Daniel csendesen, és kissé feszülten üldögélt a tűz mellett. Leste azt a pillanatot, amikor Gerald végre kimondja: Induljunk! Legszívesebben már szaladt is, repült is volna, hogy kiszabadítsa Alettát, de a többieket sem hagyhatta hátra. Ugyan megfordult a fejében, hogy Leót inkább hazaküldi, de aztán lemondott róla, és megpróbálta elfogadni a jelenlétét. Talán nem véletlen, hogy neki itt kell lennie most velük. Nem akart így gondolkodni, de a Holdkő arra tanította, hogy nincsenek véletlenek. Például nem mondhatta volna azt, hogy az a tekercs is Torinál csak véletlenül került oda. Inkább odaszánták.

Egy lehullott faággal megpiszkálgatta a tüzet, majd elhajította. Felhúzta a térdét, és kezével átkarolta azt, úgy szemlélte a túloldalon lezajló jelenetet. Diana éppen Gerald hajára tett némi gúnyos megjegyzést, ami cseppet sem tetszett az illetőnek, és bosszúból elcsente a leányzó egyetlen, apró csirkehusiját. Egy harapással már a szájában is volt, és lenyelte. Dianának még csak ideje sem volt tiltakozni.

- A husikám! – kiáltotta vékony hangon, Gerald pedig nevetett.

- Mondtam már, hogy ne kötekedj a felnőttekkel – oktatta ki felemelt mutató ujjal, de Diana utánakapott, mintha meg akarná harapni. Gerald gyorsan elrántotta a kezét. – Mégis mi ütött beléd? – csóválta a fejét nevetve. – Az csak egy darab hús volt. Előtte megettél vagy tízet.

- Nem volt az olyan sok – sziszegte Diana. – Ez volt a legpuhább husika az összes közül, ezért hagytam a végére. Te pedig galád módon elloptad tőlem.

- Ugyan már! – legyintett Gerald. – Ez csak hús!

- Csak hús?! – visította Diana. A fiúk befogták a fülüket. A kislány felpattant, és mérgesen mutogatott Geraldra. – Tudd meg, te eszement ember, hogy ez a hús, minden hús az egyik legfontosabb táplálékunk! – süvítette. – Ha nem lenne, már régen meghaltál volna. Úgyhogy több tisztelet jár ki neki. Nem lehet csak úgy ellopdosni.

- Hús mindig, mindenhol lesz – vágott vissza Gerald. – Nem fogunk éhen halni!

- Akkor azt mondod, hogy megeszik egymást az emberek? – kérdezte szúrós szemmel.

- Ezt nem mondtam – sóhajtotta türelmetlenül Gerald.

- Nem lehetne, hogy végre abbahagyjátok ezt a gyerekes viselkedést? – fakadt ki Daniel. – Már fáj a fejem az ostobaságaitoktól.

Gerald és Diana meg sem mertek mukkanni, inkább visszafordultak az ételhez, és csendben eszegettek. Daniel ezzel ellentétben kivonult a táborból, hogy megkeresse a kis patakot, ami beljebb az erdőben hömpölygött. Leült mellette, és próbált lenyugodni. Nem akart kiabálni velük, de tényleg már az agyára mentek. Ő itt alig várja, hogy elinduljanak, ezek meg csak vitatkozni tudnak. Halk léptekre lett figyelmes, s a következő pillanatban azt vette észre, hogy Leo ott ül mellette, és a vízbe mártja a kezét.

- Nem kellene így viselkedned velük – mondta halkan, de Daniel csak morgott. – A te érdekedben mondom. Az életedet védik, nem igaz?

- Meg tudom magam védeni – morogta. Miért nem hiszik el neki?

- Persze – hagyta rá Leo -, de akkor is melletted állnak, és segítenek.

- Majd bocsánatot kérek – sóhajtotta. – De egyszerűen nem bírják felfogni, hogy milyen fontos dolgunk van.

- Felfogták, de próbálnak vidámak maradni. Nem búslakodhatsz minden alkalommal – bökte meg Daniel karját.

- Nem tehetek róla – nézett rá tanácstalanul Daniel. – Egyszerűen aggódom.

- Hm… - köszörülte meg a torkát Leo. – Már akartam kérdezni, de… mi van közöttetek? – kérdezte, és árgus szemekkel nézett Danielre, aki láthatólag zavarban volt a hirtelen témaváltástól.

- Semmi – mondta gyorsan. – Mi lenne? Csak egyszer találkoztunk – magyarázkodott, majd hirtelen felkiáltott. – Talán nem aggódhatok egy barátért? Miért kell rögtön következtetésekre ugrani?

- Ne haragudj – hajtotta le a fejét Leo. – Kicsit furcsák voltak a reakcióid, ezért gondoltam.

- Egyáltalán miért kérdezed? Köztetek van valami? – faggatta most Daniel, és meglepődött mennyire érdekli a válasz.

- Nem vagyok biztos benne – vallotta be Leo. – Úgy hiszem, én többet érzek iránta, mint ő énirántam – Daniel észre sem vette, hogy ökölbe szorult a keze a válasz hallatán.

- Tulajdonképpen mit érzel? Szerelmet? – nyögte ki.

- Talán – válaszolt sejtelmesen Leo, majd barátjára nézett – Zavarna?

- Ugyan miért zavarna? – nézett félre. – Azt csinálsz, amit akarsz.

- Örülök, hogy ezt tisztáztuk – sóhajtotta Leo, majd elnyúlt a fűben. Daniel követte a példáját, és közben azon morfondírozott, hogy mit is érez Aletta iránt. Tényleg csak egyszer találkoztak, és mégsem egyszerű barátságról van szó. Egyáltalán mikor lettek barátok? Lehet, hogy Aletta nem is tartja annak? Vajon mit fog csinálni, ha találkoznak?

- Apám hogy van? – kérdezte hirtelen Leótól.

- Nem jól – válaszolta. - Mégis mit vártál? Egy mágus tartja a kezében.

- Igen, tudom – suttogta. – Jó lenne már látni.

- Hogy akarsz segíteni rajta? Legyőzöd a mágust? – kérdezte kíváncsian, közben az eget nézte.

- Először meg kell találnom a Vörös Holdkövet. Talán tud segíteni.

- Csak Aletta találhatja meg. Ezért keresed annyira?

- Nemcsak Aletta találhatja meg, hanem én is – magyarázta. - Két Kereső van.

- Az hogy lehetséges? – döbbent meg Leo, és Danielre nézett.

- A Holdkő mindig két ember választ. Egyet ebből a világból, egyet egy másikból. Nekik összedolgozva kell megtalálniuk a hívójukat, hogy teljesítse kívánságaikat. Ez így működik.

- Ez nem lehet igaz – nézett maga elé tehetetlenül. Ha ez igaz, akkor ő azért nem volt képes megtalálni a Holdkövet, mert nem is neki rendeltetett? Mert nem a Holdkő idézte meg? Lehet, hogy soha nem került volna ide? Könnyek peregtek le az arcán. A tudat, hogy semmi köze nem lett volna ehhez az egészhez, és békében élhetett volna a családjával, megrendítette. Olyan erős honvágya támadt, mint még soha. Elveszettnek, magára hagyottnak érezte magát, és tudta, hogy mindezért egy ember a felelős. Daniel ijedten nézett barátjára.

- Valami rosszat mondtam? – kérdezte gyorsan. – Nem akartam, tényleg – mentegetőzött.

- Nem, dehogy – mondta Leo, s letörölte könnyeit. – Csak eszembe jutottak a szüleim.

- Sosem meséltél még róluk – mosolygott Daniel, és oldalba bökte barátját. – Talán jobban éreznéd magad, ha beszélnél.

- Talán igen – mosolygott most már Leo is. Úgy döntött mesélni fog, de nem említi meg, hogy egy másik világból jött. Ennek még nincs itt az ideje. – Egy kis faluban laktunk együtt, amit nagyon szerettem, mert csendes volt, és ha kiabáltál, akkor úgy tűnt, mintha visszhangozná azt az egész falu. Nagyon sokat játszottam ezt a közelben lakó gyerekekkel. Rengeteg szamárságot ordítottunk össze a faluban. Sokszor kijöttek az emberek az utcára, hogy megneveljenek minket, de mindig elszaladtunk, és a legkisebb helyeken bújtunk el, hogy ne találjanak meg minket. Édesapámat mindig nagyon szórakoztatta az a sok marhaság, amiket ordítottunk, és sokszor nevetve megdicsért érte. Anya nem ilyen volt. Ő nem szerette ezeket a hóbortjaimat, de nem is büntetett meg érte. Ő kis csendes volt mindig, de nagyon jól nevelt engem. Hatalmas mogyoróbarna szeme van, amiből mindig ki lehetett olvasni, hogy éppen mire gondol. Apa legalábbis mindig eltalálta. Mindig jól szórakoztam rajta, amikor apa elmondta mire gondol anya, mielőtt még ő mondhatta volna el. Rengeteget jártunk kirándulni – Leo olyan lelkesedéssel beszélt, hogy észre sem vette, amint nem evilági szavakat használ. – Minden nyáron elvittek az állatparkba. Szerettem a kisállatokat etetni. Néha megengedték. Múzeumokba is jártunk, de azt annyira nem szerettem. Te nem tudhatod, de nagyon unalmasak tudnak lenni. Anya a festményeket, a képeket, a kisebb tárgyakat szerette nézegetni. Mindent, ami giccses volt. Apám inkább a régi koroknak a munkásságait csodálta, de ő szívesebben járt állatmúzeumokba, ahol olyan állatokat mutattak be, amelyek már régen kihaltak. Odahaza tartott pár fából készült állatfigurát, amelyek ilyen kihalt állatokat ábrázoltak, és mindet a saját kezével faragta. Anya ugyan nem rajongott értük, de mindig áhítatosan nézte apám remekműveit. Anya mindig énekesnő szeretett volna lenni, de nem jött neki össze. Sokáig bánkódott miatta, de apám segítségével felfedezték a tehetségét. Esküvőkön, bárokban énekelt, mikor hova hívták. Apa mindent leszervezett, anya pedig örült, én pedig szerettem hallgatni, ahogy énekel. Elalvás előtt is mindig énekelt egy altatót, hogy ne legyenek rossz álmaim, és nem is voltak. Bárcsak láthatnám őket újra! – kívánta Leo, miközben könnyei megállíthatatlanul folytak végig arcán, hogy a patak vizében találhassanak megnyugvást.

Daniel sok mindent nem értett az egészből, de nem is akart rákérdezni. Azt sem merte megkérdezni, hogy élnek-e még a szülei, hiszen olyan bánatosan mesélt el mindent, ami eszébe jutott. Az elején ugyan egy kicsit akadozva ment, de ahogy felidézhette maga előtt az arcokat, egyre könnyebben mesélt, s egyre sűrűbben potyogtak a könnyei. Daniel sosem látta még sírni barátját. Kilencéves korában került a palotába, és már akkor is szomorú volt, de sosem sírt. Daniel akkor nagyon megsajnálta, ezért mindig kiszökött hozzá játszani. Sokszor még a palotába is bevitte magával, mikor senki nem látta. Egy idő után már nem csak sajnálatból volt vele, hanem mert megkedvelte. Vele más lehetett. Nem kellett mindig az udvarias kis herceget játszania, hanem egy rendes, normális fiút, aki ugyanúgy beszélhet minden ostobaságot, amelyeket másoknak is szabad.

Csendben üldögéltek egymás mellett. Daniel megvárta, amíg Leónak elapadnak a könnyei. A fiú megmosta az arcát a patakban, majd megtörölte a ruhaujjával. Mivel nyugodtabbnak látszott, Daniel megkérdezte:

- Lassan nem kellene visszamennünk?

- De, mehetünk – mondta, majd felállt, és elindultak a sötét fák között.

- Vajon most min veszekedhetnek? – gondolkodott el Daniel.

- Ha meglátnak téged, akkor már semmin se fognak – mosolygott halványan Leo.

- Nem is bánom. Diana olyan eget rengető dolgokat tud mondani, hogy feláll a szőr a hátamon – csóválta a fejét Daniel.

- Például?

- Például, hogy Darkon egy remek ember volt. Legalábbis a nagymamája szerint – nevette el magát Daniel. – Azt hiszi, ezt bevesszük?

- Én azért nem lennék annyira meglepve, ha ez igaz volna – mondta komolyan Leo.

- Ugyan már! Csak nem elhiszed, amit mond?

- Te ott voltál akkor? – kérdezte, de Daniel a fejét rázta. – Akkor nem tudhatod, hogy valójában mi az igazság. Lehet, hogy csak egy bűnbakot kerestek, így a varázslóknak volt okuk támadni. Ezt már senki nem tudhatja – vonta meg a vállát Leo, de Daniel akkor sem adott neki igazat.

Mikor beértek a táborba, azt kellett látniuk, hogy Gerald már össze is csomagolt, és valamiért Diana egy fa alatt ücsörög szomorkásan. Gerald, amint meglátta őket, intett egyet a kezével, majd tovább szorgoskodott, hogy felkösse csomagjaikat a lovakra. Daniel odament hozzá, és halkan megkérdezte:

- Mi baja van? – mutatott Dianára. – Csak nem megsértetted?

- Miket feltételezel rólam? – húzta össze a szemöldökét Gerald. – Semmit nem csináltam. Egyik pillanatban még nevetett, utána már így nézett ki. Hiába kérdeztem, nem válaszolt, még csak rám se nézett.

- Talán mutatott neki valamit a Holdkő? Vagy talán a jövőt látta? – tanakodott Daniel. – Megkérdezem tőle.

- Ahogy akarod, de azért óvatosan – intette Gerald, Daniel pedig lassan araszolt a kislány felé, aki úgy tűnt, nem vette észre az érkezését. A fiú először azt hitte sír, de rájött, hogy erről szó sincs, azonban Diana arca végtelen szomorúságot tükrözött, száját összeszorította, mint aki próbál erősnek mutatkozni, és nem sírni. Daniel leült mellé, és egy darabig hallgatott. Diana észrevette, hogy ott van, de ő sem szólt semmit, végül a fiú törte meg a csendet.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte ártatlanul, de Diana váratlanul elnevette magát. Daniel furcsán nézett rá.

- Ennyi? Azt hittem valami szónoklatot fogok hallani – nevette.

- Mit láttál? – kérdezett rá váratlanul Daniel. Idegesítette a lány hirtelen viselkedése. Kérdésére Diana abbahagyta a nevetést, és megint összeszorította a száját.

- Nem akarod tudni – válaszolta fájdalmasan.

- Akkor szerinted miért kérdezem?

- Nem tudom – vallotta be a lány, lehajtott fejjel. – De azt tudom, hogy nem akarod hallani.

- De mit? – faggatta tovább.

- Közeledünk – mondta. – Túl gyorsan. A homokórát már megfordították. A visszaszámlálás már elkezdődött – suttogta rejtélyesen.

- Mire számolnak vissza? – értetlenkedett Daniel. Diana a szemébe nézett, de olyan vesébe látó pillantással, hogy Danielnek kedve lett volna elfordítani a fejét, de mégsem tette, csak várta a választ, hátha megkapja.

- A halál pillanatára – suttogta, majd felállt, és elindult a lóhoz, magára hagyva a megrendült fiút.

* * * *

Egész éjszaka lovagoltak, egyszer sem álltak meg, még pihenni sem. Aletta tagjai teljesen elmacskásodtak, meg sem tudta mozdítani őket, mert a mágus uralta a testét. Amikor erre gondolt, elöntötte a düh, és legszívesebben ordított volna, megtámadta volna azt az embert, aki mellette lovagolt. Soha életében nem kellett még ilyen kínszenvedést elviselnie. Az ő világában inkább meghúzta magát, sosem került a központba, és még csak a céltábla közelébe se. Voltak ugyan pillanatok, amikor ő volt a célpont, de nem voltak annyira kínkeservesek, mint ez. Egyszerűen utálta azt az érzést, hogy kiszolgáltatott, semmit nem tud csinálni. Néha a varázsló parancsára nézett szét, és furcsa volt, ahogyan a szemgolyói szinte külön életet éltek, és maguktól fordultak. Ettől az érzéstől Aletta megijedt, és magában sikoltott.

Erősnek akart mutatkozni, akin nem lehet kifogni, de hiába áltatta magát. Ez soha nem jött össze neki. Világéletében csendes lány volt, és csak akkor beszélt másokhoz, ha muszáj volt, kivéve persze a barátait, de abból is csak kettő volt neki. Az ő képességei közül hiányzott a rátermettség és az erősség, de tűrni, azt tudott, és megpróbált értelmesen, összefüggően gondolkodni, ami talán másoknak a gyengéje. A tűrés képességének most hasznát vette, nem próbált tiltakozni. Nem minta tudott volna. Kíváncsi volt merre tartanak, mi fog történni. Minél többet tud, annál jobban lesz világos számára a varázsló terve, és így hiteles képet adhat Danielnek, ha együtt lesznek.

Aletta, mikor idejött, eldöntötte magában, hogy megpróbál változni egy kicsit, hogy nyitottabb legyen, de úgy érezte, ez nem sikerült. Rátermettebben viselkedett az elmúlt napokban, de nem volt könnyű a számára. Sosem csinált még olyat, hogy valakinek a szobájába belopódzott volna, vagy, hogy kutakodjon. Ez elrettentette egy pillanatra, de meggyőzte magát, hogy helyesen cselekszik, és ez egy szükséges megoldás. Más akart lenni, és hirtelen visszakozik. Nem értette saját magát.

A varázsló hirtelen állt meg, minden figyelmeztetés nélkül. Aletta majdnem előrebukott a lovon, mert a mágus elvesztette felette az irányítást, azonban ez a mágusnak nem tűnt fel, ahogy Aletta látta. Talán itt volna az alkalom, hogy lelépjen. Már fordította volna a lovat, amikor megjelent előttük egy másik vörös köpenyes emberke. Aletta varázslónak nézte a sátáni vigyorával. Salamon mágus is megeresztett egy vigyort, majd leszállt a lóról, hogy üdvözölje. Aletta tudta, hogy itt az alkalom a menekülésre, de még nem szedett össze elég információt, ezért maradt.

- Milor! – köszöntötte a mágus a másikat. – Minek köszönhetem, hogy elém jöttél?

- Már messziről éreztem a varázslatod szagát – sziszegte cseppet sem olyan vidáman, mint a mágus.

- Szóval ezért küldtél egy mágikus felhőt az utunkba – jegyezte meg Salamon.

- Egész hatásosan védekeztél ellene – mondta már majdnem elismerően. – Eddig még senkinek sem sikerült, sőt, észre sem vették.

- Ezért vagyok én a legnagyobb mágus – harsogta büszkén Salamon, de ez nem tetszett a másiknak.

- Azért ne túlozzunk – morogta. – Nem csak te voltál Darkon tanítványa.

- Ugyan-ugyan – incselkedett vele Salamon. – Azért kettőnk közül én voltam a jobb.

- Hagyjuk – intett mérgesen Milor. – Veled sosem lehetett beszélni. Mi szél hozott erre?

- Ezt nem itt kellene megbeszélnünk – suttogta, majd visszament a lovához. Milor ekkor vette észre Alettát.

- Ez meg kicsoda? – kérdezte undorral. – Tudod, hogy rosszul vagyok a nőktől.

- Ne félj, nem harap – bolondozott vele Salamon. – Szükségem van rá a tervemhez.

- Csak nem az a lány, akiről beszéltél a találkozón? – csodálkozott.

- De, az – mosolygott a mágus, de mikor a lányra nézett, észrevette, hogy valami nincs rendben.

Aletta tudta, hogy mire gondolhat a mágus. Maradni szeretett volna még, de így ezt már nem tehette meg. Még van esély rá, hogy el tud menekülni, de két mágussal a hátában nem lesz egyszerű. Ennek ellenére megfordította a lovat, és vágtába ugratta. A mágus káromkodni kezdett, majd felpattant a saját lovára, és utánaeredt. Aletta szinte magában imádkozott, hogy kimeneküljön ebből a kutyaszorítóból.

* * * *

Diana elsöpörte kezdeti szomorúságát, és fennhangon énekelni kezdett. Daniel nem bánta, úgy érezte, hogy a lelkét megnyugtatja ez a gyermekdal. Gerald azonban szinte reszketett a méregtől. Mániájává vált, hogy mindig a rosszat lássa mindenben, amit Diana csinál, mert biztos volt benne, hogy csak őt akarja idegesíteni. Daniel ezen csak magában somolygott. Már eléggé messze jártak a tábortól, de ő még gyorsabban akart haladni, hogy minél hamarabb odaérhessenek.

Leo egy idő után nagyon elfáradt. Valószínűleg az előző ütéstől, magyarázta, amikor beverte a fejét az ágba. Daniel bosszankodott, de kénytelen voltak megállni, hogy Leo pihenhessen egy kicsit. Nem akarta, hogy utána legyen rosszul, meg hát csak a barátja, nem hagyhatja, hogy rossz állapotban lovagoljon. Nem ütöttek tábort, csak leültek a fűbe. Legalább, amíg Leo pihen, addig ők is bekapnak egy kis ételt. Danielnek ekkor jutott el a tudatáig és a gyomráig, hogy nagyon éhes, egy idő után pedig hallani lehetett Leo horkolását. Daniel legszívesebben felébresztette volna, de nem tette meg, hanem próbált nyugodtan üldögélni a többiekkel.

- Jó lenne tudni, milyen messze vagyunk még a falutól – tanakodott hangosan Gerald.

- Diana? – nézett a lányra Daniel. – Meg tudnád valahogy nézni?

- Mi vagyok én? Valami útirányjelző? – mérgelődött a lány, de azért becsukta a szemét, hogy ellenőrizze, merre járnak. Addig Daniel Geraldhoz fordult.

- Mi lesz, ha összefutunk a varázslóval? – kérdezte.

- Futunk – válaszolta egyszerűen, de Daniel felháborodott.

- Azok után, amiket velünk tett? Előbb nyelem le a kardomat.

- Akkor jobb, ha előkészíted. A varázslóval nem tudjuk felvenni a harcot, akármennyire is szeretnénk. Ahhoz több ember kell – magyarázta a fiúnak, de az mintha meg sem hallotta volna.

- Itt van velünk Diana – mutatott a lányra. – Egy időre csak meg tudja állítani, amíg mi megöljük.

- Jobb lenne, ha nem kevernél bele egy kislányt – nézett az erősen koncentráló lányra, kicsit lágyabban, mint szokott. – Akármennyire is ért a mágiához, akkor is csak gyerek.

- De ha tud segíteni, és akar is, akkor meg nem mindegy? – folytatta Daniel.

- Honnan tudod, hogy akar-e egyáltalán segíteni neked? – nézett rá élesen a fiúra.

- Nem ezért jött velünk? – kérdezett vissza Daniel. – Tudom, hogy azt mondta, hogy egy darabon jön csak, de már régen mondhatta volna, hogy meddig, de nem tette meg. Ezek szerint csak kifogást keresett, hogy velünk jöhessen.

- Belelátsz dolgokat a helyzetbe – csóválta a fejét Gerald.

- Te vagy az, aki nem látja meg – vágott vissza a fiú. Gerald már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Diana kinyitotta a szemét.

- Szóval, merre járunk? – kérdezte Gerald egy sóhajtás után.

- Még egy kicsit messze vagyunk. Szerintem egy fél napba beletelik még, hogy odaérjünk, azonban a lány nagyon közel van. Akárcsak a varázsló – mondta.

- Mennyire közel? – faggatta Daniel, és közben felpattant, hogy szétnézzen.

- Annyira nem közel – nézett rá szemrehányóan Diana. – Amúgy meg nem hallottad, amikor mondtam, hogy a varázsló is itt van?

- Nem érdekel – legyintette Daniel. – Legalább megküzdhetek vele.

- Az életed árán is? Azt hittem még van fontos dolgod. Az apádat ki fogja kiszabadítani? – mutatott rá Diana.

Daniel csak toporgott. Ez a beszélgetés már megint abba az irányba terelődik, ahol úgy tűnik, hogy ő nem ért semmit, pedig mindennel tisztában van. Dühösen fordult el, mint egy gyermek, aki nem kapta meg, amit akart. Ebben a pillanatban megrendült a talpa alatt a föld, és a közelben egy füstfelhő kígyózott az égre.

- Mi volt ez? – kérdezte Daniel ijedten.

- Valami robbanás lehetett – találgatott Gerald. Diana már meg is adta a választ.

- Az volt, igen – mondta becsukott szemmel. – Méghozzá nem közönséges robbanás. A varázsló okozta.

- Mi az eget művel?! – kérdezte értetlen arccal a fiú. Leo még csak fel sem ébredt. – Mi értelme volt ennek az egésznek?

- Ha elmondanám, megőrülnél – vigyorgott a helyzethez nem illően Diana.

- Mondd meg! – ragadta meg a kislány vállát. – Alettához van köze, ugye?

- Mit művelsz, Daniel? – pattant fel Gerald, és elrántotta a fiút a lánytól. – Nyugodj meg!

- Jól sejted! – kiáltotta Diana most már dühösen, és a vállát dörzsölte. – A lány volt a célpont!

Daniel meg sem várta, hogy végigmondja, kirántotta magát Gerald szorításából, felpattant a lovára, és már ott sem volt. Még hallotta, hogy Gerald utána kiabál, de nem érdekelte. Követte a füstcsíkot.

* * * *

Aletta úgy vágtatott, mintha az élete függne tőle, ami persze igaz is volt. Szegény lovat már alaposan kifárasztotta, de nem is kellett nagyon hajtani, ment magától, mint aki megérezte a veszélyt. Aletta hallotta, ahogy a varázsló kiabál utána, és mindenfélét összehord.

- Azonnal állj meg! – ordította. – Ha nem hallgatsz rám, és elkaplak, akkor a kínok-kínját kell kiállnod! Olyan mérget kapsz tőlem, hogy lassú halálod lesz! Csak addig húzod ki, míg meg nem találod a Követ!

- Nem fogom hagyni, hogy kinyissa a Pokol kapuját! – ordította vissza, miközben hátrafordult. Rosszul tette. A hirtelen irányváltoztatástól felfordult a gyomra, ezért gyorsan előre fordult, és becsukta a szemét.

- Véged van! – kiáltotta dühösen a mágus.

Aletta csak egy furcsa sercegést hallott, a következő pillanatban pedig valami, egy piros láng, belecsapódott mellette a földbe és a fába, majd hangos csattanást, robbanó hangot lehetett hallani. Aletta odakapta a fejét, és már csak a közeledő lángokat látta, amik oldalba kapták. Ezután jött a légáramlat, ami lerepítette a lóról. Annyit látott, hogy a fák kiszakadnak a helyükről körülötte, a lovát más irányba hajította a légáramlat, ő pedig megállíthatatlanul repül, majd egy nagy puffanással földet ért. Gurult még egy darabig, aztán az is elmaradt. Csak a sajgó fájdalmat érezte az oldalában, ahol a lángok megpörkölték. Nem bírt megmozdulni, de így is hallotta, hogy valaki közeledik. Óvatosan emelte fel a fejét, és látta, hogy a mágus az, s kajánul néz le rá.

- Én figyelmeztettelek, ostoba – sziszegte. Lehajolt hozzá, és a hajánál fogva, hátrarántotta a fejét. – Úgy szeretnélek megölni, de sajnos nem tehetem. Még szükség van rád, de ne félj! Találtam ki neked egy gyönyörű kis átkot, amit sosem felejtesz el.

Aletta nem bírt megszólalni. A fájdalom már a fejében is lüktetett. A mágus oldalra hajította, ő pedig felsikított. Megpróbált lassan felülni. Azt kellett látnia, hogy a mágus becsukott szemmel, hangosan kántál valamit, és bal kezével rá mutat. A lány tudta, hogy ezt nem fogja túlélni. Könnyek szöktek a szemébe, amikor eszébe jutottak azok, akiket szeret. Talán soha többé nem látja őket viszont. Hangosan akart sírni, hogy a világ lássa fájdalmát, és megszánja, de a hangok bennrekedtek. Némán sírt csupán, és várta a végítéletet. A mágus úgy tűnt, lassan befejezi a varázslatot, mert egy furcsa fény övezte a kezét, amivel a lányra célzott. Hangosan felnevetett, majd felkészült a támadásra, de az kudarcba fulladt. A mágus rémült szemekkel követett egy fényes tárgyat, ami elrepült a szeme előtt, és a földön landolt: a saját kezét. Azután dühösen nézett jobbra. Aletta követte a pillantását. Egy szőke fiú állt mellette, véres kardját előre szegezve, elszánt tekintettel: Daniel.