Daryl


A taxi egy hatalmas téglafalak által közrefogott, díszes vaskapu előtt rak ki. A környék már önmagában valami elképesztő. A hátam mögött sűrű erdőség terpeszkedik, ameddig a szem ellát, előttem ez a monstrum, takarásában modern épületek törnek a magasba, zöldellő fákkal övezve. A vöröses téglafalon néhol futónövények ereszkednek alá. Az összképet egyetlen, több részből összetevődő tényező zavarja: a szélesre tárt bejáraton beözönlő, sznob diáksereg. Hátranyalt frizurák, gondosan vasalt egyenruhák; némelyikük mellett a tipikus, urához a végletekig hű öregedő komornyik, vagy személyi inas. Fene tudja, hogy nevezik őket. Csodálkozásom közepette egy égimeszelő véznaság ütközik belém a járdán. Elnézném neki, hisz véletlenül történt, ám a lenéző, gúnytól csöpögő bocsánatkérése kiveri nálam a biztosítékot. Felkapom a bőröndömet, mintha tollakkal lenne tömve és nem kéne tartanom a sérv veszélyétől. Hosszú, határozott léptekkel becsörtetek. Sikeresen veszem az akadályokat, mindenkit kikerülök, egészen az iménti ficsúrig, akinek sajnálatos módon, teljesen akaratomon kívül, nekiütközöm. Orromat a magasba tartva, felső ajkam egyik felét enyhén felhúzva, odaköpök neki egy bocsit. Daryl Madkins az újgazdag kölyök, könnyebb téged alakítani, mint azt valaha remélni mertem.
Világos színű, bizonyára valami ultra minőségű kőből kirakott út vezet végig a külsőre szinte teljesen egyforma épületek között. Mellettem kétoldalt aránylag nagy területet elfoglaló parkszerűségek virítanak, szépen ápoltan, növényekkel teli. Előkapom nadrágzsebemből a Mrs. McGlone keze munkáját dicsérő – ez esetben inkább azt szidalmazó – térképet. Nekem jobbra a kollégium, vele szemben az iskolaépület a nagyszínpaddal egyetemben, ahol előreláthatólag életem legunalmasabb évnyitóbeszédjét lesz szerencsém, önbizalom-túltengésben szenvedő piperkőcök közé zártan végigszenvedni. Egy hosszú sóhajtás közepette visszasüllyesztem a helyére a papírlapot. Nézzük, kikkel kell megosztanom a magánszférámat két évig!

Évismétlés… Olyan megalázó. Hiába szükséges, ciki és kész. Lassan két hónapja betöltöttem a tizenhatot, erre szenvedhetem végig újra a megterhelő első évet. Mindegy, legkisebb gondom is nagyobb ennél.
A porta üvege mögött egy ősz öregember olvasgatja az újságát unott képpel. Nem messze tőle a szemközti hirdetőtáblát tanulmányozva egész rajnyi hím árasztja magából az émelyítő kölni szagot. Arra az elhatározásra jutok, jobb lesz szájon át venni a levegőt. Mielőtt bevetném magamat a tömegbe, ledobom a csomagomat a fényes járólapra, így két kézzel hessegethetem arrébb az utamba kerülő „legyeket”. Végre a nevek százait felsoroló transzparens közelébe kerülök. Végigfutom az emeletek szerint csoportosított szobabeosztást. Rendszerét tekintve látszólag igyekeztek évfolyamok szerint összeköltöztetni a diákokat. Ez a rendszer egyetlen esetben mond csődöt, természetesen az enyémben. Szemöldök ráncolva kiküzdöm magam a cuccaimig.
- Ráadásul kettő van belőlük! – morgom magamban megindulva a lépcső felé. Mehetnék lifttel, azonban nem lenne előnyös a tüdőmre nézve ezekkel olyan szűk helyen osztozni. Nem hittem volna, hogy a gazdag férfiaknak szintén nincs ízlésük az illatszerek terén. Ennyit a kifinomultságról.
Az első emelet lépcsőfordulójában egy halovány fénysugár hatol keresztül leárnyékolt elmémen. Emlékeim szerint mindössze olyan egy tucatnyi háromszemélyesre berendezett szoba szerepelt a kitűzött beosztáson. Szöget üt a fejembe, miért éppen én? Másodikosok, kettő is. Beilleszkedtek, baráti körük van, ha lehet, még nagyobbra tartják magukat a kezdőknél. Próbára akar tenni, Mrs. McGlone?
A harmadik emeletig nem olyan könnyű felmászni s a bőröndömre szerelt kerekekkel sem vagyok kisegítve. Szerencsére mélyenszántó, felettébb aggasztó gondolataim elterelik figyelmemet fizikai fáradságomról, hát gond nélkül feljutok.
- 305-ös szoba – emlékeztetem magamat. Elindulok az egyik folyosón, egyenesen el a csokiautomata mellett. Meglepő. A felsőbb osztály csokiautomatái ugyanolyanok, mint a mieink, a közembereké. Négy ajtóval arrébb meglelem az én drága lakosztályomat.
- Van bent valaki? – kopogtatok. Elméletileg a felsősök később érkeznek, de jobb most az egyszer biztosra menni. Nem szeretnék kényes helyzetben rájuk nyitni. Állítólag a pénzes kölyköknek furcsa perverzióik szoktak lenni…
Óvatosan hatolok be, akár egy tolvaj a riasztóval felszerelt múzeumba. Nem ér különösebb sokkhatás. Számítottam a szép berendezésre, a nagyképernyős tévére a sarokban, és az egyszemélyesnek kissé széles ágyakra. Szám szerint három, jegyzem meg magamban. Újabb aggodalomra okot adó rejtély kezd bennem motoszkálni. Hova tűnt a srác, akihez a harmadik fekhely tartozott? Talán jobb nem firtatni…
A béke jegyében nem sajátítok ki magamnak semmilyen bútort. Ledobom az ajtó mellé a földre a csomagomat és a térképemet újból elővéve, behatárolom következő úti célomat, a nagyszínpadot.


Ez nem olyan kis emelvényféle, amilyennel a régi sulim rendelkezik. Nem, ez egy komplett színház! Kárpitozott ülésekkel, szülőkkel itt-ott feltöltött lelátókkal. Ezen a színpadon játszani nekem, aki a többiekhez képest parasztgyereknek számítok, maga lenne a csoda. A káprázat elvakít, percekig tudomást sem veszek a környezetemről. Aztán elhúzzák a függönyt. Abban a pillanatban, amint meglátom az ismert, beszédtartáshoz használatos faállványt, elkap az álmosság. Ásítok egyet. Többet előre sem nézek, helyette nekilátok a majompopuláció felmérésének. Rémisztő a gondolat, miszerint közülük bárkivel egy osztályba kerülhetek…
Körültekintően, nehogy az megérezze, a jobboldalamon terpeszkedőre pillantok. Az egyik szemét fekete hajrengeteg takarja, a másikat ugyanilyen színű szemfesték. Ez énekesnek készül, semmi kétség. Én annak a szaknak a közelébe sem megyek. Ahogy az az agyonkoptatott viccben áll: bár hangom van… bár ne hallanád. Kilőhetjük az esetleges osztálytársjelöltek közül. Lássuk! A srác mellette átalakított egyen öltözetben feszít. Divattervezés - nyugtázom. Egyszerűbb nem is lehetne. A másik irányba fordulok. Csillogó szemű, vörösre festett hajú, alacsony muksó szorgalmasan jegyzetel. Japánban nem tanítanak újságírást? Vetül föl bennem az ázsiai fiú vonásait mustrálva.


A beszéd úgy fél-háromnegyed órán át tartott, dunsztom nincs hányan prédikálhattak. Épp időben ért véget, akkor mikor az összes látóhatáron belülre eső alany analizálásával végeztem. Végeredményben össz-vissz öt lehetséges jelöltet találtam az osztálytársi posztra.
Elernyedt végtagjaimat nyújtóztatom, közben friss oxigénhez juttatom agysejtjeimet. A kollégium vészjóslóan magasodik fölém, az az érzésem támad tőle, mintha maga alá akarna gyűrni. Bosszúsan fejezem be a kellemes tornát. Drága lakótársaim minden bizonnyal megérkeztek, megnézték a kiírást, melyből megtudták, egy kis szecskával osztozhatnak magánterükön és már azt tervezgetik, miképp kergessenek az őrületbe. Egyelőre teljesen alaptalan vádjaimtól felpaprikázottan rohanok fel a szobámig. A futás valamelyest megnyugtat, mint az általában lenni is szokott.
Megigazítom zilált tincseimet és a kopogás mellőzése mellett döntök. Tetszik nekik vagy sem, ezentúl én ugyanúgy itt lakom!
- Szia! – köszön rám nagy vidáman egy rikítóan szőke srác. Hátrahőkölök. Nem a szívélyes köszöntés, sokkal inkább a szőkeség mutatványának hatására. Kézen állva beljebb lépked, aztán egyik mellső végtagját felemelve a padlóról, int nekem, hogy nyugodtan kerüljek beljebb. Nehézkesen nyugalmat erőltetek magamra, nehogy a bárgyú, döbbent, ne adj Isten elismerően csodálkozó ábrázatommal találja magát szembe.
- Hmm… - fixíroz engem érdeklődve. Hátralendíti a lábát, hídba érkezik, onnan egyenesedik fel. Megpördül a tengelye körül, majd közelebb araszol hozzám. Kis híján az arcomba nyomja a sajátját. Nem túl magas, ezért ehhez lehajolnia sem szükséges.
- Mi van? – Igyekszem magamon tartani a flegmaság álarcát, noha kifejezetten idegesít a közelsége. Mit képzel magáról?! Ép elméjű ember nem viselkedik így egy idegennel!
- Úgy nézel ki, mint egy lány. – Leesik az állam. Tátott szájjal nagyokat pislogok rá. Melyik porcikám tűnik neki lányosnak?! Ennek elmentek otthonról…
- Hülye vagy, Davis? Semmi nőies nincs benne, ráadásul nálad is magasabb. Hogy lenne már csaj? – A legszélső ágyon törökülésben olvasgató fiú szavaitól elönt a boldogság. Normálisnak számít, ha lány létemre ettől boldognak érzem magam? Igaz, az eleve nem normális, hogy itt vagyok…
A fekete hajú felpattan, ledobja a könyvet az ablak alatti szekrényre és hátulról átkarolja haverja nyakát. Távolabb húzza tőlem, amiért szerfelett hálás vagyok neki. Egy darabig méreget engem.
- Te! – szólít meg furcsa fénnyel a szemében. – Milyen magas vagy? – Hogy… tessék? Ezek ketten határozottan érdekes módon ismerkednek. Az egyik a képembe mászik, a másik a paramétereimet firtatja. A józan ész azt diktálja, ne álljak le velük vitatkozni, lehetnek akár őrült sorozatgyilkosok is.
- Száznyolcvan centi. – Régebben sosem csodálkoztam ezen a kérdésen, ritkaság az ilyen colos csaj, be kell látni. Azt gondoltam, fiúként nem lesz különösebben feltűnő a termetem.
- Áhá! Három cetivel győztem! – rikkant fel. Egy csöppet meglep a reakciója. Szóval szeret mindenben az első lenni. Sanda gyanúm szerint ebből adódhatnak a jövőben problémáink. Összeakad a bajszunk, ha velem kekeckedik.
- Az előző szobatársunk fél évig bírta, aztán áthelyeztette magát – avat be bizalmasan Davis. Megértem szegénykét. Ide kemény akaratú személy szükségeltetik, pont, mint jómagam. Mialatt azon morfondírozok, miként verem le a fene nagy versenyszellemét, részletekbe menően kielemzem a külső megjelenését. Sötétbarna szemeinek formái végül megerősítik bennem az elképzelésemet: ennek a srácnak ázsiai vér folyik az ereiben. Mi is volt a neve? Biztos vagyok benne, hogy különös gonddal olvastam el mielőtt ingerülten feltrappoltam volna. Davis akármicsoda és... áh, igen, Ian Wackerly. Akkor, a vezetéknevére alapozva anyai ágon. Itt az ideje meglepetést okozni nekik.
- Ian, igaz? – szólítom meg magabiztosan. Még mindig vigyorogva bólint egyet. – Beszélsz koreaiul?
- Izé… ezt miért kérdezed? – reagál először Davis. Egyik szemöldökét felvonva ingázik tekintetével kettőnk között.
- Az anyja miatt. Koreai. – Mondhat bárki bármit, engem nem tévesztenek meg. Néztem koreai doramákat… többet, mint kellett volna. Japán, kínai, koreai. Profin különböztetem meg az ázsiaiakat. Soha meg sem fordult bennem, hogy eme képességemnek valaha hasznát is vehetem majd. Végre egy kellemes meglepetés!
- Ian Wackerly. – Vidáman felém nyújtja a kezét. – Csak nem egy szakértőhöz van szerencsém? – kérdi tréfásan. Fogadom a gesztust és mosolyogva bólintok.
- Daryl Madkins. Mondhatjuk.
- Hogyhogy szakértő? Milyen szakértő? – A harmadik fél teljes tudatlanságában kirekesztve érzi magát a társalgásból. Ian vet véget a kézfogásnak, melyből ismét versenyt szeretett volna csinálni, csakhogy nem számolt a felszín alatt rejtegetett erőtartalékaimmal.
- Döntetlen – dünnyögi nekem. Aranyapám, hitegetheted magad, ameddig kicsi szíved úgy óhajtja, mindketten tudjuk, ki adta fel. Sunyi vigyorral kísérem végig, amint durcásan visszatelepedik eredeti helyére és a sötétkék borítású regény sorai közé veti magát.
- Ja, amúgy engem Davis Hagnernek hívnak. – Mielőtt bármi formálisra sor kerülhetne, átsasszézik a baloldalt sorakozó könyvespolcok melletti, fehér ajtóhoz. – Ez pedig itt a fürdő – enged belátást a helyiségbe. Ráérősen bekullogok. A talpam alatt márványmintás kék, a falakon egyszerű fehér csempe díszeleg. A kád akkora, amiben végre jómagam is kényelmesen elférek, ami nem meglepő, tekintve, hogy a helyiség eleve kétszer tágasabb az otthoni kis barlangunknál.
- A tiéd lesz a vécéhez legközelebbi ágy, noha a szívem fájdul meg, amiért nem nekem szánta a sors, nincs mit tenni. A sorsolás így hozta. – Tanácstalanul nézem végig a hattyúhalálának férfi változatát, Davis előadásában. Azt hiszem, innentől kezdve meg sem próbálom törni magam a viselkedésének megértése végett. Miért vegyek valakit komolyan, aki saját magának sem teszi meg ezt a szívességet?
- Hol a táskám? – kémlelek körbe.
- Bedobtam a középső szekrénybe. – Ian a könyvéből fel sem pillantva, hüvelykujjával a natúr fabútorok sorára mutat, melyek szélétől nem messze található a háromszemélyes kanapé az én értékrendemben házimozinak számító készülékkel.
- Figyelem! – A hirtelen a semmiből felharsogó női hangra látványosan összerezzenek.
- Nyugi, csak a hangosbemondó! – vereget hátba, az eddigi állás szerint, idiótábbik lakótársam.
- Az ebédidő elkezdődött. Az ebédet felszolgáltuk. – Elismétli még kétszer, mielőtt végre abbamaradna a fülsüketítő hirdetés. Meglepetten érzékelem a még mindig a hátamon pihenő tenyeret. Kérdőn, kissé sürgetően fordulok annak tulajdonosa felé.
- Hmm… - Behatóan vizsgálgatni kezdi elemelt mancsát. Maga elé tartja, valami alig látható mikroszkopikus szennyeződést boncolgatva. – A tapintásod is olyan, mint egy lányé. – Néhány másodperc erejéig elsötétül előttem az utóbbi időben amúgy sem éppen verőfényes világ. Úgy határozok: nekem ebből elegem van. Egyszer elnézem, kettőször már nem.
- KI A LÁNYOS?! – üvöltöm fába szorult féreg módjára. Könyököm oldalra lendül, egyenesen a mellettem ácsorgó gyomorszáját veszi célba. Az ütés sikeresen betalál.
Még, hogy a tapintásom olyan, mint egy lányé… Ez a tuskó rosszabb még a többi elkényeztetett aranyifjúnál is. Meg merészeli kérdőjelezni a teljesen egyértelmű férfiasságomat?! Hol jár az esze?

Megtorpanok az előtér közepén, az étkező felé trappolva. Várjunk csak egy percet… Az én megkérdőjelezhetetlen férfiasságom? Örülök, amiért valaki megvéd a nőiesség vádja elől? A legkisebb sértésre agresszióval reagálok? Sikerült! Megcsináltam! Úgy viselkedem, akár egy igazi férfi!
A portától nem messze rövid, úgy öt-hat fokból felépülő lépcsősor vezet le egy méretes, sötét faasztalokkal és székekkel telezsúfolt, ötcsillagos étterem érzetét keltő teremhez. Egyik oldalt hosszú, svédasztal szerű önkiszolgálópult sorakoztatja fel az ismeretlenebbnél ismeretlenebb, ínycsiklandozónak festő fogásokat, átellenben a park szerűségre nyíló padlótól plafonig érő ablakok. Esetleg találóbb lenne üvegfalnak nevezni a jelenséget.
A teret betölti az evőeszközök csörömpölése, amint a drága porcelánnak ütköznek. Rossz elképzelni hány évnyi fizetségébe fájna a szüleimnek itt eltörni egy csészét. A környékbeli koldusoknak bizonyára egy darabig üres lenne a kalapjuk…
Halk, visszafogott csevegések morajlása szolgáltatja a további alapzajt, melyet a hangszóróból szóló nyugtatónak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hegedűnyekergés kísér. Kövezzenek meg, soha nem értettem a komolyzenéhez, s minthogy az sem ért hozzám, kerüljük egymást. Igyekszem higgadtságomat fenntartani. Ha van Isten, nem adnak minden étkezéshez zenei kíséretet. Kegyetlenség lenne azt várni tőlem, hogy ezt napi három alkalommal végigüljem.
- Ez az! Zseni vagy Yuji! - ugrik fel a csávó, aki mögött igyekeztem volna óvatosan eliszkolni. A székét hátra tolva ügyesen eltorlaszolja az utamat, ő maga pedig a hirtelen helyzetváltozásnak köszönhetően elveszíti az egyensúlyát. Egy koboldhoz hasonló szerzet piros buksija ütközik védtelen mellkasomnak. Továbbnyugtatja kobakját leszorított melleimen, úgy emeli felém tekintetét.
- Mit képzelsz… - kezdene engem felelősségre vonni a saját figyelmetlensége miatt. Abból nem eszel kis bolha fing! Egy minden szónál többet sejtető vérszomjas arckifejezést mutatok be neki, melyet kifejezetten a hozzá hasonlóknak fejlesztettem ki hosszas gyakorlás árán. Ijedten visszahuppan az ülésére, sőt még beljebb is húzza magát.
- Köszi – vetem neki oda érzéketlenül. Nem adom meg senkinek az esélyt, hogy gyávának, kedvesnek vagy bármi ilyesminek gondoljon. Amennyiben nem akarok lelepleződni, két dolgot kell elkerülnöm: nem válhatok zaklatás áldozatává, továbbá senkit sem engedhetek magamhoz túl közel.



Yuji


Ez az iskola maga a paradicsom! Tele van tehetséges híresség jelöltekkel. A potenciális alanyokat felsorakoztató listám lassan húsz név felett jár.
A tányéromat arrébb tolva, a körülöttem falatozókat fürkészem, elszántan, fáradhatatlanul. Kis jegyzetfüzetem és tollam az asztalon készenlétben hever. Gyorsan felfirkantom a mellettem ülő Joshua Morris, másodéves, énekszakos tanulóról szerzett legfrissebb információmat: nem eszi meg a sárgarépát! Már most úgy érzem, megérte idejönni. A jövőben, mikor az én drága iskolatáraimból világszerte ismert idolok lesznek, szerény személyem - addigra újságíróként tevékenykedve - érdekes cikkeket hozhat napvilágra gimnáziumi éveikről. Ezután kiválasztom az öt legkeresettebbet közülük és bestsellert alkotok a legféltettebb titkaik, hétköznapi életük momentumainak leleplezésével. Meggazdagszom valamint nélkülözhetetlen tagjává válok a sztárok társasági köreinek. Elvetemült kacajom utat tör magának a felszínre. Nem foglalkozva a megnyilvánulásomat furcsálló diákokkal, elkezdem részletesebben megtervezni jövőmet. Például jó lenne kitalálni az én mesteri életművem címét. Egy olyan cím kell, ami már önmagában képes eladni a könyvet. Valami, ami tartalmazza a lényeget, megfogja a közönséget és kitűnik a többi közül. „Hírességek testközelben”. Nem, nem, ez nagyon elcsépelt, ráadásul mintha hallottam volna már valahol. „A nagyok kis titkai”. Ki venne meg egy irományt, ami mindössze „kis titkokat” árul el? Nem, közel sincs elég megkapó. „Kedvenceink rejtélye”. Könyörgöm, ez egyre bénább. Soha nem lesz belőlem normális író, ha egy címet is nehezemre esik kitalálni. Rossz irányba haladok. Egy rejtélyesebbre van szükségem, ami ugyan sugallja a tartalmat, ám nem leplezi le azonnal. Hogy mikor ránézel a borítóra, azért akard közelebbről megvizsgálni, mert érdekel, mit rejtegethet. Ezenkívül éreztetnie kell a személyességet, tudatnia kell, akikről írok ugyanolyan emberek, mint bárki más. Hm… „Közelebb mint hinnéd”.
- Ez az! Zseni vagy Yuji! – Elragadtatottságomban felpattanok, a széket hátrataszítva. Beleszédülök a nagy lendületbe, nem sok hiányzik, hogy eldőljek az asztal mellett a földön. Ekkor fejem valami a padlónál jóval puhábbnak koppan neki. Felnézek. Mi a frászkarikát lopakodik itt ez az ipse? Még csak azt sem tudom, ki a csuda ő.
- Mit képzelsz… - kezdeném fennhangon kioktatni. A magas, viszonylag vékony fiú, imént még lágy arcvonásai a másodperc tört része alatt a végletekig átformálódnak. Máris kevésbé tűnik kedvesnek és barátságosnak. Valamimért elképzelhetetlen rettegés tölt el, remegve csücsülök vissza a helyemre. Összehúzom magam, a lehető legalázatosabban engedek neki utat.
- Köszi. – Azzal elbattyog a kajás pulthoz. Reszketegen ugyan, de tekintetemet egyenes hátára szegezve végigkísérem mozdulatait. Ez a srác nagyon veszélyes! Hasznos lenne némi infót összekaparni vele kapcsolatban.
Otthagyva az ebédet, füzetecskémet kezembe kapom. Felvágtatva a porta szintjére, egy teljesen új oldalt nyitok: „A veszélyes tekintetű idegen” címszó alatt. Elhúzott szájjal szopogatom a tollam végét, a felfelé vezető lépcső korlátjának támaszkodva. Nem számítottam attól a fiútól ilyen szúrós pillantásra. Színművészeti szak. Igen, ott talán sokra vihetné. Elmélkedésemből egy nyakigláb, fekete hajú alak zökkent ki. Közvetlenül mellettem indul meg a szobák irányába. Érdeklődve fordulok meg egyre emelkedő sziluettjét vizsgálva. Ezt az embert bárhol megismerem! Az egyetlen, akiről már érkezésem előtt tudtam, benne lesz a könyvemben.
Az elsőre páros lábbal ugrom fel, onnantól pedig kettesével véve a lépcsőfokokat eredek a nyomába. A beosztást leszedték, még arra sem adódott lehetőségem, hogy kiderítsem, melyik emeleten találom meg őt. Itt a lehetőség! Mire a harmadikon beérem őt az egyik folyosón, csípőre tett kézzel vár engem.
- Mit akarsz tőlem? – Mély hangja metszően érzelemmentes, talán egy csöppet dühös. Lihegek párat a hajsza emlékére.
- Yuji Shimura, első év, média szak, újságírás – tudatom vele személyazonosságomat. – Feltehetnék pár kérdést? – Karjait összefonja mellkasa előtt, állát a magasba emeli, ebből a pozícióból pillant le rám. A kisebbségi komplexus kezd rajtam elhatalmasodni.
- Nem. – Hát ez tömör felelet s milyen lényegre törő. Igazán magvas. Fel is jegyzem első találkozásunk megörökítésének céljából. Legközelebb a bestsellerem sorai között köszön majd vissza.
- Miért? – Újságírónak és riporternek készülök. Nem fogom a legapróbb ellenállás hatására feladni, főleg mivel a szakmabeliekről köztudott, milyen idegesítően kitartóak képesek lenni. Nem lehetek pont én a kivétel, aki erősíti a szabályt.
- Mert. – Áhá, szóval a „no comment” hozzáállást gyakorolja. Ismerős, ismerős.
- Csak néhány apróságról lenne szó. – Szelíden közelebb araszolok hozzá. Első lépés: legyél levakarhatatlan. Második lépés: legyél még levakarhatatlanabb.
- Ne akarj kihozni a sodromból, kölyök. – Az ábrázata hatására erőteljes döbbenet uralma alá kerülök. Ijesztő, legalábbis annak kéne lenni, vérfagyasztóan ijesztőnek. Mégsem az. A veszélyes tekintetű idegenhez képest semmi. A legkisebb hidegrázást sem eredményezi nálam. A kifejezése hirtelen megváltozik, hitetlenkedés suhan át rajta, aztán teljesen eltorzul a haragtól. Fékevesztett kíváncsiság fog el. Kinek szól ez a mérhetetlen gyűlölet? Megfordulok.
A célpontomnál úgy tíz centivel alacsonyabb fiú lazán leeresztett vállakkal cammog felénk. Fáradtan a hajába túr, miközben lágy, mégis gúnyos mosoly jelenik meg szája szegletében.
- Daryl Madkins – sziszegi a fogai között a mögöttem álló, ezzel végre nevet adva a rejtélyes, veszélyes tekintetű idegenemnek.
- Daryl Madkins – ismétlem meg suttogva. Kis fáziskéséssel lefirkantom a nemrégiben kezdett oldalra a két szót. Daryl közben megáll a szomszédos szoba előtt, vállát az ajtófélfának veti. Pillantása a névtáblára téved.
- Szóval McGlone – konstatálja szárazon. – Ki hitte volna. – Enyhén szólva kívülállónak érzem magam, míg a másik kettő villámokat szórva farkasszemezik. Egyre rejtélyesebb lesz a szememben Daryl. Honnan ismeri az igazgató fiát? És mivel vívta ki nála ezt a mérhetetlen ellenszenvet?



Daryl


A minőségi ételek túlnyomó része befogadhatatlannak bizonyult normál kajákhoz szokott gyomromnak. Minél több időt töltök ezen a helyen, annál csekélyebbnek érzem túlélési esélyeimet. Sóhajtások közepette kullogok a folyosón, kezeimet nadrágzsebembe süllyesztem. Feltűnik a 306-os szoba előtt trécselő emberke, akinek pár lépéssel később beazonosítom kilétét. Mr. Szoknyapecér, aki annyira ért a nőkhöz, hogy meg sem tudja őket különböztetni a férfiaktól. Belül bosszúsan fújtatok, kívül békésen, enyhén lenézően mosolygok. Véka alá rejtem a sokkot, melyet felbukkanása vált ki bennem. Minden a karakteremhez nem illő érzelmet, mélyen eltemetek magamba. Szórakozottan eltűröm a frufrumat.
Az ajtónál megtámasztom magamat vállammal, onnan sandítok fel a szomszédos névtáblára. Minden erőmmel valódi véleményem palására koncentrálok.
- Szóval McGlone. Ki hitte volna – mondom a lehető legsemlegesebb hangnemben. Tyler McGlone, az igazgató kicsi fia. Úgy érzem a paranoiának semmi köze a bennem megfogalmazódó összeesküvés elmélethez. Teljesen jogosan tartok rejtett, baljós ügyletektől.
- Szóval ide jársz – dörmögi meg sem próbálva leplezni utálatát. Elmés megállapítás. Vajon miből jött rá? Úgy döntöttem, én nem leszek az a szószátjárt típust, párszavas megszólalásokra szorítkozom.
- Sandy üdvözletét küldi – viszem be a végső csapást. Valamelyest ezzel próbálom levezetni az idegességemet. Vigyorogva fogadom árulkodó reakcióját, ökölbe szorult kézfejét. Vetek egy érdektelen pillantást a japán srácra, aztán halál nyugisan eltűnök a szemük elől.
Felmérve a terepet, megkönnyebbülten nyugtázom lakótársaim hiányát. Enyém az egész helyiség. Mély levegővételekkel kísérve, elszámolok tízig, miután ez nem válik be, elszámolok húszig. Semmilyen mértékű nyugtató hatást nem eredményez. Nem, nem. Rengeteg feszültség gyűlt fel benne az utóbbi napokban, sőt, hetekben, amit nem voltam képes levezetni, tekintve egy magányos pillanat sem jutott számomra. Elképzelésem sincsen, mikor tombolhattam ki magamat utoljára. Márpedig ez így nem fog menni. Őrjöngés nélkül elveszítem az önuralmamat, vagy ami még rosszabb, elhatalmasodik rajtam az, akit éppen játszom. Semmi esetre sem válhatok véglegesen egy újgazdag pondróvá!
- Elegem van! – sikítom torkom szakadtából. Alighanem vannak elég vastagak a falak egy ilyen helyen. Kicsi az esély a lelepleződésre. – Tyler McGlone?! Az igazgatónő fia?! Ugye most csak szórakoztok velem?! Mi ez az egész eszement baromság?! És mi van itt az emberekkel?! Lányos a külsőm és a tapintásom! Na vajon miért?! Milyen barom tesz ilyen megjegyzéseket?! Két szobatárs! Kettő! Két barom! – Sorjában belerúgok a szekrényekhez közelebbi fekhelyekbe. Lábujjaim majdhogynem lerohadnak a helyükről, de nem érdekel. – Idióták gyülekezete! – Levetem magamat a saját ágyamra, összegyűröm a gondosan elsimított takarót, a párnát meg a falnak vágom. A matracba temetve arcomat a legvulgárisabb szitkokat üvöltöm, melyek elfojtott hümmögéssé tompulnak. Egy kis levegővételnyi szünetet eszközölök. Szemhéjaim felpattannak, amint az ajtó túloldaláról zavaró matatásra leszek figyelmes. Villámgyorsan talpra állok. Ha ezt valaki észreveszi, az imidzsemnek annyi!



Davis


Ki a fene dilizett be ennyire? Felvont szemöldökkel haladok előre. Jobb kezemmel megvakarom a tarkómat, mikor a saját szobámhoz közeledve tisztábban kezdem hallani az üvöltözést. Nem igazán kivehető, mi hagyja el ennek az őrjöngőnek a száját, ám a szöveg minden bizonnyal semmi kedveset nem tartalmaz. Megtorpanok az ajtó előtt, fülemet neki tapasztom.
- Két barom! – zengi a hang, amely ha füleim nem csalnak, egy nőhöz tartozik. Ezt két dörrenés követi. – Idióták gyülekezete! – kiáltja felhergelten. Aztán egy alig észlelhető huppanás, utána még egy. Végül tompa dünnyögések, mintha az illetőt fojtogatnák.
Zavartan tolom magamat arrébb. Elmerengve emésztgetem a hallottakat. Két barom? Idióták gyülekezete? Ki a fene lehet ez a csaj? És ami még fontosabb, mi a büdös francot keres a szobánkban? Lehetséges magyarázatokkal előállva mászkálok fel-alá. Esetleg az a Daryl gyerek becsajozott? Akkor nem lenne értelme a „két idiótának”… Egyébként se lehet ide lányokat felhozni. Akkor az egyik régebbi rajongóm, akit Ian segítségével koptattam le? Abszurd. Közülük senki nem tudna ide bejutni. Feladom!
Lendületesen elkapom a kilincset. Betoppanva a szobába semmi szokatlan nem tűnik fel. Oldalra fordulok és összeakad a tekintetem újdonsült szobatársaméval. A kanapén törökülésben helyezkedik el, a tévé bekapcsolva, éppen egy samponreklámot sugároznak.
- Hello! – köszön rám Madkins.
- Szia… - Értetlenül keresgélem a magyarázatot az iméntire. Darylnek feltűnhet elkalandozottságom, mert újra rám irányítja figyelmét.
- Valami baj van? – tudakolja ártatlanul. Túlzottan ártatlanul, merül fel bennem. Aztán elvetem a képtelen gondolatokat, melyek megrohamozzák elmémet.
- Az előbb… ordibálást hallottam. – Ha bármi köze van az ügyhöz, a reakciójából azonnal rájövök. A bűnösséget nehéz leplezni, szinte lehetetlen. Idegesen előhozakodik majd valami egész hihető magyarázattal, melyet rendesen aláás azzal, hogy túl sok figyelmet szentel az én reagálásomnak. Erre számítok.
- Bocsi, hajlamos vagyok bömböltetni – dönti meg a fejét a televízió irányába. Minden további nélkül visszatér eredeti tevékenységéhez. Egy pillanatra sem vesz tudomást rólam.
Érdekes, szerfelett érdekes. Nem tűnik bűnösnek és éppen ettől lesz annyira különös a helyzet. Tényleg lehetett a tévé, semmivel nem bizonyíthatom az ellenkezőjét. Mégis van egy erőteljes megérzésem, ami azt súgja, ne higgyek neki. Ritkán támadnak ilyesféle intuícióim, ellenben ezen kevés alkalmak közül egyik esetben sem vezettek tévútra.