- Daniel! – kiáltotta Aletta örömében. A fiú, amint meghallotta a hangját, szívmelengetően ránézett, majd segített neki felállni.

- Jól vagy? – kérdezte érzelmektől elfúló hangon.

- Úgy nézek ki? – jött a halk válasz. Aletta alig állt a lábán, neki kellett dőlnie egy fának. Daniel védelmezően elé állt, hogy a mágus ne láthassa, majd felemelte a kardját, és farkasszemet nézett a dühtől eltorzult arcú varázslóval.

- Nocsak – emelte fel a fejét a mágus, palástolva fájdalmát. – Azt hittem, Napföldén jár, felség?

- Tévedett – sziszegte Daniel. – Ha csak tudná, mennyi mindenben fog még.

- Ebben én nem lennék olyan biztos – nézett rá összeszőkült szemekkel, de Daniel nem hátrált meg.

- Mégis mit keres errefelé? – vonta kérdőre. – Nem a palotában kellene híznia?

- Csak nem felvágták a nyelvét, felség? – morogta a mágus, közben oldalazva próbálta megkerülni a fiút, de az nem hagyta magát. Mindig úgy állt, hogy a mágus ne láthassa a lányt.

- Nem válaszolt a kérdésemre. Nem vagyunk ugyan a palotában, de még mindig kötelességgel tartozik nekem – harsogta fennkölt hangon, ami meglepte a mágust egy pillanatra.

- Tudtommal már nem herceg többé – vigyorogta a képébe. – Ha pedig nem herceg, akkor az én alattvalómnak számít. Egy mágusnál nincs magasabb rang.

- Király – sziszegte Daniel.

- Csak volt – nevetett Salamon. – A mai világban már a varázslók uralkodnak. Ugyan mit számít egy király, aki napjait egy trónszékhez láncolva tölti? Mi ő egy olyan emberhez képest, aki az elemeket uralja az erejével? Isteni hatalmam van. Nemcsak nekem, de minden mágusnak.

- Szóval ez lenne a célja? A világot uralni? – kérdezte elképedve Daniel.

- Nem! – kiáltotta Aletta rekedt hangon. – Ez csak félrevezetés, Daniel. Teljesen más…

- Hallgass! – ordította a mágus, és gyors átkot repített a lány felé, ami elsuhant Daniel mellett. Aletta nem tudott kitérni, és az átok arcon találta. Úgy érezte nem történt semmi, és már vissza akart vágni, de nem tudott megszólalni. Torkához kapta a kezét ijedtében, majd Danielre nézett segélykérően, és segítséget akart kérni, de csak tátogni volt képes.

Daniel dühösen fordult a mágushoz, nézte egy darabig, szinte ölte a szemével, majd támadást indított. A mágus már várta, de a fiú nem ért el hozzá, mert valaki oldalba kapta, és lesöpörte a lábáról. A kard csörömpölve hullott mellé a fűbe. Zihálva pattant fel, és szembe találta magát Geralddal, aki mögött éppen befutott Leo és Diana is.

- Miért csináltad? – esett neki Geraldnak.

- Hányszor kell még elmagyaráznom, hogy egy mágussal nem veheted fel a harcot – szorongatta meg a fiú vállát kétségbeesetten. – Meg akarsz halni? Úgy akarsz járni, mint ő?

- Ki az az ő? – nézett rá értetlenül Daniel. Gerald félre nézett, mint aki majdnem elszólta magát.

- Ez nem a legalkalmasabb hely. Minél hamarabb el kell tűnnünk innen – suttogta.

- Talán meg tudom zavarni – suttogta Diana mellettük.

- Annak nagyon örülnék – sóhajtott Gerald, közben a mágust nézte, aki érdeklődve szemlélte ellenfeleit. Nyilván biztos volt benne, hogy bármikor elintézheti őket.

- Aletta nagyon gyenge, nem tud futni – mondta Daniel.

- Azt hiszem azzal nem lesz probléma – mutatott hátra Gerald. Leo éppen ölbe kapta a lányt, és várakozóan nézett feléjük, hogy mi legyen. Daniel oda akart ugrani hozzájuk, de eszébe jutott beszélgetése Leóval, ezért megpróbált nyugodt maradni, és inkább a varázslóra koncentrálni.

- Jól van, Diana. Akkor csinálj valamit – utasította. A kislány elszaladt, és elbújt az egyik fánál, hogy ne lássák, mire készül.

- Nos? – szólalt meg a mágus. Mindenki feszülten figyelte. Fél karral még veszélyesebbnek tűnt. – Végre megvan a terv? – kérdezte kajánul.

- Daniel, menj hátra te is – noszogatta a fiút, de nem akart elmenni. – Csináld, amit mondok.

- Én is harcolni akarok.

- Nem harcolni készülök. Így csak megöleted magad – tolta hátra, maga mögé Danielt.

- Azt hiszed, Gerald, hogy ezt a fiút meg tudod védeni? – mosolygott a mágus. – Hiszen a másikat sem tudtad.

- Elhallgass! – kiáltotta mérgesen. – Mit tudsz te?

- Hiszen én küldtem el a fiút. Mindenről értesültem, minden egyes apró részletről.

- Nem tudsz te semmit! – dühöngött Gerald, és ökölbe szorította a kezét. Daniel kíváncsian figyelte. Nem értette, hogy miért reagál ilyen hevesen Gerald. A következő pillanatban azt látta, hogy Diana a fa mögül integet nekik. Daniel elkapta Gerald karját, és a fához rángatta. Leo Alettával együtt szintén odaszaladt. A mágus nevetve figyelte őket, majd felemelte ép kezét, hogy lesújtson rájuk, de átkát megint megakadályozták, csak ezúttal Diana volt az elkövető. Olyan éles fényt varázsolt a mágus elé, hogy az lebukott fájdalmában, közben a szemét dörzsölgette. A kis csapat szaladni kezdett a lovak felé, de még messze jártak. Mögöttük botladozott a mágus. Sietniük kellett, mivel a mágus vaksága elmúlóban volt.

Úgy szaladtak, mint még soha. Diana ugyan lemaradt a többiektől, de Gerald felkapta a vállára, és már szaladtak is tovább. Leo ahhoz képest, hogy még Alettát is cipelte, ő szaladt a leggyorsabban. Daniel hátul kullogott, és közben próbálta lesni, merre jár a mágus. Úgy tűnt, hogy lehagyták, ezért egy pillanatra megálltak pihenni.

- Hogyan tovább? – kérdezte Leo lihegve. – A lovak még messze vannak, lehet, nem érjük el őket időben.

- El fogjuk – mondta magabiztosan Gerald. – Minden erőnket latba vetjük, és sikerrel járunk. A varázsló merre jár?

- Lehagyhattuk – jött a válasz Danieltől. – Egy ideje már nem látom, hogy követne minket.

- Lehet, hogy csak valami cselhez folyamodik, és el akarja hitetni velünk, hogy már nincs közel – vélekedett Diana.

- Meg tudnád nézni? – kérte Daniel.

- Meg – válaszolta Diana. – Azonban ha itt van a közelben, akkor könnyű célpont leszek.

- Vigyázunk rád – bizonygatta Daniel, majd Alettára tévedt a tekintete. A lány pillanatnyi sokkos állapotban volt, amiért nem tudott megszólalni, de most nem értek rá ezzel foglalkozni. Daniel odament hozzá, és megsimogatta a karját, hátha lenyugszik egy kicsit. Aletta odakapta a fejét, és halványan elmosolyodott. Legalább már nem nézett ki annyira rosszul, mint azelőtt, pedig tele volt sebekkel, égési sérülésekkel. Daniel átkozta magát, hogy nem ért oda hamarabb.

- Nagyon közel van – szólalt meg Diana hirtelen. – Jobb lenne, ha elindulnánk végre.

- Jó ötlet – motyogta Gerald, majd felkapta a kicsi lányt, és már szaladt is, a többiek pedig követték.

Egyre lassabban haladtak előre, és a mágust már szinte a hátukban érezték. Biztosak voltak benne, hogy a lassúság oka a mágus egyik varázslata lehetett, de nem tudtak mit tenni ellene, csak futottak, ahogyan bírtak. Daniel kezdett elfáradni, de megerőltette magát, és nem adta fel, azonban valami megragadta a lábát, és kihúzta alóla. Hangos puffanással elterült a földön. A többiek nyomban hátrafordultak, de már csak azt látták, hogy a mágus áll a fiú felett, diadalmas arckifejezéssel, és támadáshoz készül.

Gerald nem gondolkodott, csak lehajította Dianát a földre, és már szaladt is a fiúhoz, aki az egészből semmit sem vett észre, csak hallotta, ahogy Gerald eldübörög mellette. Ezután jött egy sikítás, majd egy puffanás, és minden elcsendesült. Daniel nem mert felállni. Tudta, érezte, hogy mi történhetett, de nem akarta megnézni a saját szemével.

- Átok reád! – sikította Diana, és egy olyan varázslatot lőtt ki a tenyeréből, amit sosem láttak még nála. Telibe kapta a mágust, aki egy hangos nyikkanással elrepült a sötétségbe.
Daniel ezt a pillanatot választotta arra, hogy feláll, és megkeresi Geraldot. Nem kellett sokat kutakodnia, testőre ott feküdt mellette a földön. Daniel a legrosszabbtól tartva hajolt le hozzá, hogy megnézze, lélegzik-e még, de valami visszatartotta, és nem tudta megtenni. Csak ült bambám és némán a test mellett, és csak nézte… nézte.

Diana volt az, aki odamerészkedett. Sírva állapította meg, hogy Gerald életben van, de ennek ellenére tovább zokogott, pedig örülnie kellett volna. Daniel sokkal nyugodtabbnak érezte magát, és nagy erőt kifejtve Geraldot feldobta a vállára, úgy haladtak tovább. Senki nem mert egy szót sem szólni.

Leo csendben figyelte barátját, aki szomorú arcot vágott, de mégis örült, hogy minden rendben van. Diana még mindig sírt, Aletta pedig némán magába fordult. A fiú úgy érezte, hogy a csapat kezd széthullani, pedig ezekben a pillanatokban kellene jobban összetartaniuk. Ezt el akarta mondani a többieknek, de amint szólásra nyitotta a száját, el is hallgatott. Szidta magát a gyávaságáért, főleg mikor észrevette, hogy remeg a lába. Észre sem vette, hogy őt is megviselték a történtek.

Daniel magát hibáztatta azért, hogy Gerald megsérült. Ha nem lett volna olyan figyelmetlen, és gyámoltalan, akkor minden rendben lett volna. Hányszor mondta ő, hogy bizony nem kell megvédeni, mert ő mindenre képes, meg tudja magát védeni, sosem lesz semmi baj. És itt volt a végeredmény. A barátja a vállán feküdt eszméletlenül. Hiába tudta, hogy életben van, mégsem múlt el teljesen az ijedelem. Legszívesebben még a koronáját is elhajította volna, olyan balféknek érezte magát.
Elérték a lovakat. Diana kénytelen volt magától megülni egyet, Daniel maga elé fektette Geraldot, Leo pedig felhúzta maga mellé Alettát. Indulásra készen álltak. Daniel hátrafordult, hogy megkérdezze tőlük, indulhatnak-e, de azt kellett látnia, hogy Aletta éppen hozzábújt Leóhoz, és átölelte a derekát. Büntetésnek érezte a látványt azért, amit Geralddal tett. Halkan kérdezte meg, hogy mehetnek-e, ők pedig hangosan egyetértettek. Ha elég hamar elérik a falut, akkor még Geraldnak is találhatnak segítséget, vagy egy jó helyet, ahol kipihenheti magát. Diana még az utat sem figyelte, annyira elmerült a gondolataiban, ezért Daniel kénytelen volt átvenni a kantárszárat.

- Ne aggódj! Biztos tudnak rajta segíteni – nyugtatgatta, de nem hatott semmit, Diana továbbra is csak maga elé bámult.

- Bár úgy lenne! – sóhajtotta végül könnyes szemekkel, és rá sem mert nézni se Geraldra, se Danielre. Bűnösnek érezte magát ő is, amiért mindent titokban tart, de nem tehetett ellene semmit sem. A Holdkő megbízta a tudás őrzésével, nem adhatja ki. Tilos!

- Ne mondj ilyeneket! – fortyant fel Daniel. Egyszerűen nem tetszett neki a lány sötétsége. Miért nem tud egy kicsit bizakodó lenni? Hiszen Gerald még él. – Ha elérjük a falut, biztos minden jobbra fordul.

- Remélem, most az egyszer neked lesz igazad – suttogta remegve, majd előrébb vágtatott.

Daniel követni akarta, de Leo beérte, és még éppen elcsípte egy mondatát, ami maradásra ösztönözte, pedig tudta, jobb, ha nem hall semmit.

- Bármit megtennék érted, Aletta – suttogta halkan. – Lehet, hogy ez egy kicsit gyors, de úgy érzem, sorstársak vagyunk. Ugyanabba kevertek bele minket. Senki nem fog megérteni rajtam kívül – mondta, és közben magához szorította a nagy szemeket meresztő lányt. Átadta magát az ölelésnek, mert nem tudott mit tenni, de mikor észrevette, hogy Daniel figyeli őket, sürgősen megpróbált eltávolodni Leótól. Maga sem tudta pontosan, miért, egyszerűen csak szégyellte, furcsának találta a helyzetet. Mondani szeretett volna valamit a fiúnak. Megmagyarázni, mi történt, de egyiket sem tehette meg. Szomorúan nézett félre, kerülve a fiú tekintetét.

Leo csodálkozva figyelte a lányt, s tekintete Danielre siklott. Úgy tűnt, valami világosság gyúlhatott az elméjében, mert furcsán, szinte gyanakvóan szemlélni kezdte barátját, majd gyorsan Diana mellé vágtatott, hogy Aletta ne láthassa Danielt, aki abban a pillanatban szörnyen érezte magát. Sok volt ez neki arra a napra. Úgy érezte, minden kicsúszik a kezei közül, és hiába kapkod utánuk, már nem éri el, csak ha az életét kockáztatná.

Lassabban haladtak, mint gondolták, minden egyes pillanatban azt figyelték, követik-e őket. A kis falucska még mindig messze volt, de nem mertek egy pillanatra sem megállni. Aludni is csak a lovon tudtak, de egyikük mindig őrködött, és vezette a hátasokat. Egy idő után már egyáltalán nem tudták megállapítani, hogy este van vagy reggel, és ez nyomasztóan hatott rájuk, főleg Alettára, aki nem ehhez volt szokva, és csak búskomorságot hozott rá. Üres szemekkel szemlélte a tájat, amely elsuhant mellette. Már nem figyelt a többiekre, közömbösnek érzett mindent. Sérülései sajogtak egy darabig, de az is elmúlt, nem érzett semmit. Látni is alig látott, egyszerűen nem értette, mi történik vele. Diana aggódva leste a lányt, és semmi bíztatót nem látott, de egyelőre nem akart szólni Danielnek, hogy mi történik a lánnyal. Most Gerald volt az, akire oda kellett figyelniük. Halkan szuszogott, és úgy tűnt, hogy egyre jobban van, de sürgősen találniuk kellett egy gyógyítót.

- A varázsló lemaradt – jelentette be Diana egy idő után, aminek mindenki nagyon örült. Daniel is sóhajtott egy mélyet, és sokkal bizakodóbban látta a helyzetüket. Mosolyogva nézett rá Alettára, de a lány nem viszonozta azt, meg sem mozdult. Daniel furcsának találta, de nem szólt semmit, inkább Dianához fordult.

- A falu milyen messze van még?

- Most már nincs sok hátra – mondta. – Kicsit meghajtjuk a lovakat, és egész hamar odaérhetünk – mosolyodott el halványan a lány.

Úgy lett, ahogy Diana mondta. Már láthatták a falunak a körvonalait. Gyorsabban vágtattak felé, az út csak úgy porzott mögöttük. Beértek a főutcába. Daniel lepattant a lóról, és odaszaladt egy falusihoz, hogy megérdeklődje, merre találnak egy gyógyítót. A vénember reszketeg kézzel mutatott egy házra, ami egy nagy fa alatt volt. Daniel megköszönte a segítséget, és nyomban odavezette társait. A kis faház mintha csak a fából nőtt volna ki, teljesen beleolvadt a környezetébe. A kis csapat kikötötte a lovakat, majd bekopogtak az ajtón. Egy öregasszony nyitott ajtót, s megszemlélte vendégeit.

- Miben segíthetek? – kérdezte magas, sípolós hangon.

- A barátunkról lenne szó – magyarázta gyorsan Daniel. – Eltalálta egy mágus átka, és nem tudjuk, mi van vele.

- Ha mágus átokról van szó, akkor nem segíthetek, sajnálom – motyogta az asszony. – Egy gyógyító csak a sérüléseket tudja helyrehozni, és persze a betegségeket.

- Kérem – nézett rá esdeklően Daniel. – Csak nézze meg, hátha tud segíteni.

- Már mondtam, hogy nem tudok. Nagyon sajnálom, de ez nem az én szakterületem – utasította el hidegen az asszony, és már zárta is be az ajtót, de Diana hangos nevetése megállásra késztette.

- Ugyan már, Molly néni! Ne legyen már ilyen titkolózós – állt elé Diana. Mikor az asszonyság felismerte, magához ragadta a kislányt.

- Diana, gyermek. Mi szél hozott erre? – kérdezte csodálkozva. A többiekre ügyet sem vetettek, pedig igencsak tátott szájjal szemlélték az eseményeket.

- Kérem, segítsen! – kérte ő is. Az asszony bólintott, majd beinvitálta a kislányt, és barátait.

- Igazán sajnálom a történteket – fordult Danielhez. – De tudja, nálunk tiltják a boszorkányságot.

- Ne aggódjon, megértem.

- Igazán köszönöm – hajolt meg az asszony. – Ha a barátjukat lefektetné erre a kanapéra – mutatott a kopottas berendezésre - , akkor megvizsgálnám.

- Máris – bólintott Daniel, és nagy erőt kifejtve feltornázta Geraldot a kanapéra. Molly kiküldte őket, miszerint neki csendességre van szüksége, hogy el ne rontson valamit. Kiültek a ház elé a fűre a sötétségben, és próbáltak egy kicsit pihenni. Aletta mellettük állt, és csak előre nézett.

- Nem ülsz le? – kérdezte Daniel, de Aletta semmit nem reagált. – Valamivel megbántottalak? – nézett rá kérdőn, de semmi nem történt. Daniel mérgesen állt fel a helyéről, és a lány elé állt. Leo már felemelkedett volna, hogy megvédje, de Diana megfogta a karját, és nemet intett a fejével szomorúan. Leo nem értette, miért. – Miért nem válaszolsz? – próbálkozott tovább a fiú. – Miért nem nézel rám? – kérdezte kétségbeesetten.

Aletta ugyanúgy maradt, ahol volt. Nem látszott rajta meglepődés, megbántottság, semmilyen érzelem, csak elbámult Daniel mellett a messzeségbe. Daniel rosszat sejtett, de nem akart róla tudomást venni. Megragadta a lányt, és megrázta, de Aletta erre sem reagált, továbbra is csak egy pontra meredt. Daniel nem tudta, mit mondjon, mit csináljon. Újra megragadta, de Diana rákiáltott.

- Hagyjad! Most nem tudsz rajta segíteni!

Daniel döbbenten meredt a lányra, Leo szintén.

- Mi történt vele? – kérdezte Leo szinte suttogva.

- Ez egy átok – magyarázta Diana. – Valószínűleg akkor mondhatták rá, mielőtt mi odaérhettünk volna. A lényege, hogy a lélek lassan elhagyja a testet. Amit magatok előtt láttok, az már csak egy üres test, ami csak azért tud még menni, mert egy lélekszál még hozzá kapcsolódik. A lány lelke valahol itt van mellettünk, de egyelőre semmit nem tudunk csinálni. Ismerek egy boszorkányt, aki vissza tudná őt hozni, de ez kitérőt jelentene – magyarázta a lány.

- Nem számít. Van még időnk a Vörös Hold éjszakájáig – mondta Daniel.

- Te ott voltál, igaz, Daniel? – nézett rá Leo. – Amikor Aletta bekapta ezt az átkot.

- Igen, ott voltam – sóhajtotta.

Leo dühösen morgott, majd nekiugrott Danielnek, és elterültek a földön.

- Mégis mi ütött beléd?! – kiáltott rá Daniel, és megpróbálta lerázni magáról, de nem sikerült. Leo erősen tartotta, és csak vicsorított.

- Ott voltál, és nem tettél semmit ellene? Miért nem védted meg? – kiáltotta az arcába dühösen. Daniel szégyellte magát érte, ezért elfordította a fejét, de így Aletta került a szeme elé, és nem bírta elviselni az üres tekinteteket. Azt érezte, hogy valami folydogál a szeméből. Odakapta a kezét, és tényleg volt ott valami. Szeme elé emelte kezét, amelyen megültek a könnyei. Csodálkozva nézte, és valamiért hihetetlennek érezte, hogy ezek az ő könnyei. Leo csak morgott egyet, és otthagyta. Felkapta Alettát, és elvonult vele. Diana leült a most már zokogó fiú mellé, aki két kezével takarta az arcát, hogy ne lássák ilyen állapotban.

Sosem érezte még magát ilyen szörnyül. Átkozta a mágust. Az egész az ő hibája volt. Ha nem lett volna, akkor még mindig otthon lenne, akkor Geraldnak se lenne semmi baja, és Alettának sem kellene szenvednie. De aztán rájött, hogy az ő hibája volt minden. Ha nem lett volna olyan önfejű, és túlságosan magabiztos, ha nem viselkedett volna úgy, mint egy elkényeztetett kis herceg, akkor minden másképp alakult volna. Jobban meg kellett volna bíznia Gerald előítéletében, és minél többet megtanulnia különböző dolgokról, hogy ne legyen semmi hibája, hogy tökéletes legyen. Úgy érezte magát, mintha még mindig gyerek lenne, aki elkövetett egy hibát, csak épp most nincs ott az apja, hogy megbüntesse. Az anyja is miatta halt meg. Ha nem született volna meg, akkor még mindig élne, és akkor a többiek is jól lennének. Nemkívánatos személynek érezte magát ebben a nyomorult világban, aki minden rossznak okozója. Könnyei megállíthatatlanul folytak, hiába akart véget vetni neki. Diana csak ült mellette, és a haját simogatta, próbálta megnyugtatni, pedig tudta, hogy hamarosan újabb csapás éri majd őket. Ha Daniel ezt nem bírja elviselni, akkor azt hogyan fogja?

Eközben Leo a ház másik oldalára telepedett le Alettával. Szépen leültette maga mellé, és átkarolta, hátha fázik, pedig tudta, hogy semmi haszna, hiszen jelen pillanatban a lány nem érez semmit. Ökölbe szorította a kezét erre a gondolatra, és csak Danielt okolta érte. Ő volt az, aki hamarabb odaért, és mégsem tudott semmit sem tenni. Ő, Leo, feláldozta volna magát érte. Az átok útjába állt volna. Daniel miért nem tudta ezt megtenni? Haragudott a barátjára, sőt, nagyon dühös volt rá. Hogyan akar király lenni, ha senkit sem tud megvédeni? Felfoghatatlan.

Ránézett Alettára, és összeszorult a szíve. Fájt neki így látnia őt. Erősebben magához vonta, s közben félresöpörte a szemébe hulló hajszálakat, megsimogatta az arcát, az ajkát, és csak nézte. Lépteket hallott. Biztos volt benne, hogy Daniel jött utána, ezért nem nézett hátra, de csalódnia kellett. Csak Diana volt az.

- Mit akarsz? – vetette oda neki, ami cseppet sem tetszett a lánynak, nem is hagyta szó nélkül.

- Csak kíváncsi voltam, hogy sírdogálsz-e – jegyezte meg hangosan, majd komolyabbra fordította a szót. – Volt kint Molly néni, és azt mondta, hogy Gerald már jobb állapotban van, de az átok elterjedt a testében, és… - nem folytatta. Leo kitalálta a gondolatait. Ezek szerint Geraldnak már nem sok ideje volt hátra.

- Daniellel mi van? – kérdezte félénken.

- Maga alatt van, mégis mire számítottál? – csattant fel. – Ez egyrészt a te hibád is – nézett rá szúrósan.

- Csak az igazat mondtam – védekezett Leo.

- Ott sem voltál, azt sem tudod, mi történt pontosan – folytatta Diana. – Illene egy bocsánatkérés.

- Majd, ha fagy – sziszegte Leo. – Nem fogok megalázkodni előtte, csak mert ő egy herceg.

- És a barátod – mutatott rá Diana.

- Már nem biztos – suttogta Leo.

- De makacs vagy! – rivallt rá Diana, majd elindult visszafelé.

- Egyébként hol van most Daniel?

- Mit érdekel az téged?

- Csak tudni szeretném – húzta meg a vállát közömbösen Leo.

- Megfogta a kardját, és elviharzott – mondta Diana, majd elment.

Leo egy darabig maga elé nézett. Kicsit szégyellte magát, de akkor is biztos volt benne, hogy neki volt igaza. Barátok vagy nem, az most nem számít. Itt most csak Aletta számított, és persze Danielnek Gerald.

* * * *

Mindenütt fehérség, sehol semmi. Mintha csak egy pusztaságba került volna, egy olyan világba, amit már eltemettek, és ráhúzták a fehér lepedőt. De miért? Mitől szűnt meg létezni ez a világ? Miért nincs benne semmi? Még csak nem is lehet semmi, hiszen ő itt van, akkor csak léteznie kell még ennek a világnak.

A levegőben lebegett, a semmi közepén. Hangokat hallott. Először ismeretleneket, aztán ismerősöket. Madarak csicsergését hallotta, majd a fák susogását a lágy szellőben. Honnan jöhetnek ezek a hangok, ha nincs is itt semmi? Vagy talán megvakult volna? Miért nem lát? Elveszettnek érezte magát. Le akart ülni a földre, de nem tudott, csak lebegett céltalanul.

A fehérségen áthatolt egy vörös fény. Olyan éles volt, hogy be kellett csuknia a szemét. Ezek szerint mégsem vakult meg. A fény körbefonta alakját, s a lány egy burokban találta magát, amely izzott a vörös fénytől. Ismerős volt számára ez a melegség, ez a fény, de nem tudta hova tenni, azonban mikor meglátott egy apró, fénylő követ, már tudta, hogy kivel van dolga.

- Te vagy a Vörös Hold leánya? – kérdezte hangosan, ami csak suttogásnak tűnt a szájából.

- Igen – válaszolta a Kő, majd közelebb lebegett a lányhoz.

- Hol vagyunk most? Mi történt velem?

- A varázsló átka juttatott ide. Most az én világomban vagy – válaszolta.

- A tiédben? – csodálkozott Aletta. – Miért ilyen fehér minden?

- Mert már nem emlékszem, hogy nézett ki valójában – mondta szomorú hangon.

- Elvesztetted az emlékeidet? Hogyan?

- Amikor anyám leküldött a Földre, boldog voltam, hogy feladatot szánt nekem. Tudtam, hogy ez csak büntetés, és hogy soha nem térhetek vissza, de én másképpen fogtam fel a dolgokat. Amint idekerültem, áldozatául estem egy mágusnak. Hízelgett nekem, én pedig naiv voltam, és követtem. Nem tudtam, hogy rossz dolgokra használ engem, de anyám tudta, ezért újabb büntetést mért rám, és elfelejtette velem a földet, ahol születtem. Egy kő lett belőlem, pedig nem ilyen formában érkeztem ide. A mágus csalódott volt, ezért elhajított magától. Sokáig búslakodtam, de rájöttem, hogy amit tettem, az nem volt jó, ezért jóvá akartam tenni azzal a feladattal, amelyet anyám bízott rám. Minden száz évben kiválasztok két embert, akiknek teljesítek egy kívánságot. Nem számít, ha a kívánság gonosz, ha azt az embert boldoggá tehetem vele.

- Volt már valaki, aki megtalált téged? – kérdezte kíváncsian Aletta.

- Csak egy ember, ebből a világból. Túl sokáig tartott a keresés, nem tudott megtalálni először. A társa a másik világból beilleszkedett ez idő alatt, de ideje korán elragadta a halál, így hiába talált meg engem az az ember, a kívánságát nem teljesíthettem, pedig milyen nemes volt az – sóhajtotta a Kő.