Álomittasan igyekszem elbotorkálni a függönyig, hogy a kivételesen erős napsütést kizárjam mára szobámból. Hihetetlen teljesítményt nyújtva sikerül is teljesíteni tervemet, majd ráébredek egyetlen hibájára: vak sötétben nem fogok visszajutni a kiindulópontig.
Nagy levegő, szemem kicsit nagyobbra nyitása és… rajt! Sziszegve tűröm, ahogy minden ostoba tárgynak nekimegyek, mivel nem akarom felkelteni a békésen szuszogó hálótársam. Ha már tegnap sikerült ájulásig kimeríteni, ma igazán megadhatnám neki a pihenés jogát. Vigyorom csak azért nem teljes, mert sajnos az eszméletvesztést nem olyan módszerrel értem el, amire büszke lehetnék… jó-jó, egészen pontosan nem is én, hanem a kimerültség terítette le. Gondolom megviselte az elrablás. Hiszen még feleselni sem tudott azokkal az IQ betyárokkal a lekötözés után!

Vidám hangulatom valahogy elillan, ahogy az elmúlt napjaira gondolok. Vajon meddig maradt volna ott? Nem hinném, hogy nagyon sokat kellett volna várnia a „hercegére”.
Hirtelen jött haragom azt eredményezi, hogy kihúzom magam – mint valami falu bikája – és teszek egy nagy, magabiztos, félelemkeltő lépést.

Hatalmas vágódásom közepette csak az fordul meg a fejemben: micsoda szerencse, hogy behúztam a függönyt.

Szinte még végig sem érek gondolatomon, mikor egy apró kattanás és az azt követő fényáradat közli velem: ha a folyamatot magát jótékony homály is fedte, végeredményét már abszolút semmi.

A hozzám hasonlóan hunyorgó nőszemély egyik szemöldökét magasba vonva les le rám, míg könyökén támaszkodik.

- Te mit keresel ott? – Érdeklődik és pislog olyan komolyan, ahogy csak egy négyéves tudhatna...

- A helyemet a nagyvilágban. Eleinte úgy gondoltam melléd is eljuthatok, de kezdem belátni, hogy csak a lábaid előtt heverhetek. Így rendeltetett. – Pislog kettőt, szólásra nyitja a száját, majd ugyanazzal a lendülettel be is zárja. Biccent egy aprót és egyetlen kattintással újra sötétséget teremt. Én meg rohadhatok a padlón!

Vakon tapogatózva próbálom beazonosítani a jelenlegi helyzetemet elősegítő tárgyat, majd elfogadom a tényt, hogy egy még nedves törölköző gyűrt le… Talán ideje lenne anyám rendrakásra vonatkozó tanácsait megfogadni?

Támolyogva dőlök vissza nemrég elhagyott helyemre, ahol valami láthatatlan erő által vezérelve vándorol egyik kezem a mellettem fekvő derekára.

- Azt hittem, beletörődtél a kasztrendszer okozta szintkülönbségbe – dünnyögi a hozzám oldalazó takarókupac.

- Először is egy vizes törölköző okozta, nem a kasztrendszer. Másodszor pedig átgondoltam az egészet, és ha már vallás, akkor a kereszténység. Mivel Ádám teremtetett először, jogom van az ágyhoz. Pláne, hogy az elesésem a te hibád.

- Na persze! Ádám is biztos Évát okolta, miután ő megunta az állandó éhenkórász pasast, és leszakította neki azt az almát.

- Hé, csak ne írd újra a Bibliát, rendben?

- Csak nem félsz, hogy végre kiderül az igazság a teremtés koronáiról?

Az egyre élénkebb csipkelődésünket megzavarja, hogy egyszerre ébredünk rá: lassan már egymáson fekszünk. Miért érzem, hogy még erről is fogunk vitatkozni?

Nincs időm eldönteni még azt sem, hogy melyik pozíciót is szeretném valójában, mikor ajkaink találkozása teljesen új gondolatokat ébreszt bennem. Már azt sem tudom, melyikünk kezdeményezte a csókot… de eszméletlenül jól tette, az biztos!

Mély bánatomra – vagy talán nagy megkönnyebbülésemre… magam sem vagyok biztos benne, hogy melyiket érzem –, kezem önállósodása előtt elhúzódik tőlem hálótársam. Na akkor mélylevegő…

- Erről jut eszembe – pislog felém pirulva. – Pontosan mi is történt tegnap este? Tudod, az a kis tea jobban ütött, mint gondoltam, és hát… - zavarában elfelejt rám nézni, így engedélyezem magamnak azt a kis bárgyú mosolyt, ami szám szélét feszegeti.

- Ne izgulj, nem történt semmi. – Nagyokat pislogva kapja fel tekintetét, hogy aztán újra a takaróhuzat mintázatát tanulmányozhassa alaposabban. – Kimerültél és a karjaimba ájultál a fürdőben. És nyugi: úriemberként nem használtam ki az alkalmat.

- Ha jól emlékszem, ez a bizonyos úriember ígért nekem egy italmeghívást is, ahol bemutatkozik tisztességesen. Utána pedig három hónapig nem mutatkozott egyáltalán. Vagy tévedek?

- Nem. – Utálom elismerni, de sajnos nem. – A kérdéses úriember inkább elszökött, hogy ne veszélyeztessen, majd szenvedett három hónapot, hogy biztonságban legyél.

- Benézte!

- De még hogy! – viszonzom halvány mosolyát. – Rájött, hogy választott hölgye már így is bajban van, úgyhogy ideje igazi úriemberként felajánlania szolgálatait.

- Úriember? Na ne túlozzunk! – Nem hiszem el ezt a nőt!

- Szóval nem tartasz annak? – firtatom, míg galád kis mosoly kezd eluralkodni ajkamon. Persze nem várom meg, hogy mentegetőzzön. Hogyisne! Estig itt vitatkozhatnánk… és lássuk be, van jobb ötletem is. Felé gördülve támadom le ajkait, hogy hosszú percekig elnémítsam. – Helyes. Így legalább nem kell visszafognom magam.

- És mégis ki kért rá? – szól vissza, míg megteheti. Aztán kölcsönösen beletörődünk, hogy egyelőre elég volt ennyi a beszélgetésből.

Alig pár percnyi édes csönd után azonban cifra káromkodás hangzik fel a konyhából. Mit sem törődve a zajjal, közös megegyezéssel folytatjuk ismerkedési hajnalunkat, de a hangos csörömpölés és istentelen fütyülés megakadályoz minket. Homlokomat az övéhez támasztom, majd igyekszem egyre távolabbról fixírozni ajkait.

Bosszankodva és szinte fújtatva kászálódok ki az ágyból, hogy Kevin alapos leszúrása után visszasiethessek. Az egyetlen probléma csupán az, hogy nem lökött barátom tevékenykedik konyhánkban, ő ugyanis túl elfoglalt ehhez. Az asztalon pihenteti vastag törülközőbe tekert balkezét és maga elé meredve motyog. Talán sokkos állapotba került?

- Jaj, ne. Elfelejtettelek figyelmeztetni titeket – szólal meg mögöttem alvótársam. Pár pillanatig még felméri mellettem a terepet, majd a félig csukott szemmel rántottát és kávét főző Flórához lép. – Sosem szabad másnaposan a konyhába engedni. Főleg nem ilyen korán.

Pár kedves és csak leheletnyit lekezelő szóval leülteti barátnőjét a hirtelen feléledő és ijedten odébb húzódó barátom mellé, majd rutinosan kiönti a serpenyőben füstölgő zaccot, hogy aztán a kávéfőzőben fövő tojást is utána küldje. A padlón található vérnyomok a mellette ülőt méregető szőke férfiig vezetnek. Elképzelni sem tudom, hogyan sikerült már erre a hajnali időpontra katasztrófa sújtotta hellyé varázsolniuk a helyiséget… de van egy olyan érzésem, hogy jobb is nekem tudatlanul.

- Mindig ilyen a kávéja előtt. Bár az meglepő, hogy most nem magát vágta meg.

- Az történt volna, ha nem próbálom meg elvenni tőle az amúgy tök lényegtelen eszközt. A kés nyelén akarta feltörni a tojást! – panaszkodik eddigi felügyelője. – Olyan, mintha alva járna.

- Ébren van, csak annyira elmerül a filozófia nagy kérdéseiben, hogy nincs ideje észrevenni a környezetét.

- Nem lehet, hogy autista? – kérdezi összehúzott szemöldökkel Kevin, mintha csak az ezeréves rejtélyt oldaná meg éppen. Még ő gyanúsítgat!

- Csak másnapos – nevet fel jókedvűen Iza, amitől elégedettség tölt el. Apró mosollyal figyelem, ahogy kitisztítja a számomra menthetetlennek tetsző edényeket, majd a helyes hozzávalókkal helyezi vissza őket a tűzhelyre. Szemem végigsiklik testén, hogy hosszú, ráadásul fedetlen lábát tanulmányozzam, míg hátra nem fordul. Egy pillanatig belém reked a levegő, ahogy hozzám hasonlóan végigtekint rajtam, majd megcsillan szeme. – Ha megterítesz, én magához térítem Filót. – Nem folytatja, de mindketten tudjuk, hogy utána mire lesz lehetőségünk. Rég siettem már ennyire kellemes indok miatt a reggelivel…