A Belső Ellenőrzés a Pokol azon szervezetei közé tartozott, aminek a tagjait soha, sehol nem látták szívesen. Nem számított, mennyire derék embernek ismertek valakit, amint rákerült a Belső Ellenőrzés jellegzetes olajzöld páncélja, máris mindenki a Pokol legmélyebb bugyraiba kívánta volna, ha nem lett volna alapból ott.

Na nem mintha ezek a férfiak és nő olyan megvetendő foglalkozást űztek volna, sőt! Ami azt illeti, a Belső Ellenőrzésnek jutott az eretnekek, árulók és a Sátán ellen lázadó szekták, istenségek felkutatása és levadászása. Ők vetettek véget vagy tucatnyi önkényúr hatalmának a Pokol feltérképezetlen külső bugyraiban, és az ő kardjukon szárad szinte az összes hazaáruló vére is. Más kérdés, hogy az összes többi szervezet tagjai mindössze azokat látták bennük, akik arcrándulás nélkül csaptak le bajtársaikra. Spicli, seggfej, köcsög. Ilyen, és még sok ehhez hasonló jelzőre kellett készülnie mindannak, aki egy életre elkötelezte magát az árulók elleni végelláthatatlan harc mellett.

Ami a Belső Ellenőrzés embereit illeti, utáltak ők is mindenkit, aki nem hozzájuk tartozott, ami azért csak közepesen meglepő. Egyrészt ki szereti azokat, akik minden reggeljüket úgy indítják, hogy megpróbálják minimum meglincselni, másrészt a szervezet enyhén paranoid tagjai hajlamosak voltak már egy egyszerű kávéscsészében is fanatikus merénylőt látni. Ha észrevettek bárkit, aki nem olajzöld páncélt viselt, körülbelül úgy szemlélték, mint az utasok a repülőgépen a Koránt olvasó társukat, aki egy másik arab barátjával éppen azon vitatkozik, vajon melyik is lehet a megboldogult World Trade Center után a legmagasabb épület az USA államaiban.

Noha nem lehetett volna azt mondani, hogy a Belső Ellenőrzés erősen részrehajló lett volna utálat kérdésében, mégis, a szervezet legtöbb tagja kiemelten utálta a halálangyalokat valamely rejtélyes okból kifolyólag, akik cserébe kitartottak amellett, hogy alapvetően senki sem szolgálja hűbben a Sátánt, mint ők, de ez fokozottan igaz bárkire, aki buzis, olajzöld páncélt visel.

Ezek után senki sem csodálkozott volna, ha belépve a Belső Ellenőrzés épületének egyik szobájába, azt tapasztalja, hogy ott szinte megfagyott a levegő a folyosón uralkodó hőmérsékleti viszonyokhoz képest. Öt halálangyal és a Belső Ellenőrzés tíz embere nézett itt egymással farkasszemet. Ilyen fokú ellenségeskedésnek csak és kizárólag egy kurd és egy török, netán egy spanyol és egy katalán között lett volna szabad léteznie.

- Szóval, Issaw százados, maga azt állítja, hogy az összes emberének az alibijét ellenőrizte, és kijelentheti, hogy biztos nem akad köztük áruló, aki felhívhatta volna Ryan Wolfot az adott pillanatban? – kérdezte a Belső Ügyosztály egyik embere. Mintha csak jégtáblák csikordultak volna egymáson, mikor megszólalt.

- Igen, pontosan ezt állítom - válaszolt szemtelenül nyugodt hangon a másik. – Tán nem hisz nekem?

- Ez egy kicsit erős kijelentés. Én mindössze figyelembe veszem, hogy ön kissé mániákus módon próbálja megvédeni az embereit valami jelentéktelen trauma miatt, ami még előző életében érte…

- Azt hiszem, ön arra céloz, hogy lekaszáltak géppuskával. Valóban elhanyagolható trauma az ön jelenlétéhez képest. Mindegy. Most, hogy kiderült, nem nálunk van az áruló, távoznék is a tisztjeimmel együtt.
- Nem úgy van az – mosolyodott el mindenféle jókedv nélkül a Belső Ellenőrzés embere. – Azt még mindig fenntartjuk, hogy az áruló az ön osztagában lapul.

- Hát semmit sem hallott mindabból, amit eddig mondtam? Személyesen jártam utána mindenkinek, és semmi gyanúsat nem találtam. Semmit.

- Én minden további nélkül elhiszem, hogy az összes embere ártatlan, százados. Ez alapján viszont már csak egy ember maradt, aki telefonálhatott Wolfnak. Maga, Issaw százados. Épp ezért le is tartóztatnám most, ha szabad.

Kardok villantak, a következő pillanatban pedig már egymásnak is estek volna a két tábor fegyveresei, ha a százados nem inti le tettre kész tisztjeit.

- Megállj! – Hangja halk volt, de elég határozott ahhoz, hogy a gyűlölt rivális vérére vágyó harcosokat leállítsa. – Ha a Belső Ellenőrzés úgy véli, vétkes vagyok, nem mondhatok nemet a feltételezésükre. Másfelől viszont csak addig a pillanatig vagyok hajlandó maradni, amíg ki nem derül, hogy ártatlan vagyok.

- Mintha ezt a maga feladata lenne meghatározni – jegyezte meg gúnyosan a Belső Ellenőrzés embere, majd intett társainak. – Vigyétek! A többi rohadék meg hordja magát kifelé az irodámból! Már így is félek, hogy mindent fertőtleníteni kell maguk után.

Armaia búcsúzólag még szemen köpte az olajzöld páncélos fickót, majd a négy halálangyal kisorjázott az ajtón.

*****

Noha Parsons városkájának lakói szinte minden egyes szabad másodpercüket a brutális módszerességgel legyalult virágágyásuk mellett megjelent friss és üres sírgödör szélénél töltötték, amikor Gabriel kilépett a közeli erdőcske fái közül, érdekes módon senki sem téblábolt arrafelé. Az emberek megérezték, hogy most nem kéne ott lábatlankodniuk. Mintha egy halk, udvarias, ám ellentmondást jóval kevésbé tűrő hang felszólította volna őket, hogy legyenek szívesek egész nap a televíziójuk előtt gubbasztani, és végigizgulni a roppant fordulatosnak ígérkező Seahawks kontra Rams derbit.

Az átlag amerikai meg nem olyan ember, akit el lehet tántorítani a soron következő NFL mérkőzés megtekintésétől, így az árnygyilkost senki sem várta a kicsiny réten, mindössze az üres sír. Gabriel ügyesen átbújt a gödör köré kifeszített rikító sárga szalag alatt, majd letekintett a mélybe. Ryan Wolf nem feküdt a sírba, ezt még vakon is meg tudta állapítani. Ha a skizofrén vámpír még ott lett volna, elárulja a gödörből előgomolygó bűzös, rothadt aura, aminek azonban a fehér ruhás férfi még csak nyomát sem találta. Akadt helyette más. Gabriel nem volt egyedül.

Az árnygyilkos felsóhajtott, majd világtalan szemeit az erdő szélén álló idegenre emelte. A másik majdnem olyan magas volt, mint ő, és arcáról is hasonló mértékű magabiztosság sütött. Rövid, fekete haja szénaboglyaként meredezett fején, vonásainak felét eltakarta a jobb vállát védő páncél gallérja, fegyvere szemmel láthatólag nem volt.

- Üdv! – köszönt neki Gabriel, miközben ellépett a sírtól. – Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás, ha nem tévedek.

A másik csak biccentett egyet. A Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás lényegében az európaiak Paranormális Ügyosztálya volt, erős francia gyökerekkel és hidegfejű, professzionális alkalmazottakkal. Vezetőjük, egy francia kisasszony, nem egészen fél perccel Mr. Johnson előtt védette le a szervezete nevét, amiért a napszemüveges férfi még most is minimum atomot dobott volna Párizsra. Személyesen, mert egy rohadt piros gomb megnyomásában semmi élvezet nincs. Talán ezért, talán a gyökeresen eltérő felfogásuk miatt, mindenesetre a két szervezetet több mint fél évszázada a kiapaszthatatlan gyűlölet kapcsolta egymáshoz. Beszélték, ha ők ketten összefognának, és nem csak azon gondolkoznának, hol tudnak a legjobban keresztbe tenni a másiknak, akkor könnyedén kipucolhatnák a nemkívánatos elemeket a Földről. De nem tették.

- Te is azért jöttél, hogy kitaláld, merre ment Wolf? – Az európai megint csak bólintott, miközben lassan megindult Gabriel felé. – Akkor vonulj vissza. Nekem személy szerint semmi bajom a Nemzetközi Paranormalitás Elhárítással, de a parancsaim úgy szólnak, hogy öljek meg bárkit, aki idejön.

- Vagy úgy – szólalt meg végre a másik is. – Szívesen megtenném, amit kérsz. Én sem vagyok híve a féktelen vérontásnak. De nekem is vannak parancsaim. Nem fogok hátrálni.

- Biztos vagy benne?

- Egészen biztos.

Gabriel a válasz hallatán csak szomorúan sóhajtott egyet, majd óvatosan áthelyezte az első lábára a súlypontját, hogy bármelyik másodpercben meglódulhasson előrefelé.

- Ha így döntöttél, akkor sajnos el kell pusztítsalak.

- Bátor szavak, de kötelességem figyelmeztetni, hogy nekem elég egyetlen érintés a totális győzelemhez. – Az európai felmutatta bal tenyerét, amire egy részletesen kidolgozott koponyát tetovált ismeretlen mesterember.

- Lélekfaló – jegyezte meg szórakozottan a mozdulatlan Gabriel. – Egy speciális vámpírfaj, ami vér helyett az ember lelkéből táplálkozik. Igazam van?

- Lényegében igen.

Gabriel sóhajtott még egy utolsót, majd valósággal kilőtt felkészületlen ellenfele felé. Botja könnyedén csapta félre a veszélyest balt, tenyere pedig csontrepesztő erővel csapódott a lélekfaló mellkasába, megrepesztve annak bordáit. A vámpírnak kikerekedtek a szemei a nem várt ütéstől, majd egész teste a levegőbe emelkedett, ahogy Gabriel ismét lesújtott rá, ezúttal már ököllel.

A lélekfaló háttal érkezett az erdőcske egyik legkülső fájának, ami megadó reccsenéssel ketté is repedt alatta. Az európai megpróbálta összeszedni magát, de még mielőtt feltápászkodhatott volna a földről, Gabriel ismét előtte termett, és egy lendületes rúgással még beljebb repítette a rengetegbe.

- Most már igazán elég lesz – jegyezte meg a Paranormális Ügyosztály harcosa. – Ennyiből beláthatnád, hogy esélyed sincs ellenem.

Nem érkezett válasz, így az árnygyilkos csendben kivárt. Hiba volt. A semmiből feltűnő energiakorbács majdnem kettévágta. Igaz, hogy az utolsó pillanatban még érzékelte a felé vágódó mágiát, így félre is tudott ugrani előle, de a láthatatlan energiák így is véres csíkokat húztak a mellkasára.

- Mágikus praktikák? – sziszegte meglepetten az árnygyilkos.

- Hiszen láthatod – válaszolt neki mosolyogva a rárontó vámpír. – Nagy hiba azt hinni, hogy a bal kezem az egyetlen fegyverem!

Gabriel csak egyetlen apró grimaszt engedett meg magának, ahogy gyorsan végigtekintett sebesült mellkasán, utána máris el kellett hajolnia a felé száguldó bal elől. A lélekfaló eddigi sebességét meghazudtoló iramban támadt rá, a megsebesült árnygyilkos pedig nem tudott hozzá felzárkózni: a tetovált tenyerű bal pár pillanat múlva a vak férfi csuklójára kulcsolódott. Gabriel felszisszent, és szinte azonnal szabadult is a gyilkos fogásból, de így is úgy érezte magát, mint aki évtizedeket öregedett. Szíve sokkal egyenletlenebbül vert, bőre kissé viaszossá vált, ínye meglazult a fogai körül, ízületei elgémberedtek, pórusaiból jeges izzadtság kezdett csorogni.

- Erősebb az ellenállásod, mint azt gondoltam volna – jegyezte meg a lélekfaló. – Egy átlagember lelkét egyetlen érintéssel általában fel tudom falni.

- Az lehet a probléma, hogy közelről sem vagyok átlagember. De ahogy elnézem, te sem. Nem gondoltam volna, hogy ismét szükségem lesz az árnyékom segítségére – mosolyodott el fanyarúan Gabriel, majd fehér botját megpörgette a feje fölött, és saját árnyékának lábába szúrta.

Az árnygyilkos körvonalai megremegtek, de ezt leszámítva semmi sem történt. Ellenfele kivárt még pár másodpercig, majd diadalmas rikkantással rávetette magát, bal kezét hosszan kinyújtva maga elé, hogy a lehető leghamarabb befejezhesse a küzdelmet.

A fényes pengéjű, göcsörtös, fehér nyelű kasza oldalról érkezett, és csuklóból vágta le a vámpír tetovált kézfejét. Az európainak még csak üvölteni sem volt ideje, a kasza ismét lesújtott rá, ezúttal térdből amputálva mindkét lábát, a következő pillanatban Gabriel pedig a föld felé zuhanó test fejét is levágta.

- Szerintem szerezz egy orvost minél gyorsabban – tanácsolta az árnygyilkos a torzónak. – Ahogy elnézem, szükséged is lesz rá a közeljövőben, ha talpra akarsz még állni.

Nem érkezett válasz, de Gabriel tudta, hogy ellenfele még életben van. Ennyi egyszerűen nem végezhet egy vámpírral, főleg akkor, ha az vér helyett lélekkel táplálkoznak. Igaz, hogy a következő pár napban a lélekfaló valószínűleg nem fog ugrálni, és harcról is csak jó egy hét múlva álmodhat, de attól még a találkozást túlélte, és ezt csak és kizárólag a Paranormális Ügyosztály munkatársának köszönhette. Az árnygyilkos könnyedén miszlikbe apríthatta volna, mielőtt egyáltalán felfogja, mi történik éppen vele, de Gabriel nem szívesen ölt. Csak egy személy akadt, akivel azonnal végzett volna, de ő jelen pillanatban egy másik dimenzióban kormányozta a biztos kihalás felé rendjét…

Gabriel sóhajtott egy újabbat, majd nekiindult, hogy kövesse azokat a fekete, dögbűzös aurafoszlányokat, amik Ryan Wolf útját jelölték. Nem volt nehéz dolga. Noha emberi szem számára láthatatlanul, de a gonoszság rajtahagyta a lenyomatát a környezeten, ami hetekig nem halványult el. A fű kissé sárgább volt ott, ahol a skizofrén vámpír csizmái hozzáértek, a környező fák pedig szűkölő kutyák módjára próbáltak elhúzódni a lábnyomoktól. Gabriel utálkozva gondolt arra a lényre, aki ezt képes kiváltani közvetlen környezetéből, majd megszaporázta a lépteit. Az ilyeneket jobb minél előbb utolérni, aztán pedig ajánlatos minél hosszabb ideig kivonni őket a forgalomból. Mondjuk úgy örökre.