Daryl


Tudnék értékelni egy zuhanyzófülkét, minél kevésbé átlátható üveggel. Ugyanis hiába vált valóra a méretemnek megfelelő káddal kapcsolatos régi álmom, ez sajnos nem segít valódi identitásom titkolásában.
Tegnap más megoldást nem látván, kénytelen voltam választani a vacsora és a tisztálkodás között. Az a két defektes szobatársam egyfolytában bent lébecol, pusztán táplálkozás céljából hagyják el a helyiséget. A fürdőszoba ajtaja meg persze még véletlenül sem zárható. Miért is lenne? Házimozi rendszerre és kaviárra futja, egy nyamvadt zárra már nem. Ezek a felsőbb osztálybeliek szeretik haszontalan dolgokra költeni a pénzüket. Bár ne én szívnám meg a levét.
Hatalmas sóhajt hallatva, élvezem amint a kellemesen langyos víz végigfolyik a bőrömön. Kebleim végre valahára fellélegezhetnek. Noha nem sok mindent kell leszorítanom, mégsem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy éjszakára megváljak speciális fűző-szerűségemtől. Lagymatag mozdulatokkal elzárom a vizet, a törülközőmet magam köré tekerem. A tükör alatti polcon pihenő, jó öreg telefonom képernyőjére tekintek. Háromnegyed hét – állapítom meg elégedetten. Lakótársaim minden bizonnyal egy darabig még húzzák a lóbőrt, mielőtt a fél nyolckor esedékes ébresztő kirázza őket az ágyból. Sokkal könnyebb lenne az életem e nélkül a kettő idióta nélkül. Miattuk minden egyes apróságot fontolhatok meg kétszer olyan alaposan. Hagner korábbi akciói után nem lenne nyerő ötlet bármilyen okot adni nekik a gyanakvásra. Az öltözéshez való bezárkózás pedig pont egy ilyen ok lenne, az orruk előtt meg csak nem vedlek át. Tehát a megoldás: napi háromszori zuhany. Végre kiélhetem a tisztaságmániámat! Persze ezekkel sem árt vigyázni. Próbálom úgy időzíteni a dolgot, hogy még véletlenül se nyithassanak rám. Egyszer biztosan hozzászokom a menetrendhez, onnantól nem lesz annyira nehéz kibírni ezt a nem egészen huszonnégy hónapot.
Begombolom az egyszerű fehér inget, az ujját felgyűröm egészen a könyököm alá. Végigsimítok az élére vasalt, sötétbarna nadrág comb részén. Végezetül a hajamba túrok, amitől az szép kócos lesz. Merje valaki azt állítani, nem vagyok elég fiús!
Megpördülök, éppen nyúlok a kilincs felé, ekkor hirtelen bevágódik Davis. Beljebb hátrálok, utat engedve a nem éppen éber állapotú fiúnak. Az államat kis híján a helyszínen felejtem a srác akciójára. Félig csukott szemmel, mit sem törődve jelenlétemmel, egyszerűen letolja az alsóját és célba veszi a vécékagylót. Megpróbálok tudomást sem venni róla, fapofával végignézem a jelenetet. Legalább bővültek az ismereteim: a pasik a legkevésbé sem zavartatják magukat hasonló ügyekben. Bármilyen feszélyez, ezentúl fáradhatatlanul, részletekbe menően tanulmányozni fogom ezen alsóbbrendű faj életműködéseit. Ezt eldöntöttem.
Davis görnyedt testtartásban elandalog az ágyáig. Nem hiszem el! Uram atyám! Mindjárt idehányok… Nem mosott kezet!
Falfehér ábrázattal huppanok le a matracra. Lassan egy teljes napja lélegzem be ennek a bacilustanyának a levegőjét. Mi van, ha a kajákat is pasik főzik? Pasik, akik miután alaposan összefogdosták az izéjüket még csupán a szappan közelébe sem mennek. Ma inkább kihagyom a reggelit. Plusz az ebédet… meg a vacsorát. Mi lenne, ha inkább éhen halnék? Sokkal csábítóbbnak tűnik a másik opciónál.
Percekig bambulok bele a nagy semmibe. Gondosan felveszem az értelmesen filozofálgató arckifejezésemet, mialatt belül undorodva grimaszolok. Nem vagyok hajlandó ilyesféle szokásokat átvenni. Inkább leszek igényes, tisztaságmániás pasi egy életen át, mint igénytelen rongyos ipse egy napig. Ki kell találnom, miként toleráljam a hasonlókat, illetve miként ne tűnjek félreérthetően pedánsnak. Vagy vannak hímek, akik hozzám hasonlóan rendszeretőek? Á, az kizárt. Amennyiben mégis előfordul egy-két példány elvétve, javaslom a veszélyeztetetté nyilvánításukat.
Visszarázódom a valóságba, mely elég megdöbbentő életképpel fogad. Egy félmeztelen, mindössze egy törölközővel fedett férfitest látványával. Oké, nyugalom. Flegmaság! Egyáltalán nem vagy dühös. Nem izgat, hogy ez a hiányos öltözetű illető betolakodott a magánszférádba, mert ez a pasiknál már csak így szokás. Ennek jegyében, érdektelenséget tükrözve pillantok fel az előttem állóra.
- Mikor keltél? – kérdi Ian, fölém magasodva. A hajából hűvös vízcsepp hullik a térdemen pihenő kézfejemre. Legalább ő szánt némi időt a higiéniára.
- Fél hétkor. – Remélem, ebben nem szándékozik felülmúlni engem. Nincs kedvem a hóbortjai miatt hajnalok hajnalán ébredni.
Mélyen a szemembe néz, megszakítás nélkül bambul. Végül nem bírja tovább, pislog egyet. Ingerülten hagy ott engem, a farkasszemezés győztesét. Más kérdés, az én értékrendem szerint mennyire ment ez a kis közjáték verseny számba.
Hagnernek lassan sikerül megszabadulnia a csipától. Fel-alá kóvályog a fürdő és a szekrények között. Egyszer-kétszer felbukkan a fogkeféjével a szájában. Dörmög valamit Iannek, majd miután az közli vele, hogy fogalma sincs, mit magyaráz, fáradtan visszakullog. Wackerly immár ruhában feszítve battyog elém. Nekidől a könyvespolcnak és jelentőségteljesen tűr egyet az ingujján. Persze tíz gombból úgy négyet ha sikerült átbújtatnia a lyukon. Véletlenül se csúszhassunk le a felsőteste látványáról… Lehet, az én gondolkodásom túlzottan korlátolt, ám nem értem, minek mutogatja magát, mikor legfeljebb a tanárok között talál nőnemű egyedet.
- És, milyen szakon vagy?
- Színészképző. – Kíváncsi vagyok, mikor unja meg az egyszavas válaszaimat. Merthogy ennél hosszabbakhoz nem lesz szerencséje, abban biztos lehet.
- És a másodlagos?
- Tánc. – Lehetett választani. Vagy ez, vagy a modellképző. Az utóbbi kevesebb energiát igényelne, mindazonáltal több fedetlen bőrfelületet. Így jobb híján az állítólagosan egész tűrhető ritmusérzékemre kényszerülök hagyatkozni.
- Vagy úgy – vigyorodik el sejtelmesen. Nem valami biztató… - Én zene szakon vagyok, mellette tánc. Davis tánc szakos. – Igen, ezt a kézen állós mutatványából valahogy sikerült kilogikáznom. Ian még mindig gyanúsan somolyogva, ismét magamra hagy.
Minek örülhet ennyire? Talán jobb nem tudni…


Az előre nyomtatott órarendet követve, amelyet legnagyobb meglepetésemre SMS-ben szintén elküldtek, egy kisebb díszterem-félénél lyukadok ki. A hely majdnem teljesen üres, egyedül a hátul emelkedő színpad előtt sorakozik kétsornyi párnázott szék, félkörívben kirakva. Középen nagyobb távolságra állnak egymástól az ülőalkalmatosságok, ott sétálok be. Elvétve csücsül erre-arra egykét teljesen bezsongott srác. Az első sor jobb oldalán sajátítok ki egy helyet. Mialatt a mai napi beosztásomat tanulmányozom, lassan beszállingóznak a nebulók. Egy magas, nap barnította bőrű, unott tekintető fiú huppan le a bal oldalamra. Pár másodpercre felé fordulok, aztán visszairányítom figyelmemet az ölemben nyugvó papírlapra.
A sorok teljesen megtelnek, mire a csengő, valami furcsa dallamot játszva, beszirénázza az óra kezdetét. Végszóra kiugrik az elhúzott, bordó függönyök közül egy vörös hajú nő. A fiatal, húszas éveiben járó hölgy teátrálisan hátradobja vállig érő, göndör fürtjeit. A világos vörös hajkorona érdekes kontrasztot alkot a háttérben függő sötét színű anyaggal.
- Üdv mindenkinek! A nevem Nancy O’Brey és ezennel mindenkit felszólítok, hogy legyen szíves a keresztnevemet használni. – Végig vigyorogva, derűsen fecseg. Minden egyes szót heves gesztikulációval kísér. – Gondolom, feltűnt nektek a vegyes csoport összeállítás. – Nem, én valójában rohadtul nem figyeltem. – Az újaknak mondom, ebben az iskolában gyakran tartunk órákat különböző évfolyamra járókat összevonva. – És ebben a szent minutumban leesik az Ian gyanús viselkedése mögött megbúvó indok. Sehol sem vagyok biztonságban…
- Elnézést! – emeli magasba a mancsát egy jelentéktelen csávó valahonnan jobb oldalról. – Lehetne egy kérdésem? – Ez most komoly? Ilyen kisugárzással akar valaki színész lenni?
- Nem, nem lehet. Most pedig kezdjünk bele az órába. Megkérem a felsőbb éveseket, üljenek mind át a baloldalra, az elsőévesek pedig a jobbra. – Akkor én maradok, és ahogy elnézem az unott képű egyén is mellettem.
A gyors helycserét követően Nancy int egyet, mire elhúzzák a függönyt. A tanárnő leugrik a színpadról.
- Egy egyszerű szituációs gyakorlattal indítunk. Minden elsőéves kap maga mellé egy negyedévest. Ezzel egyrészt szemléltetem, milyen messze álltok az ő szintjüktől, másrészt talán sikerül tőlük ellesnetek valamit. – Az évfolyamtársaim között teljes káosz uralkodik el. Rémült sugdolózások, elszánt beszólások és egoizmus a javából. Valószínűleg egyedül jómagam, meg a mellettem ülő fapofájú illető maradunk nyugton.
Nem rezelek be a legapróbb megpróbáltatástól. Természetesen azt sem feltételezem, hogy jobb lennék azoknál, akik már három évet végiggüriztek egy ilyen ultra-elit iskolában. Egyszerűen szeretem a kihívásokat. Más különben most nem lennék itt.
- Van egy névsorom. – Előkap egy papírlapot a farmernadrágja zsebéből. Széthajtogatja. – Akinek felolvasom a nevét, az felfárad a színpadra. Jó a névmemóriám, szóval hamar megjegyezlek majd titeket. Tessék vigyázni! Az első benyomás nagyon fontos! – Megnevezi az első áldozatot és a párját. A fiatalabbik fiú reszketeg térdekkel igyekszik erőt venni magán a közönséget mustrálva, míg a másik ásítozva várja az utasításokat.
- Na, nézzük! Mint említettem egyszerű szituációs játék. A szituáció pedig legyen, mondjuk… - Meg sem próbál úgy tenni, mintha nem most kellene rögtönöznie valamit. Micsoda felkészültség! Minden tanár ilyen szabad szellemű errefelé? Mert ez például mateknál egész jól jönne. – Oké! Ez jó lesz! – Gyorsabban megvolt, mint képzeltem. – Legjobb barátok vagytok, akiknek az a feladatuk, hogy megöljék a másikat, különben ők vesznek oda. – Újból teljes zavarodottság lesz úrrá köreimben. Ami engem illet, gondoltam, hogy lesz valami csavar. Ebben a suliban tényleg nem kegyelmeznek, rögtön a legelején a lecsóba csapnak.

A saját bagázsom részéről néhány elkeseredett próbálkozásnak lehettem tanúja. Ugyanakkor a negyedikesek sikeresen szemléltették, milyen eredmény elérése végett választottuk pont ezt az intézményt. Igazi könnycseppek, őrjöngő düh, szívbemaró kétségbeesés. Hiába elkényeztetett fajankó mind, ezek az emberek értenek a dolgukhoz.
- Daryl Madkins – hallom meg hosszas várakozás után a nevemet. Ég bennem a bizonyítási kényszer. Jobban fogom csinálni, mint az előttem lévők! Magabiztosan felszambázom az emelvényre. – A negyedikesek közül pedig Tyler McGlone. – Hát erre speciel nem igazán számítottam. A komótosan felém közeledő Mr. Szoknyapecéren tisztán látszik, mennyire szeretne elégtételt venni a megaláztatásokért, melyek miattam érték. Ez ellenben, kizárólag akkor sikerülhet neki, ha felülmúl. Ha olyan magasan túlszárnyal engem, hogy szégyenemben a föld alá süllyedjek. Ám van itt valami. Én elhitettem vele, hogy fiú vagyok. Ergo, eleve előnyből indulok. Egyszer már sikerült manipulálnom, miért ne menne megint?
A terem ajtaja nagy robajjal kinyílik. Egy csoportnyi emberke csődül be rajta, mindegyik egy-egy jegyzetfüzetet szorongat a kezében. Médiaszak – jegyzem meg magamnak.
- A szokásos programot követed, George? – harsogja át a termet Nancy. Egy nagydarab, szakállas férfi menetel a kölykök előtt.
- Nem változtatok a bevált módszeren. – Mosolyogva odaballag a tanárnő mellé, közben a követői szétszóródva elhelyezkednek az ülések mögött. – Folytathatjátok!
- Ha nem mondod, akkor is folytattuk volna. – Visszafordul felénk. – Na, gyerekek! Úgy fest, abban a megtiszteltetésben lehet részetek, hogy a médiaszak újdonsült növendékei, rólatok írják első cikküket az iskolaújságnak. – Remek! Én meg azt terveztem, semmiképp nem hívom fel magamra a figyelmet, erre rögtön az első nap ez történik. Ráadásul az igazgatónő kicsi fiával működhetek együtt, ami szinte garantálttá teszi a nyomtatásban történő megjelenést.
- Akkor a közönség kedvéért, most nézzünk valami pikánst. Tyler drágám, ez az elsős halálosan beléd van zúgva. És csak hogy tudd, te is szereted őt. De mégis mit szólna mindehhez anyuci meg úgy az emberek általában? – Nehezemre esik teljes mértékben elfojtani a feltörni készülő röhögő-görcsöt. Gúnyos mosoly húzódik meg a szám szegletében. Ez aztán a szerep. Nézzük mi sül ki belőle! Csak tökösen!


Tyler


Három éven keresztül elviseltem Nancy agyament feladatait és őrült ötleteit, de ez már sok. Betelt a pohár! Mit képzel ez, kivel szórakozik?! Egy szavamba kerül és repül innen, hogy a lába sem éri a földet! Amint ennek a nyamvadt órának vége, intézem a telefont. És nem csak egy egyszerű elbocsátást! De nem ám! Úgy elbánok ezzel az idióta tyúkkal, hogy többé a büdös életben ne találjon magánbak egy valamire való állást.
Forr az agyvizem… Ilyen állapotban kellene a hősszerelmest alakítanom? Arról a tényről nem is beszélve, miszerint egy buzit! Egy ki-bebaszott homit, aki mindezen felül éppen Madkinsbe zúgott bele. Van ennek bármi értelme? Majd én megmondom: nincs!
- Mi lesz már? Nem kezditek? – Ezeknek a szerencsétlen újságíró jelölteknek sem lehetne rosszabb az időzítésük. Ha nem lennének itt és nem lenne félő, hogy visszaköszönök az iskolaújság címlapján, akkor fognám magamat és kisétálnék.
- Sajnálom… - töri meg a csendet egy lágy hang. Meglepetten fordulok az irányába. Daryl Madkins lányos zavarában, félénken keresi a tekintetemet. Végig fut a hátamon a hideg. Sajnálja? Most mégis miről beszél?
- Hogy annyiszor keresztbe tettem neked. Hogy az idegeidre mentem… Sajnálom. – Engem fürkész, állhatatosan, őszinte megbánással. Ennek elmentek otthonról?! Pont most akar bocsánatot kérni?
- Hé, Madkins! Mi a… - suttogom neki ingerülten. Felelet helyett közelebb araszol hozzám.
- De igazából pontosan tudod, miért tettem, igaz? – Kétségbeesett, segélykérő ábrázattal pillant fel rám. Várjunk egy percet… Ez a srác színészkedik! Nem igazából mondja! A valóságban soha nem mondana ilyeneket! A fenébe… Miért nem vettem rögtön észre? Összevonta a valóságot a játékkal. Azt hitte ezzel átvághat engem?! Na majd meglátjuk!
- Ne gyere megint ezzel! Hányszor mondjam még, hogy szállj le rólam? – ordítom dühösen némi szomorúságot csempészve bele. Erre mit reagálsz, te kis fattyú?
- Nem szeretsz, igaz? – Határozottan bólintok. Még jó, hogy nem! – Akkor utálj! – Erőtlenül a mellkasomnak csapja az öklét. Elég magas. Úgy tíz centiméter lehet a különbség köztünk.
Hogy jön ez ide? Elkalandoztam, a francba!
- Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád – préselem ki magamból zavarodottan. Furcsa… Nagyon furcsa.
- Nem! – Ugyanolyan gyengén, mint azt korábban is tette, püfölni kezdi a mellkasomat. – Nem vehetsz semmibe! Nem engedem! – Dühösen, elkeseredetten ütlegel, míg arrébb nem tolom.
- Fejezd be! – rivallok rá. Különös… Igen, kifejezetten az. Miért érzem úgy mintha kicsúszott volna a kezemből a szituáció? Mintha… mintha ő irányítana…
- Akkor szeress, vagy utálj! Bánom is én! De ne merd azt mondani, hogy semmi vagyok! – A tekintete egyszerre elszánt és üres. Úgy érzem, bármelyik pillanatban gondolkozás nélkül, nyugodt szívvel előrántana egy kést és felvágná az ereit. Azt hiszem, azt nem akarom látni…
- Akkor sem lehet… - motyogom az orrom alatt. Ne csináld már, Tyler! Koncentrálj arra a nyomorult karakterre! – Ha tényleg szeretsz, hagyj békén! – Leengedi maga mellé a karjait.
- Úgy érted… ha nem találkozunk többé, rendben lesz? Ha elmegyek, ha végleg itt hagylak, akkor valóban rendben lesz?
- Tökéletesen rendben! – Nem számít! Teljesen mindegy minden, csak legyen már vége! Hülye Nancy, hülye médiaszakosok, hülye Madkins! Dögölnének meg mind!
- Hazug! Ha rendben lesz… - Elcsuklik a hangja. Egy alig észlelhető könnycsepp gördül végig az arcán. – Ha rendben lesz… akkor miért sírsz? – Ijedten összerezzenek. Az ujjaimat végighúzom a szemem alatt. Lenézek rájuk. Nedvesek. Tényleg nedvesek!
A közönség tapsviharban tör ki, miközben én belül darabokra hullok szét. Ezt egyszerűen nem veszi be a gyomrom… Komolyan elbőgtem magam ennyi ember előtt?! És nem direkt, nem tudatosan. Madkinsre sandítok, elégedett vigyor terül szét a pofáján. Az ördögfajzat az ujja köré csavart, végig a bolondját járatta velem!
Ennek véget kell vetnem egyszer s mindenkorra. Hagyjuk Nancyt, nem éri meg rá pazarolni az energiáimat. Daryl Madkins a célpontom. Tönkre fogom tenni! Nagyon drágán megfizet a többszöri lejáratásomért. A halált fogja kívánni! Pokollá teszem az életedet te szarházi…


Yuji


Ezek ketten elképesztőek. Kezdem elfogadhatónak tartani a homoszexuális párkapcsolatokat…
Náluk jobb színészekkel még életemben nem találkoztam. És ami a legmeglepőbb, hogy Daryl van olyan ügyes, mint Tyler McGlone. Sőt! Ínyemre van a srác. Ezennel hivatalosan is a listám első helyére csúszott, mindenki mást megelőzve. Tehetség, titokzatosság, jó külső. A tökéletes alany a bestselleremhez. Rá fogok tapadni és mindent kiderítek róla. Benne lesz a könyvemben! Ő és Tyler benne lesznek. Ez olyan biztos, mint hogy az ózonrétegen lyukak vannak.
- Ha rendben lesz… akkor miért sírsz? – Szomorú, vágyodú pillantását könnyező szerelmére szegezi. S a szeretett férfi rémülten kap az arca elé. Igen. Igazat mondott. Elgyengült. Elgyengült a szerelem meg nem szűnő terhét viselve. Milyen drámai!
Csillogó szemekkel, jegyzetfüzetemet a vállam alá vágva, tapsolni kezdek. Ez aztán az alakítás! A lélegzetem is elállt!
A közönség mozgolódik és sutyorog. Közelebb lopakodom a negyedikesekhez s a hátuk mögött hallgatózva lejegyzek néhány hozzászólást.
- Azt hittem Tyler többnyire műkönnyet használ.
- Itt nem is ő a lényeg. Nem vetted észre? Az az elsős teljesen lealázta az igazgató kicsi fiát! A földbe döngölte! – Érdekes meglátás… Nekem úgy tűnt közel ugyanolyan jól szerepeltek. Arrébb sasszézok további információra áhítozva.
- Igen, tényleg durva volt. Láttad a végén, hogy megijedt? Fogalma sem volt róla, hogy elsírta magát. – Tessék?! Az nem direkt volt? Nekem, mint hozzá nem értőnek, szándékosnak tűnt. Ebből olyan címlap sztorit írok, amit még az unokáim is emlegetnek majd!
- Mindenki nyugodjon le! – süvíti az órát tartó tanárnő, megelégelve a zsibongást. – Daryl Madkins, igaz? – szólítja meg felfedezettemet. Daryl bólint. – Remek. Te maradj a színpadon. Tyler, a helyedre mehetsz. – McGlone dühösen lecsörtet az emelvényről. Egyre valószínűbbnek találom a negyedikesek hipotéziseit. Tegyük fel, készakarva alakította így a dolgokat. Akkor most miért fortyog?
- Mióta színészkedsz? – kezdi faggatni a vörös hajú nő Darylt.
- Ez az első. – Hihetetlen! Egy született zseni! Mindent le kell jegyeznem, egyszer sok hasznát vehetem még az itt elhangzottaknak.
- Ki hozott ide? – Úgy érti valaki már előttem felfedezte? Ki? Kicsoda?!
- A taxisofőr. – Furcsa hangot hallatok, ahogy visszanyelem a kuncogást. Mások már nem ennyire tapintatosak. Daryl elmosolyodik a reakciókra. Pár másodperc erejéig ledermedek, mikor felém téved a tekintete. Van benne valami. Van valami a kisugárzásában, valami elképesztően magával ragadó.
- Tanár úr! – rohamozom meg szakállas oktatómat. – El kell mennem! Most azonnal meg kell írnom a cikkemet!
- Most rögtön? – lepődik meg.
- Nem tűrhet halasztást!
- Akkor menj. De ez esetben következő órára kérem beadni. – Barátságosan hátba vereget, aztán utamra enged. Nem fogja megbánni, uram! Ezt garantálhatom!






Ian


Hullafáradtan elhasalok a puha ágyon. Sajnálatos módon nem akadt lehetőségem újdonsült szobatársammal versengeni. Pedig eléggé a bögyömben van a kis srác! Legközelebb nem engedem neki, hogy győzzön. Mostantól nem bánok vele kesztyűs kézzel! Miben hívjam ki? Űz valamilyen sportot? Talán kosár, vagy foci. Találgatásom ennyiben marad, hála az ajtón bedübörgő, teljes önkívületi állapotba került Davisnek. Kénytelen-kelletlen feltápászkodom fekvő helyzetemből és kitornázom magam a matrac szélére.
- Mi történt? – Mióta véget ért a nyári szünet, teljesen be van pörögve. Legtöbbünket lehangol a suli kezdés, de nem Davist. Neki lételeme a mindennapos hajsza és a nehézkes reggelek. Furcsa a srác, ezen nem vitatkozom.
- Máris kijött az első iskolaújság! – lobogtatja meg a nyomtatványt a nyitott bejárat előtt lihegve. Vajon honnan futott el idáig?
- És? – Noha korán érkezett az első kiadvány, azért mégsem érdemes ekkora hűhót csapni körülötte. Ez amolyan sztenderd példány. Ahogy én hallottam minden évben hozzávetőleg ugyanazt tartalmazza: néhány kezdő írópalánta beszámolója pár unalmas tanóráról, a tanulók nyáron elért sikereinek felsorolása, meg persze az általános infók az iskolával kapcsolatban. Blablabla, blablabla. Kit érdekel? Addig úgysem olvasom el, amíg nem én virítok a címlapon, erre meg vajmi kevés az esély. Az a büdös bunkó, köcsög, állat folyton elhalássza előlem a dicsőséget!
- Találd ki, ki van a borítón! – És én még azt hittem barátok vagyunk… Te meg az orrom alá dörgölöd az újbóli vereségemet?! Kegyetlen vagy Davis, kegyetlen.
- Csak nem Tyler McGlone? – ironizálok lelkesen.
- Tyler McGlone és… - Az utolsó szócskát erőteljesen kihangsúlyozza. A feszültséget fokozó hatásszünetet iktat be. – Daryl! Daryl Madkins, az új szobatársunk!
- Hogy mi van?! – Azon nyomban talpra pattanok. Hitetlenül kapom ki a kezéből az irományt. Az elején hatalmas betűkkel ott virít a sokkoló főcím: „Tyler McGlone vs. Daryl Madkins”. Még mindig a trauma hatása alatt állva, vontatottan fordítom fejemet Davis felé.
- Te elolvastad már? – tudakolom. Megrázza a buksiját. Kíméletlenül végigtúrom a lapokat a cikk után kutatva. Visszahuppanok ülőhelyzetembe, mialatt remegő kezekkel tartom magam elé az ominózus cikknél kinyitott újságot.
„Miért említenénk egy kalap alatt a Prince Művészeti Akadémia méltán híres tanulóját egy kezdővel? Talán több a pénze? Kétlem. Netán többen állnak mögötte? Nem valószínű. Akkor nem maradt más, mint a tehetség kérdése. Nos, ezt bizony már érdemes átgondolni” – darálom le némán. – „Közönséges improvizációnak indult. Tisztán emlékszem, amint Daryl Madkins lágy hangon, mégis jól hallhatóan, azt lehelte: sajnálom.” – Gyorsan átugrom a lényegtelen hablatyolást. Foglalkoztat is engem, mit kellett azoknak produkálni. A lényeget akarom! A lényeget! – „Azt gondoltam: milyen nagyszerűek! Teljesen élethűen adták elő! És ahogy Tyler McGlone a végén úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy sír… Ez azonban nézőpont kérdése. Mást láttam én, és mást a színjátszásban tapasztalt felsőbb évesek. Szerintük Tylert Daryl késztette sírásra. Az egész jelenet egyetlen ember kezében nyugodott elejétől a végig: Daryl Madkinsében. Innentől kezdve rajtunk áll, mit gondolunk. Természetesen, akik jelenvoltak…” – Lehajítom a szőnyegre a papírhalmazt.
- Tudod, ez mit jelent, Davis? – suttogom magam elé.
- Azt, hogy egy zsenivel lakunk egy szobában? – Érdeklődve mustrál engem, közben felszedi az újságot a földről. Szegény, naiv kis Davis…
- Azt jelenti, hogy mostantól nem kell legyőznöm Tyler McGlonet. Bőven elég, ha vereséget mérek arra, aki porba tiporta őt. – Ravasz mosolyra húzom a számat. Haverom rosszalló pillantása sem képes kizökkenteni ördögi terveim kovácsolásából.
Legyőzöm mindenben, amiben egy embert le lehet! Méltó ellenfelemre akadtam személyében, el kell ismerni. Bizonyára nem fogja magát könnyen adni. De a végén úgyis én győzök! Csakis én!