Hogy őt száműzte, biztos volt rá oka. Jogos, megfontolt döntés volt... Ó, egy fenét! Egy gyerekről van szó!
- Szabad tudnom, hogy miért lettem száműzött és Hazug?
Groza idegei felizzottak. - Nem!
Aratel dermedten megtorpant, majd sebesen felzárkózott a lány mellé. - Magyarázattal tartozol!
- Én ugyan nem – rázta a fejét a lány. Előttük kitisztult az ösvény, aztán két felé indult. Az egyik fel a domboldalra, a másik pedig lassan lejteni kezdett. Az az út vezetett a tóparti faluhoz, majd onnan a szántókhoz, ahonnan már jól látható volt a palota. Hajdan.
- Gondolom, nem ismered a felelősség szó jelentését! - mordult Aratel dühösen. - Bele se gondoltál, mit mondtál Viernek? Nem is érdekelnek a következmények? Hogy tudtad így megsérteni egy régi barátod?
Groza süketnek tettette magát. Övébe dugta a kardját, az arcába hulló kócos haja zavarta, tíz ujjal hátrafésülte; száraz levelek téptek ki egy csomót a hajából. Aratel szája megvonaglott, ahogy a lány érdektelenül felpillantott rá.
- Jobbra, felmegyünk – intett a meredek ösvény felé.
Aratel keze rászorult kardja markolatára, de uralkodott a dühén. - A kastélyhoz menjünk, eleget láttam az erdőből!
- Ahhoz le kell mennünk a tóhoz! - rázta a fejét Groza. - Már mondtam neked, hogy kalózok portyáznak ott!
- Mit portyáznak? - kérdezte Aratel gúnyosan. - Blokád alatt tartják a vízesést és a Sziklás-folyamot, hogy ne áramolhasson a kereskedelem, és drágán megvámoltatják a halászokat?
- Nem – mondta Groza csendesen, magában gyűlölködve – Rabolnak és fosztogatnak, átvették az irányítást a tó fölött.
- Épp itt az ideje, hogy végre eltakarodjanak onnan. Nincs joguk ehhez...
- Nem izgat – vágott a szavába Groza hangosan –, a kalózok jogi helyzete. Az se igazán, hogy ki kezében van a vezetés. - A lány elindult a bal oldali ösvényen, és nem hallotta a fenyegető szisszentést, amit viszont Aratel nagyon jól meghallott. – De ha annyira akarod, elmehetünk a kastélyhoz, kíváncsi vagyok mi maradt belőle... meg a kertből, és a szép kupolából...
Aratel újra hallotta a fenyegető szisszentést, és most már meg is pillantott az árnyat az egyik fa törzsén. Csizmaszárából éles tőrt rántott, hirtelen mozdulattal előre rendült és egyszerre vetette rá magát a lányra és hajította el a tőrt.
Hason siklottak egy ideig, Groza dühösen köpködte a szájából a faleveleket.
- Megőrültél?! - kiáltotta. Aratel belenyomta a fejét az avarba, Groza felháborodottan sikoltozott, kapálózott és rugdalózott. Aztán érezte a férfi leheletét a fülénél, és ledermedt.
- Egy árny.
Groza félelmében letüdőzött egy marék levélmorzsalékot. - Csak egy? - krákogta kicsivel később. Nem mintha egy árnnyal meg tudtak volna birkózni, sőt...! Az árnyak és árnyékok szolganép volt, Grozának engedelmeskedtek. Tömegben bármit bekebeleztek és elpusztítottak, és igaz, hogy egyedül nem voltak ilyen veszélyesek, de a világ legjobb kémei hírében álltak. Semmi nem volt lehetetlen nekik.
- Nem tudom, csak egyet láttam.
Egyszerre néztek fel. Aratel tőrje a fába fúródott, ahol előtte az árnyat látta. Feszülten kémlelték a környezetet, minden fát, minden levelet, bokrot, páfrányt, minden árnyékot, de semmi furcsát nem láttak. Gyorsan feltápászkodtak, Aratel a tőrjéért indult.
Groza aggódon rágta a körmét, és ide-oda cikázott a szeme, de az egyik árnyék olyan volt, mint a másik. Csak akkor szúrná ki a lényt, ha mozdulna... vagy ha szisszentene.
Mikor Aratel kihúzta a tőrjét a fából, az árnyék szisszent, és Groza rémülten a nyakához kapott, amint látta elúszni az egyik fa törzsén.
- Gyűlölöm ezeket!
Majd két-három szisszenés is hallatszott, az árnyékok táncot jártak körülöttük és hirtelen eltűntek.
- Csak ijesztgettek – jegyezte meg Aratel és miután megköszörülte a torkát, hogy félelme utolsóját is elűzze, visszalépett az ösvényre, és tovább indultak.
Aratel őszintén próbálkozott, hogy beszélgetést kezdeményezzen Grozával, de a lány folyamatosan semmitmondó válaszokat pofozott vissza neki, amivel jórészt nem lehetett mit kezdeni. Mindenféle kísérlet tehát a verbális kommunikációra kudarcba fulladt. Nem volt hajlandó az iskoláról beszélni, se a továbbtanulásáról, elhárította a "szabadidőre" vonatkozó kérdéseket és mély némaságba merült, ha Aratel felhozta a birodalom siralmas állapotát.
A férfi kezdett kétségbeesni. Ő nem erre számított... Nem ezt várta, ez így... nem igazságos. Hol itt a bíró és az esküdtszék? Ő nem azért jött, hogy egy hanyatló birodalmat lásson... Valami történt itt, Grozával is történnie kellett valaminek. Sokkal egyszerűbb lenne, ha Groza magától elmondaná mi bántja, hogy így elbánt ezzel a csodás hellyel, akkor jobban tudna segíteni. De így? Hogy száműzte, a "Hazug" nevet akasztotta rá, ellene és maga ellen uszította az egész birodalmat, ráadásként a legkedvesebb barátjukat és testvérüket is?
Az út meredeken lejteni kezdett, és sűrűn kiálló gyökerek nehezítették a lejutást. Aratel lepetten elmosolyodott, ahogy Grozát figyelte. A lány, akárcsak régen, egyik gyökérről a másikra ugrált, úgy halad lefelé. Ő maga kiszúrta azt a fát, amiről mindig körülkémlelte a tájat. Az egész völgyet belátta onnan.
Felkapaszkodott az egyik ágra, majd döbbent nyögéssel nyugtázta, hogy ez nem is olyan könnyű, mint ahogy régen volt. Úgy lógott az alacsony ágon, mint egy lajhár, és nem jutott feljebb tőle. Várta Groza beszólásait, de csak a lány éles sikoltását hallotta.
Igyekezett a segítségére; nagy igyekezetében leesett a fáról, és több kiálló gyökérben is felbukott, mire Grozához ért.
- Jól vagy?
- Egy árny itt sziszegett fel, rosszul léptem, meg eltört... Ííí, de hogy felbukkant, csak a semmiből...!
Aratel felsegítette a földről, de Groza lerázta magáról a kezét. Odavetett egy hanyag köszönetet, és sántikálva, az ugrálást mellőzve elindult. Aratel, ugyancsak sántítva, utána. Letörte, hogy nem tudott felmászni a fára, és nem tudott úgy szökdécselni ezen az úton, mint régen. Miért, a fenébe vele... ha nem az irodában ült, akkor az edzőteremben! Érthetetlen...!
Hozzá kell tennünk, hogy Aratel, mivel a legkeresettebb ügyvéd volt országszerte, és szerette ha ég az adrenalin az ülepe alatt, a legrázósabb ügyeket vállalta el. Lehetett bármilyen gyilkosság, még a trancsírozós fajtából is, vagy bármilyen alattomos pénzmosás, csak idő, na meg pénz kérdése volt, hogy mikor kalapácsol a bíró: "Az ügyet lezárom". Mivel könyökig ebben, és térdig egy másik ügyben dolgozott egyszerre, nem volt lehetősége kitenni magát igazi adrenalin-robbanásnak. A függőség miatt létrejött benne a pótcselekvés szenvedélye: a legrázósabb ügyek, ahol talán a maffiával kell szembeszállnia, és egyéb, halálhoz vezető élményekben lehet része. De persze ennek is meglett a káros mellékhatása... Úgy döntött, hazajön egy kicsit.
A meredek lejtő aljánál Groza behúzta őt a fák közé, onnan lestek rá a falura, és a mögötte csillogó tóra, és a csillogó tó felszínén ringó, nagy hasú, ernyedt vitorlás hajóra.
- Látod, a kalózhajó... - suttogta Groza - Egyszer csak felhajóztak a folyón, és magukhoz toborozták a banditákat. A várat lerohanták, kifosztották, aztán elmentek. Később megint visszajöttek, de addigra már csak pár ember maradt a faluban. Átvették az irányítást, és sok félállatot rabszolgamunkára fogtak, hogy legyen élelem. De a földek tönkrementek, a termés rossz, a robotmunkának pedig nincs értelme.
- Hogy vágod a történteket - jegyezte meg Aratel gúnyosan.
- Csak most találtam ki, nem emlékszem, hogy történt - mondta Groza. - Lehet, hogy nem is voltak rabszolgák, de most már igen. - És a tópart felé mutatott, ahonnan vasra vert, rongyos, megtépett félállatok bandukoltak vissza a faluba. Mind kosarat vittek magukkal, amikben halak vergődték az utolsót. A menetet ordibáló kalózok őrizték, és árgus szemmel lesték, ki lassú és ki dézsmálja meg a halat. Egy apró medvekölyök botladozott a sor közepén, a nehéz kosarat könnyedén a feje fölé emelte, de a fejét is felfelé tartotta.
Aratel és Groza közelebb osontak. Egy elhagyott faluszéli ház kertjébe futottak, átugrották az alacsony kerítést, és a kert végi gazból lesték a menetet. A kalózok durván bántották a lassabb állatokat, rugdosták és taszigálták őket. Ha a vadabbak visszamordultak, kardlappal sújtottak oda.
- Azt akarod mondani, hogy össze-vissza dumáltál? Groza, létezik a felelősség nevű fogalom, hallottál már róla?! - Aratel remegett felháborodásában.
Groza megrántotta a vállát. - Mindenki ezt csinálja már. Dumál és habizik össze-vissza. Azt mondom, ami csak az eszembe jut, és ha rákérdeznek, akkor megint mondok valamit. Tök nyolc az egész, senkit nem érdekel, hogy mit hall.
- Tévedsz, az emberek nem szeretik a hazugságot hallani!
Groza szúrósan nézett rá. - Csak akkor nem, ha kiderül az igazság. És... - a lány hevesen kapott levegőért -, ma már minden csak a hazugságról szól, az igazság elveszik. Egy hatalmas véletlen kell hozzá, hogy kiderüljön az igazság! És az ügyvédek nem ezt csinálják?
- A rossz ügyvédek - sötétült el Aratel tekintete. - Vagy az olyan ügyvédek, akik rossz ügyet képviselnek.
- Aratel, akkor te rossz ügyvéd vagy - mondta Groza csöndes dühvel. A férfi megnémult elképedésében, de aztán elvonták a figyelmét az események.
Már látták, hogy a medvekölyök miért tartotta felfelé a fejét. Kirágta a kosár alját, és most az egész orrát bedugta, hogy kicsippentsen belőle egy halat. A kalózok észrevették, ráordítottak a kölyökre, aki rémülten elejtette a kosarát. A legközelebbi kalóz futólépésben érkezett, és dühösen fellökte a kölyköt, és kirúgta a szájából a haldarabot.
- Nem tanulsz a verésből, te semmirekellő barom?! - A medvebocs keservesen sírt, vérző szájára szorította a kezét. A kalóz két pisztolyt húzott elő széles övéből, Groza a szájára szorította a kezét, hogy ne kiáltson. Aratel dühösen felpattant, a kardját már majdnem kihúzta a hüvelyéből, de Groza gyorsan a térdébe csimpaszkodott és visszadöntötte a gaz közé.
- Nem mehetsz, pisztolyuk van!
- Bolond, engedj már el...! - Aratel zihált a dühtől.
- Lelőnek, nem mehetsz, fogd már fel!
- Nem árthatnak nekem, ez a te világod! A medvebocsnak pedig árthatnak, és nem engedhetem...
- De engedned kell!
Pisztoly dörrent, és rémült sikoltozás hallatszott, majd egy újabb lövés. Aratel és Groza ledermedtek a hadakozás közben, majd egyszerre lestek ki a gaz felett. A medvebocs még életben volt, a kalóz csak a bilincset lőtte le a lábáról. Megragadta a grabancánál, kivonszolta a sorból, és a kemény földre hajította.
- Ne kíméld, verd ki belőle...! - kiáltott oda egy kalóz, akinek a fél arcát kendő takarta.
- A pofáját, hogy ne legyen kedve zabá'ni többé!
A kismedve keservesen sírt, próbált felállni, de a kalóz minduntalan visszarúgta a földre, közben vigyorgott, arany fogairól visszacsillant a fény. Végül, miután sokadszorra is a porba rúgta a kölyköt, az orrára taposott a csizmájával.
- Tiporjad bele! - hujjogott az egyik kalóz, és nagy röhögés harsant fel.
Aratel fejét annyira ellepte a vörös köd, hogy nem is bírt gondolkozni. Mikor újra meghallotta a kölyök fájdalmas bömbölését, elszakadt minden cérnaszál, ami még a józan eszéhez kötötte. Nem engedi!
Akkor eszmélt fel, mikor már vadul kardozott az aranyfogú kalózzal.
Groza elképedten bámulta, ahogy kirontott a gazból, és kiáltozta, hogy állj, elég, engedd el... Ez a fickó bolond, gondolta magában. Főleg, mikor rohantában kardot rántott, és úgy nekiment a kalóznak, hogy mindketten a földre bukfenceztek.
Szerencsére, Aratel felbukkanása zavart okozott, egy kalóz se kapott a pisztolya után. A lány is előbújt a rejtekhelyről, a kismedvéhez rohant, felültette. A kölyök orra és pofája vérben úszott, szájából vékony patakban csordogált a vér és a nyál Groza combjára.
- Itt az erdő közel, szaladj gyorsan... Senki se figyel, menekülj el.
A kölyök nagyot brummogott, de nem mozdult. Groza megtapogatta a kölyköt, bár nem volt hozzá gusztusa, hogy megnézze eltörött-e valamije. A medve bundája durva, mocskos lakóhelyet biztosított a parazitáknak, de ezen a bajon kívül Groza mást nem talált.
- A lábadnak semmi baja, menj már! - Kicsit türelmetlenül az erdő felé lökte a medvekölyköt.
- Nem – mondta a medve, és visszaült a földre.
- Mi? Megbuggyantál?! - hüledezett Groza. - Itt pokollá teszik az életed, az erdőben szabad lehetsz!
- Az erdőben megesznek a farkasok – mordult a kölyök, de láthatóan kisebbre húzta magát. - Itt biztonságban vagyok...
- Nem, dehogy! - kiáltott Groza dühös keseredettségében. - Ezek is megölnek!
- Kell nekik a hal, éhesek, mindig éhesek... Nem ölnek meg... Itt jobb.
Groza dühösen beletépett a medve bundájába. - Agyon fognak verni, és a tetemedet pedig az erdő szélén hagyják, hogy a dögevők zabáljanak fel! Ezt akarod?! Menekülj el innen, vagy meghalsz!
- Itt a helyem – susogta a kölyök rémülten.
Groza döbbenten állt fel mellőle, és csak rázta a fejét. Bolond, bolond gyerek! Ítéletet mondott ki felette, meg fog halni, ezen már semmi nem másíthat, kimondta, és úgy lesz! Miért nem menekül el?!
Mérgesen fordult el, és meglátta, hogy Aratel egyszerre három kalózzal is harcol. De miért, már semmi értelme!
Odarohant, karddal rontott a harcolók közé, és szabad kezével megragadta Aratel vastag övét, és húzni kezdte.
- Menjünk el, elég! A kölyök a halált választotta! Semmi értelme harcolni, gyere innen...!
A férfi mintha meg se hallotta volna, tovább harcolt. Groza a kalózoknak kiabált, hátha többre jut.
- Eresszetek el minket...! Ez az ember háborodott, nem akarunk tőletek semmit! Hagyjatok szabad utat, hogy elmehessünk!
Hogy lássák, nem akar harcolni, és csak Aratel a háborodott, eltette a kardját, és hátulról leszorította a férfi mindkét karját.
- Eresszetek minket, elég! - kiáltotta Groza.
- Groza, engedj, meghülyültél, ezek...! - Aratel hörgő beszéde elfulladt a dühtől, Groza még erősebben szorította, ami nem volt könnyű. Aratel feszegette a karját, izgett-mozgott és dühösen kiabált a visszavonult kalózokkal.
- Ne legyél barom – sziszegte Groza könyörgőn. - Menjünk innen, a hülye medve meg akar halni...!
- NEM! Megölöm őket, senkivel nem lehet így bánni!
- De nem éri meg, mondom...!
Az aranyfogú kalóz gőgösen odalépett a lefogott Aratel elé, ököllel az arcába ütött. Groza rémülten felsikkantott, még erősebben szorította a férfit.
- Hagyd, elég, elég! Menjünk el!
A kalóz röhögött: - Szánalmas kutya, hogy hagyod valami ribancnak a beleszólását...!
Aratel a lábával rúgott előre, a kalóz a néhai térdét szorította, üvöltve borult a földre. Groza hatalmas szemekkel bámult rá, közben pedig Aratelt rángatta hátrafelé.
- Gyere már, menjünk, elég... na! Aratel, vége...
- Megölni őket! - ordította kínjai között az aranyfogú.
- Gyertek csak! - dühöngött Aratel, és végre sikerült kiszabadítania a karját, bár a lány még mindig a derekába csimpaszkodott.
- Nem! Aratel, elég! - kiabált Groza esdeklőn. - Tűnjünk már el! Nem segíthetsz, nem változtathatsz! Ez így marad, a medve se akart segítséget...! Hülyeség az egész, ne csináld már...! Kérlek!
Aratel hátranézett rá, néma zihálással, és Groza kiolvasta a tekintetéből, hogy megadja magát. Kézen fogta, lassan húzni kezdte, hogy szépen elsétáljanak, de elfelejtkeztek a gyilkolni kész kalózokról. Mikor pár golyó elfütyült a fülüknél egymás kezét szorítva rohantak el, be a faluba.
A falu utcái és házai kongtak az ürességtől, senki nem járt arra. Aratel és Groza lélekszakadva átrohantak a falun, míg az utolsó házaknál végre lassítottak, és megálltak. Csak ekkor eresztették el egymás kezét.
Groza szúró oldalát szorította, és fájdalmas képpel zihált, körbe-körbe sétált. Aratel az egyik ház korhadt kerítését aprította a kardjával, vadul zihált, szőke hajából izzadságcseppek hullottak.
- Miért, Groza? Miért, miért, a rohadt életbe! - kiáltotta hirtelen.
Groza megállt a séta közben, pihegő hangon kérdezte: - Mit miért?
- Ez az egész... Nem bírom megérteni, miért lett ilyen...! Hogy lehet így bánni... velük, a barátaiddal, magaddal?! Odakint, az emberekkel is így bánsz, ezt kapják tőled a barátaid, amit itt látok?!
Groza az orrán át szaporán szívta a levegőt, és az oldalát masszírozta. - Lehet, hogy nem tűnt fel, de nincsenek barátaim. Hazudozósnak csúfoltak a kisiskolában, pedig csak az igazat mondtam. Végül elegem lett, és alapot is adtam a becenévnek. Nem barátkozik velem senki, és ez nem is baj.
- És itt, nekik kell ezért megfizetniük?! - háborodott fel Aratel.
- Úgy... úgy bánok másokkal, ahogy magammal... és… – Groza a hajába túrt, a szavakat kereste. Erről beszélni... - Nem ők fizetnek meg, hanem én... Ők adják vissza nekem a sok gyűlöletet, érted? Nem... nem tudom elmagyarázni! - rázta meg a fejét hevesen. - Az a hülye medve is... Volt választása...
Aratel eltette a kardját, Grozához lépett, majd átkarolta a vállát és lassan elindultak, felfelé egy lejtőn.
- És ez a világ ÉN vagyok, ez itt mind én vagyok... - mondta Groza csendesen. - Ez csak a saját gyűlöletem, a magamé... Aratel, utálom ezt a helyet, érted?
A férfi szeretett volna rámosolyogni, biztatóan és kedvesen, szerette volna, ha a bájos kisgyerek visszatér, hogy örömmel tudja mondani neki: amint felérnek a lejtőn, láthatják a várat, a szántón túl, teljes pompájában és csak arra vár, hogy a hercegnője újra a folyosóin szaladgáljon. Aratel keserűen gondolt arra, hogy azok az idők sose jönnek vissza, a kislány elveszett ebben a birodalomban, és valószínűleg felemésztette az önutálat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
