Víztömeg - amilyen hirtelen megjelent - úgy, el is tűnt. Szabaddá vált, így semmi oka nem volt arra, hogy tovább maradjon Bravelakeben. Végre megismerheti a világot, amelyet évszázadok - netán évezredek - hosszú ideje alatt elzártak előle! Nekro örült a kis ládának, amit kapott a víz-elementáltól, és égett a kíváncsiságtól, hogy kinyithassa, valamint megnézhesse, mi lapul benne. Mert, bizony, zörgött valami abban, tompán és halkan. A ládikát egyébként szépen megmunkált és lelakkozott faanyagból készítették, melyet díszes fémkeret tartott egyben.
 Hősünk először megnézte, melyik lehet az eleje, mert nem volt rajta zár, vagy kulcslyuk. Amikor megtalálta, kinyitnia szépszerével nem ment, így a körmeivel próbálta szétfeszíteni, de hamar rájött, hogy ez így nem fog menni. Következőképp mágiát próbált használni, hogy felhajthassa a fedelet, de valami miatt ez sem működött. Kínjában odavetette a ládikónak:
  - Nyílj már ki, a fenébe is!
  - Ki vagy te, és miért nyíljak ki neked? - hangzott a válasz. Nekro meglepetésében majdnem elejtette, amiért a láda méltatlankodni kezdett:
  - Hé! Nehogy elejts, te lyukas kezű! Lehet, hogy nem sérülök meg egykönnyen, de ez akkor is fáj!
  - Hogy-hogy tudsz beszélni?! - kérdezte a ládát.
  - Engem a nagy mágus, Jernil Grotokh készített, hogy őrizzem azt, amit belém rejtett.
  - Mit rejtett beléd?
  - Az titok. Kérlek, vigyél vissza a gazdámhoz!
  - Soha nem hallottam erről a Jernil Grotokhról.
  - Ne bolondozz velem! Ő a leghíresebb Sötét Elf Mágus egész Bravedevilben!
  - Barvelake városa évtizedek óta romokban hever. Bravedevil rég nem létezik.
  - Nem lehet!
  - De, igen. Egyébként ki dobott a forrásba?
  - A gazdám.
  - És miért akarsz visszamenni hozzá, ha egyszer ő dobott bele?
  - Mert ő a teremtőm. Az ő tulajdona vagyok, és csak az ő keze érintésére nyílhatok ki. Ugyanakkor érzem az igazságot a szavaidban, és ha tényleg romokban van Bravelake, az azt jelenti, hogy a Wizlonn klánnak már egy leszármazottja sincs... Így te vagy az új gazdám.
  - Mégis, mi volt olyan fontos ebben a Wizlonn klánban?
  - Nem tudom. Én csak az őrzésre lettem megteremtve. Az általam őrzött titkokból, talán választ kapsz kérdéseidre.
  - Kinyílnál végre?
  - Hogyne.
  A kis ládikó teteje felemelkedett, s láthatóvá vált az, amire eddig vigyázott: egy vaskos, ősöreg könyv és egy összetekert, lepecsételt pergamen. Először ez utóbbit vette kezelésbe. Feltörte a pecsétet, és megpróbálta elolvasni az írást, amit feltehetőleg ez a Jernil Grotokh vetett a papírra, ki tudja hány évvel ezelőtt. Ám a cikornyás, ívelt betűkből egy mukkot sem értett. Megnézte hát a könyvet, melyben neveket látott, amiket vonalak kötöttek össze egymással.
Az egymás mellett állókat gyakran kettős vonal kötötte össze, amikből függőlegesen lefelé, majd néhol elágazva, más nevek felé mutattak a kicsi nyilak. Egyszer látott már ilyet! Ez egy családfa... A dátumokból ítélve, a legrégebbi név több, mint tízezer éves. A végére lapozott, ahol néhány név vörös színben lüktetett, míg a legtöbb fekete és mozdulatlan volt. A legvégén felfedezett egy nagyon is jól ismert nevet: Selene Thusand. Az ő neve is vörösen lüktetett, ami nyilván azt jelenti, hogy amelyik név feketén, s mozdulatlanul áll a könyvben, annak tulajdonosa meghalt, míg a többi él. Ez utóbbiból nem sok volt. Egy mágiával készített családfát tartott a kezében, ami nyilván, valahogy kapcsolatban állt a benne feltüntetettek életjeleivel.
  - Mondd csak, te láda, milyen idős vagy?
  - Erre nem tudok válaszolni. Én csak őrzésre teremtettem. Előző mesterem azért készített el engem, hogy személyes tárgyait őrizzem meg, bármi áron. Hogy mikor, mit tettek azelőtt belém, nem tudom.
  - Az őrzésen és a beszéden kívül van valami, amihez értesz?
  - Az én létem egyedüli célja az őrzés. Máshoz nem értek.
  Nekro csak bólogatott, de a láda nem mutatta semmi jelét annak, hogy látná a reakcióját, vagy hogy érzékelne bármit is. A dobozka belseje puha, sötét anyaggal volt kibélelve, lágy tapintású, de tartós anyagból volt elkészítve. Talán selyemből. Visszatette a könyvet és a pergament szépen egymás mellé, de mielőtt lezárta volna a tetejét, Nekro úgy gondolta, hogy a biztonság kedvvért magával visz egy keveset abból az anyagból, ami feltölti spirituális energiatartalékait.
Keresett egy jobb állapotban lévő rongydarabot, a közepére tett néhány csontdarabot és egy kis törmeléket, majd egy kis batyut kötött a szerzeményéből. Érezte, hogy a kis csomagból szivárog belé az energia. Elégedetten tette bele a kis ládába ezt is, majd lezárta a fedelet, azonban még mindig úgy érezte, hogy valamit elfelejtett. Valami fontosat... A kard és a tőr!
Visszarohant oda, ahova letette a kardját, de nem találta ott. Tudatával gyorsan ráfókuszált az alakjára, kinézetére, sötét szépségére. Nem bukkant fel sehol sem. Egyre jobban kétségbeesett. Elvitte az ár a kardját! Fegyver nélkül nem mehet a felszínre! A szolgát, Coleridge-t nem tudta rábeszélni egy árulásra, így több, mint valószínűnek tartotta,
hogy meg kell ölnie, amint kimászik innen... Egy hitvány szolga félreállítása csak az egyik akadály, de iránta nem is érzett haragot. Amdusiast azonban mindenképp meg akarta ölni. Nem tetszett neki, hogy Selenét ennyire megváltoztatta, és a tervei veszélyt jelentenek az emberek ellen vívott szabadságharcra is... Ha legalább a tőr meglenne! Állítólag az ezüst súlyosan megsebesíti a vámpírokat, már ha hozzáérnek, akkor is...
Hatalmas szerencséjére talált egy csorba kardot, melynek kisebb-nagyobb darabok hiányoztak a pengéjéből, de épp azokon a részeken tűnt a legélesebbnek és legszélesebbnek. A csillogásából ítélve ezüsttel ötvözött volt egykoron a kard, melynek acél magja kilátszott a törött részeken.
  "Az egyensúlya borzasztó, de legalább brutális sebeket lehet vele ejteni" - gondolta Nekro, majd maga mögött hagyta az egykori mauzóleumot, és végigsétált azokon a folyosókon, amelyeken ide, lejött. A kijáratot enyhe, vörös színű fény világította be, így csak nagyon óvatosan közelítette meg a meglepő jelenséget. Lassan araszolt felfelé a meredek lépcsőn, s felérve kikandikált a bejáratként funkcionáló csapóajtón.
  Vörös ragyogás töltötte be a szentélyt, és ahogy lassan feljebb emelkedett, meglátta, hogy nem csak a környéket, hanem az egész várost, ameddig a szem ellát... A romos temetőben nem látott senkit. Kíváncsiságból felnézett hát az égboltra. A hold világított vörösen, de nem csupán ez volt az egyetlen szokatlan dolog... Az éji vándor valahogy másképp nézett ki, mint általában, a színét is beleértve, és nem látszott egyetlen csillag sem, a bravelakei mágia ellenére sem. Miután körbenézett, lassan elindult a temető kijárata felé, de két-három lépés után megtorpant, mielőtt elhagyhatta volna a szentély kör alaprajzú területét. Hirtelen bukkantak fel, szinte a semmiből. Sötét csuklya mögé rejtették arcukat, de Nekro a vezetőjükre pillantva, érezte, és magában már nyugtázta, hogy kik ezek, mielőtt az kinyitotta volna a száját: vámpírok mind. Méghozzá nagyon sokan...
  Amdusias rámutatott, s izgatott hangon kérdezte:
 - Elpusztítottad a tárgyat, mely megújulásunk útjában áll?
 - Nem - felelte őszintén.
 - Nem?! Hogy-hogy nem?! Azt parancsoltam, pusztítsd el!
 - Miért? Hogy nehogy kiderüljön az igazság?
 - Miféle igazság?! - bömbölt.
 - Hogy te nem vagy nemes! - Blöffölt. Valójában nem nézte végig a családfát tartalmazó kötetet, így csak egy trükköt próbált bevetni annak érdekében, hátha néhányan már így is kételkednek Amdusiasban, és nem vetik rá magukat egyszerre Nekrora. Azonban, ha piszkosul nagy szerencséje van, akár meg is oszthatja a vámpírokat, és belháborút robbant ki közöttük... Páran összedugták a fejüket, és halk sustorgás ütötte fel a fejét szavai hatására, de Amdusias
olyan hangosan, már-már sikítva ordibált, hogy elnyomott minden más hangot:
  - Hazudsz! Hazudsz, te féreg! Híveim, öljétek meg! Ne maradjon belőle semmi!
  A legelvakultabb hívek rögtön ott termettek, hogy végezzenek vele, de Nekro már új szerzeményével várta őket. Az első, aki megtámadta, mellkasát szorongatva terült el a sárban. Nem csupán a brutális, tépett seb fájt neki, hanem az ezüst érintése is, mely úgy égette az áldozatát, mintha tűzforró vasat nyomtak volna hozzá, és vére vastag patakokban ömlött belőle. A nemesfém nem engedte begyógyulni sem a sebet...
   Nekro ledobra a szentély egyik oszlopához a ládát, aki hangosan méltatlankodott a
számára fájdalmas eljárásért. A mágus többi támadója hirtelen eltűnt, s miután azzal a vámpírral  végzett, aki ott maradt, megtudta, miért: az Öreg Temető csatatérré változott, ugyanis befutott az erősítés. Nemsokára csatlakozott hozzá Maeost, és együtt rohantak bele az alattuk tomboló küzdelembe.
  - Reméltem, hogy hagytok nekem párat!
  - Milyen vicces! Azt legalább mondhattad volna, hogy itt várjunk! - kiáltotta Maeost a csapásai közben. - Ha épp nem erre járunk, nem tudtunk volna időben jönni!
  - Hát ez remek!
  A vámpírok egy része hosszú karmait és fogait, míg mások elegáns tőröket és kardokat használtak a csatában. A saját testrészeiket használók nyilván a szolga-kasztba tartozók voltak, míg akik fegyvereket - s mint kiderült - némelyikük páncélt is használt, a nemesség tagjai voltak. Amdusias híveit meglepte ugyan az elf őrjárat hirtelen támadása, de túlerőben voltak. Nekro megeresztett pár tűzgolyót az ellenség sorai felé, azonban túl erősre
sikeredtek és nem akarta sem az elfeket élve megsütni, sem Selenét a harc hevében megölni. Egyre több és több elf terült el holtan a sárban, míg Nekrot, Maeostot és egy maroknyi más katonát be nem kerítettek néhány korhadófélben lévő fejfa közé.
  A csata hevében nyílzápor zúdult a vörös holdfényben, s több vámpír is fájdalmasan üvöltött, kapott a torkához, vagy ahhoz a testrészéhez, ahol a lövedék belemélyedt a testébe. A szorítás enyhült ugyan a bekerítetteken, de pár pillanattal később már ott is termett a következő hullám. A következő sorozat azonban halálosan pontos volt... Nekro füle mellett is elsuhant egy-egy nyílvessző, de ahogy megfordult, látta, hogy ezzel a két lövéssel megmentették az életét. Három szolga is oda lett szegezve a saras talajba.
  A fegyvertelen, azaz szolga-kasztú vámpírok lassan eltűntek a harcmezőről. Részint, mert már halottak voltak, részint, mert elmenekültek, amint lehetőségük adódott rá. Most már az elfek voltak többségben, mert a csatazajra az összes városi őr felfigyelt, és riasztottak minden hadra foghatót. A nemesek azonban keményen tartották magukat, s úgy tűnt, ők halálig harcolnak. Azok a vámpírok, melyeknek életét kioltották, szép lassan sötét színű porrá és füstté váltak, holttesteik helyét csak a több kupacnyi hamu jelölte.
A katonáknak nehéz küzdelem árán sikerült legyűrniük a vámpírokat. A "herceg" bele sem avatkozott a csatába. A legutolsó védvonal mögött rejtőzött, de Nekro észrevette, hogy egy magasabb síremlék ott van közvetlen Amdusias mögött, s csak egy kicsi kell ahhoz, hogy megölje. Elslisszolt, olyan feltűnésmentesen, ahogy csak tudott, felkapaszkodott a sírkőre, majd - tőle szokatlan módon - velőtrázó csatakiáltással vetette magát a vámpírok önjelölt vezetőjére.