A sötét égen csak elvétve akadtak csillagok, de amelyek már a magasba szökkentek, vidáman tekintgettek le egy aprócska táborra, amely az erdő szélén, egy kis tisztáson álldogált. Tábortüzük éppen a halálán volt, de valaki folyamatosan táplálta, s nem adta fel. Egy másik alak a közelben heverészett, s egy színes követ tartott a kezében, de szeme sarkából a társait leste. Egy harmadik alak éppen a lovak hátáról szedegette le a zsákjaikat, amelyekben az élelmet tárolták, valamint a váltóruhát. Fáradtan, és kissé fázósan huppant le a tűz mellé, hogy megmelengesse legalább a kezét.
Amióta átlépték Csillagfölde határát, egyre hidegebbek voltak az éjszakák, s Aletta azon kapta magát, hogy már a bundás kabátkájában ücsörög, amit Leo hozott el a palotából. A hirtelen időváltás nem várt következményekkel járt. Alettának pokolian fájt a feje, s teljesen elmacskásodtak az izmai, nehezen mozgott. Bezzeg két társának meg se kottyant a klíma, hozzá voltak szokva ezekhez az időkhöz. Leo megsajnálta a lányt, s ezért egy forró italt nyomott a lány kezébe, majd lehuppant mellé, hogy megiszogassa a sajátját. Aletta hálásan fogadta a segítséget, s amint megkaparintotta a poharat, már itta is annak tartalmát, de olyan hevesen, hogy az első kortynál félrenyelt.

- Csak óvatosan, még a végén megölöd magad – tréfálkozott Leo, de Alettán nem fogott a humora. Leginkább azzal foglalkozott, hogy leállítsa a köhögését. – Ne hidd, hogy egyedül vagy! – váltott témát. – Az első alkalommal, amikor átléptem a határt, nekem is ilyen kínjaim voltak. Milyen régen is volt az – sóhajtotta. Aletta rászegezte a szemét.

- Miért kellett elmenned? – kérdezte félvállról, de nagyon érdekelte a válasz. – Valami feladatot kaptál? Nem hiszem, hogy egy lovászfiút csak úgy elküldenének. Ki tudja, mikor kell segítség a lovaknál.

- Na, igen, az bizony egy küldetés-szerűség volt – fogott bele halkan, hogy a mágus ne hallja.

- Hogy érted, hogy szerűség? – kérdezte Aletta. – Elég ködösen fogalmazol.

- Azért mondtam így, mert tényleg az volt – válaszolta lemondóan Leo. – Küldetésnek indult. Azt hittem, megmentek vele egy világot, amely romokban hevert, de ádázul becsaptak. A küldetés átfordult a káoszba, amely pusztulást hoz mindenre és mindenkire. Fontos embernek éreztem magam addig, míg kiderült, hogy másnak voltam a játékszere, amely egy idő után a romlás jeleit mutatta, s mint egy használhatatlan tárgyat, elhajítottak – mesélte dühösen, s ökölbe szorította a kezét. Aletta látta, hogy miközben mesélt, végig a mágusra pillantott, s ez felkapcsolt egy villanyt az agyában. Hirtelen megfogta Leo kezét, s a szemébe nézett.

- Te is Kereső voltál, ugye? – kérdezte együtt érzően, de Leo nem kért belőle, s kirántotta kezét a lányéból, majd felpattant, s elment sétálni. Aletta szomorúan nézett utána. Nem akart hirtelen ajtóstul rontani a házba, de tudnia kellett, s Leo reakciója mindent elmondott. A mágus ezt a pillanatot használta fel arra, hogy magához intse a lányt.

Aletta dühösen állt fel, hiszen a varázsló az oka mindennek. Tönkretette egy gyermek életét, elválasztotta a saját világától és a családjától, s ki tudja hány emberrel csinálhatta ugyanezt. Nem is beszélve a hősről, akiről fogalma sem volt a lánynak, hogy él-e vagy hal. Szinte odacsörtetett a mágushoz, majd hangosan ült le mellé, s kerülte a tekintetét. A mágus dühbe gurult ettől a viselkedéstől, de nem akarta elrettenteni a lányt, ezért visszafogta magát, s beszélni kezdett.

- Mint már bizonyára tudod, Éjföldén nincsen nappal, ezért kénytelenek leszünk este utazni. Ha a kis barátod visszajön, akkor lassan készíthetnénk is a lovakat az útra.

- Merre megyünk? – kérdezte Aletta, s megpróbált egy normális hangnemet megütni.

- Észak felé, egy kis faluba. Ott lakik egy igen hírhedt mágus, aki talán továbbsegíthet minket – válaszolta egykedvűen. – Nem érzed, hogy a Holdkő mutatna neked irányt?

- Egyáltalán nem. Azt sem tudom, merre induljak – hazudta szemrebbenés nélkül, s a varázsló nem kételkedett benne.

- Nos, rendben – mondta, majd egy darabig hallgatott. Nem tudta, hogyan hozza fel óvatosan a témát, amiről beszélni akart a lánnyal. Aletta amúgy is alig figyelt rá, inkább a tájat pásztázta.

Azt képzelte, hogy hirtelen megjelenik Daniel, s őt kiszabadítja a mágus karjai közül, hogy együtt kereshessék meg a Követ. Amióta átlépték a határt, folyton csak ezen ábrándozott, s még magát is meglepte, mennyire szeretné már látni a fiút. Röpke találkozásuk nem volt elég a számára, szerette volna jobban megismerni. Nem láthatta, hogy a mágus milyen bosszúsan néz rá, de kénytelen volt odafordulni hozzá, amikor hangosan szólította.

- Valamit szeretne még mondani? – kérdezte színlelt mosollyal. Nagyon nem tetszett neki, hogy megzavarták az ábrándozásban. Legszívesebben megfojtotta volna a mágust, de nem volt az az erőszakos típus.

- Tudni szeretném, hogy mi a kívánságod – mondta hirtelen, ami Alettát meglepte. Mi köze neki hozzá?

- Azt hiszem, ez csak rám tartozik – mondta mosolytalanul, s gyanakvóan nézett a mágusra.

- Valóban – ismerte el mosolyogva. – Ennek ellenére figyelmeztetni szeretnélek, hogy nem lehet ám akármit kívánni.

- Ezt hogy érti?

- A Holdkő nagyon szeszélyes. A hangulatától függ, hogy mit kívánhatsz.

- Ez hazugság! – kiáltotta hirtelen Aletta. – A Holdkő csak egy kívánságot nem teljesíthet, de azt nem árulja el, hogy melyik az – pattant fel, s későn kapcsolt, hogy elárulta magát.

- És ezt mégis honnan tudod? – gyanakodott most a mágus. – Csak nem hírt kaptál a Holdkőtől? – nézett rá összeszűkült szemekkel. Aletta tanácstalanul álldogált.

- Hírt? Hogyan? Talán a Holdkő odarepült hozzám a rejtekhelyéről? – Aletta megpróbálta megnyugtatni magát, de kissé hisztérikusnak csengett a hangja, amit nevetéssel próbált palástolni. – Ugyan kérem!

- Ha igaz, amit mondasz, akkor mégis honnan tudod ezt a passzust? – faggatta tovább, s most már ő is felállt, s közelebb lépett a lányhoz, akit feszélyezett a közelsége.

- Csak hirtelen ötlet volt – próbált védekezni, de a mágust már nem lehetett eltántorítani. Erősen a fának lökte a lányt, s a hajánál fogva hátrarántotta a fejét. – Ez fáj! – kiáltotta. – Engedjen el!

- Azonnal elárulod, hogy mit mondott a Holdkő! – sziszegte az arcába. Alettának könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól, de makacsul hallgatott. A varázsló végül elengedte. – Nos, rendben van. Azonban az út hátralévő része nem lesz kellemes a számodra.

Aletta kezdett félni. Hirtelen nagyon őrültnek látta a mágust, aki mindenre képes. Meg próbált elszökni, de a lábai nem mozdultak, hiába rángatta magát. A mágus kajánul mosolygott, mikor észrevette, mire készül. Aletta biztos volt benne, hogy valami varázslatot olvasott rá, amitől nem tud megmozdulni.

- Ha nem vagy hajlandó elárulni, hol van a Kő, akkor szépen megyünk az én utamon – harsogta, majd megragadta a lány nyakát, s megszorította. – Amint megtaláltuk, azt kívánod, amit én szeretnék, világos? – rázta meg a lányt, akinek kezdett elkékülni az arca.

- Mi… lenne… az? – nyögte ki szinte suttogva.

- Ki akarom nyitni a pokol kapuját – suttogta eszelősen, s Alettát kirázta a hideg. – Lóra! – kiáltotta, majd egy varázslattal elintézte, hogy a lány odamenjen a lovához, s szálljon fel rá. Többé már beszélni sem tudott, csak azt tette, amit a varázsló akart. Kiszolgáltatott bábu lett belőle.

A mágus is felszállt saját lovára, majd csettintett egyet, a lovak pedig vágtába ugrottak, s már száguldottak is az éjszakába.

* * * *

Leo dohogva sétált a fák között, hogy megnyugodjon. Nem akarta megbántani Alettát azzal, hogy hirtelen lelépett, de az volt az igazság, hogy nem akarta látni a sajnálkozó arcát, vagy a szomorúságát. Nem akarta, hogy miatta bánkódjék, hiszen van elég baja nélküle is. Mikor nagyjából megnyugodott, leült egy kis patak mellé, ami a fák között kanyargott, s felidézte azt a napot, amikor megérkezett ide.

„A kilencéves kisfiú ide-oda mászkált egy földalatti zárkában. Halkan sírdogált, az édesanyját hívta, de semmi haszna nem volt. Csak annyira emlékezett, hogy éppen az állatkertben ünnepelték a születésnapját, amikor egy éles fény vette körbe, s ő elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, már itt volt, bezárva. Senkit nem látott az óta sem, de valahogy mindig talált ételt. Az egyik pillanatban még nem volt ott, a másikban pedig már igen, mintha varázslattal csempészték volna oda. Egy idő után abbamaradt a sírdogálás, és a kisfiú elcsendesedett. Ezt a pillanatot választotta elrablója a cselekvésre. Halkan nyitott be a zárkába, a kisfiú meg sem hallotta, csak akkor vette észre, amikor már leült mellé. Először megrettent a férfitól, de mivel nem akarták bántani, lassan megnyugodott, s óvatosan megkérdezte.

- Hol vagyok?

- Egy másik világban – válaszolta az, rá se nézve a fiúra.

- Mint a mesékben? – kérdezett tovább, majd hirtelen felderült az arca. – Most én is egy mesében vagyok? Melyikben?

- Egy nagyon szörnyű mesében – válaszolt türelmesen.

- De kár! – sóhajtotta a gyerek. – Olyat sajnos nem ismerek. Mi a címe?

- Még nincsen címe. Ha a végére érünk, majd adhatsz neki egyet – mosolygott halványan.

- A bácsi kicsoda?

- A nevem Salamon. Mágus vagyok – mondta halkan, a gyerek pedig még jobban örvendezett.

- Az nagyon szuper, bácsi. Én is szeretnék varázsolni. Megtanítana? A nevem Leo.

- Persze, megtanítalak, ha segítesz nekem valamiben – mondta a mágus ravaszul.

- Bármiben – lelkendezett Leo, majd halkan hozzátette. – Ha tudok.

- Senki más nem tudna nekem segíteni ebben, csak te, mert te különleges gyerek vagy.

- Mit kell csinálni?

- Megkeresünk egy varázskövet, és kívánhatsz tőle valamit.

- Komolyan? – Leo öröme csak úgy visszhangzott a falakon, de a mágus tűrte a zajt. – Bármit kívánhatok?

- Amit csak akarsz. Még a világot is megmentheted – fűzte tovább somolyogva, majd megfogta a gyerek kezét, s maga után húzta. – Gyere velem, és mindent megkapsz!”

Ugyan tíz év telt el az óta, Leo még mindig nem bírta felfogni, hogy hogyan tudott bedőlni ennyire a mágusnak. Igaz, hogy gyerek volt még, de ezt akkor sem értette. Csendesen üldögélt még egy darabig, amikor egy kiáltást sodort feléje a szél. Abban a pillanatban felugrott, és átkozta magát, amiért Alettát otthagyta egyedül a mágussal. Biztos volt benne, hogy valami ördöngösséget csinált vele, neki pedig minél hamarabb oda kellett érnie.

Késő volt. Amint beért a táborba, már tudta, hogy minden elveszett. A lovak nem voltak ott, csak az övé, s Aletta nem hagyná magára csak úgy. Ez azt jelenti, hogy a mágus rájött valamire, s neki azonnal cselekednie kell. Gyorsan összeszedte a dolgait, amik épp a kezébe akadtak, majd felpattant a lovára, s a főváros felé vette az irányt. Hova máshova mehetnének egyáltalán. Követni szerette volna a paták nyomát, de ebben a sötétben nem lehetett, így is teljesen rá kellett bíznia magát a lovára, mert ebben a sötét erdőben még az orráig sem látott el. Ha várt volna még pár órát, akkor jobban látott volna. Hiába minden nap éjszaka van, de van egy időszak minden nap, amikor nincs olyan sötét, mint egyébként, apró fényesség gyúl csupán, ami itt a nappalnak számít, azonban Leónak nem volt arra ideje, hogy ezt megvárja.

El sem tudta képzelni, hogy lehetett annyira idióta, hogy elment. Egész úton szidta magát, s annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette azt a kiálló, vastag faágat, ami éppen szemben volt vele. Már nem volt ideje félrehajolni, és így a faág teljes erőből nekicsapódott a fejének. Leo úgy érezte, mintha széthasították volna a fejét. Lerepült a lóról, s amint háta a földnek ütközött, elhomályosult előtte a világ.

* * * *

Daniel unottan nézte az előtte lévő párost, akik egész úton folyamatosan vitatkoztak valamin, bármi is legyen az. Már bent jártak Éjföldén, s éppen felvetette, hogy valahol táborozzanak le, mert már elfáradt a lovon üldögélésben, azonban Gerald ragaszkodott hozzá, hogy még menjenek egy kicsit beljebb, ahol talán biztonságosabb lesz a letelepedés. Nem tudhatják, hogy követik-e őket, mióta eljöttek. Ugyan a varázsló eddig nem jelentkezett, de ez nem jelentette azt, hogy biztonságba ringathatják magukat, mert bármikor lecsaphat rájuk. Daniel ugyan nem volt ebben biztos, de nem akart ellenkezni Geralddal. Eléggé felhúzta már Diana, nem hiányzik, hogy rajta töltse ki a mérgét. Bár való igaz, hogy már Dianának is visszaadta a szemtelenségét. Mikor épp átlépték a határt, akkor történt, hogy Diana kegyetlenül felhúzta Geraldot, aki már nem bírta tovább, s lelökte a lóról a cserfes kis boszorkányt, aki meglepetten kiáltott egyet, de pont a puha, vastag avarszőnyegre huppant, így nem tett kárt magában. Dianát sikeresen elhallgattatta egy időre, s utána már csak Daniellel volt hajlandó utazni.

- Hol járunk most? – kérdezte Daniel fáradtan.

- Még mindig Éjföldén – válaszolta Diana.

- Azt én is tudom. Semmi újat nem mondtál – csóválta a fejét Daniel.

- Akkor csak annyit tudok mondani, hogy közeledünk egy falucskához, igaz, még messze van azért, de közelítünk – mosolygott Diana. – Nem tudom, mennyire ismered Éjföldét.

- Elég sokat jártam erre… bizonyos okok miatt – vallotta szégyenlősen.

- Nocsak, mit titkolsz, hős szerelmes? – incselkedett vele Diana, mire Daniel elpirult.

- Lassan olyan leszel, mint Gerald, ha ilyeneket mondasz – mondta kissé duzzogva, Gerald pedig felháborodott.

- Még hogy rám? Ez a kis boszorka? – húzta fel ő is az orrát. Daniel csak sóhajtott, de Diana nem hagyta annyiban ezt a megszólalást.

- Jobb lenne, ha vigyáznál a szádra, mert még békává változtatlak – fenyegette meg, de látszott rajta, hogy nem veszi komolyan. – Találjunk már végre egy jó táborhelyet. Már én is elfáradtam – panaszkodott. – Szeretnék lepihenni.

- Azt hittem a boszorkányok tovább bírják az utat. Talán nem természetfeletti képességekkel bírnak?

- Nem kell ennyi mindent belelátni – fintorgott Diana. – Attól, hogy boszorkány vagyok, még nem vagyok mindenható.

- Az én véleményem szerint egy húron pendültök a varázslókkal. A mágia mindenkinél mágia, akárhogy nézzük – rántotta meg a vállát.

- Na, várjunk csak! – emelte fel a hangját Diana. Daniel nagyon meglepődött a hangja élességén, ezért hátrafordult, s azt kellett látnia, hogy a kislány arca vörös a méregtől. – Tisztázzuk a dolgot! A varázslók sokkal kegyetlenebb és visszataszítóbb népség, mint a boszorkányok. Talán tudod is, hogy miért, nem igaz? A Nagy Varázslóháborút talán te is ismered, kedves Gerald. A mágusok rengeteg szörnyűséget követtek el Darkon nevében, akiről valljuk be, hogy semmi köze nem volt az egészhez. Szegény szerencsétlen rossz helyen volt, rossz időben – magyarázta a problémát, de utolsó mondatán két társa fennakadt.

- Mégis, hogy érted, hogy Darkonnak semmi köze az egészhez? – háborodott fel Daniel. – Miatta kellett szenvednünk. Felbőszítette a mágusokat ellenünk, ezt biztos te is hallottad.

- A szegény szerencsétlen csak annyit javasolt, hogy ne legyenek szolgák, hanem legyenek szabadok. Ne kössék magukat senkihez. Az ostobák persze rögtön félreértették, ellenünk fordultak, s ezért Darkont hibáztatták.

- Ez lehetetlen – tiltakozott Gerald. – Darkonnak kellett a bűnösnek lennie. Miért véded? Még csak nem is éltél akkor.

- De a nagymamám igen – mesélte büszkén. – Ő még barátja is volt Darkonnak. Meg akarta akadályozni, hogy megöljék, de nem tehetett semmit.

- Ez egyszerűen felfoghatatlan – csóválta a fejét Daniel, ennek ellenére nem akarta elhinni, amit a kislány mondott. – Na és a hőssel is találkozott?

- Hm… - gondolkodott el Diana. – Nem vagyok benne biztos, de néha célozgatott ilyesmire. Azonban sosem mesélt róla.

- Kár. Nagy rejtély az az ember – sóhajtotta Daniel.

- Most jut eszembe – csapott a fejére Diana, s a fiú remélte, hogy valami eszébe jutott a hősről, de csalódnia kellett. – Az előbb épp azt beszéltük, hogy mit rejtegetsz, emlékszel?

- Bárcsak elfelejtenéd – mondta lemondóan a fiú.

- Mondd már el! – sürgette a lány.

- Nem vagyok hajlandó – morogta.

- Itt lakik a menyasszonya – adta meg a választ Gerald vigyorogva.

- Most miért mondtad el neki? Egész úton cukkolni fog – nyafogott Daniel.

- Ne csak engem szekáljon – válaszolta Gerald. Diana érdeklődve szemlélte a párbeszédet.

- Ez igaz, Daniel? – kérdezte, s közben ravaszul vigyorgott. – Szóval két lány után szaladgálsz?

- Valaki mentsen meg! – kiáltotta a fiú.

- Csak válaszolj! – csapott a hátára. – Van témánk, amit kivesézhetünk. Na? – nézett rá angyali arccal. Daniel beadta a derekát.

- Amy, a menyasszonyom Éjfölde királyának a leánya. Mikor kicsik voltunk a szüleink eljegyeztek minket, s gyakran jártunk egymáshoz, mikor nagyobbak lettünk. Rengeteget játszottunk, de valahogy sosem gondoltunk egymásra jegyesként, csak mint jó barátként. Én legalábbis máig így gondolok rá. Az ő részéről nem tudom – vallotta be.

- És hol jön a képbe a Kereső lány? – kíváncsiskodott.

- A neve Aletta, és vele még csak nemrég találkoztam.

- És te máris beleszerettél? – csodálkozott Diana. – Ezek szerint tényleg létezik a szerelem első látásra?

- Miről beszélsz? – vörösödött el Daniel. – Egy szóval nem mondtam, hogy szerelmes lennék.

- Nincs rá szükség, hogy mondjad, körülötted már mindenki észrevette – kapcsolódott be Gerald a beszélgetésbe.

- Ilyen nincs! – dohogott Daniel. – Most meg engem piszkáltok az ostobaságaitokkal.

- Téged még eddig nem piszkáltunk – jegyezte meg Diana.

- Nocsak, ez remek helynek tűnik – csapta össze a tenyerét Gerald.

Daniel nem tudta volna megmondani, hogy mi a különbség az erdő ezen része és a többi rész között, de ha Gerald jónak látja, akkor neki mindegy. Hangosan huppant le a lóról, azonban mikor földet ért, összecsuklott a lába. Diana sokkal ügyesebben szállt le, s már indult is segíteni Geraldnek, hogy tüzet rakjanak.

- Itt nem használ a mágiád? – piszkálta Gerald.

- Én inkább jósolni tudok – mosolygott a lány, s elment fát keresni.

Hamarosan fellobbantak a lángok, s kényelembe helyezték magukat. Daniel nagyon álmosnak érezte magát. Gerald úgy döntött, hogy ő őrködik elsőnek, majd Daniel pedig felváltja. Diana már aludt is, mint a bunda. Az éjszaka eseménytelenül telt. Miután Gerald is álmosnak érezte magát, felkeltette Danielt, aki már ki is ült a táboruk szélére. Csendes volt az éjszaka, ami újra elálmosította, de megerőltette magát, s ébren maradt. Alig várta, hogy elérjék a fővárost, és találkozhasson Alettával. Az apját is szerette volna már megmenteni, valamint legyőzni a varázslót, de ezek még olyan távol álltak. Először még a Vörös Holdkövet kell megtalálnia.

Bokorcsörgésre figyelt fel. Halkan felpattant, felvette a földről a fegyverét, és elindult a hang irányába. Kicsit messzebb az egyik fa mellett zörgött a bokor. Először nyulat sejtett benne, de valami hatalmasnak az árnyékát látta, s előbbi ötletét elvetette. Vadászó pózt vett fel, nagy levegőt vett és ugrott. Szerencsére puhára esett, méghozzá valami emberszerűségre. Gurultak egy darabon, csak egy nagyobb fa állította meg őket. Daniel azonnal felpattant, kardját pedig az illető nyakához helyezte.

- Állj fel! – utasította.

- Felállnék, de szédülök – nyögte a földön fekvő ember. Daniel megragadta a karját, és felállította. – Köszönöm – motyogta, miközben leporolta magát. Daniel meglepetten rakta el a kardot.

- Leo? – kérdezte.

- Daniel? – lepődött meg a másik is. A következő pillanatban pedig már egymás nyakába borultak, úgy üdvözölték egymást. – Alig hiszek a szememnek, hogy itt látlak. Már azt hittem, meghaltál.

- Nem olyan könnyű engem elintézni – nevetett Daniel. Ebben a pillanatban cseppet sem volt mérges a barátjára. – Egyébként te hogy kerülsz ide?

- Errefelé táboroztam – magyarázta, s közben elvonultak a tűzhöz. A többiek nem keltek fel, így nyugodtan beszélgethettek.

- Egyedül voltál? – érdeklődött Daniel. Vajon Diana igazat mondott?

- Nem. Éppen úton voltunk a fővárosba a mágussal és egy lánnyal – mesélte haragosan, ökölbe szorított kézzel.

- Mi történt? – kérdezte idegesen Daniel, s megszorította barátja vállát.

- Miért olyan fontos ez a számodra? – gyanakodott a fiú.

- Aletta volt az a lány, ugye? – kérdezte nyugtalanul, Leo pedig értetlenül bólintott.

- Honnan ismered egyáltalán?

- Az most nem lényeges. Mondd el, hogy mi történt! – sürgette hangosan, erre azonban már felkeltek a többiek is.

- Ez meg kicsoda? – kérdezte Gerald. – Ismered? – szegezte a kérdést Danielnek.

- Ő itt Leo – mutatta be nekik.

- A rivális? – viccelődött Diana, de mikor meglátta Daniel komor arcát, elhallgatott.

- Mi történt? – kérdezte tanácstalanul Gerald.

- Ezt én is szeretném végre megtudni – fordult Leóhoz Daniel.

- Rendben van – egyezett bele a fiú, majd belefogott az események részletezésébe. Figyelmes hallgatósága volt, s egy idő után, bármennyire is ideges volt, kezdte élvezni a mesélést, egyre gyorsabban haladt vele. Daniel lenyűgözve hallgatta, hogy Aletta mennyire kiállt mellette, és meg akarta tudni, hogy igazak-e a vádak, amikkel őt illették. Mikor a varázslót leplezték le, azon már meg sem lepődött. Várható volt, azt azonban sajnálta, hogy nem sikerült kideríteniük a fiók titkát. Ki tudja, miket rejteget a mágus. Leo beszámolt nekik arról is, hogy mennyire gyűlölte az ötletet, hogy a mágussal kell mennie, de nem akarta egyedül hagyni Alettát, aztán elmesélte, hogyan hagyta ott a lányt, de azt nem volt hajlandó részletezni, hogy miért, ennek ellenére látta Daniel szemében a dühös csillanást, amiért ilyen felelőtlen volt, s veszélybe sodorta a lányt. Mikor Leo odaért, hogy kiáltást hallott, Daniel ideges lett, felpattant, és fel-alá járkált, s közben mindennek elmondta a varázslót, ami épp az eszébe jutott.

- Fogalmam sincs merre mehettek pontosan, de a főváros felé tartottunk.

- A faluban mindenesetre meg kell állnunk – közölte Gerald, majd folytatta, mielőtt Daniel belevághatott volna a szavába. – Fel kell töltenünk a készleteinket. Ha egy kis szerencsénk van, akkor ők is megálltak ott.

- Minél hamarabb mennünk kellene. Ki tudja, mit csinál vele az a varázsló – idegeskedett. – Diana, nem tudnád megnézni? – kérlelte.

- De, megtudnám – válaszolta.

- És meg is teszed?

- Ha szépen kérsz – mosolygott.

- Most nincs időnk játékra. Csináld! – morgott rá Daniel. Gerald maga is törte a fejét, de nem bírta megállni, hogy el ne vihogja magát. Leo csendben figyelte az eseményeket, és egyszerűen nem értette barátja reakcióit.

- Jól van, na! – csattant fel Diana, majd behunyta a szemét.

- Mit látsz? – szegezte neki a kérdést Daniel.

- Nem megy az ilyen gyorsan. Nyugodj már le! Nem lesz baja a drágaságodnak – heccelte.

- Drágaság? – ismételte a szót Leo, s közben Danielre nézett, aki szokásához híven ismét elvörösödött. – Na, ne! – mérgelődött Leo.

- Nem kell mindent elhinni, amit mond – mentegette magát. – Látsz valamit? – kérdezte újra.

- Igen. A lányt lelki béklyóban tartja a mágus. Magától nem tud se megmozdulni, se beszélni. Olyan, mint egy tehetetlen baba. Azt nem látom pontosan, hol vannak, de nem tűnik városnak, inkább egy falunak.