kíváncsi a végeredményre.
- Mindegy. Lejárt az időd, Johnson. Félsz, hogy a fajtársaid idedugják a képüket, mi? Félsz, hogy veled is az fog történni, mint ezzel a több tízezer rohadt halandóval. Utálom a gyávákat, Johnson. Ha igazi férfi lennél, már az elején lekaptad volna a napszemüvegedet. De mindegy. Nyertél. Építgesd csak azt a rohadt kis utópiádat, hogy amikor legközelebb visszatérek, legyen mit széttaposnom!
- Nem fogsz visszatérni – jegyezte meg szórakozottan Mr. Johnson. – Az utad ma véget ér.
- Meg a nagy lófaszt! – Ryan befejezte az utolsó mintát is, mire a kiontott vérbe rajzolt szimbólumok felragyogtak, újra nappalt költöztetve Antwerpen éjszakai egére.
Mr. Johnson látta, milyen mágia lépett működésbe, de tenni már nem tudott semmit ellene. Noha felemelte a kezét, hogy egy pofonnal kiszakítsa a vámpírt a szükséges meditációból, tenyere azonban már csak a puszta levegőt szelhette. Ryan Wolf utolsó erejét felhasználva teleportált.
*****
A Pokol. Folyosók, termek, hatalmas szakadékok és sehová sem vezető szűk járatok kiismerhetetlen, feltérképezhetetlen labirintusa, mindez egy saját dimenzióban. Ida kerül minden egyes eltávozott lélek, vallástól, nemtől, kortól függetlenül, hogy aztán innen léphessen a reinkarnáció ösvényére. Régebben persze ez nem így volt; minden vallás kialakította a maga elképzelését arról, mi is jön az élet után, azonban a Sátán túl ambiciózusnak bizonyult ahhoz, hogy a birodalmát megossza bárki mással. A keresztény hitvilág megtestesült gonosza szépen, szisztematikusan megszerezte magának az egész túlvilágot, teljesítménye elismeréseképpen pedig külön dimenziót kapott azoktól, akik az itteni és ottani világokat terelgetik a kozmikus színfalak mögül.
Persze sötét istenségek a mai napig lakták a Pokol ismeretlen vidékeit, de ők leginkább beérték azzal, hogy eltévelyedet lelkeket gyűjtöttek maguk köré, ezeket szektába szervezték, aztán meg egymással háborúztak néhány barlangcsarnokért, meg az ezeket összekötő járatokért. Egymással lényegében azt csináltak, amit akartak, ebbe a Sátán nem igazán szólt bele, viszont ha egyikük volt olyan botor, hogy csak megközelítse a Pokol belső bugyraiba vezető kapuk egyikét, azonnal a halálangyalok seregével találta szembe magát, persze csak azután, hogy túljutott a kapu őrzésére felesküdött szörnyű bestiákon és egyéb torz kreatúrákon.
Erre készült most a kultisták kis csoportja is, akik a varjú vezetésével behatoltak a külső bugyrok egyikébe, és innen haladtak tovább az aranyba mártott csontokkal körülrakott kapu felé. Közvetlen a madár után a komornyik lépkedett, kezében két gitártokkal, őt az úrfi követte, a sor pedig egy vékony, feketeruhás, hosszú, kékre festett hajú lány zárta.
- Jobb lesz, ha innentől kezdve minden gyanús neszre figyeltek – figyelmeztette az elöl repülő szárnyas a nyomában loholókat. – Hamarosan elérjük a kaput, és meg kell küzdenünk az őrzőjével.
- A madárnak igaza van – erősítette meg az elhangzottakat egy vidám, szemtelen férfihang valahonnan, majd a következő pillanatban egy magas, kortalan vonásokkal megáldott, ősz hajú férfi jelent meg közvetlen előttük, aranycirádás páncélban, vállán a Pusztítók jelével, kezében ezüsttel futtatott pengéjű pallosával. – Üdvözletem mindenkinek! Én vagyok Júdás fia, a Vétlen, akinek apja bérelte még ki a helyet a gyilkosok és gégemetszők népes táborában gyalázatos árulásával… Pengémet apám harminc ezüstpénzével vonattam be. Állítólag így sokkal jobban szereti a vért. Kipróbáljátok?
A szemtelen kérdést hallva a komornyik kissé elhúzta a száját, a kék hajú lány felvonta az egyik szemöldökét, az úrfinak pedig azonnal céklavörösre váltott az arca.
- Asszed, kemény vagy? – üvöltött rá a Pusztítóra. – Begyalullak, köcsög, csak várjá' fél percet! Komornyik! Fegyvereket!
Az öreg férfi csak biccentett egyet, majd a magasba tartotta, és egyetlen ujjmozdulattal kinyitotta mindkét gitártokot. Kardok kezdtek el a föld felé esni. Egy katana és két wakizashi, melyek közül az egyiknek a markolatára egy tíz centi hosszú, vastag, szívós bőrszíjat hurkoltak.
Az úrfi csak elmosolyodott, majd eltűnt, hogy a következő pillanatban már a komornyikja előtt álljon. Jobbjában ott villogott a katana, baljában a wakizashi, míg a harmadik kardot a szájában tartotta, ráharapva a bőrszíjra.
- Harmadik sebesség – állapította meg a Pusztító szórakozottan, majd maga elé emelte ezüstös pengéjű pallosát. – Nagyon meggyőző. Gondolom.
- Széjjeltéplek, baszod! – üvöltött rá az úrfi, és már el is tűnt újra, hogy közvetlen a halálangyal előtt jelenjen meg, csapásra emelt karddal.
Az ősz férfi még csak mégsem próbált védekezni, helyette emberfeletti gyorsasággal a feje fölé kapta a pallosát, majd ellenfele felé lépett, készen arra, hogy félbe csapja. Valószínűleg el is érte volna a célját, ha egy ötödik penge nem állja a kardja útját.
- NEM! – mennydörögte egy határozott hang, a majd a következő pillanatban egy másik Pusztító, egy izmos, fekete hajú férfi szétlökte a küzdő feleket. – Mégis mit képzelsz magadról, Júdás fia, a Vétlen? Tudod, hogy a Sátán rám bízta a kapu őrzését, neked pedig csak akkor lenne szabad közbelépned, ha én halott vagyok.
- Csak gondoltam, megkíméllek némi fáradtságtól, és kidobom helyetted a szemetet, Carmor – válaszolt a másik Pusztító kelletlenül. – De nem kell ám megköszönni, hogy helyetted akartam fáradni, sőt, igazad van, rúgj még belém egyet!
- Elég! Lehet, hogy neked egyszerű fáradtság a feladatod teljesítése, de én lovagi becsületszavamat adtam, hogy az utolsó leheletemig védeni fogom ezt a bejáratot. Vagy tán már te is meg akarsz fosztani a becsületemtől, mint azok a banditák Ott? Kaptam egy második esélyt, hogy betartsam a hűbéruramnak tett ígéretemet, és ezúttal nem akarok csúfosan kudarcot vallani!
- Legyen, ahogy akarod – vonta meg a vállát az ősz hajú férfi. – Esküszöm neked, hogy csak akkor teszem el ezt a néhány szerencsétlent láb alól, ha te már nem lélegzel.
- Lekötelezel – biccentett a Pusztító, majd az úrfi felé fordult. – Elnézést a kis közjátékért. Támadj!
A kultista szinte azonnal el is tűnt, hogy legközelebb a másik háta mögött jelenjen meg, számítása azonban most sem vált be: pengéi szikrákat hányva lecsúsztak az arannyal erezett páncélról, ellenben az ellenfele fordulatból pofon ütötte, ujjaival vörös csíkot húzva arcára. Az úrfi nem csak néhány fogát, hanem a szájába szorongatott wakizashit is a földre köpte. Carmor nem várta meg, míg ellenfele összekapja magát, egyből közelebb lépett hozzá, majd lecsapott a fejére. A kultista ugyan kitért, de mellkasát még így is végighasította az éles pallos.
- Bassza meg! – nyögte a fiatal fiú megdöbbenten. – Most haltá' meg, ember!
Újra támadásba lendült, ezúttal azonban alig fejezte be az első csapását, máris a másik oldalába kerülve döfött ismét. Carmor még védte a pengék első rohamát, a második hárításához azonban nem volt elég gyors. A katana megtalálta a páncél illesztéseinél a rést, és mélyre szaladt ellenfele húsába, azonban mire Carmor odakapott, az úrfi már rég a túloldalról indította a következő támadást. Most, hogy már kiismerte ellenfele védelmét, igazán könnyű volt oda szúrnia, ahol nem védte semmi a másik testét.
- Na mi van, köcsög? – kérdezte röhögve a kultista ellenfelétől. – Nem vagy elég gyors?
Meg sem várta a másik válaszát, azonnal támadott újra, de ezúttal már elrontotta. Carmor játszi könnyedséggel kapta el a karját, majd közelebb rántotta magához, egyenesen bele a pallosába. A fiú meglepetten felnyögött, szájából keskeny vérpatakok indultak a föld felé. A Pusztító nem könyörült neki, kirántotta sebéből a fegyvert, majd lefejelte. Az úrfi megingott, végigvágódott a kemény földön, és nem emelte fel többet a kardját.
- Itt a vége – mondta neki Carmor, majd magasba emelte pengéjét, hogy megadja a kegyelemdöfést ellenfelének.
A kék hajú lány hátulról támadt a Pusztítóra: a kezéből előtörő első jégsugár bilincsbe verte a fekete páncélos férfi kezeit, a második pedig a lábát szögezte a járat sziklás talajához.
- Most aztán meglepődté', mi, seggfej? – röhögött fel az úrfi, aki úgy pattant fel a földről, mintha nem az előbb lékelték volna meg a hasát, és már le is csapott a védekezésre képtelen Carmorra.
A katana első csapása mélyen a Pusztító húsába vágott, a wakizashi azonban már sosem érhetett célba, ugyanis az ősz hajú halálangyal pallosa az útját állta. Az úrfi szemei értetlenül elkerekedtek, majd a következő pillanatban már könny szökött beléjük a fájdalomtól, ugyanis az ellenfele kardját borító ezüst nyúlványokat eresztett, és a mellkasába fúródott.
- Én mondtam, hogy apám pénze szereti a vért – jegyezte meg a Pusztító, majd nagy ívben meglendítette a pallosát, hogy az immár egyetlen hosszú, ostorszerű nyúlvánnyá összenőtt ezüst a kék hajú lány vállát is felsebezhesse. – Most pedig készüljetek! Lehet, hogy az én Carmor barátom a nagy lovagi virtusban elfelejtkezett arról, hogy ketten vagytok, de én nem esem majd ebbe a hibába. Az árulás és cselvetés kitalálójának és legnagyobb mesterének a fiát senki sem tudja hátba támadni.
- Azt majd meglátjuk – sziszegte sebesült lány, de még mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Carmor egyetlen iszonytató üvöltéssel lerázta magáról a végtagjait megdermesztő jégréteget.
- Elég – mondta halk, határozott hangon a fekete hajú Pusztító. – Nem haltam meg, még csak súlyos sebet sem kaptam, felesleges hát folytatnod helyettem a küzdelmet!
- Ne már – nyafogott az ősz hajú társa. – Miért van az, hogy te mindig közbelépsz, valahányszor csak szórakoznék egy jót? Na mindegy. Meghagyom neked őket, már csak azért is, mert tudom, ha levágnám bármelyiket is, azonnal depresszióba esnél. Én meg így szeretlek, ilyen életvidám teremtésként.
- A Pokolban senki sem életvidám – jegyezte meg Carmor, aki szemlátomást még csak köszönőviszonyban sem állt az irónia fogalmával, majd újra az ellenfelei felé fordult. – Egészen eddig lovagként küzdöttem, mert azt hittem, ti is betartjátok a párbaj íratlan törvényeit. Tévedtem. Azzal, hogy hátba támadtatok, bebizonyítottátok, hogy nem vagyok méltók arra, hogy becsületes ellenfélként kezeljelek titeket. – Egy pillanatig elhallgatott, majd folytatta, ezúttal azonban már nem a jelenlévőkhöz beszélt, inkább csak úgy a levegőbe. – Sajnálom, hogy ismét megzavarlak, de egyszerűen nincs más választásom. Ébredj, Kerberosz!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
