Daryl


Lassan két órája fekszem mozdulatlanul az ágyamban, a plafont bámulva. A düh minduntalan elűzi közelemből az álmot. Pedig szívesen lehunynám a szemeimet, s tettetném a megtörtént eseményeket tudatalattim furcsa, kegyetlen tréfájának. Igazából nem Tylerre vagy az ismeretlen, szadista hajlamú baromra vagyok mérges, aki megajándékozott pár csuda szép rajzszöggel. Nem. Egyetlen személyt űznék legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba, ez pedig én magam vagyok. Kezdjük rögtön az elején. Elfeledkeztem egy olyan fontos tényezőről, mint a havi ciklusom, következményképpen ide kellett rángatnom Mrs. McGlone-t. Minekután a fia feltehetően meglátott minket, minden oka megvolt félreérteni a találka célját. Még mindig valószínűbbnek tűnhet számára egy titkos viszony indokként a késő esti randevúra, szemben a betétkéréssel. Ezt tetézendő fel sem tűntek a cipőmbe rejtett gyönyörűségek, noha vagy hat darab került elő belőlük. A korábbi feszes munkatempómtól, továbbá a folytonos rohangálástól talán nem éppen puha a bőr a talpamon, de ez egyszerűen elképzelhetetlen a számomra. Még a viszonylag magas fájdalomküszöbömmel egyetemben is abszurd. Aztán tegyük fel azt a genyó pontot az i-re önutálatom harmadik okával: elbőgtem magam. A szobatársaim szeme láttára, óvodás kislány módjára pityeregtem. Nem számít, min mentem keresztül ma, akkor sem kellett volna. Nem szabadott volna megengednem magamnak! Gyenge, puhány alak vagyok, híján minden önmegtartóztatásnak.
A hasam görcsölt. És? Otthon sem futotta mindig görcsoldóra, mégis sikerült végiggüriznem a teljes napot.
Behúztak egyet. Hát aztán? Nem ez az első alkalom. Fél éve utcai verekedésbe keveredtem, mert rosszkor voltam rossz helyen. Mégsem rinyáltam. Letöröltem a vért a pofámról, és mentem tovább.
Kicsit megsérült a lábfejem. Na és akkor mi van? Pincérként kificamodott bokával futkostam kiszolgálni a vendégeket, egyetlen rossz szó nélkül.
Mi jogosított fel rá, hogy két vadidegen előtt mutassam meg a gyenge oldalamat? Mégis mi a frászkarika ütött belém?! Két fiú vállára támaszkodva, könnyes szemekkel, éppen csak sikerült visszavergődnöm a szobába. Mitől lesz erős valaki? Mi dönti el, kit támogatnak, és ki támogat? Mégis mi?
Nyugtalanul az oldalamra fordulok. Azért sem gyengülök el még egyszer. Nem én! Nem amíg élek.
- Nem tudsz aludni? – üti meg fülemet a suttogás a szomszéd fekhely irányából. Belemeredek a sötétbe, ám a leeresztett redőny semmi világosságot nem enged be, így egyedül a tévé készenléti állapotot jelző, piros fényét láthatom. Halk mocorgás töri meg a beállt csendet.
- Hozzak fájdalomcsillapítót? – Kezd idegesíteni a vakságra emlékeztető állapot. Fogalmam sincsen, egész pontosan merre kutassam Davis alakját. Lomha mozdulatokkal ülőhelyzetbe tornázom magam. Azon morfondírozom, feleljek-e vagy sem. Teljesen ébren vagyok, ezt Hagner is pontosan tudja. Hogy honnan? Arról halványlila gőzöm sincsen.
- Nem kell. – Hátradöntöm a fejemet a falnak. Újabb zörejek sora, tompa léptek zaja visszhangzik egyre közelebbről. Bizonyára a fürdőszobába igyekszik. Leeresztem a szemhéjamat, egy századmásodpercre elszenderedek, mielőtt kivilágosodna a környezetem. Hunyorogva eszmélek fel.
- Ti meg mi a francot műveltek ott? – kérdezi hüledezve a villanykapcsolónál ledermedt Ian. Maradéktalanul megértem fenntartásait, lévén Davis kobakja az enyémhez félreérthetően közel leledzik. Amennyiben nem a takarót fixírozza döbbenten, hanem felém fordul, kétségtelenül elcsattan egy abszolúte nemkívánatos csók. A fiú felegyenesedik, karamell színű tekintetében tanácstalanság tükröződik.
- Én csak… - Ian ugyanabban a megmerevedett pozícióban vár valami elfogadható magyarázatra. Esetünkben engem is szerfelett érdekelne Davis magatartásának apropója.
- Te csak…? – sürgeti meg kétségbeesetten haverját. Felteszem, nem szeretne, ki tudja hány évnyi ismeretség után, szembesülni komája ferde hajlamaival.
- Csak meg akartam nézni, jól van-e, de mivel sötét volt az orromig sem láttam – böki ki végre. Wackerly tüdejéből hatalmas sóhaj szakad fel, amint visszaereszti maga mellé a karját. Lagymatagon oda kullog a középső ágyhoz, és lehuppan a szélére.
- Nem tudok aludni – jelenti ki egyenesen engem fixírozva. Vegyen be altatót! Mi közöm nekem az alvásproblémáihoz? Davis vigyorogva oldalra sandít Ianre, majd lecsücsül mellé. Ő szintén engem kezd el vizslatni. Az érzékelő rendszerem veszélyt jelez…
- Én sem tudok aludni. – Hátul megtámasztja magát a tenyerével, komisz mosoly bújik meg a szája szegletében. Most jön a beavatási szertartás? Mit kell majd csinálnom? Leütni a portást, eljutni a legközelebbi kocsmáig, végül elhozni annyi alkoholt, amennyit elbírok? Vagy túlbonyolítom, és mindössze azt akarják, énekeljek nekik altatót. Előbbivel én, utóbbival ők járnának rosszabbul.
Egyértelműen a reakciómra várnak. Márpedig arra várhatnak. Eszem ágában sincsen közreműködni. Az áldozatok sem segítenek megélezni a sorozatgyilkos baltáját.
- Szereted a fagyit? – tudakolja Davis előrekönyökölve a térdére. Ez elég relatív. Enni szeretem, fürödni benne kevésbé lenne kellemes, a nadrágomba lapátoltatni meg végképp nem akarnám. Sokan bele sem gondolnak, milyen univerzális kínzóeszköz lehet a fagylalt.
A legveszélytelenebb módszer mellett voksolok; gyanakodva méregetem őket, mialatt azért egyik kezemmel belekapaszkodom a lepedőbe, ha ne adj Isten, szándékukban állna kirángatni.
- A kedd fagylaltnap – avat be bizalmasan Wackerly, immár társáéhoz hasonlóan „bizalomgerjesztő” ábrázattal. Óvatosan vetek egy pillantást az éjjeliszekrényen ketyegő órára. Tippem sincsen, mit terveznek véghezvinni a szóban forgó desszerttel, viszont egy valami biztos: még kereken ötven percig hétfő van. Annyi idő alatt megszökhetek.
- És minden hétfőn nagy mennyiségű fagyit gyártanak le a konyhán – Francba! Nem csinálhatnák frissen?! -, amit utána egész este az őrizetlen mélyhűtőkben tárolnak. – Miért?! Miért nem lehet őriztetni azokat a frigókat?! Hülye gazdagok, még a kajára sem vigyáznak!
- Mindig valami különlegessel állnak elő – folytatja a bűntársa által elkezdett beszámolót Ian. Sötétbarna íriszei elvetemülten, izgatottan ragyognak. Fekete fürtjei szanaszét meredeznek, oldalt ügyesen elfeküdt egyet, mely konkrétan derékszöget zár be a fejével.
- Sajnos elég limitált a dolog. Ráadásul a felsőbb évesek előbb kap…
- Vagyis enni akarjátok? – szakad ki belőlem óvatlanul az örömteli kérdés, elhallgattatva Davist. A srácok rám bambulnak. Összenéznek. Pillanatok múlva röhögésben törnek ki. Hagner arca egész vörös lesz a hahotától. Érdekes kontraszt alakul ki a bőrszíne és szőke haja között.
- Mégis mit gondoltál? – küzdi le igen nehézkesen a kacarászást Ian. Ahogy ajkait szélesre húzza, szépen ívelő, mandulavágású szemei is mosolyognak.
Hogy mit gondoltam abba jobb nem belemenni. A szánalmas énemet sikeresen bemutattam nekik, nem szeretném az idiótát is…


Kicsit bűntudatom van, amiért olyan eszement dolgokat feltételeztem róluk. A kedvemért akár hajlandóak lettek volna lifttel menni, megkockáztatva, hogy a portás meghallja. Ettől eltekintve, jelenleg sincsen tervbe véve a puszipajtássá fogadásuk.
Az árnyékban meghúzódva, átsurranunk a szomszéd épület bejáratához. Társaim enyhén túljátsszák a dolgot. Davis még pár faágat is tűz a hajába, holott ehhez külön kitérőt kell tennie. Betoppanva a kivilágított előtérbe egy diáktársunkkal találjuk szembe magunkat. Sorra végigmér minket. Iannel kezdi, akinek nem szentel különösebben figyelmet. Davisnél már elidőzik egy kicsit, ellenben még a díszes agancsok sem formálják át flegma fizimiskáját. Utolsónak engem tanulmányoz át. Valahonnan kifejezetten ismerős…
- Mr. Coca – szólal meg kellemes, mély tónusban. Bambán, kitágult pupillákkal emésztgetem szavait. S lám, belém nyíllal a felismerés. Ez a meglehetősen magas, barna bőrű egyén előttünk, az én egyik osztálytársam. Azt hiszem, valamilyen Joshua. Matekórán egyszer már felfigyeltem rá.
- Mr. Coca? – ráncolja értetlenül a homlokát Davis. A kobakján díszelgő gallyról lehull egy zöld falevelecske, mely a lábam mellett landol. Ilyenkor mitévő legyen az ember?
- A bolt az emeleten – csendül osztálytársam zengő hangja. – Éjjel-nappali. – Felemeli a bal kezében tartott szatyrot. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, minden további nélkül kikerül minket. Ahogy elhalad mellettem, még utoljára feltekintek rá.
Az imént… Esküdni mernék, hogy az imént rám mosolygott…
- Te tudtad? – rángatja meg Davis Ian vállát.
- Fogalmam sem volt! – feleli hasonlóan elámultan a másik. A második évüket húzzák le itt. Azzal tisztában vannak, merre keressék a konyhát, ahova elméletileg tilos a belépés, de az emeleti bolt nyitva tartásáról gőzük sincs. Nagyon praktikus. Ezekre bízzam rá magam…?
- Na, hagyjuk ezt. Irány fagyizni! – indul meg Davis, kikapkodva menet közben az oda nem tartozó elemeket frizurájából. – Au! – szisszen fel. – Ez beragadt. – Segélykérően pislog ránk, a hajszálakkal bőségesen körbefont faágat ujjai közé szorítva. Reménykedve, vontatott mozdulatokkal Ian felé fordulok.
- Te segíts neki, én addig megnézem változtattak-e a kódon. – Elveszetten szegezem tekintetemet a távolodó fiúra, onnan dühösen a vastag fémajtóra. Minek kell mindent túlcifrázni?! Kóddal nyíló konyhaajtó… Legközelebb mi jön? Retina szkenneres vécéöblítés?
- Hajolj ide – intek a szerencsétlen bokorimitátornak fáradtan. Készségesen odatartja nekem a kifésülhetetlennek látszó szénakazalt. Neki kezdek a műveletnek, melyhez Ian a hátam mögül ritmusos pittyegést társít alapzajként. Úgy egypercnyi rákoncentrált munka gyümölcseként, kezemben tarthatom a kioperált ágacskát.
- Köszi! – Hirtelen felemeli a kobakját, mely hangosan az államnak koppan. A tenyeremmel megdörzsölöm a fájó területet. Davis szédeleg egy kicsit, majd homlokát a vállamnak vetve megpihen. Furcsa… A pasik mióta ilyen közvetlenek egymással? Legjobb tudomásom szerint nem nagyon bírják a fizikai érintkezést saját nemen belül. Ebből kiindulva kettő lehetőség adódik. Egy: Hagner agyrázkódást kapott. Kettő: szexuális érdeklődését tekintve nem kifejezetten hetero.
- Te kókuszos tusfürdőt használsz? – dünnyögi a padló felé. Igen. Talán valami bajod van vele?! Előbb fújok magamra sósavat, mintsem huszonnégy órán keresztül férfiszagom legyen. A kókusz meg aztán teljesen unisex! Fiúk, lányok egyaránt eszik.
- Azt… - próbálnám megfenyegetni, hogy vagy hátrál egyet, vagy olyat beviszek neki, hogy még az unokáinak is emlegeti majd.
- Mostantól használd az enyémet – fojtja belém a szót. Felemelkedik. Arckifejezése komoly, egy parányit dühös, s a mögött a parányi düh mögött, az az érzésem, egy óceánnyi szomorúság rejtőzik. Legszívesebben kérdőre vonnám, mégis mit képzel magáról, viszont a kisugárzása egyértelműen arra enged következteti, ez nem lenne jó ötlet. Megadom magam. És ez lesz az utolsó, szóval légy hálás!
- Milyen tusfürdőt használsz? – Csodálkozva, enyhén eltátott szájjal mered rám. – Mi van? – vonom össze a szemöldökeimet.
- Semmi – rázza meg a fejét. Zsebre dugja a kezét, és mindketten elaraszolunk a kóddal küszködő Ianig. – Amúgy Chanelt használok. – Ez rosszul hangzik… Az nem valami rohadt drága parfüm márka? Talán célszerűbb lenne meglátogatni azt a nonstopot, mielőtt elmegyünk.
- Nyitva! – tárja ki előttünk a termetes fémajtót. – Egyébként – szólal meg, mikor mindhárman átlépjük a küszöböt. –, kíváncsi lennék, ki lehet akkora barom, hogy rajzszögeket tegyen valaki cipőjébe. – Nos, Ian, ezzel nem vagy egyedül…


Tyler


Öklömnyi nagyságúra tágult szemeket meresztek az előttem ácsorgó másodéves csicskára. Arckifejezésem hatására végre valahára kezd lefagyni az önelégült vigyor a képéről. Két ujjal nyomkodni kezdem a jobb halántékomat. Lecsukom a szemem, mély levegőket veszek.
Kellemetlen lenne kora reggel egy dührohammal indítani a napot. Ezen az elven, bár a fogamat csikorgatva, de mérsékelt hangerővel kezdek bele mondókámba.
- Azt mondod, rajzszöget tettél a cipőjébe? – félig leeresztett szemhéjam alól kukkantok ki rá. Speciális kezelést igénylő, elmeroggyant fogyatékos módjára, hevesen bólogat. Olyan erőt fejtek ki, hogy kis híján saját kezűleg vájok lyukat az agyamig.
- Azt mondtam, intézd el, hogy „véletlen” baleset érje futás közben – ismétlem meg magamat szépen, tagoltan, artikuláltan, az idézőjelet külön mutogatva, hogy ez a nyomoronc is érzékelhesse az iróniát. – Szerinted mégis mi véletlen van a cipőbe rejtett rajzszögekben?! – üvöltök rá teli torokból. Addig hátrál, míg az ajtófélfának ütközik.
- De…
- És mégis milyen barom ne venné szerinted észre, hogy szögek vannak a csukájában?!
- De óvatos voltam! – magyarázkodik hadarva, remegő hangon. – Az orrészhez tettem, és rágógumival… - Beleöklözök egy hatalmasat a falba, pontosan a srác feje mellé.
- Nem érdekel, mit okoskodtál – szűröm a fogaim között ingerülten. – Balfasz vagy. Egy hasznavehetetlen balfék. Kész szerencsétlenség. – Ügyelek a minél rémisztőbb és emlékezetesebb tekintet produkálására. Így talán rögzül abban a csöppnyi agyában, hogy itt én vagyok az úr, és neki, kis senkinek, az én szavam maga a szentírás. – Pakold össze a cókmókodat, és nagyon gyorsan keress magadnak egy másik sulit – suttogom egész közel hajolva hozzá. Ráérősen eltávolodok tőle. Amint biztonságban érzi magát, a kilincs után nyúl. Villámsebességgel viharzik ki, szinte látni a porfelhőt utána.
Rajzszögek… Ilyen nincsen! Legközelebb háromszor is meggondolom, kire bízzam a piszkos munkát. Rajzszögek… Pofám leszakad! Nem fér a fejembe, hogy lehet valaki ennyire degenerált.
Felkapom a telefonomat az ágy mellőli éjjeliszekrényről. Az elpárolgó agyvizem által létrehozott gőzfelhőbe burkolózottan futom végig a telefonkönyvben szereplő neveket. Azonnal tárcsázom az első szóba jöhető delikvens számát.
- Itt Tyler. Emlékszel a szívességre, amivel tartozol? Nos, lenne itt valami. – Tartok egy kisebb szünetet. – Intézd el Daryl Madkinst! Édes mindegy, mivel, csak ne lehessen hozzám kapcsolni az ügyet. – Mielőtt reklamálhatna, kinyomom a készüléket. Stírölöm egy darabig a kijelzőt. Ezúttal nem kockáztathatok, nem csúszhat be újabb idióta baki.
Villámsebességgel bepötyögöm az igen tömör és lényegre törő SMS-t: „Intézd el Daryl Madkinst! Különben…” Ez egy olyan szöveges üzenet, amit mindenkinek elküldhetek, aki felett hatalmam van. És bizony ebbe az iskolába rengeteg eme kritériumnak megfelelő tanuló jár. Daryl Madkins még ezen a héten elhagyja a fenségterületemet, ezt garantálhatom.