A kupola hiányzott, és a kastély nagy része csak rom volt.

Groza megrendülten meredt a hajdani királyi kastélyra. Eltűntek a csipkézett várfalak, a hatalmas bástyák, az égbe nyúló tornyok. Nem lobogott zászló, nem harsant kürtszó, egy árva lélek se járt ott.

- Azt hittem... Én úgy képzeltem...! - hebegte összetörten a lány.

- Ez borzasztó – lehelte Aratel megrökönyödötten.

- Ez nem ér! - sikkantott a lány. Futásnak eredt a rom felé. - Gyűlölöm!

A vár egy völgyben állt, egy meredek sziklafal mellett, amit a gyors folyású folyó keresztül fúrt. A völgyet övező lankás domboldalt lépcsősre alakították régen, hogy meg tudják művelni. Ez a hely mindig zölden és aranylón hullámzott a sok búzától, és az emberek szerettet itt dolgozni, mert innen láthatták a csodás várat. A gyémántkupola mindig szivárványszínben ragyogott a napfényben.

Groza hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy a nyitott márványajtó elé ért. A belefaragott domborművek mind letörtek, az ajtók szélén kardcsapások nyomai látszódtak.

- Nem ér... - sziszegte Groza, ahogy befurakodott a két ajtó közötti kis helyen. A kertben elszabadultak a növények, dúsan behálózták az árkádsorokból a megmaradt részeket. Groza átszaladt a kerten, közben dühösen harapta a száját, hogy a könnyeit visszatartsa. Kereste a tornyokat, a nyitott folyosókat ott a magasban, de minden eltűnt, minden csak rom volt.

- Nem ér, nem ér, nem ér – kiabálta, ahogy a trónterem kétszárnyú ajtajához ért. Az csukva volt, Groza a tövébe csúszott, és ököllel rámért pár gyenge, szomorú ütést.

Potyogtak a könnyei, de már az se érdekelte. Még akkor se hagyta abba a sírást, mikor érezte, hogy Aratel mögé ül, és átöleli a vállát.

- Ez nem csak... az én... - kezdte volna Groza, de hevesen levegőért kapott, és Aratel leintette.

- Előbb nyugodj meg... Gyere ide... - Aratel halkan suttogott, és magához húzta a lányt, aki megdermedt döbbenetében.

- Nem kell, ne már – nyögte zavartan, és hevesen kiverekedte magát a férfi karjából.

Aratel megadóan, mély sóhajjal felemelte a kezét. - Igazad van, annak már vége... Csak vigasztalni akartalak.

- Nem kell – dünnyögte Groza és az inge bő ujjába törölte könnyes arcát. - Te egy felnőtt vagy, ráadásul ügyvéd, semmi okod rá, hogy olyasmit tegyél, ami másnak jó...

Aratel fáradtan oldalra döntötte a fejét. - Szerinted ilyenek a felnőttek?

- Olyan szülők mellett, mint amilyenek az enyéim... Utálják, hogy vagyok... Anyám nem lett nagyfejes a cégnél, apám pedig rossz ügyekbe mászott, és most tanár... És miattam van, engem okolnak. Soha nem vigasztalt meg felnőtt... Mindig ez a hely volt az, és ez nem csak az enyém volt. Itt volt a dédpapám, Londer dédpapa, a király... Ezt a kastélyt ő építtette, és nekem adta, itt éltünk... Nem sírnék, ha csak az enyém lenne, akkor nem érdekelne... De a dédpapámhoz kötő egyetlen dolog csak ez a kastély volt, és úgy utálom, hogy már ez sincs! Ez volt az egyetlen dolog, amiért nem küldtem pokolra ezt a helyet, csak a dédpapám miatt. De már ez se számít, itt nem számít semmi, ez a hely úgyis eltűnik...

Aratel a szipogó lányra nézett, közelebb csúszott hozzá a földön, és az álla alá nyúlt, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Ha ez az egyetlen hely, ami vigaszt nyújt, ne tedd tönkre. Groza, ez a hely kincset ér, meg kell óvnod.

- Nem akarom, Aratel! - emelte fel a hangját Groza keservesen. - Nem érdekel már...!

- Miért, miért?!

Groza arca hirtelen kifejezéstelenné vált, ellökte az arcáról Aratel kezét. - Miért jöttél ide? Mit akartál látni? Állandóan a hülye kérdéseiddel nyaggatsz, elég legyen már!

- Foglalkozási ártalom, bocsánat! Az igazságot akarom, hogy végre megértsem, mi történt itt! - háborodott fel Aratel. - Nagyon jól emlékszem, amikor először jöttem ide, itt háború dúlt. De nem ellened volt az a háború, hanem valódi, külső ellenségtől, ami itt mindent el akart pusztítani. Segítettem neked... és együtt újraépítettük, ami már elpusztult. Elmentem, és ez lett belőlem...! Imádom a munkám, szó se róla, és a rizikót még inkább imádom... De beletenyerelni a maffia ügyeibe, nem volt nyerő ötlet, tudod? A maffia... az sose nyerő... Már bánom az egészet, mi vagyok én, zsaru? Az utóbbi időben túl sok volt körülöttem a véletlen baleset, és a halálközeli élmény... Nem szívderítő, ha pisztollyal a szádban kell beszélned... Inkább hazajöttem egy kicsit, visszajöttem élni.

- Mert itt nem találnak meg a maffiások? - ráncolta a szemöldökét Groza.

Aratel gyorsan megrázta a fejét. - Nem, nem, félreérted. A lelkem miatt jöttem, itt igazán azt érzem, hogy élő, mi több, érző ember vagyok. A valóság rosszat tesz az emberekkel, és nem csak a felnőttekkel. – Aratel jelentőségteljesen Grozára nézett. - Szükségem volt erre a helyre, mert itt sose lehettem felnőtt.

- Miről beszélsz? - nyögött fel Groza. Aratel halványan elmosolyodott, és az elvadult kertre függesztette a tekintetét.

- Itt mindig egy vándor voltam, aki téged védelmezett. Nem egyetemi hallgató, nem felnőtt, nem csodagyerek, sem sztárügyvéd, csak egy rongyos vándor. Elmenekülhettem a valóságtól, ide, hozzád, és ez mindig jót tett a lelkemnek. Jaj, öregszem, és szentimentálisan vágyódom valami után, amiből nem akarok kimaradni – sóhajtott Aratel egy nagyot. - Elmentem, és máshol nem találtam ilyen helyet, pedig kerestem.

- Ilyen birodalmat bárhol alapíthatsz – értetlenkedett Groza.

- Tudom, tudom... Most jöttem rá, hogy miért nem ment. Ebbe a birodalomba helyeztem a lelkem, hogy újra felépülhessen. Hogy egy kislány világa ne törjön össze, hogy a valóság ne ölje ki belőle olyan hamar a kincset. Segíteni akartam neked, ha már magamon nem segíthettem, de úgy látszik semmit se érek az egész világ ellen. Nem sikerült, igaz?

Groza sebtiben letörölte az arcáról a könnyeket. Hogy kerültek oda... Nem igazság...

- Á-áruló – suttogta rekedten.

- Micsoda? - kiáltott fel Aratel félig nevetve, félig nyöszörögve.

- Látom magam előtt, ahogy odajön hozzám egy vándor, térdre esik, és elköszön tőlem... Hívja valami hatalmasabb erő, aminek nem tud ellentmondani, mert ez... ez egy vándor dolga. Hogy megy a szíve után, ahova csak hívja valami. Azt mondta, hogy talán már nem is találkozunk... De én láttam őt, és épp azzal dicsekedett, hogy elmegy, mert egy ilyen pénzszagú szerződés megalapozza a karrierjét, és ennél fontosabb... Hagyjál! - kiáltott Groza könnyes szemmel, mikor Aratel hevesen magához ölelte. - Hagyjál... Rettenetes volt, minden egy szempillantás alatt eltűnt, minden, ami csak volt, és nem került meg... Elárultál a pénzért, meg... a fene tudja még, miért...!

Aratel hosszú percekig némán ölelte magához. A nap addigra már alacsonyan járt, és a szürkeség kezdett beúszni közéjük. A trónterem ajtaja tövében nem érdekelte őket, este lesz, akkor este.

- Nem gondoltam... - szólalt meg végül Aratel, de a hangja rekedt volt. - Nem is... Úgy gondoltam, hogy kislány vagy még, és nem értenéd meg. Csak kímélni akartalak.

- Most már elhiszem... De hidd el, amint meghallottam, hogy mit mondasz, megértettem mindent. Hogy mi a pénz, mi az a hatalom, és megértettem mi az a felnőttség... Elárultál, engem és a világot, magadat!

- Groza, légy szíves, elég...

A lány kicsire húzta magát, a fejét Aratel vállgödrébe fektette. [...]

Nagy sokára szólalt meg, gondolatainak mélyéről: - Te itt király vagy... - suttogta.

- Dehogy vagyok... Én a vándor vagyok...

- Szükség van itt egy királyra. Addig minden jól ment, míg Londer király meg nem halt a pszichológus nevű betegségben. Onnantól minden... rosszra fordult. Kell egy király, és az te vagy – bontakozott ki Groza az ölelésből, hogy komolyan Aratel szemébe mondja: - Te vagy a király.

Aratel pislogott kettőt, ő is felegyenesedett. - Miért nem vagy te a király... nő?

- Az nem lehet... én nem tudom irányítani a birodalmat, ahogy egy királynő.

- Meg kéne próbálnod.

- Majd... később, máskor. – Groza a szája szélét harapdálta, Aratel pedig rászólt, hogy fejezze be. - Addig te legyél...

És utána végig te, mert ez a te világod is, gondolta Groza. Felálltak, és mindketten nekivetették a vállukat a trónterem súlyos ajtójának. Az ajtó nehezen és lassan nyílt, régebben őrök sokasága nyitott ajtót.

- Sajnálom, hogy így bántam ezzel a világgal – nyögte Groza, Aratel döbbenten fordult felé. - De csak azért, mert a te világod is. Nem volt jogom, hogy...

- Hé, csss. Ne beszülj jogról, vagy jogtalanságról... Érzésből cselekedtél.

- Ezt a bíróságon nem fogadják el felmentő bizonyítékként – fintorgott Groza. - Még az életben sem. Az érzés semmit se számít.

- Világbetegség – sóhajtott Aratel, és egy utolsó lökéssel akkora rést nyitottak, hogy be tudtak férni. - Az érzelmek mindig a legfontosabbak. A lélek épsége, érzése.

- Önmagadat árultad el legjobban, vagy most hazudtolod meg magad?

Aratel végignézett a tróntermen, de a kérdés ragadós tövise nem eresztette a torkát; mit mondhatna? Az ablakok keretestül hiányoztak, csak hiányokból állt a fal. A gyémántkupola a márványpadlóra zuhant, és mindent beborított a gyémántlapok finom lapocskái és apró szilánkjai. Csikorgott a talpuk alatt, ahogy lassan beljebb léptek. A trón mögötti vörös bársonyfüggöny leszakadt, és a romokon porosodott. Kintről bekúsztak a növények, borostyán futotta be a megmaradt falakat.

Groza keze ökölbe szorult dühében. A márványból faragot trón is csak rom. Belerúgott a gyémántokba, amik csilingelő hanggal messzire repültek.

- Menjünk haza... - morogta dühösen, és hátat fordított a teremnek. Aratel maga előtt bámulta a gyémántlapokat, csak bólintott, és Groza után fordult, aki már az ajtónál járt.

A levegőt sivítás töltötte meg, és két nyílvessző fúródott az ajtóba, Groza bő ruháját odaszegelték. A ruha állapota nem érdekelte a lányt, de halálra váltan bámulta az éjfekete nyílvesszőket.

- Ne, könyörgök, ne, nem akarom már...!

Átnézett a válla fölött, és hirtelenjében öt fekete ruhás, vörös tekintetű alakot számolt össze. Ennyi érzéstelen...! Aratel kivonta a kardját, ordított valamit, de Groza nem értette. Leszakította a ruháját a nyílvesszőkről, és kirohant a trónteremből.

- Nem akarom már! - kiáltotta keservesen. - Aratel, vigyázz, kérlek...

Aratel az ajtóig hátrált, le nem vette a szemét az öt fekete alakról, akik mind felajzott íjjal álltak a terem közepén, és csak vártak. Hallotta Groza kiáltását, és mikor az ajtóhoz ért, gyorsan megfordult, hogy kisiessen az ajtón.

Abban a pillanatban már hallotta a nyílvesszők sikoltását.

Felrémlett előtte, ahogy egy kislány rémülten suttog neki az érzéstelenekről. - Démoni lények, nem e világ teremtményei. Nem éreznek semmit. Se jót, se rosszat, üresek, mint egy báb... És sose tévesztenek célt, Aratel, sose...

Aratel alig látott a fájdalomtól, vakon a kardjára támaszkodott amint kivonszolta magát az ajtónyíláson. Igazából nem értette, hogy miért történt... Az érzéstelenek nem ugyanúgy Groza akaratát követik? Ó... de.

Puha füvet érzett a talpa alatt, a kardja beleszaladt a földbe. Máris a kerthez ért? Hogy...? Sűrűn pislogott, a szája kiszáradt, de kivett egy göcsörtös törzsű, szegényes lombú fát, és Grozát... Nem, a lány is csak egy folt volt, nem látta tisztán.

Térdre esett, és a Groza-folt azonnal elé sietett.

- El kellett... volna mondanod...

Groza nem mert pislogni se, a könnyek patakokban folytak az arcán. Ki tudja, hogy mi történik, ha lehunyja a szemét? - Ham... Hamar vége lesz... - mondta fojtott hangon.

- Jóh... - Aratel mély levegőt vett, kicsit megingott, de Groza megtartotta. - Nem szeretem a fájdalmat... Hercegnő.

- Aratel, a vándorló király – suttogta Groza.

- Groza, elég. – Aratel eleresztette a kardját, ami eldőlt a fűben, és megragadta a lány reszkető vállát. - Legyen... vége gyorsan.

- Búcsúzás, vagy... valami? - hebegte Groza. Aratel lassan megrázta a fejét, majd egy pillanatra a földre bámult és a szívéhez kapott. Groza átölelte, nehogy a földre essen.

- Csak hunyd le... a szemed, és ne nyisd ki egy... ideig – nyögte ki Aratel rekedten.

- Nem merem, már nem akarom – hajtogatta Groza halkan, de már le is csukódtak a szemei.

- Séta az élet, semmi más... - súgta Aratel amolyan valamiként.

- Újra csináljuk, vissza csináljuk a régire...!

- Ne bomolj... Aminek vége, annak vége. Sose lesz belőle újra, vagy régi.

- Akkor egy másik helyet, egy másikat!!

- Groza, figyelj... Nincs másik. Csak egy, az az egyetlen egy, ahogy mindenki másnak is a világon. Sajnos ezek a világok és helyek nagyon hamar eltűnnek, és teljesen mindegy, hogy milyen okból. Gondolj csak bele a saját helyzetedbe. Kisgyerekként azt akarták a felnőttek, hogy ne lásd ezt a helyet, de te makacs kölyök voltál, és láttál rengeteg csodát. Hálám csak a tied, hogy egy ideig a részese lehettem. Ahogy nagyobb lettél, már nem volt erre szükséged, te nem akartad látni.

- Megbántam...

- Puszta érdektelenségből, ezt nem sokan teszik.

- És akik igen?

- Akik előbb vagy utóbb ráeszmélnek, hogy mit hagytak elveszni, vándorokká válnak.

- Aratel...

- Keresni, reménykedni... Hinni az olyan világokban, mint... Grozalánia. Ez a vándor. Mi.

Groza felállt a földről. A délutáni napfény befurakodott a fák lombjai között, és szemkápráztató táncot járt a patak felszínén. A lány elfordult, visszasietett a régi, borostyánnal benőtt kertkapuhoz, fürgén átmászott rajta és indult be a házba. Feltűnt neki Aratel kékmetál sportkocsijának nyitott csomagtartója és két bőrönd.

Odament a kerítéshez, belekapaszkodott, mintha börtönrács volna, és kifejezéstelen arccal bámult. Több hete már a sétának, és azóta nem sokat beszéltek egymással.

Aratel kisietett a házból, hosszú lépteivel pillanatok alatt a kapuhoz ért, kilökte, és megállt a kocsijánál. Befejezte a pakolást, és már szállt is be a kocsijába.

Groza lemondóan lebiggyesztette a száját, és egy pillanatra lenézett a cipője orrára. Mikor újra felpillantott, látta, hogy Aratel a kormányon támaszkodik, és reménytelenül elveszett tekintettel néz rá. Aztán elvigyorodott, és kiszállt az autóból.

- Ilyen arccal bámulsz rám.

Groza a kerítés beton alapját rugdalta, és a kinti járdát fixírozta.

- Te tudtad, hogy így lesz, nem?

- Szeretek abban reménykedni... - Aratel hangja nagyon kedves és boldog volt -, hogy egyszer az életben nem úgy történnek meg a dolgok, ahogy történniük kell.

- Biztos nem ezt vártad a sétától... Biztos csalódtál...

- Ó, már nagyon régen. Reménykedni jöttem. De te csak vigyázz! Csalódni egy sétában annyi, mint csalódni az életben – mondta Aratel vidám hangon. Groza felkapta a fejét.

- Hát éppen ez az! - kiáltotta kétségbeesetten. Aratel rámosolygott, kedvesen és nyugodtan, mintha már régóta erre várt volna.

- Pontosan, éppen ez az.

VÉGE