Daryl


Már egy hete, egész pontosan annak az ominózus cikknek a megjelenése óta gyötör ez a furcsa érzés. Olyan, mintha a körülöttem lévők a szúrós tekintetükkel igyekeznének akupunktúrás kezelésben részesíteni. Ám ennek semmi idegnyugtató hatása nincsen, éppen ellenkezőleg. Ráadásul ennyi szurkálás már egy mazochistának is sok lenne. Mégsem törhetek ki, és dermeszthetem élő szobrokká őket, miként azt anno a Vezúv tette. Kobold uraság azonnal tenne róla, hogy a következő hónapi iskolaújság lehozza zseniális leleplezését instabil elmeállapotomról. Az a japán csávó egyszerűen levakarhatatlan! Tylert könnyedén elkerültem, még Ian sem okozott különösebb problémát, azonban ez a pondró… Képtelenség megszabadulni tőle!
A villámra döfök egy darab gombát, melyet nagy adag omlettemből kapargattam ki. Lövellek egy vérfagyasztó pillantást a mellettem portyázó vöröske felé, akinek torkán akad a falat. Hangos öklendezésben tör ki. Ez a kölyök semmitől nem retten vissza. A napokban apró cafatokra téptem szét a kis jegyzetét, melyen ügyesen megörökítette eme következtetését: „Daryl Madkins szívesebben végzi a dolgát a vécéfülkében.” Milyen épeszű ember használ már fel ilyen jellegű információt?! Megáll az eszem…
Megtanultam közönség előtt, nyugodtan elfogyasztani a kellő kajaadagomat. Fene fogja kihagyni a nap legfontosabb étkezését pár agyament, jobb dolga híján engem vizslató hímegyed miatt. Mellesleg egyre jobban utálom a fajtájukat. Nem elég, hogy teljes mértékben lenézik a nőket, ennek a meglátásuknak imádnak minden adandó alkalommal hangot is adni. És én mit teszek ez ellen? Az ég adta egy világon semmit! Hagyom, hagy vágjanak alaptalan sértéseket, lekicsinylő megjegyzéseket sorstársnőimhez. Miért? Hát, mert egy feminista, tisztaságmániás srác, ha nem is rögtön lány, de erősen buzi gyanús lenne. Ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. Istenesen betenne a kialakult imidzsemnek és a hirtelen a semmiből jött hírnevemnek. Bár, könnyen jött, könnyen megy. Továbbá az imázsomon esett csorba tulajdonképpen segíthetne levakarni mind a három körülöttem legyeskedő jómadarat.
- Megvagy! – ragadja meg az evőeszközt tartó karomat Wackerly. – Most elkaptalak! – Rám villantja vakítóan fehér fogsorát, már-már fekete szemeiben elégedettség csillan. Oda a béke és nyugalom. Persze ez nem teljesen igaz. Ugyanis olyasmi elég ritkán veszik oda, ami a kezdetektől fogva nem létezett…
- Mit akarsz? – dörmögöm az orrom alatt, kiszabadítva végtagomat a szorítása alól.
- Miért kerültél? – Értetlenséget játszva bambulok fel rá. Ugyan mikor kerültem én őt? Puszta véletlen okozta a szerencsét, melynek köszönhetően nem futottam bele az utóbbi időben. Jó, ez sem teljesen igaz. Egyszerűen kezdek belefáradni az állandósult érdeklődésbe, ami felém irányul. Tele a hócipőm a túlbuzgóságukkal.
- Ne játszd az ártatlant! Tudom, hogy direkt kerültél! – Elképzelésem sincsen, miként lehet egy másodikos gimnazista ennyire gyerekes. Vajon toporzékolni mikor kezd el?
- Mit akarsz? – Tökéletes apatikusságom reflexszerűvé vált ez alatt a hét nap alatt. Mestere vagyok az „engem hidegen hagy” hozzáállásnak. Bármire lazán úgy reagálok, mint akit annyira sem érdekel a dolog, mint a patkányszar kupac Chicago egyik sikátorának a sarkában.
- Küzdj meg velem! – Úgy, úgy! Ezt pont a diákokkal teletömött étkező közepén ordítsd el, véletlenül se nyugodhassanak le a kedélyek. Így kell ezt! Egy fikarcnyi esélyem se legyen elvegyülni a tömegben.
- Választhatsz te fegyvernemet! – Hol él ez? A középkorban? Fegyvernemet… Most legyőzni akar, vagy felnyársalni?
Úgysem hagy békén, amíg nem veszek részt az infantilis kis játékában. Akkor megadom neki, amit akar. Úgy lealáznom, hogy utána azt sem tudja majd, hova bujdosson szégyenében! Micsoda öröm lesz két év múlva az orra alá dörgölni: „egyébként, egy csaj csinált belőled hülyét”.
Akkor nézzük azt a „fegyvernemet”! Nem kelthet nagy feltűnést, máskülönben ismét a borítón köszön vissza a képem, mindazonáltal körülbelül egyenlő esélyekkel kell indulnunk. Az első szempont miatt a tánc kilőve, a második miatt az ének és a színészkedés úgyszintén kihullnak. Mihez értek én egyáltalán a táncon és a színjátszáson kívül?
- Futás – jelentem ki, mialatt mindkét pofazacskómat megtömöm a reggelivel. A lelkesedés hallhatóan visszaesik, a susmorgás alábbhagy. A futás nem a leglátványosabb formája a versengésnek. Véleményem szerint különösebben jó beszámolót sem írhat róla az ember. Megerősítést keresve, oldalra sandítok az újságíró palántára. Csalódottan, előregörnyedt háttal analizálja a tányérját.
- Remek! Ma este kilenckor a salakpályán. – Diadalittasan távozik a helyszínről. – Aztán nehogy elkéss! – kiált vissza. A pofáján bazi nagy vigyor terül el, mely akkor sem fagy le onnan, mikor majdnem felöklel egy szerencsétlen elsőévest.
Unottan elrendezgetem a terítéket. A szék hangosan csikordul, amint kitolva azt, felállok az asztal mellől. Hirtelen földbe gyökerezik a lábam. Has tájékon ismerős fájdalom nyilall belém, enyhe pánikot kiváltva.
- A fenébe… - sziszegem kétségbeesetten. Tenyeremet fájó testrészemre tapasztom. Igyekszem feltűnésmentesen távozni a színről, és nem sprintelni a budiig.



Yuji


Bármennyire ijesztőnek találtam a legutóbbi incidenst, mely során két teljes oldalnyi feljegyzésem semmisült meg, nem tehetem meg, hogy nem szegődöm Daryl nyomába. Puszta rémültségem okán nem eshetek el egy ilyen Isten adta tehetség életének publikálási lehetőségétől! Elkalandozva méregetem a mellettem ülő fiút, amint kecses mozdulatokkal hajtja össze a szalvétát, teszi helyére az étkészlet darabjait. A sötétbarna szempárból a megszokott csendes nyugalom, néma harmónia árad. Igazából büszke vagyok a tényre, miszerint rajtam kívül nem sok mindenki láthatta ezt a tekintetet egyszerre égetőnek és vérfagyasztónak.
- A fenébe… - suttogja halkan maga elé, távozáshoz készülve. Enyhén összeráncolt homlokkal fordít hátat. Tátott szájjal meredek távolodó alakjára, s azon filozofálok, milyen sampont használhat, hogy az ilyen selymes hatást eredményezzen.
- Francba! – ugrok fel, feleszmélve pillanatnyi kábultságomból. Most engedtem meglógni a célszemélyt! Megbocsáthatatlan!
Sűrű, a lehető leghosszabb léptekkel spurizok Daryl után. Éppen a mellékhelyiség felé vezető folyosón eltűnve érem be. Lelassítva az iramot lopódzok tovább.
Fel-alá járkálok karba font kezekkel a fehér ajtó előtt. Bemenjek? Ne menjek be? A legutóbbi tapasztalatom alapján egyelőre nem lenne ajánlatos efféle intim mélységekbe ártani magamat a felderítés során. Hatalmas sóhajtással hátamat a falnak vetem, az előttem húzódó bejáratot fixírozgatom. Unalmamban előhalászom a zsebemből noteszemet valamint a tollamat.
Színészet és tánc, kiemelkedő tehetség – kezdem átfutni a sorokat. Ügyel a tisztaságra, ápolt a külseje, szereti az egyszerű ételeket. Ennyi. Semmi más. Elég csekély anyag egy bestseller megalkotásához. Daryl Madkins kész rejtély előttem. A McGlone-ékhoz fűződő kapcsolata, a családi háttere, az idekerülése mögött megbúvó előzmények, minden homályos. Felidézem a szituációs feladat utáni arckifejezését, azt melynek hatására elrohantam legépelni életem első komoly cikkét. Pedig én annyira szeretném megismerni a személyt a mögött a mosoly mögött…
A kilincs váratlanul mozdul, ijedten kapom fel a kobakomat. A következő másodpercben Daryl áll előttem teljes életnagyságban, jobb füléhez emelt mobiltelefonnal. Megszeppenten pislogok rá nagyokat. Ő kérdőn oldalra biccenti a fejét. Halvány, elnéző mosoly jelenik meg a szája szegletében. Int egyet, és szó nélkül tovább ballag.
Amolyan belső késztetés hatására, megfontolás nélkül írni kezdek. „Arcvonásai meglepően lányosak.” Karjaim tehetetlenül hullajtom vissza felsőtestem mellé. Milyen baromságokat hordok én itt össze? Hol segít ez a könyvem megírásában?!



Daryl


- Akkor csak este tud jönni? – ismétlem meg a vécében egyszer már feltett kérdést, hallótávolságon kívülre kerülve a szinte attribútumommá avanzsált japán újságíró palántától. Esetleg ideje lenne megjegyezni a nevét. Ártani nem árthat.
- Előbb nem érek rá – feleli alig hallhatóan Mrs. McGlone a vonal másik végéről. Nehézség, nehézség hátán. Annyira jól elhitettem magammal férfiúi mivoltom valóságosságát, hogy teljesen elfeledkeztem arról a bizonyos öt napról. Az ötnapnyi tömör szenvedésről, melyet görcsökkel indítok, később erőteljes vérvesztéssel folytatok. Gyötör a kíváncsiság, meddig bírja a vécépapír, mellyel orvosolni igyekeztem a problémát…
Noha a szomszédos épületben egy komplett emeletet szántak egy amolyan mini szupermarket kialakítására, ezzel semmire sem megyek, lévén az üzlet a férfi populációt célozza meg. Jellemző hozzáállás. Kit érdekel az a féltucatnyi női dolgozó? Oldják meg maguk!
- Na, akkor úgy fél kilenc felé gyere ki a kapu elé! Most le kell tennem. Egy megbeszélés közepén vagyok. – Azzal kinyomja. Lemondó sóhajtással vágom zsebre a készüléket. A középkorban még egyáltalán nem használhattak betétet vagy hasonlót, pár órát magam is kihúzok nélküle. Remélem…


Szorongva gubbasztok a leghátsó sor ablak felőli padjában. Ceruzámat egy megoldhatatlan egyenlet felett ingatom ujjaim között. Idegesen harapdálom az alsó ajkamat. Egy vérfolt mennyire látszik meg egy sötétbarna nadrágon? Soha nem teszteltem.
Legalább komolyabb testmozgással nem kellett szembenéznem. Az végképp betett volna. Elképzelem, milyen fejet vágna a tánctanár, amint megpillantja a nadrágomból kihulló, vörösre festett toalettpapír halmazt. Haladéktalanul szállítanának az iskolaorvoshoz, aki minden bizonnyal észrevenné az aprócska rendellenességet a testemmel kapcsolatban. Például, hogy felül van valami, aminek nem kéne ott lennie, illetve alul hiányzik egy tartozék. Micsoda botrány törne ki! „A szegény lány pénzes pasit keresni ment a neves iskolába!” Biztos annak a Shimura gyereknek -, akinek közben kiderítettem nevét - a keze alól kerülne ki az első példány. Talán kereshetnék némi pénzt exkluzív interjúk osztogatásával…
- Mr. Madkins! – rikácsolja a matematikaoktatóm. Ez a hang mindig nosztalgikus érzést vált ki belőlem. Az egykori gimnáziumom matek óráira emlékeztet. Annyi a különbség, hogy a régebbi tanárom nő volt…
- Igen? – Komoran felpillantok a szinte teljesen üres füzetemből.
- Mondja a megoldást! – Hát persze. Pont annak a szerencsétlen x-nek a meghatározásával voltam egész eddig elfoglalva. Nem sugárzom eléggé, mennyire szarok a fejére?
- A megoldást! – sürget meg, vaskos karjait összefonva maga előtt. Csinos izzadság foltok terjednek hónaljtájékon. Malacorrával nagyokat fújtat. Undorító ez a fazon – konstatálom sokadszorra.
- Nulla. – Valami alapja is legyen eget rengető blöffölésemnek, belekarcolok egy nullát az egyenlőségjel utáni négyzetecskébe. Mr. Collins, más néven Mr. Coca, zavartan beletúr fekete hajába, vagyis abba, ami még megmaradt neki belőle.
- Biztos ebben? – vonja föl szemöldökét. Hiszen itt áll feketén fehéren a füzetemben! Hogy mer kérdőre vonni valakit, aki már évek óta tartja az erős hármas átlagát?
- Száz százalékig, tanár úr. – Amíg én elhiszem az eredmény pontosságát, az addig már fél siker. Nehéz ám szembeszállni egy az igazában a végletekig biztos emberrel.
- Igen. Helyes. Az eredmény nulla… - cincogja a szokottnál is magasabb hangfekvésben. Ahányszor zavarban van, mindig ezt csinálja. Nincs sok önbizalma a hapsinak. Nem csodálom.
- De tanár úr! Nekem tizenöt lett! – Az ügyeletes buzgómócsing persze azonnal kapálódzik. Tizenöt? Na, akkor egész jó vagyok. Tizenötöt tévedni nem a világ vége.
- Az eredmény nulla és kész! – reflektál sertés felépítésű tanárunk.
- De hát Joshuaról másoltam! – akad ki teljesen. Rádöbbenve, mekkora baromság hagyta el a száját, felszisszen, és lejjebb csúszik a székén. Mr. Coca kétségbeesésében megköszörüli a torkát.
- Mr. Lendrow, önnek valóban tizenöt lett a megoldás? – Tekintetét követve egy ismerősnek tűnő, magas, barna bőrű fiúnál állapodok meg. Süt róla az érdektelenség. Felteszem, cirka annyira izgatja az egész, mint engem.
- Mr. Coca! – Magasba emelem a kezem. – Akarom mondani, Mr. Collins – javítom ki elszólásomat a lehető leghamarabb. Az osztálytársaimból kitörő kuncogást azonban nem sikerül megfékezni. A gömbölyded férfi deprimáltan igyekszik beleolvadni a háta mögött függő, ultramodern, interaktív táblába. – Úgy fest rossz feladatot oldottam meg. Szóval tizenöt. – Jóllehet, eme apróbb ügyet sikeresen lezártam, ellenben újra magamra irányítottam a többiek kíváncsiságát. Legalább személyi riporterem ezúttal távol maradt.
Az egy továbbra is beazonosítatlan dallamot játszó csengő, kihirdeti a tanítás végét.
Túléltem! Innentől gyerekjáték lesz. Nincs más dolgom, ledőlök az ágyamon, és igyekszem nem a fájdalomra koncentrálni.


A szobaajtó előzetes figyelmeztetés nélkül vágódik ki előttem, kis híján leviszi orromat a helyéről. Davis csörtet ki a helyiségből. Különösebben nem érdekli, merre halad, következményképpen frontálisan ütközünk egymással. Fáradtan fürkészem a hozzávetőleg az enyémmel egy magasságban leledző, világosbarna szempárt. Mikor áll szándékában végre kimászni a magánszférámból?
- Mi az? – töröm meg a kellemetlenné váló csendet. Hátrálok egy lépést, mivel a másik félnek láthatóan a legkevésbé sem akaródzik megtenni ezt a szívességet.
- Semmi. Csak olyan… - Valami hirtelen eszébe jut, és inkább visszanyeli a mondat második felét. – Hallom futóversenyt rendeztek Iannel. - Igen, igen. Csak engedj már be, könyörgöm! Nekem fontos elintéznivalóim lennének a fürdőszobában.
- Ja.
- Elmegyek megnézni.
- Jó. – Remélem nem számított tartalmas társalgásra. A magvas, unalmas mondatok híve vagyok. Ezért is bánt a Mr. Cocás beszólásom…
- Hát, akkor… Szia! – Éppen itt volt az ideje! Azt hittem, soha nem fog lekopni. Azon nyomban beiszkolok a fürdőbe. Egy meleg zuhany továbbá pár tiszta ruha jót fog tenni.



Tyler


Franciaágyam szélén üldögélek, ravaszul somolyogva támaszkodom a térdemre. A reggelinél kikürtölt futóverseny remek ötlettel látott el a bosszúmat illetően. Mondjuk úgy, egy fájdalmasan jó ötlettel. Ha mázlim van, egy jó időre kivonhatom a forgalomból azt a harmadosztálybeli kis szarkupacot. Az előzetes intézkedéseket megtettem, tehát nincs más hátra, kényelembe helyezve magamat, várom a végeredményt.
- Min vigyorogsz ennyire? – tipeg oda hozzám Samantha a hátsóját ringatva.
- Semmi különös. – Sam dögös csaj, az ágyban sem utolsó, viszont esze az nem sok. Úgy értem, az életben maradáshoz szükséges alapvető intelligenciának is erősen híján van. Lecsücsül mellém a matracra, combjait úgy teszi keresztbe, hogy minél több kivillanjon a köré csavart törülköző alól. Végighúzza ujjait hosszú, fekete hajában.
- Biztos, hogy ne maradjak még egy menetre? – pillant rám kacéran műszempillái alól.
- Majd legközelebb. – Odasétálok a szekrényemhez, közben begombolom a farmernadrágomat. – Kikísérlek – tudatom vendégemmel, mialatt belebújok az első rövidujjúba, ami a kezem ügyébe kerül. Megvárom, amíg a lány a legkisebb szégyenlősség nélkül az orrom előtt húzza vissza magára az extra mini és feszülős ruciját a többi kellékkel együtt.
A portást sikerült rögtön az első évben szembesítenem a kegyetlen igazsággal: engem nem lehet korlátozni. Legalább heti egyszer felviszek magamhoz valakit az ellenkező nem tagjai közül, elég egyértelmű célzattal. Ezt senki elől nem próbáltam egyszer sem titkolni. Sokáig halálra szívattak az anyagi helyzetem, meg miegyéb más a családommal kapcsolatos cucc miatt. Az vesse rám az első követ, aki tizenöt évnyi tömör unalom és csesztetés után nem akarna végre hasznot húzni a szülei helyzetéből. Plusz remek hobbit találtam: mindenféle lányt meghódítok magamnak. Minden típusból minimum egyet. Még a nehezen kaphatóakat sem valami nehéz ám megkapni. Én már csak tudom. Tapasztalatból beszélek.
- Akkor majd hívj! – nyom egy puszit az ajkaimra Samantha, mielőtt beszáll a taxiba. Végigkövetem a jármű útját, majd megindulok befelé a nyitott vaskapun. Zsebembe mélyesztett kezekkel, halkan dúdolgatva képzelem el mesterien kegyetlen revánsom következményeit. Micsoda látvány!
Az út két oldalán sorakozó lámpák sárga fényében egy közeledő sziluettre leszek figyelmes. Némi hunyorgást követően beazonosítom a felém haladót. Daryl Madkins. Vajon mit kereshet itt ilyenkor? Kíváncsiságomtól hajtva, gyorsan lehúzódok a füves részre, melyet viszonylagos homály fed. Azt hiszem, nem szúrt ki engem.
Fürgén baktat ki a járdára. Kijjebb surranok a befelé nyíló vaskapu mentán. A vaskos téglafal oldalának feszülve, lélegzet visszafojtva kémlelem a toporogva várakozó Madkinst.
Pár perc elteltével, éppen készülnék visszaindulni, ekkor egy fekete, sötétített ablakú autó parkol be. Kinyílik a hátsó ajtó, Madkins bemászik a kocsiba.
Kezdem magamat egy szánalmas surmónak érezni, de azért átlopakodok máshova, ahonnan reményeim szerint belátást nyerhetek majd az utastérbe, mikor az a kis senkiházi kiszáll onnan. Nem sokkal később egy vaskos borítékot szorongatva tűnik fel. A hátsó ülésen pedig megpillantom… anyámat! Ez a mitugrász anyámmal kavar?! Anyám megcsalja apámat ezzel a csövessel?! Az agyvizem lassan forrni kezd. A jármű elindul, a kis pöcsfej mintha mi sem történt volna, elégedett ábrázattal ballag a kollégium felé. Ökölbe szorul a kezem, elönt a fékevesztett düh. Odagázolok Madkinshez, megragadom, és meglepetésszerűen akkorát behúzok neki, hogy az még nekem is fáj.
Döbbenten, vontatott mozdulatokkal a szájához emeli a mancsát, ujjai között vér csurdogál kifelé. A lámpák fénye aranyra színezi íriszeit, melyekben elvakult harag bujkál. Az idáig tartogatott csomagot félredobja a pázsitra. Készülök kivédeni az ütését, azonban számításaimat keresztbe húzva, hátraugrik egyet. Fellendítve a lábát, teljes erővel gyomorszájon rúg. Óvatlanságomban ráharapok a nyelvemre. Érzem a vért szétterjednie a szájüregemben.
Egy senkiházi söpredék, akinek se neve, se háttere nincsen, egy féreg aki a férjezett anyámmal hetyeg… Ha lenne nálam kés, ebben a szent minutumban leszúrnám és Isten megbocsátaná! Megragadom a nyakánál fogva, úgy emelem fel.
- Mit képzelsz magadról te szarházi?! – szűröm a fogaim között. A súlyából ítélve, nem rendelkezhet túl sok izomzattal. Könnyedén a földre küldöm, szinte hajítom. Innentől kezdve még annyira sem foglalkoztatnak a játékszabályok vagy a tisztesség, mint eddig.
- Ne kerülj még egyszer a szemem elé – figyelmeztetem a lehető legfenyegetőbb hangnemben. Ahogy elsétálok mellette, gondosan megtaposom a tenyerét, melyen támaszkodik.
Jogomban áll elégtételt venni. Magának kereste a bajt, vállalja érte a felelősséget!
És milyen vicces! Amennyiben most a legapróbb jelét adta volna annak, hogy fájdalmat okoztam neki, ha legalább nem vágott volna végig ilyen fapofát, akkor talán nem akarnám ennyire bántani őt. Későbánat.



Ian


A távolban húzódó hegyvonulatok belevesznek a sötétségbe. Nyugodt a természet. A legnagyobb zajt a szomszédos erdőben tanyázó baglyok huhogása kelti, melyet a fák lombjainak zizegése kísér. Rápillantok a karórámra. Madkinsnek már hét perce meg kellett volna érkeznie. Nem rezelhetett be… Vagy mégis? Mi van, ha inába szállt a bátorsága? Nos, akkor az értelmezhető az én egyértelmű győzelmemnek.
Nem, mégsem lenne az igazi ilyen feltételek mellett nyertesnek kikiáltani magamat. Meg kell küzdenünk! Rúgok egyet a salakba, így a pálya porát egy éppen erre járó fuvallat könnyűszerrel kapja fel, és juttatja egyenesen az orrjáratomba.
- Rohadt élet! – igyekszem kifújni a szennyeződést. A nagy erőlködésben először fel sem tűnik pár lépésnyire szobrozó szobatársam.
- Mit akarsz Davis? – rivallok rá orromat vakargatva.
- Mondtam, hogy eljövök megnézni titeket. – Világos szőke fürtjei rikítanak a gyenge világításban, észrevehetően nem láttak egy ideje fésűt. Lomhán kikullog a pálya szélére, ott törökülésbe vágja magát a gyepen.
- Fene! Ez vizes! – ugrik fel rögtön, a seggét taperolva.
- Nemrég locsolták. Talán szólnom kellett volna? – tudakolom gúnyosan. Rosszallóan hunyorít rám. Semmi szükségem rá, hogy itt lébecoljon mialatt engem esz a fene, amiért a vetélytársam nem hajlandó idevonszolni a hátsóját.
- Talán közbejött neki valami – vonja meg a vállát haverom. Ezzel nem nyugtat meg!
- Vagy csak meggondolta magát. – Dünnyögök párat elégedetlenül. Elkeseredett kísérleteket teszek háborgó elmém lefoglalására. Először a cipőm nézegetésével, aztán idióta bemelegítő gyakorlatok végzésével ütöm el az időt.
- Úgy látom, megérkezett – biccent a késő irányába. A nyurga alak, lazán, ráérősen szambázik felénk.
- Bocsi – veti oda nekem abban az általános nemtörődöm stílusában. Semmi baj! A felgyülemlett feszültség segítségemre lesz futás közben.
- Davis lesz a bíró. – Ha már ide pofátlankodott, vegyük valami hasznát is.
- Mi? Ne már… - Odadobom elégedetlenkedő bíránknak a stopperórát.
- Mivel nagy a pálya, csak három kört megyünk, aki előbb végez, az nyer. Davis méri az időt. – Rápillantok a kapucnit kvázi egészen az álláig lehúzó Darylre. Végig elkalandozva bambul a semmibe, majd egyszerűen bólint egy aprót. Beállunk a fehér vonal mögé, a szokott kezdőpozícióba. Az alakját mustrálva rá kell döbbennem, ebben a fekete szerelésben még inkább szembeötlik a vékonysága. Nem sokat járhat gyúrni.
- Hát akkor, vigyázz, kész… rajt! – indít minket utunkra Davis, lenyomva a stoppert.
Daryllel nagyjából ugyanabban a tempóban kezdünk neki, ugyan ő pár lépéssel előttem fut. Az esti szellő hamar lekapja a fejéről a kapucnit, össze-vissza borzolja a haját. A légzése egyenletes. Orron be, szájon ki. Ahogy beérek mellé, feltűnik, hogy néha-néha hosszabb időközökre lecsukja a szemét. Eleget téve a rám törő kísérletezési vágynak én szintén kipróbálom a dolgot.
Érdekes érzés vakon rohanni. Egész más értelmet nyernek apró részletek. A légzésem fokozatosan a mellettem haladóéhoz idomul, idővel a lépteink zajai sem különülnek el egymástól. Érzem az oldalról a fülembe süvítő szelet, mely meglepően kellemesen cirógat.
Első kör – nyugtázom magamban, oldalra sandítva Davisre.
Valahogy felpörögnek az események, egészen összezavarodom, amint a békés hangulat fokozatosan egy hajszára kezd emlékeztetni. Daryl egyre rendszertelenebbül lélegzik, egyre tovább tartja leeresztve szemhéjait. A második kör után nekiiramodik. Követhetetlen tempót diktál. Vagy negyven méterrel járok mögötte, mikor a harmadik kör felénél összeesik. Ijedtemben mit sem törődve azzal, hogy mindjárt kiköpöm a tüdőmet, odasprintelek hozzá. Davis követve a példámat, átvág a pályán.
- Mi történt? – kérdezem lihegve.
- Úgy fest te nyertél – feleli közönyösen, terpeszben ücsörögve. Tanácstalanul térdelek mellette, segélykérően meredve a közben megérkező Davisre. Leguggol Daryl mellé, egészen közel hajol hozzá.
- Te verekedtél?! – kérdi megrökönyödve. Alaposabban áttanulmányozva Madkins képét, észreveszem az alaposan feldagadt ajkait.
Szobatársunk szótlanul vizslatja a horizontot, mintha a távozásunkra várna. Végigmérem tetőtől talpig. A kézfeje elég csúnyán fest, méretes horzsolás éktelenkedik rajta. Mindkét lába remeg. Hiába igyekszik leszorítani őket, nem tudja palástolni. Sikeresen összerakom a képet. Ideje kideríteni, pontosan mi hiúsította meg a remekbe szabott, végre valahára kieszközölt küzdelmünket.
- Húzd fel a nadrágodat! – parancsolok rá. Lövell felém egy szerfelett ellenszenves pillantást. Önállósítom hát magamat, nem foglalkozva az ellenkezésével, felhúzom a szabadidőgatya szárait. Semmi különös, leszámítva a szőr teljes hiányát. Borotválja? Vagy gyanta? Nem néztem volna ki belőle…
A cipőjéért nyúlok, mire ingerülten a kezem után kap. Fel akarna emelkedni, ám segítőm ügyesen visszakényszeríti a helyére a vállánál fogva.
- Csak semmi mocorgás! – mondja neki finoman lejjebb nyomva őt. Szép munka Davis!
Lehámozom a sportcsukáját.
Leírhatatlan döbbenet uralkodik el rajtam, amely tovább fokozódik az előkerülő rajzszögek hatására. Sokkos állapotomban leejtem a cipőt. Barátom hitetlenkedve vizsgálja Madkins vérben úszó lábfejét, míg az érintett szégyenkezve fordul el tőlünk. Miért kellene neki emiatt szégyenkeznie? Kétlem, hogy saját maga tette oda azokat a vackokat.
Hagner visszahúzza a srác fejére a kapucnit, ami így ismét elfedi még a szemeit is.