A vékony pengéjű, kecses, abnormálisan hosszú kard könnyed ívet írt le a levegőbe, majd mindenféle erőlködés nélkül keresztülvágott hajat, bőrt, húst és csigolyát. A fehér márványlapokon térdelő bekötött szemű lány feje a földre esett, fehér ruhás teste oldalra vágódott.

Hóhéra, magas, karcsú, lehetetlenül szőke hajú, világoskék szemű fiú, kivárt még pár pillanatig, ezután áldozata ruhájába törölte véres pengéjét, majd a tokjába csúsztatta a kardot, végül pedig meghajolt, noha a fehér márványlapokból épített amfiteátrum tökéletesen üresen ásítozott.

- Hölgyeim és uraim! A kivégzés véget ért! – Noha senki sem reagált a néma csöndben elcsattanó mondataira, a férfi még várt egy keveset, mintha azt lesné, mikor tör ki a tapsvihar, aztán megvonta a vállát, hátat fordított a nézőtérnek, és a kijárat felé indult.

Félúton járt, amikor megállították. A két tenyér üresen, öröm nélkül csattant össze újra és újra, de mégiscsak taps volt. A férfi érdeklődve fordult meg, de arca szinte rögtön dühös fintorba torzult, ahogy meglátta, ki is a nem várt látogató. A nézőtér tetején egy társa ált, a lányhoz hasonlóan elkendőzött szemmel, keze ügyében hófehér bottal.

- Nahát, Gabriel! – szólította meg a jövevényt a kardos árnygyilkos. – Meg kell mondjam, barátom, pont rád számítottam a legkevésbé.

- Eddigi hozzáállásom alapján ez tökéletesen érthető, Kheron – biccentett a másik. – Lényegében most is csak azért jöttem, mert a saját szememmel akartam látni, vagy-e olyan ostoba, hogy megtedd azt, amit elterveztél.

- Ezt meg hogy érted, Gabriel? – kérte számon dühösen rendtársát a hóhér. – Tudom, hogy nem értesz egyet apám törekvéseivel, de valóban olyan elvakult lennél, hogy nyíltan becsméreld az ítéletet, melyet a legelső nagymesterek kódexe alapján hoztam?

- Látom, még mindig nem érted – sóhajtott fáradtan az árnygyilkos, majd leült a legfelső padsorok egyikére. – Természetesen nem állítom azt, hogy a dimenziónkat megszerző mesterek kódexe helytelen lenne. Csak a helyzet, hogy azt nem a mai idők viszonyaihoz igazították…

- Nem-e? – kérdezett vissza dühösen Kheron. – Hát akkor mégis mikor lenne nagyobb szükségünk mérhetetlenül bölcs őseink törvényeire, mint most, mikor küszöbön a megjósolt apokalipszis? Rendünk egyre csak apad, és nem ez még csak az első csapás, ha hinni lehet a próféciáknak.

Gabriel lemondóan megrázta a fejét, csak ezután szólalt meg. Hangja kissé remegett, szemmel láthatóan szüksége volt minden önuralmára, hogy ne kezdjen el üvölteni.

- Közelgő apokalipszis? Apadó rend? És szerinted mindezt csak a tagok módszeres gyilkolásával lehet megoldani? Kheron, te vagy a legostobább az egész világon, ha nem látod be, szavaid mögött mekkora tévedés lapul. Igen, az őseink megjósolták, hogy a rendünknek egyszer majd szembe kell néznie a kihalás veszélyével, de ők ezt nem holmi légből kapott világvége számlájára írták. Tudták, hogy egy napon majd egy akkora barom kerül az ő székükbe, mint az apád, Kheron, és olyan idióta helyettese lesz, mint te! Hát nem érted, hogy a nagymesterek akkor írták a kódexüket, amikor még rendünk csillaga felfelé ívelőben volt? Akkoriban még megengedhettük magunknak, hogy a vétségek zömét halállal büntessük, hiszen bőven volt jelentkező, akik között kényelmesen kereshettük a legjobbakat. De nézz szét most! Szinte már nem is találni árnygyilkost a környéken, és ez minek köszönhető? Tán túl ügyetlenek lettek volna, és az életüket vesztették küldetésük közben? Tán dezertáltak volna? Nem! Azért fogyatkozik a számuk, mert te mindenféle nevetséges vádak alapján halálra ítéled őket! Te meg az apád! Ti tehettek arról, hogy most itt tartunk… Mert mit vétett ez a lány, amiért az életével kellett fizetnie? Elfogadta néhány szerencsevadász segítségét, akik könnyedén becsempészték a palotába pár aranypénzért cserébe. Ilyesmiért lefejezni valakit baromság!

- Vigyázz a szádra, Gabriel – sziszegte a színpadon álló férfi. – Nem tűröm, hogy bárki sértegessen engem és az apámat! Ha kell, kivágom azt az éles nyelvedet!

- Bátor szavak egy olyan árnygyilkostól, aki még csak nem is világtalan – jegyezte meg gúnyos hangnemben a vak férfi.

- Csak ne legyél olyan nagyra azzal, hogy te vaknak születtél! Kettőnk közül nem te vagy a nagymester helyettese, hanem én, és ez megmutatja, melyikünk is a tehetségesebb, az értékesebb árnygyilkos.

- Valóban megmutatja, csak nem épp úgy, ahogy te gondolod. De mindegy. Gondoltam, utoljára szót váltok még veled, hogy ostoba fecsegésedből merítsek erőt a tettemhez. Sikerült. Ég veled, Kheron. Amikor legközelebb viszontlátjuk egymást, vér fog folyni…

- Te meg miről beszélsz? – kérdezte elképedve a másik. – Mit akarsz tenni, Gabriel?

- Nem egyértelmű? Itt hagyom ezt a dimenziót a fenébe, hogy más síkokon gyűjthessek erőt, tapasztalatot. De figyelmeztetlek: ha elég bölcsnek érzem majd magamat, vissza fogok térni, és átveszem az árnygyilkosok rendjének irányítását.

- Nevetséges kijelentés. Ahhoz, hogy ezt megtehesd, meg kéne ölnöd engem is, apámat is.

- Akkor így fogok tenni.

Gabriel nem várta meg, míg a megdöbbent másik bármit is szól, helyette némán sarkon fordult, és megindult. Nem nézett vissza sem akkor, amikor társai közül néhány a nevén szólította, sem akkor, amikor a fehér márványból épített város kapuja döngve becsukódott mögötte, talán örökre kirekesztve őt rendjének lakhelyéről.

Nem volt ideges, nem volt tanácstalan, nem félt. Tudta, hová kell mennie, és nem is csalódott. A lehetetlenül magas, napszemüveges férfi ott várt rá a kocsmában, ahol először találkoztak.

*****

Ryan Wolf sétált. Nem tudta, mennyi ideje téblábol a kicsiny patak mentén a pusztába, de menet közben pontosan tizenkettő kisvároson vitte keresztül a lába. Ezt megszámolta, hogy addig is teljen valamivel az idő. Az első órákban még örült a világnak, ki ne örülne neki jó kilencévnyi sötétség után, de aztán lassan rájött, hogy biztos győztesnek lenni roppant unalmas dolog.

Tudta, hogy győzött, ráadásul azelőtt, hogy azt lényegébe bárki felfoghatta volna, de akkor is eléggé lapos volt csak úgy várni, hogy a társa felhívja, és közölje vele, hová kell mennie az ősök véréért. Mert ez így lesz, ezzel kapcsolatban sem támadtak kétségei. Mert a Pokol is meg akarja tudni, hová került a fiatal harcos, és ha ez sikerül neki, akkor már ő is tudni fogja, hová kell mennie. Tiszta sor. Csak éppen rohadt unalmas egy idő után.

Aztán, körülbelül negyed mérfölddel a tizenharmadik városka előtt, megremegett körülötte a levegő. Azonnal felismerte a varázslatot. Teleportáció. A következő pillanatban a tér valósággal felsikoltott, visszahajlott önmagába, majd világra okádta szürke bőrű, fém testékszerekkel alaposan telepakolt gyermekét.

- Ryan Wolf – recsegte Azrelius rekedtes hangján, majd a vörös ballonkabátos férfi felé intett. – Pusztulj!

Nem történt semmi. A vámpír csak állt, várt, majd pár másodperc múlva kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Ez most mi akart lenni? – érdeklődött udvariasan. – Megpróbáltad pusztán egyetlen szóval úgy rendezni az univerzum energiáit, hogy azok eltöröljenek engem?

- Lényegében igen – biccentett kissé idegesen a mágus. – Azt hittem, Mr. Johnson kissé túlbecsül, mivel kilenc évvel ezelőtt személyesen kellett legyőznie. De nem. Ryan Wolf, te már tényleg majdnem olyan erős vagy, mint én. Ezért az arcátlanságért végezni fogok veled.

- Nézd, öreg, nem hagyhatnánk az egészet a fenébe? – kérdezte a szőke vámpír, megvillantva egy roppant megnyerő mosolyt is. - Az a helyzet, hogy én amúgy sem szívesen verekszem, főleg nem nálam látványosan idősebbekkel, a másik énemtől meg inkább megkímélnélek.

- Pofa be! – reccsent a mágus az ellenfelére, majd meglendült felé.
Ryan megpróbált elhajolni az ütés útjából, azonban az elf szürke ujjaira húzott gyűrűk még így is felsértették a bőrét, véres csíkokat húzva arcára. Ez volt az a pillanat, amikor a vámpír megváltozott. Noha kinézetre továbbra is hasonlított egy másodperccel korábbi önmagához, a szemében az őrület egy aprócska lángja lobbant.

- Ez most hiba volt, seggfej – ordította teli torokból a mágus képébe, miközben a nyomatékosítás kedvéért be is mutatott neki. – Fogselyemnek fogom használni a beleidet, köcsög!

Azrelius védekezően hátrébb lépett egyet, de ellenfele nem hagyta menekülni. Egyetlen lépéssel előtte termett, majd ököllel az arcába vágott. A mágus hátra tántorodott, látása egy pillanatig elhomályosult, de azt még így is ki tudta venni, ahogy a másik karja feloldódik az árnyékokban, hogy aztán egy kecses, másfél kezes karddal anyagiasuljon újra. A penge a következő pillanatban már az elf hasából állt ki.

- Na mi van, tata? – rikkantott jó kedélyűen a vámpír, miközben megrántotta a pengét fölfelé. – Túl gyors az iram?

Azrelius nem válaszolt, helyette összegyűjtötte az energiáit, kilépett testéből, majd közvetlen a másik háta mögött anyagiasult, aki még csak észre sem vette, hogy immár egy üres húscsomót darabol.

- Vége is – jegyezte meg mintegy magának a mágus, majd egyetlen intéssel levágta a vámpír fejét, a következő mozdulatával pedig felrobbantotta a szívét.

A megcsonkított test lába megbicsaklott, majd az egész a földre zuhant. Azrelius elégedetten elmosolyodott, majd hátat fordított a hullának, és felkészült a teleportálásra.

- Csak nem mennél valahová? – kérdezte tőle a földön heverő fej, majd a mikor a mágus hátrafordult, a vámpír rávillantotta vigyorát. A rendezett, hófehér fogaknak nyoma veszett, helyüket kissé sárgás, hegyes, egymásra torlódott agyarak vették át. – Nehogy azt hidd, hogy végeztem veled, seggfej!

Azrelius kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Eddigi tanulmányai alapján arra jutott, hogy viszonylag kevés vámpír éli túl, ha megfosztják fejétől és szívétől. A vörös ballonkabátos, lyukas mellkasú tetem mégis határozott életjeleket mutatott. Például feltápászkodott a földről, miközben baljával megragadta a mellette heverő fejét a szőke tincseinél fogva.

- Mit bámulsz, tata? – röhögött tovább Ryan. – Tényleg azt hitted, hogy van esélyed ellenem? Ez baszottul cuki ám!

A következő pillanatban a torzó meglendítette a saját fejét, és Azreliushoz vágta azt. A mágus még azt sem döntötte el, hogy most védekezzen, próbáljon elhajolni, netán sikítson, a vámpír nagyra tátott száján keresztül máris felbukkant a vörös ballonkabátos pengéje, és feltartóztathatatlanul száguldott az elf homloka felé. A kard először a bőrön, majd a koponyán hatolt keresztül, és meg sem állt a mágus agyának közepéig.

- Basszus, ez saját magán keresztül szúrt le – nyögte megdöbbenten Azrelius. – Kicsit durva.

Ryan Wolf feje, ami egy pillanatra sem hagyta abba a röhögést, ezt hallva rákacsintott, majd egyszerűen fekete masszává olvadt a vámpír többi testrészével együtt, tócsába gyűlt a földön, végül pedig kifakult a valóságból.

- Mondtam én, hogy kevés vagy hozzám, seggfej! – jegyezte meg az egyik közeli fa árnyéka. – Nem véletlenül pofázott az a napszemüveges lúzer, hogy ne próbáljatok meg kicsinálni egyedül.

- NEM! – üvöltötte magából kikelve Azrelius. – Én vagyok az erősebb! Csak én lehetek az!

- Nézz szembe a ténnyel, haver! Ezt beszoptad – közölte az elvörösödő arcú elffel a testetlen hang, ezúttal közvetlen a másik háta mögül.

Azrelius már pördült volna meg, de elkésett: egy láb vágódott a térdhajlatába, mire teste engedett a gravitációnak, és elkezdett előre dőlni, egyenesen bele a saját árnyékából kinövő kardba, ami csak addig létezett, amíg át nem döfte a mágus tüdejét, utána újra szétfolyt, visszaalakult árnyékká.

- Ahhoz képest, hogy csak egy egyszerű bűvész vagy, kibaszott jól bírod – vigasztalta a földre került ellenfelét az újra anyagiasult vámpír, majd teljes erőből a másik gerincére taposott.

Azrelius akaratlanul is felüvöltött, ahogy a csigolyái száraz gallyként törtek szét, majd újra elhagyta a testét, és újat kreált magának, közvetlenül az ellenfelével szemben.

- Most már elég lesz! – Az elf hangjából csak úgy sütött a harag. A vörös ballonkabátos férfi volt az, aki először rádöbbentette, lehet, mégse ő a leghatalmasabb lény az univerzumban. – Pusztulj, te rohadék! Pusztulj! PUSZTULJ!

- Lószart – jegyezte meg a vámpír, majd odalépett a dühében már síró elfhez, és minden nehézség nélkül feltépte a mellkasát, hogy aztán kiharaphasson egy nagyobb darabot a feltáruló szívből.

Azrelius még döbbenten nyögött egyet, aztán szemei megüvegesedtek, teste pedig a porba hullt. Nem mozdult többet. Halott volt, akárcsak egy darab kő.

Ryan még várt egy kis ideig, majd folytatta cél nélküli sétáját.

Már megint unatkozott.