Miután távozott a sötét börtönből, megkönnyebbülten nézett a Napba, ami, nagy bosszúságára, már megint fent volt. Kezdte ugyan megszokni, de azért hiányolta az éjszakát is. Elvonszolta magát a kertig, s lefeküdt a selymes, zöld fűbe. Nyújtózott egy kicsit, aztán lehunyta a szemét, s átadta magát a gondolatainak. Úgy érezte, hogy nincsen meglepve attól, amit a börtönőr mesélt. Valahogy ilyen eseménysorozatra számított. A legtöbb könyvben, amit eddig olvasott, történtek már hasonló dolgok. Egy ember, aki fellázad, felszítja a többieket, aztán megjelenik a hős, aki igazságot tesz kardjával, s erejével. Mesekönyvbe illő, mégis nagyon fontos. Nagyon érdekelte, hogy Darkon milyen személyiség lehetett, mit akart tulajdonképpen elérni. Aztán ott volt még az a titokzatos hős, akit senki nem ismer. Ez elég furcsa volt, hiszen akik ott voltak a háborúban, csak látták az arcát. Lehet, hogy álarcot viselt? Nem lenne meglepő. A legtöbb hős mindig elrejti az arcát, hogy titokban munkálkodhasson. Olyan bonyolult volt ez az egész. Egyszerűen nem tudta rendesen összeilleszteni a kirakóst, amíg nem volt meg minden egyes darab.

Felpattant fektéből, s csendesen besétált a kastélyba. Úgy tervezte, hogy a könyvtárba megy, s utánanéz leírásoknak, amelyek akár Darkonról, akár a hősről szólnak. Elhaladt a trónterem mellett, de hirtelen megállt, s visszasétált. Furcsa hangokat hallott, de nem mert benyitni. Még a végén leszidják, hogy mit keres ott. A teremből hangos kacajok szökkentek ki, s Aletta nagyon kíváncsi volt, hogy mi lehet a nevetés tárgya.
Halkan benyitott, s megállt az ajtóban. Az őrök ránéztek, de nem szóltak semmit, így Aletta bátrabban lépett be. Azt kellet látnia, hogy a király megőrült. Disznóvicceket mondott a tanácsadóinak, azok pedig kötelességtudóan nevettek, vagy épp grimaszoltak, de látszott rajtuk, hogy cseppet sem tetszik nekik a helyzet, s tanácstalanul néztek egymásra. A király ezt észre sem vette, éles hangon kacagott saját viccén. Aletta első látásra azt mondta, hogy megőrült, de most meg kellett fontolnia kijelentését. Minden ok nélkül nem viselkedik így az ember, főleg nem egy király. Inkább azt mondta volna, hogy elvarázsolták, s a szemében csak egy gyanúsított volt.

- Felséges uram! – szólította meg a királyt, s mikor az ráfigyelt, közelebb lépett hozzá.

- Miben segíthetek, gyermekem? – kérdezte komoly hangon, de önkéntelenül is kibuggyant belőle néhány kacagás foszlány.

- Jól érzi magát? – kérdezte Aletta aggódó hangon, de a tanácsnokok megbotránkozva néztek rá. Aletta szúrósan rájuk nézett, azok pedig elkotródtak.

- Az nem kifejezés – szólt vidáman a király. – Nagyon jól érzem magam. Dagadok a boldogságtól!

- Véletlenül nem tudja, hogy a mágus hol van? – terelte más irányba a beszélgetést.

- Jelenleg nem tartózkodik a kastélyban. Valamit el kellett intéznie. Épp az előbb ment el.

Alettának megcsillant a szeme. Itt volt a nagy esély, hogy kinyissa a fiókot. Megköszönte a királynak az információt, s megpróbált minél hamarabb lelépni, de a király következő mondata megállította.

- Vajon hol van a fiam? – kérdezte ártatlanul. – Nem látom sehol – nézett körbe. Aletta ebben a pillanatban volt biztos abban, hogy megőrült.

- Miről beszél? Hiszen a maga hibájából ment el – vetette oda szemrehányóan, nem törődve a bent lévőkkel.

- A fiam itt van a kastélyban – mondta elszántan. – Ralph nem mehet sehova az engedélyem nélkül. Ő az örökösöm.

- Tessék? – kérdezett vissza Aletta. Azt hitte rosszul hall, de mikor látta, hogy az emberek sugdolózni kezdtek, már tudta, hogy jól hallott. – A maga fiát Danielnek hívják.

A király elgondolkodni látszott, de Aletta nem akart több sületlenséget hallani, ezért inkább távozott. Nagy sóhajjal zárta be az ajtót, majd nekidőlt, s megpróbálta elemezni a helyzetet. A király őrültnek tűnt, de nem csak annak. Mintha elvarázsolták volna, s mivel a mágus nem tartózkodik a kastélyban, talán meggyengült a varázslat, s a király mindenfélét beképzelt. Persze erre nincs bizonyítéka, de elég valószínű.

Hirtelen észbekapott, hogy neki hol lenne most a helye, s gyorsan felszaladt a varázsló szobájába. Először bekopogott, hogy biztos nincsen-e bent, hiszen a király mégiscsak megbolondult. Senki nem válaszolt, ezért belépett, s gyorsan a szekrényhez ugrott. Megkereste a vért rejtő fiolát, s nyugodt mozdulatokkal a fiókra csepegtetett belőle, majd elrakta. Nem látszott semmi változás, de Aletta szinte érezte, hogy nyitva van. Óvatosan kihúzta.

Döbbenten nézett tartalmába. Tele volt mágikus kövekkel, amelyek mindenféle színben pompáztak. Aletta beleturkált egy kicsit, s valamilyen bőrszerű anyagba ütközött. Félresöpörte a köveket, amelyek egy kis könyvecskét takartak. Gyorsan kivette, s felnyitotta. Naplónak tűnt elsőre, mert dátumozva voltak a bejegyzések. Ezen kívül varázslatok, bájital receptek is voltak benne, de Alettát nem érdekelték. Kiszúrt egy nevet, ami nagyon ismerős volt, ezért elkezdte olvasni a hozzá tartozó bekezdést, majd átugrott más részekre is.

„Végre eljött a nagy pillanat, Darkon! A javaslatomra megidéztünk egy embert, egy másik világból. Aprócska csupán, de a célunknak megfelelő, már csak rá kell vennünk arra, hogy keresse meg a Követ. Ha évekkel ezelőtt nem említetted volna meg a Vörös Holdkövet, sosem jutott volna eszembe, hogy használjuk fel.”

„Minden kudarcra van ítélve. A fiú alkalmatlannak bizonyult. Egyszerűen nem értem, hogy mi volt a probléma. Mindent úgy csináltam, ahogy mondtad, de a Kő mégsem mutatkozott meg.”

„A fiút nem tudtuk visszaküldeni, itt kellett maradnia. Remélem, sosem kerül a szemem elé.”

„A király fia tudja, hogy miben sántikálok. El kell tennem láb alól. Határainkon csata dúl a Kirekesztettekkel. Talán rá tudom venni a királyt, hogy küldje ki a fiút harcolni.”

„A király minden szavamat elhiszi. Sosem hittem volna, hogy még hasznát veszem a varázslatodnak, Darkon. Halálod nem volt hiába. A varázslók fognak uralkodni, ezt megígérem.”

„Megtaláltam a nagy hőst, aki a vesztünket okozta. Végre bosszút állhatok!”

„A lány hasztalannak bizonyult. Nincs nála a Kő. Azonban sikerült a bizalmamba vennem, s már a tenyeremben tartom. Semmi kétség, ő lesz a Holdkő birtokosa, s terveink megvalósítója.”

Aletta nem bírta tovább olvasni a könyvecskét, ezért inkább elrakta. Íme, itt volt a bizonyosság, hogy a varázsló pontosan olyan ördögi, mint amilyennek Leo lefestette. Az írásban voltak ugyan homályos részletek, de annyit sikerült kivennie, hogy Darkon és a varázsló nagyon is jól ismerték egymást. A király fiára utaló rész egyértelmű volt, de azon nagyon megbotránkozott, hogy egy gyereket harcba küldenek. A Holdkő előző keresőjére gondolt, aki itt ragadt ebben a világban. Szegény gyerek! A varázsló azt írta, hogy kicsi volt még a fiú. Vajon mikor történhetett az idézés? Még mindig kicsi ez a gyermek, vagy felnőtt? Ki lehet az? Meg kell találnia. Talán haza tudja vinni magával. Felötlött benne egy másik kérdés is. Ha az a gyerek nem találta meg a Követ, akkor ő hogyan fogja? Rémisztő sor.

Gyorsan kisomfordált a szobából, s lement saját lakosztályához, hogy pihenjen egy kicsit a nagy út előtt. Megpróbálta közben rendezgetni a gondolatait is, nem akarta, hogy a varázsló észrevegye, hogy valami megváltozott benne. Sietősen összerámolt pár váltóruhát, s azokat belehelyezte egy tarisznyába. Remélte, hogy a varázsló nem feledkezik meg élelemről, hacsak nem tud ételt varázsolni. Ledőlt az ágyára, s megdörgölte fáradt szemét. Hosszúnak érezte a napot, pedig még hátra volt az utazás is. Leo bizonyára már készíti a lovakat, s Aletta biztos volt benne, hogy közben morgolódik, nem is kicsit. Ugyan az okát nem tudja, hogy miért gyűlöli annyira a varázslót, de attól még kicsit visszafoghatná magát. Nem is értette igazából, hogy honnan pattant ki fejéből az a hirtelen ötlet, hogy magukkal vigyék. Nem akarta belekeverni ebbe az egészbe, de már nem fordulhat vissza.

Pár órával később kopogtattak az ajtaján, s Liz szólt neki, hogy már a kapuban várja a varázsló, Leóval együtt. Erre Aletta felugrott a helyéről. Ki tudja, mi történhet, ha ezek ketten összekerülnek. Gyorsan felkapott magára egy rendes ruhát, vállára vetette a tarisznyát, s szinte repült a bejárathoz.
Leo és a mágus már a lovon ültek. Ilyen távolságból úgy tűnt, hogy a mágus magyaráz valamit Leónak, de a fiú rá sem hederít, s minél messzebb lépteti a lovát. Aletta megdöbbenésére a varázsló még csak nem is gurult dühbe, pedig nem így ismerte meg. Képes volt minden szolgát leszólni, aki nem tanúsított megfelelő tiszteletet iránta. A lány gyorsan odaszaladt, s üdvözölte mindkettőjüket. Leo leszállt a lováról, hogy felsegítse Alettát egy pejre, majd újra nyeregbe pattant.

- Most, hogy végre elkészültünk, talán indulhatunk is – javasolta a mágus, Leo csak hümmögött egyet, Aletta pedig szaporán bólogatott.

- Már alig várom, hogy odaérjünk – lelkendezett Aletta, de azonnal abbahagyta, mikor Leo szúrósan nézett rá. – Mi van? – kérdezte sértetten tőle, hogy csak ő hallhassa.

- Talán nem kellene ennyire örülnöd, hogy együtt utazhatsz vele – morogta.

- Én nem annak örülök, sőt, semminek nem örülök, csak várom, hogy odaérjünk – magyarázta.

- Ugyan minek? Csak nem vársz valakit? – kérdezte gyanakodva.

- De, igen – mosolygott Aletta, majd leintette Leót, mielőtt megkérdezte volna, hogy kire. Még csak az kellett volna, hogy a mágus megtudja, hogy mit forgat a fejében, ugyanis biztos volt benne, hogy összefutnak majd Daniellel, aki szintén a Követ keresi, s ha a lány talált erről információt, akkor a fiúnak is kellett.

A mágus lassú lépésre fogta a lovat, nem akarta elsietni a megérkezést, mert előtte még pár dolgot tisztázni akarta a lánnyal, nehogy félreértsen dolgokat, főleg mivel Leo is velük tart. Ezt azonban majd csak négyszemközt teheti meg. A lovászfiúnak semmi köze ahhoz, hogy ők ketten mit is terveznek valójában.

- Gyorsabban nem mehetnénk? – panaszkodott Leo hangosan. – Sose érünk oda, ha ilyen csigatempóban haladunk.

- Van időnk bőven, fiú – szólt a varázsló, de szemével a távolt kémlelte, mintha felmérné a távolságot, amit meg kell tenniük.

- Akkor most hova is tartunk? – kérdezte Aletta, hogy biztos legyen a dolgában.

- Mint már említettem, Éjföldjére. Ott majd továbbigazítanak minket. Legalábbis ebben bízom.

- Valami ismerős legalább? – faggatta tovább a lány. – Az ismeretlenek könnyebben becsaphatnak.

- Megvannak rá a módszereim, hogy ez ne történjen meg – válaszolta a mágus.

- Azt meghiszem – dünnyögte Leo. – A módszereit én ismerem a legjobban, mágus, és szerintem nem kellene bemutatót tartani belőle.

- Ha jól emlékszem, azt mondtam, soha ne kerülj a szemem elé. Nem voltam világos?

- Ó, dehogynem. Mégis engedélyt adott rá, hogy jöjjek. Vajon miért? Csak nem tervez velem megint valamit? – kérdezte elsötétül arccal.

- Eszemben sincs. Az én számomra te már csak egy félresikerült varázslat vagy – vigyorgott a mágus felsőbbrendűen, ami cseppet sem tetszett Leónak. – Meg ne merj szólalni, mert olyan átkot mondok rád, hogy abban nem lesz köszönet.

- Nem lehetne ezt abbahagyni? – szólt közbe Aletta, aki kezdte megunni ezt a kis összezörrenést. – Remélem, nem ezt kell majd egész úton hallgatnom – reménykedett hangosan, de senki nem figyelt rá, ezért gyorsabb tempóra fogta a lovat, s eléjük vágtatott, így nekik hozzá kellett igazodniuk, ha nem akartak lemaradni. A mágus szinte lemondóan vette tudomásul, hogy így a lánnyal nem fogja tudni megbeszélni a fontosabb dolgokat.

Erdős területen haladtak át, s a Nap is éppen fent volt. A mágust láthatóan zavarta, a végig lehajtott fejjel lovagolt mellettük, ellenben Leóval, aki furcsamód, mintha élvezte volna a napsütést, de mikor elkapta Aletta pillantását, ő is gyorsan a földet bámulta. Alettát nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla. Leszállt a lováról, s szinte ugrándozni kezdett a Napon, mint egy nyolcéves, megnézegette a virágokat, nekidőlt a fáknak, leült a fűbe. Sosem érezte még magát ennyire elevennek, mióta be volt zárva a kastély sötétjébe. Persze jó volt ott laknia, mert sokan kedvesek voltak vele, s nem irtóztak tőle azért, mert egy másik világból jött. Minél messzebb kerültek a kastélytól, annál inkább valami szorongást kezdett el érezni a mellkasában, s gombócot a torkában. Nem hiányzott neki a hely, de ahogy távolodtak tőle, jobban átérezte a helyzete veszélyességét, s ez egy kicsit lehangolta.

Félszemmel mindig a varázslót leste, mit csinál éppen. Félni nem igazán félt. Eddig a mágus mindig a jó oldalát mutatta neki, ezért nem nagyon tudta elképzelni róla, hogy gonosz, hiába látta a bizonyítékokat. Aletta szinte már nem értette magát. Egyszer a bizonyítékoknak hitt, s a következő pillanatban pedig már csak a szemének, ami előtt a mágus egy nagyon kedves embernek mutatkozott. Nem tudott elképzelni róla rossz dolgokat, hiszen a képességeit sem ismeri teljesen, nem tudja pontosan, hogy mire is lehet képes. Ha a király helyzetét nézi, akkor az ereje elég félelmetesnek tűnik, mert bármikor őt magát is a befolyása alá tudná vonni. Pontosan ezért jó, hogy játssza a tudatlant. Ha a mágus tudná, hogy miket derített ki, bizonyára őt is elvarázsolná.

Leót zavarni látszott a mágus közelsége, s Aletta sajnálta érte, de nem akart egyedül megküzdeni ezzel a feladattal, s nem is akart egyedül lenni. Mellé léptette a lovát, hogy megnyugtassa.

- Nem lesz semmi gond – bíztatta. – Örülök, hogy velem tartottál.

- Mi mást tehettem volna?

- Nemet is mondhattál volna, de nem tetted, s ezért hálás vagyok. Legalább nem leszek vele egyedül az úton.

- Én is attól tartottam, ezért is mondtam igent – mosolygott halványan a lányra.

* * * *

A gróf lakosztályába nem szívesen engedték be a két jövevényt az őrök, de uruk parancsára kénytelenek voltak. Daniel és Gerald kissé nyugtalanul lépték át a küszöböt, hogy a grófot üdvözöljék, mielőtt útnak indulnak. A fiú amúgy is kíváncsi volt, hogy az uraság megtette-e, amire kérte.
Napfölde grófja éppen pipázott, s kényelmesen elnyúlt foteljében, s onnan köszöntötte vendégeit. Daniel megbotránkozott a viselkedésén. A jelenlétében még soha nem viselkedtek így. Hangosan megköszörülte a torkát, mielőtt belefogott volna a beszédébe, de a gróf megelőzte.

- Úgy látom, menni készültök – nézett rájuk hanyagul. – Örülök, hogy előtte még meglátogattok, de gondolom nem a kötelesség szólt belőletek, hanem hogy megtudjátok, állom-e a szavam – nézett Danielre ravaszul. – Úgy látom, felségednek kérdése van hozzám. Örömmel válaszolok rá.

- Szeretném tudni, hogy minden a tervek szerint zajlik-e. Meglesz a hadsereg, vagy nem? – szögezte neki a kérdést. – Nem tudjuk, hogy szükség lesz-e rá, de biztosra kell mennünk, ha a Kirekesztettek a mágus oldalára állnak.

- Nagyon sokan vannak, akik szívesen harcba vonulnak, ha végre eltakaríthatják a mágusokat a föld színéről. Hiába bujdokolnak, mégis nyugtalan az álmunk. Tehát a kérdésére a válasz az, hogy igen. Ennek ellenére még várnunk kell, hogy rendesen összeverbuválódjanak a csapatok.

- Időnk még van, legfeljebb addig, amíg megtalálom azt, amit keresek – közölte Daniel, Gerald csendben hallgatott. A herceg nagy volt már, és ha beleszól a döntéseibe, akkor a gróf akár ki is nevethetné a fiút, amiért egy szolga mondja meg neki, mit csináljon. Nehezére esett ugyan a hallgatás, de most testőrként kellett viselkednie. – Azonban nem tudhatjuk, hogy mikor akarnak minket megtámadni. Jobb, ha minél előbb előáll a hadsereg.

- Pontosan, azonban… - hallgatott el hirtelen, majd belevágott. – Valamiből fent kell tartani a katonákat. Mivel óhajtja ezt a problémát megoldani?

Daniel számított erre a kérdésre. Biztos volt benne, hogy a gróf temérdek arannyal rendelkezik, s akár évekig fenntarthatná a sereget, de ha egy másik országnak segít, jelen esetben nekik, akkor akár jutalmat is elvárhat. A herceg nem rendelkezett most semmiféle arannyal, de talán odaígérhetne valamennyit a királyi kincstárból. Addigra hátha észhez tér az apja is, s majd vele is megbeszélheti a dolgot, de biztos volt benne, hogy hosszan fognak beszélgetni, mielőtt bármit is kiadhatnának.

- A harcok végéig valahogy meg kell oldania a katonák eltartását, s amint haza tudok menni, azonnal intézkedem, hogy kifizessük magát a segítségéért. Egy ígéretet még soha nem bontottam fel. Biztos lehet benne, hogy nem csapom be. – tette hozzá határozottan, ami láthatólag tetszett a grófnak.

- Egy igazi herceg veszett el benned, felség, de még nem király – mosolygott. – Ennek ellenére nagyon igyekszel felkapaszkodni. Apád büszke lenne rád, ha látná, mit teszel.

- Apám már öregszik, s hamarosan nekem kell átvennem a trónt. Mindent megteszek, hogy méltó legyek rá – harsogta büszkén, Gerald pedig magában somolygott.

- Legyen hát! – kiáltotta. – De nagyon vigyázz magadra! – intette a fiút. – Még egy tragédia nem hiányzik a családotokban – mondta szomorúan, majd útjukra bocsátotta őket.

Daniel megkövülten állt a szobában. Nem értette milyen tragédiát említett a gróf. Édesanyja akkor halt meg, amikor ő született. Talán erre gondolt a gróf? Az apja talán még mindig bánkódik? Más tragédia nem történt a családjával, ezt biztosan tudja. Talán megkérdezhetné Geraldot.

Amint kiértek a friss levegőre, rögtön a társa felé fordult, hogy rákérdezzen a dologra, de Gerald valamiért végtelenül szomorúnak tűnt, mintha a gróf szavai felkavartak volna benne valami rég elfelejtett, fájdalmas emléket. Daniel inkább nem szólt semmit, s csendesen sétáltak vissza Tori házáig. A házigazda már az ajtó előtt várta őket, s Daniel meglepődött, amikor meglátta mellette Dianát.

- Téged mi szél hozott erre? – kérdezte, s közben leguggolt a kislány elé.

- Hallottam, hogy indulni készültök – magyarázta. – Gondoltam, hogy egy darabon veletek tarthatnék.

- Ugyan minek? – háborodott fel Gerald. – Semmi szükségem arra, hogy még egy kislányt is őrizgessek.

- Lehet, hogy kislány vagyok, de boszorkány, úgyhogy jobb lenne, ha vigyáznál a szádra – sziszegte vissza Diana, s többé nem nézett Geraldra.

- Hogy értetted, hogy egy kislányt is? – pattogott Daniel. – Engem nem kell őrizni, mert meg tudom védeni magam.

- Arra lennék én kíváncsi – sóhajtotta Gerald, majd bevonult a házba. Lépteit két dühös szempár követte. Tori halkan vihorászott mögöttük, de mikor ő is kapott a dühös szemekből, inkább Gerald után szaladt.

- Mihez fogsz kezdeni? – fordult Diana a fiúhoz, s kíváncsian fürkészte a reakcióit.

- Meg kell keresnem… - kezdte halkan, majd gyorsan körbenézett, nem hallja-e őket valaki – a Vörös Holdkövet. Tudom, hol van. Most odamegyünk.

- Bízol a sikeredben? – faggatta tovább.

- Persze – válaszolta meghökkenve. – Miért ne bíznék?

- Minden bizonnyal kemény akadályokat kell majd túlélnetek – mondta, s közben becsukta a szemét. – Hm… igen, már látok is egy párat.

- Pontosan mit látsz? – esett neki Daniel, s megragadta a kislány két vállát. – Talán könnyebb lesz az utunk, ha előre tudunk mindent.

- Sajnálom, de nem mondhatom el. A Holdkő nem engedi, de annyit elárulhatok, hogy szerencsétlenséggel fogtok majd találkozni. Nem lesz könnyű – sóhajtotta a lány.

- Ez akkor most valami nagyon rosszat jelent? – nyelt egy nagyot Daniel.

- Sajnálom, de igen. Az út közben is, az út végén is. Azért, hogy valamit helyreállíts, kompenzálni kell. Te pedig mit szeretnél a legjobban? Mi lenne a kívánságod? – szegezte neki a kérdést.

- Nem tudom – motyogta bizonytalanul a fiú, s az utat pásztázta.

- Dehogy nem tudod – csapott a karjára Diana. A válláig nem ért fel. – Tudod te, csak nem vagy benne biztos, hogy az lenne-e a helyes kívánság.

- Honnan tudod te ezeket? – csodálkozott el a fiú.

- Én hordozom a tudás egy részét – mutatott vidáman a fejére. – A kívánságod helyes lesz, efelől ne legyenek kétségeid. Ez lehet a legjobb, ami nemcsak neked, de mindenkinek a javára válik.

- Kíváncsi vagyok, Aletta mit fog kívánni –gondolkodott el a fiú. – Bizonyára haza akar majd menni – mondta szomorúan.

- Azt sajnos nem tudhatjuk – motyogta Diana, de nem mert a fiú szemébe nézni.

- Megyek, összepakolok – jelentette ki, s nagy léptekkel bevonult a házba.

Diana csendesen követte, s mikor elhaladt a dolgozószoba mellett, a nyitott ajtón keresztül látta, hogy Tori is maga elé bámul. Legszívesebben velük ment volna, de Gerald nyomban leszavazta az ötletet, miszerint Tori már nem fiatal, valamint nem tud harcolni, éppen ezért kérte meg Dianát, hogy kísérje el őket. A lány nem tiltakozott, végtére is boszorkány volt, el tud bánni az ellenséggel egyedül is.

Daniel egész hamar összerámolt, mellette Gerald azonban csak lomhán pakolászott, s ez nem kerülte el az ifjú tekintetét.

- Ha nem akarsz jönni, akkor nem muszáj – mondta előzékenyen, de egy felháborodott arccal találta szemben magát.

- Te meg mégis miről beszélsz? Nem hagylak magadra.

- De hát látom, hogy mennyire szeretnél itt maradni – magyarázkodott Daniel. – Hiszen itt születtél.

- És ennek mi köze mindehhez? – tette fel a kérdést Gerald, csípőre tett kézzel. Úgy nézett ki, mint egy mérges vénasszony. Danielnek nagy nehezen sikerült elfojtania a nevetését.

- Semmi, csak látom, hogy nem nagyon akarsz bepakolni. Ezért gondoltam…

- Hogy nem akarok menni? - fejezte be Gerald. Daniel bólintott. – Rosszul hitted. Egyszerűen csak furcsa lesz, hogy megint úton leszünk. Az ágy kényelmesebb itt, és van elég étel, nem kell éhezni.

- Ez igaz – ismerte el Daniel, s valamiért már neki sem akaródzott elindulnia, ennek ellenére megfogta a zsákját, s kiment a szobából. Odakint már Diana várta egy kisebb táskával.

Kimentek az udvarra a lovakhoz, s felkötötték a batyujukat. Hamarosan befutott Gerald is, majd ránézett a kicsi lányra.

- Melyikünkkel akarsz utazni? Csak két ló van.

- Inkább veled mennék – mosolygott. – Biztonságosabbnak tűnsz, és amúgy is őrizned kell, nem igaz? – tette hozzá némi éllel, de Gerald csak bólintott egyet, s fellódította Dianát a lóra.

- Remélem, minden rendben lesz az úton – mondta Tori, majd megszorította barátja kezét, s magához vonta. – Vigyázz magadra és a többiekre is!

- Amíg én itt vagyok, senkinek nem esik baja – kottyintotta közbe Diana a lóról.

A búcsúzók szúrósan néztek rá, ezért inkább elhallgatott. Daniel is gyorsan elköszönt Toritól, s köszönetet mondott a segítségéért.

- Örülök, hogy rám gondoltatok – mosolygott halványan, s úgy nézett barátaira, mintha utoljára látná őket.

- Talán indulhatnánk – jegyezte meg Gerald, majd felszállt a lovára. Daniel követte a példáját.

Még egyszer elköszöntek Toritól, majd megrántották a gyeplőt, s már vágtattak is kifelé a fővárosból. A nagykapunál szerencsére senki nem tartotta fel őket. Amint kiértek, Holdfölde felé vették az irányt, de Diana rögtön megálljt parancsolt.

- Mi a baj? – kérdezte Gerald szúrósan. – Csak nem máris elfáradtál?

- Szó sincs róla, csak nem jó irányba megyünk – jelentette ki.

- Tessék? – kérdezte Daniel. Azt hitte, rosszul hall. – A Holdkő Holdföldén van. Tori pontosan megmondta.

- Igen, de ha először fel akarjátok szedni a másik Keresőt, akkor Éjfölde felé kell mennünk.

- De hiszen ő Csillagföldén van – tiltakozott Daniel.

- Elhagyta a határt. Éjföldén van éppen, és a fővárosba tart.

- De hiszen tudnia kellene neki is, hogy hol a Holdkő. Akkor miért nem arra megy? – csodálkozott Gerald, s Daniel arcán ugyanazt a kifejezést látta, mint amit ő maga vett fel.

- Ilyen nincs – sóhajtotta lemondóan Diana. – Szerintetek miért nem a helyes irányba megy?

- Nem ismerős errefelé, s nem tudja az utat – tippelte Gerald hanyagul.

- Ez még nem ok – szögezte le Daniel. – Bizonyára kért segítséget, például Leótól – morogta, amin Gerald jót mulatott.

- Igen, de ha a személyben megbízik, akkor elmondhatja neki, hova kell menniük, s nem hiszem, hogy ez a Leo rossz irányba vinné.

- Ami mit jelent? – kérdezte Daniel.

- Azt, hogy nincsenek egyedül – jelentette ki Diana, s Daniel már sejtette kire gondol. – Ez nem lesz könnyű móka.