Hűvös volt a levegő, amikor Daniel kilépett a házból. Felnézett az égre, s azon gondolkodott, hogy miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie. Miért nem élheti le az életét normálisan? Miért vannak olyan emberek, akik csak a rosszat akarják, s mindenkitől elválasztják? Ahogy magányosan állt a sötétben, eleredt az eső, végigcsorgott az arcán, eláztatta a ruháját, de nem érdekelte. Mintha áramütés érte volna Diana házában. Eddig még nem akarta tudatosan felfogni, hogy mi történik körülötte, de most kénytelen volt. Úgy érezte, mindent elvesznek tőle. Először az anyját, aki még kiskorában halt meg egy betegségben, majd az apját, aki szinte már fel sem ismerte, majd a nevét, a hercegi címét, a királyságát, elvesztette a jegyesét is, most pedig Alettát fogja, ha nem tesz valamit. A világ legszerencsétlenebb emberének érezte magát.

Lassan ballagott vissza a szomszédos házba, szinte magába roskadva. Leo a legjobb barátja volt a kastélyban. Biztos volt benne, hogy nagyon vigyáz Alettára, de ha ez a féltés valami másba fordul át, például szerelembe, akkor már ellenségek lesznek. Bárcsak ismerné Aletta érzéseit! Vajon mit gondol róla, hiszen egyszer találkoztak csupán, s az sem tartott sokáig. Lehet, hogy semmit nem érez. Az nem lehet! – kiáltott fel magában. – Az a találkozás számomra is első volt, mégis megváltoztam, s csak rá tudok gondolni. Biztos vagyok benne, hogy ő ugyanezt érzi. Az a találkozás, hatással volt mindkettőnkre!

Megrázta szőke, víztől csöpögő haját, s megpróbálta elterelni gondolatait, hiszen még maga sem tudta mit is érez pontosan Aletta iránt. Nem ismerik még annyira egymást, hogy ezt meg tudná állapítani. Diana azt mondta, hamarosan találkozhatnak, s most csak ebben a reménysugárban bízott. Mikor a házhoz ért, látta, hogy nyitva van az ajtó. Óvatosan belesett, de senkit nem látott. Bizonyára őt keresik. Gondolt egyet, s inkább bement a szobájába pihenni. Mikor Gerald ágyára tévedt a szeme, akkor ugrott be neki, hogy hűséges társa épp bajba keveri magát. Már indult volna kifelé, hogy megkeresse, amikor megjelent az ajtóban Tori.

- Mégis hova készülsz? – nézett rá szúrósan. – Bekerestem az egész várost utánad.

- Miért nem kukkantottál be a szomszédba? – érdeklődött Daniel.

- Senki nem nyitotta ki az ajtót, ami ritkaság, ezért úgy gondoltam, nincs ott senki – húzta meg a vállát. – Most pedig hova mész?

- Megkeresem Geraldot – jelentette ki, s elindult az ajtó felé, de Tori útját állta. – Engedj elmenni.

- Nem tehetem. Megígértem Geraldnak, hogy nem engedlek utána, és vigyázok rád.

- Nem vagyok már gyerek – ismételte meg megint, de úgy tűnt, ez senkit nem érdekel. – Ha bajban van, akkor nekem is ott kell lennem.

- Szó sem lehet róla. Ne aggódj, minden rendben lesz. Bízz benne! – kérlelte Tori, s Daniel nagy nehezen, de beadta a derekát. – Ha már nem óhajtasz aludni, talán segíthetnél is nekem a kutatásban, s ha gondolod, meghallgatom a problémáidat – kacsintott rá mindent tudóan.

- Miféle problémákat? – próbálta ártatlannak tettetni magát. – Miből gondolod, hogy vannak?

- A korodban már várható – legyintett Tori, s közben megérkeztek a dolgozószobába. Komótosan leültek a földre, magukhoz rántottak pár tekercset, s közben beszélgettek. – Nagyon kíváncsi lennék arra, hogyan ismerkedtetek meg Geralddal. Mindig nagyon zárkózott volt.

- Igen, ezt az oldalát én is ismerem – mosolygott Daniel. – Elég sokáig tartott, mire feloldódott egy kicsit. Mikor kisebb voltam, akkor olyan nyílt volt velem. Mindig segített, ha arra járt, játszott velem, de el kellett mennie egy csatába. Akkoriban hadban álltunk a Kirekesztettekkel. Mikor Gerald visszajött, valahogy más lett, már nem volt olyan vidám, még velem sem. Csak ritkán találkoztunk, s ahogy felnőttem, egyre inkább elhatárolódott, s hercegként kezdett kezelni, pedig addig csak egy kisfiú voltam a szemében. Mégis megmentett a börtönből a saját élete árán is, és elszökött velem. Egész életemben hálás leszek neki – Daniel szomorúan nézett a távolba, s az elmúlt eseményeken töprengett némán, majd megérezte Tori kezét a vállán.

- Reméljük, hogy a végsőkig meg tud majd óvni téged – mondta komoly hangon, majd elengedte a fiút, s zavartan beszélt tovább. – Nem vagyok én a szavak embere, úgyhogy erről ne is beszéljünk tovább – mosolygott. – Ideje visszatérnünk a tekercsek birodalmába.

- Igen – helyeselt Daniel, majd leült a földre, Tori mellé, s nekilátott az olvasásnak.

Nem volt könnyű. Mikor kisebb volt, sokat olvasott, s gyakran megkért egy szolgálót, hogy meséljen neki egy könyvből. Azonban, ahogy növekedett, úgy felejtette el a könyveket, amelyeket annyira szeretett, s most furcsa volt újra olvasni, még ha csak egy tekercs is az. Összeráncolta a homlokát, úgy próbált koncentrálni, de a régi történelmi feljegyzések olyan unalmasak voltak a számára, hogy majdnem bealudt rajtuk, s gyakran Torinak kellett felráznia. Miután megsajnálta a fiút, inkább elküldte lefeküdni, s egyedül folytatta a munkát. Az asztal mellett egy nagy kupacba halmozta azokat az írásokat, amelyeket már átnézett, de hátra volt még egy könyvespolcnyi tekercs. Megtörölte izzadt homlokát, s közben kifelé tekintgetett az ablakon, hátha észreveszi Gerald sziluettjét, de hiába, semmi jele sem volt barátjának, így hát visszatért a munkához, s nagy szorgalommal nézte át az iratokat. Pár óra eltelte után egy ásítás szakította meg a munkát. Észre sem vette, mennyire elálmosodott, s már épp lerakta volna a tekercset, amikor valamin megakadt a szeme. Egyetlen szó volt csupán, s milyen szerencse, hogy pont azt vette észre. Egy csapásra eltűnt az álmossága. Felállt a földről, visszapakolta a tekercseket a helyükre, utat vágva az asztalához. Leült elé, a kezében szorongatott tekercset pedig kiterítette az asztalra, s szájtátva tanulmányozta annak rejtelmeit. Már rohant volna Danielhez, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Nem akarta felébreszteni, s úgy döntött, inkább megvárja Geraldot. Ő úgy is tudja, hogy mi a teendő ebben a helyzetben.

Mikor kicsit lenyugodott, egyetlen gondolat röppent a fejébe. Honnan került ide ez a tekercs? Neki nem volt meg, ez biztos. Senkitől nem vásárolta meg, soha nem is látta, nem is hallott még róla. Rejtély volt a javából. Nem tudott semmilyen értelmes magyarázatot kitalálni erre a jelenségre.

- A válasz a fejedben van, csak el kellene fogadnod – vihogta egy vékony hangocska, s Tori ijedten pördült meg. Az ablakpárkányon egy kislány ült: Diana.

- A frászt hoztad rám – szédelgett Tori, s közben kezét a szívére szorította. – Mit is csodálkozom, mindig ezt csinálod – mondta lemondóan, majd eszébe villant, mit mondott az előbb a lány. – Mire céloztál azzal, hogy tudom a választ?

- Ez nem célzás volt – válaszolta, s közben bemászott az ablakon. – Te is tudod, amit tudnod kell. Hiába akarod letagadni, de a tudás ösztönösen jön nálad, akárcsak nálam. Ez boszorkány képesség.

- De én nem vagyok boszorkány – méltatlankodott Tori, s úgy nézett a lányra, mintha ütődött lenne.

- Ezzel én is tisztában vagyok – morogta. – Ennek ellenére rendelkezel ezzel a képességgel.

- Hogy került hozzám ez a tekercs? – váltott témát, mire Diana megforgatta a szemét.

- A Vörös Holdkő ideküldte – jelentette be. – Valószínűleg a másik Kereső is megtalálta már – motyogta magában.

- Milyen másik Kereső? Hányan keresik? – értetlenkedett.

- Szándékosan nem akarod használni a tudást, amivel megajándékoztak?

- Válaszolj a kérdéseimre, és akkor kapsz süteményt – mondta ravaszul Tori, s Diana sokkal kezesebb lett.

- A Holdkő minden száz évben választ két Keresőt. Az egyiknek innen, a másiknak egy idegen világból kell származnia. Ez egy olyan passzus, amelyet csak azok tudhatnak, akiket megajándékozott a Holdkő a tudással – magyarázta. - Ezek a Keresők kiválasztottak is egyben, akiknek teljesülhet a kívánsága, azonban… csak egy kívánságot terjeszthetnek a Holdkő elé.

- Miért csak egyet? – csodálkozott Tori. – Ez hol igazságos?

- A választ már te is tudod. Nem vagyok hajlandó ebbe mélyebben belemenni – válaszolta szomorúan. Tori mindent tudóan elhallgatott.

- Szerencsétlen fiúnak nagy áldozatot kellesz hoznia – sóhajtotta. Diana csak hallgatott, majd felkapta a fejét, amikor a padló megreccsent a folyosón. Gyorsan kilibbent az ablakon, s távozott az éjszakába. Tori rendezte vonásait, s úgy fogadta a belépőt, aki nem volt más, mint Gerald.

- Drága barátom! – kiáltott fel örömében. – Minden rendben van? Nem esett semmi bajod?

- Nincs semmi gond – mondta, majd ledobta magát egy székbe, s fáradtan nézett barátjára. – Az álarcos a közeli erdőben rejtőzött. A csapata magára hagyta, ki tudja, miért.

- Te pedig kifaggattad? – kérdezte Tori. – Hogy ment?

- Könnyen – vonogatta a vállát. – Már nem igazán érdekelte az egész. Megpróbál elrejtőzni a varázsló elől.

- Jó, de mit mondott? – sürgette barátját Tori.

- Bevallotta, hogy a varázsló áll mindennek a hátterében, ahogyan azt persze már sejtettük. Valamilyen bűbáj alá vonta a királyt, hogy az azt tegye, amit parancsol. Az álarcos csak annyit tudott még mondani, hogy megszállottan keres valamit, de sosem nevezte meg előtte, hogy mi az. Emiatt akarja elkapni a fiút, s tartja magánál a lányt. Ebből csak egyvalamire tudok következtetni.

- A Vörös Holdkövet keresi – bólintott Tori.

- Pontosan. Azonban, hogy mire kell neki, azt nem tudom – csóválta a fejét tanácstalanul. – Még csak sejtésem sincs.
- Talán uralkodni akar – találgatott Tori.

- Ahhoz elég nagy az ereje. Mi szüksége lenne a Kőre?

- Fogalmam sincs – ismerte be.

- A fiúval mi van? – kérdezte hirtelen Gerald.

- Minden rendben van vele. Beszélt a boszorkánnyal – mondta, mire Gerald a fejét fogta.

- Szinte éreztem, hogy magánakcióba kezd.

- Volt kitől tanulnia – mosolygott Tori, de mielőtt Gerald válaszolhatott volna, belépett Daniel. – Máris kialudtad magad?

- Nem hinném, de már nem tudok visszaaludni – motyogta, majd meglátta Geraldot. – Visszajöttél? Miért nem szóltál? Aggódtam – rontott rá társára.

- Nem kell mindent bejelentenem. Nem is érdekelnek a fejlemények?

- Dehogynem. Mesélj!

Gerald nagyvonalakban beszámolt a fiúnak arról, hogy mit látott, mit tapasztalt, majd válaszolt néhány kérdésére, s ezzel befejezte mondandóját. Már ment volna lefeküdni, amikor Tori visszatartotta, s bejelentette, hogy talált egy tekercset a Holdkőről.

- És ezt csak így kell közölni?! – háborodott fel Daniel. – Miért nem mondtad hamarabb?

- Bocsáss meg – szabadkozott Tori.

- Most már mindegy – legyintett Daniel, s szinte pattogott az izgalomtól, hogy mindent megtudjon. – Tehát már tudod, hogy hol van?

- Igen. A tekercsben minden világosan le van írva. A tartózkodási helye, de hangsúlyoznám, a jelenlegi tartózkodási hely, valamint egyéb apró, de annál fontosabb tények.

- Kezdd ez elején! – sürgette Daniel, majd Geraldra nézett, aki szintén alig várta, hogy mindent megtudjon, s végre tehessen valamit. Tori megköszörülte a torkát, majd elővette a rejtélyes tekercset, s hangosan, érthetően olvasni kezdett.

- „A Vörös Holdkő, a Hold legfiatalabb leánya, akit száműzött maga mellől, s leküldte a Földre, hogy szolgálja azt, akit kiválasztott. Minden századik évben, a Vörös Hold eljövetelekor, anyja színe ellőtt kell teljesítenie a kiválasztott kívánságát, s ennek a körnek még több száz évig folytatódnia kell. A Vörös Holdkőt csak a kiválasztottak találhatják meg, s ha eljön az idő, a Vörös Hold ideje, akkor saját maga mutatkozik meg a Kristály-hegyen, a Vörös Sivatag szívében. A Keresők csak együtt járulhatnak a Holdkő színe elé, s csak egy kívánságot terjeszthetnek elé.” – ezen a ponton Tori meglepődött. Az előbb még ezt nem is írta. Az ő csodálkozása azonban nem volt akkora, mint Danielé, akit szinte megbabonázott az írás. Tori folytatta az olvasást, s közben arra lett figyelmes, hogy a sorok átíródtak. – „ Most hozzád szólok, ki engem keresel. Óvatosan járj! A legjobb emberekből is áruló lehet. A veszély már közel van, s bátrabbnak kell lenned, mint valaha. Ha megtalálsz, azt kívánsz, amit csak akarsz, de jól figyelj, mert egyetlen olyan kívánság van, amit nem tudok teljesíteni. „ Ennyi van leírva – mondta Tori, majd összecsavarta a tekercset.

- Csak? – kérdezte megrökönyödve Daniel. – Pedig milyen hosszú egy tekercs!

- Van még rajta írás, de egy teljesen idegen nyelven. Soha nem láttam még ilyet, valószínűleg nem is ránk tartozik.

- Nem értem ezt a figyelmeztetést a végén – csóválta a fejét Daniel. – A másik pedig, hogy miért nem mondta el, mi az a kívánság, amit nem teljesíthet? –kérdezte tanácstalanul, s azt vette észre, hogy Tori szomorúan lehajtja a fejét. – Te tudsz valamit, igaz?

- Áruld el, barátom! – kérlelte Gerald is, aki eddig csendben hallgatott.

- Sajnálom, de nem tehetem – mondta végül. – Ez túl nehéz. Ha megtaláljátok a Követ, akkor majd kiderül. Tényleg sajnálom.
Ezzel Tori távozott a szobából, magára hagyva barátait, akik értetlenül néztek egymásra, de választ nem találtak kérdéseikre.

* * * *

Aletta úgy futott, mintha az élete függött volna tőle. Nemrég tért vissza a varázsló, s a diadalmas vigyor, amit mutatott, cseppet sem tetszett a lánynak. Nem akart vele szemtől szemben találkozni, ezért inkább elszaladt a könyvtárba, s magára zárta az ajtót. Mióta ott motoszkált a fejében, hogy a varázsló talán rossz, már nem is akart vele találkozni, ennek ellenére ki akarta deríteni, hogy honnan fúj a szél, s ehhez ki kell nyitnia azt a fránya fiókot. Ott van még a beszélgetése a börtönőrrel is. Talán abból is ki tud valamit deríteni. Most minden információ jól jöhet.

Leült az egyik asztalhoz, kivételesen könyv nélkül, s várta, mikor érkezik meg Leo. Biztos volt benne, hogy amint megtudja, hogy a varázsló újra itt van, tárgyalni akar majd, vagy pedig meg akar győződni arról, hogy akkor Aletta gyanakszik-e a rá, vagy nem. Nem is kellett sokat várnia, hamarosan nyílt is a könyvtár ajtaja, s berontott rajta az ideges fiú. Amint meglátta a lányt, megnyugodott, majd nagy levegőket vett, s fáradtan lehuppant az Aletta melletti székre.

- Szinte biztos voltam benne, hogy itt leszel – mondta, majd témát váltott. – Visszajött a mágus.

- Igen, láttam – bólintott Aletta, s várta a következő kérdést.

- És most mit tervezel? A fiókot így már nem tudjuk kinyitni. Hogy akarsz meggyőződni arról, hogy az emberünk gonosz?

- Még nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy lesz rá alkalom – reménykedett Aletta. – De nem bánnám, ha végre találnék valami érdemlegeset is ebben a könyvtárban – dohogott halkan. – Hiába ilyen hatalmas, ha nincs benne semmi.

- Majd csak felbukkan valami váratlan – mosolygott, majd kinézett az ablakon, s látta, hogy a Nap újra emelkedik a horizonton. – Jobb lesz, ha megyek – mondta, s közben felállt. – Ha bármi történik, szólj azonnal!

- Persze – bólintott a lány, s még sokáig nézett a fiú után, míg el nem tűnt az ajtó mögött.

Üldögélt még egy darabig, majd nehezen felállt, hogy újabb kutatást indítson. Visszatért a mágikus könyvekhez. Biztos volt benne ugyanis, hogy a rendes könyvek között nem fog semmit sem találni a Holdkőről. Szerencsésnek érezte magát, amiért olyan barátja van, mint Leo, de az volt az igazság, hogy hiányzott neki Daniel, s szeretett volna vele beszélni legalább egyszer, és valami átlagos dologról, hogy elfelejthesse milyen nagy bajban is volt most. Hiányzott neki az édesanyja is, és persze a barátok, akikkel mindent együtt csinál, kivéve ezt a kis kalandot. Könnybe lábadt a szeme, amikor rájuk gondolt, de könnyeit hamar felszárította egy éles, melegséget adó fény, ami az egyik folyosóról jött. Aletta nyomban abba az irányba lépdelt, s a könyvtárnak egy olyan részén találta magát, ahol még eddig nem is járt. Hogy is járhatott volna, amikor mindig csak a mágikus könyvek között fordult meg. Ez azonban itt a természetrajzi, földrajzi részleg volt, s ami a legfurcsább volt, az egyik könyv világított, amelyik a legfelső polcon állt, s Aletta kénytelen volt felmászni érte. Alighogy hozzáért, a fény szertefoszlott, s egy normális könyv feküdt a lány kezében. Gyorsan lemászott az odakészített létrán, s megnézte a címet: „Világunk száz legszebb köve”. Aletta gyorsan felcsapta a tartalomjegyzéknél, s meg is találta, amit keresett. A Vörös Holdkő a könyv közepén foglalt helyet, s lapjai újnak tűntek a könyv többi lapjához képest. Magában olvasni kezdte, s különös adatokra bukkant. Például hogy a Holdkő, a Vörös Hold leánya. Ez eléggé valószerűtlennek hangzott, de hát maga ez a világ is elég valószerűtlen, mégis itt van, létezik. Pontosan le volt írva, hol helyezkedik el a Kő, valamint, hogy csak egy kívánságuk van.

Sokáig töprengett azon, hogy akkor most mit tegyen. Furcsa volt ugyan itt rábukkannia erre a könyvre, de legalább megvolt. Most törheti a fejét azon, hogy elmondja-e a varázslónak, hogy mit tudott meg, vagy inkább tartsa meg magának. Végül úgy döntött, hogy nem köti a mágus orrára. Visszarakta a könyvet a helyére, s közben elmélázott azon a csodás eseményen, hogy a könyv világított. Bizonyára maga a Holdkő akarta megmutatni neki a válaszokat. Mikor a szobájához ért, már várták. Amint meglátta ki az, megijedt, de megpróbált egy angyali mosolyt varázsolni arcára.

- Örülök, hogy végre visszatért! – kiáltotta lelkesen a varázslónak, aki azonnal felé fordította a fejét.

- Azt hittem, hamarabb fogsz üdvözölni – mondta nyersen. – Talán már nem is érdekel, hogy mire jutottam?

- Dehogynem – válaszolt gyorsan a lány. – Kérem, bocsásson meg, de elfoglalt voltam.

- Remélem, a könyvtárból jössz, s jól halad a kutatás – mondta halkan, s szúrósan nézett a lányra, aki hirtelen kicsinek érezte magát.

- Még semmit nem találtam eddig – hazudta. – Szerintem ebben a könyvtárban nem is lesznek adatok.

- Valóban így áll a helyzet, de szerencséd, hogy én találtam információt – jelentette be büszkén, amire Aletta halványan elhúzta a száját. – Induljunk a szobámba! Ott nyugodtabban beszélgethetünk.

Így hát Aletta csendesen követte a varázslót, szentélyébe, s közben megpróbálta kifaggatni, merre járt, de az nem volt hajlandó válaszolni, s Aletta hamar feladta az egészet. Mikor megérkeztek a szobához, bementek, kényelmesen helyet foglaltak az ülőalkalmatosságokon, s a varázsló elmesélte Alettának, honnan szerezte információit.

- Egy igen kedves barátom, aki Csillagfölde határán lakik, volt olyan jó, hogy rákeressen a problémámra, s talált egy igen régi, de annál hasznosabb tekercset, amely adatokat tárol a Vörös Holdkőről. Persze ezek még csak fél adatok, de úgy hiszem, hogyha elmegyünk arra a helyre, amelyet a tekercs ír, ott több mindent megtudunk – magyarázta a lánynak, aki örült annak, hogy a mágus semmit sem tud arról, hol tartózkodik pontosan a Kő.

- Értem. Ezek szerint magával visz? – kérdezte reménykedve.

- Úgy tervezem – bólintott a mágus, majd felállt, s az asztalához sétált.

- Lehetne egy kérésem? – kérdezte óvatosan Aletta, s közben árgus szemekkel követte a mágus minden mozdulatát, amikor titkos fiók körül kezdett el matatni. – Jó ötletnek tartanám, ha Leonardot is magunkkal vinnénk. Még nem tudok olyan biztosan lovagolni, s jól jönne a segítsége.

A varázsló összehúzott szemmel méregette a lányt. Nyílván azt gondolta, hogy valamit terveznek ellene, de aztán megnyugtatta magát, s rábólintott a kérésre. Ezután, Aletta azt látta, hogy a mágus elővesz egy kést az egyik szekrényből, megvágja az ujját, s a kibuggyanó vért egy fiolába felfogja. Egy cseppet öntött a titkos fiókra, ami kinyílt, s ezután elrakta a fiolát a kés mellé a szekrénybe. Aletta kíváncsian szemlélte, amint valamint keres a fiókban, majd úgy tűnt, megtalálta, s bezárta a fiókot.

- Mára nincs több mondanivalóm. Később megbeszéljük utazásunk részleteit –mondta felegyenesedve, s intett a lánynak, hogy elmehet.

Aletta eszébe véste mindazt, amit látott, majd elhagyta a szobát. Úgy döntött, hogy a börtönőrrel később fog találkozni, először elmondja Leónak, hogy velük fog tartani. Lehet, hogy nem fog neki örülni, hiszen ki nem állhatja a varázslót, de volt rá egy kis esély, hogy szívesen jönne. Ebben bízott leginkább.
Leo éppen a lovakat csutakolta. Aletta nem akarta zavarni, ezért csak intett neki egyet, s leült a sarokba. Elnézegette a katonákat, amint ki-be mászkáltak az istállókban, s vigyorogva figyelte, ahogy meglátogatják saját lovaikat, s ételt csempésznek nekik. Miután Leo befejezte a munkát, megtörölte izzadt homlokát, s fáradtan ült le a lány mellé.

- Történt valami? – kérdezte mosolyogva.

- Ami azt illeti, igen. Nem is tudom, hogy elmondjam-e neked – mondta Aletta játékosan.

- Na, ki vele. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság.

- A varázsló behívott magához – mesélte, nem törődve Leo hümmögésével. – Úgy döntött, hogy elvisz magával Holdkövet keresni. Én pedig úgy határoztam, hogy velem tartasz.

- Tessék?! – lepődött meg a fiú. – Engem meg sem kérdezel?

- Gondoltam, szívesen jössz – rántotta meg a vállát. – Tudom, hogy nem bírod a mágust, de jobban érezném magam, ha te is jönnél.

- És mit mondott erre? – kérdezte hanyagul Leo.

- Beleegyezett.

- Hihetetlen. Azok után, amit velem tett, még van képe… ?! – fakadt ki Leo, s felpattant a helyéről.

- Miért, mit tett? – kérdezte kíváncsian.

- Nem akarok róla beszélni – hárította el a kérdést.

- Ahogy akarod. Ha nem akarsz jönni, akkor ne gyere – vágta rá egy kicsit sértődötten.

- Egy szóval nem mondtam, hogy nem megyek, csak nem tetszik az egésznek az íze – morogta.

- Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel. – Lassan megyek, még van egy kis dolgom.

Leo csak bólintott, s útjára engedte a lányt. Hiába egyezett bele Leo is, kicsit rosszul érezte magát amiatt, hogy csak úgy eldöntötte, hogy mi lesz. Végül is, ki ő? Talán elragadták az események, s hirtelen azt hitte, hogy mindenki felett áll. Pedig attól, hogy valamilyen fontos szerepet kapott, még nem kellett volna így viselkednie. Szégyellte magát.

Gyorsan szedte a lábát, nem akarta, hogy bárki meglássa, hova tart. A börtönben még sosem járt, de már látta, hol mennek be az őrök. Kicsit tartott attól, amit látni fog, de nem volt más választása. Egy kemény vasajtó nyílt a börtönbe. Erőlködnie kellett, hogy ki tudja nyitni. Olyan erősen taszította meg, hogy végül kivágódott, s hangos csattanással adta tudtára mindenkinek, hogy megérkezett. Kissé félszegen indult el a fekete falak mellett, s mikor befordult az első folyosón, cellákkal találta szemben magát. Mindegyikben rongyos ruhájú emberek ültek, akik olyan véznák voltak, hogy még a csontjuk is kilátszott. Megpróbált halkan végigmenni a folyosón, de a foglyok így is észrevették. Az egyik a rácshoz szaladt, s kérlelni kezdte a lányt, hogy engedje ki. Aletta csak a fejét rázta, s motyogta, hogy nem lehet, közben a mögötte lévő celláig hátrált. Ijedten fordult hátra, mikor a fogoly megragadta a kezét, s nem akarta elengedni. Olyan megszállottan nézett rá, hogy Aletta önkéntelenül is felsikoltott.

A börtönőr azonnal odarohant hozzá, s kifejtette a karját a fogoly kezéből. Aletta nem győzött hálálkodni. Betértek egy világosabb szobába, s leültek az asztal köré. A lány kíváncsian nézett körbe. Egy aprócska szoba volt, amolyan portásfülke. Egyetlen ágy, egy szekrény, és egy asztal volt bent, székekkel. A börtönőr friss vizet töltött ki maguknak, majd megkérdezte Alettát, hogy mit szeretne megtudni.

- Szeretném, ha mesélne nekem a varázslóról. Hogy került ide? – tette fel a kérdést, s hátradőlt kényelmesen.

- Ennek igen érdekes története van. Említettem neked a varázslóháborút, igaz? – kérdezte, s megvárta, hogy a lány bólintson.

- Igen. De mi okozta?

- Ezek között az átkozott mágusok között volt egy, aki nem volt megelégedve azzal, hogy a mágusoknak engedelmeskedniük kell az embereknek. Szerinte a mágusoknak felettünk kellene állniuk, mert olyan képességekkel rendelkeznek, amelyekkel mások nem, s ez istenné teszi őket. Mint tudod, ha az emberek tartanak valamitől, azt megpróbálják ellenőrzésük alá vonni, hogy szemmel tarthassák. Ez nem tetszett a mágusnak.

- Ki volt ő? – kérdezte Aletta.

- A neve Darkon volt. A nyilvánosság előtt is hangoztatta véleményét, ami rengeteg alantasabb mágusnak is tetszett, de ez okozta a vesztét. Az emberek megrémültek, s ezért megölették Darkont. A varázslók felháborodtak, bosszút forraltak, majd eltűntek a szem elől, s több évig csendben meghúzták magukat. Mindenki azt hitte, hogy elült a veszély, s mikor nem számítottunk rá, támadást indítottak.

- Tehát Darkon meghalt – mondta magának Aletta. – Valamiért az az érzésem, hogy fontosabb szereplő ő, mint ahogy gondoljuk.

- Ezt mi nem tudhatjuk, csak a varázslók – mondta titokzatosan.

- Mondd tovább! – sürgette, de közben elraktározta magában Darkon nevét. Fontosnak érezte.

- Az akkori királyok és királynők sose tartották a mágusokat nagy veszedelemnek, ezért nem számítottak egy támadásra. Az egészből egy nagy káosz lett. Minél hamarabb kellett hadsereget szervezni, hogy leverhessük ezeket a sarlatánokat. Akkoriban még én is gyermek voltam. Apámat besorozták, s soha többé nem láttam – tette hozzá suttogva.

- Sajnálom – nyilvánította ki részvétét.

- Ugyan – legyintett. – Milyen régen is volt az, de ha legalább hamarabb megjelent volna…

- Kicsoda? – csodálkozott Aletta.

- Egy igazi hős, aki legyőzte a varázslókat – suttogta. – Senki nem tudja ki az, vagy hogy hogy néz ki. Azt se tudjuk, hogy él-e vagy hal. Annyi bizonyos, hogy neki köszönhetjük a békét.

- Milyen titokzatos figura. Szóval a varázslók vesztettek, s valószínűleg egy újabb bosszút terveznek. Ezek után, hogy tarthatják itt ezt a mágust? – háborodott fel Aletta.

- Ezt senki nem tudja. Bizonyára a királynak megvannak az indokai, de én azt gondolom, hogy nem bízhatunk benne. Nagyon kurtán-furcsán érkezett ide. Beteges volt, s alig állt a lábán. Itt álldogált a kastély ajtajában. Sokszor elkergettük, de nem tántorított. A király végül befogadta, de azzal a feltétellel, hogy ha jobban van, el kell mennie. Ez azonban nem történt meg. A király hirtelen meggondolta magát, s itt tartotta. De az óta semmi jó nem történik a palotában. Mintha megátkoztak volna minket. Én azt mondom, hogy légy nagyon óvatos!