Tyler


Ez a Madkins egyre jobban emlékeztet egy csótányra. Mindenhol ott van, rohadt nehéz megszabadulni tőle, és valószínűleg, az említett rovarhoz hasonlóan, egy atomrobbanást is túlélne. Egyszerűen képtelenség kiirtani őt! Értesülésem szerint lassan törzsvendégként tartják számon a gyengélkedőn, mégsem esik le neki, hogy el kellene húznia innen a belét. Tovább lézeng az iskolában, részt vesz az órákon, még az edzéseket sem hagyja ki. Mi a frászt kezdjek vele?! Saját kezűleg kellene helybenhagynom, abból talán értene.
Ráérősen, lesütött szemmel ballagok az igazgatói iroda felé. Megérkezve, kopogás nélkül besétálok a díszes, aranyozott névtáblával ellátott, fekete ajtón. Jó anyám a méretes íróasztal mögött felkapja a fejét. A képén hatalmas vigyor terül el, amint egy kecses kézmozdulattal jelzi: kerüljek beljebb. Fáradtan betotyogok a magas háttámlájú karosszékek közé. Erőteljesen fixírozom a velem szemben bazsalygó nőszemélyt.
- Mit akarsz? – dörmögöm az orrom alatt, nem rejtve véka alá elégedetlenségemet. Havonta egyszer dugja ide a képét személyesen, akkor is az első dolga engem cseszegetni.
- Én mehetek? – Hirtelen összerezzenek az oldalról érkező hangra. Vontatottan a szomszédos ülésben trónoló srác felé fordulok. Mit keres ez itt?! Komolyan az irodában intézik a mocskos kis ügyleteiket?! Ez már azért mindennek a teteje…
- Igen, menj csak. – Madkins feltolja magát a fekete bőrfotelból. Elsétálva mellettem rám sandít. Az arccsontja felett nagyobbacska ragtapasz díszeleg, a pillantása nem sugall semmit. Se dühöt, se félelmet, nem mutat az az égvilágon semmit. Ennyi erővel a homlokára írhatná: szarok a fejedre. A kis fattyú mestere a kiidegelésemnek, s ami a legelképesztőbb, hogy ezt képes minden szó nélkül elérni. Erre születni kell…
- Foglalj helyet! – Fújtatva ülő helyzetbe vágom magam. Szóval, a kis szeretője mostanra már prioritást élvez velem szemben. Rohadt jó! Életem tizennyolc éve alatt nem ért annyi megaláztatás, mint a pár hétben, mióta azt a gyökeret ismerem. Tetézendő mindezt, semmi jelét nem mutatja annak, hogy akár egy fikarcnyit is érdekelné a személyem. Még mindig könnyebb lenne elviselni a kölcsönös utálatát, mint ezt a mérhetetlen flegmaságot.
- Nyögd ki, mit akarsz! – förmedek rá szülőanyámra. Törni, zúzni lenne kedvem. Ilyenkor nem ajánlatos feltartani.
- Beszélgessünk egy kicsit! – Előrébb csúsztatja könyökét a sötétbarna, fényesre lakkozott falapon.
- Miről? – Miért zargatsz tovább, te nőszemély?! Ennél jobban képtelen vagyok éreztetni a helyzettel szembeni nem tetszésemet!
- Darylről. – Elszakad a cérna. Milyen szülő akarná a viszonyát a tulajdon gyerekével kitárgyalni?! Fogadni mernék, még a szappanoperák forgatókönyvírói sem mennének ilyen messzire.
- Láttam, egyik este meglátogattad – szűröm a fogaim között. A kezem ökölbe szorul, a körmeim egészen belemélyednek a bőrömbe.
- Az anyja régi ismerősöm. Meg lettem kérve, hogy hozzam el Daryl gyógyszerét – osztja meg velem teljesen tárgyilagosan.
Anyám alkalmatlan a színészkedésre, főleg előttem. A legkisebb füllentésre sem képes a jelenlétemben, vagyis az elhangzott magyarázat igaz. Jobban belegondolva, valóban eléggé abszurd a feltevés, miszerint ezek ketten „olyan” kapcsoltban vannak. Kifejezetten irreális…
Várjunk egy kicsit! Most akkor pontosan miért küldtem rá a fél iskolát Madkinsre? Mert elhappolta az egyik csajomat a több tucatnyi közül, valamint mert túl jól szerepelt a szituációs feladatban? Hát ez… szánalmas. Annyira, hogy én magam ismerem be. Ilyen indokokkal mégsem nyírathatok ki valakit. Bár nem érné túl nagy veszteség a társadalmat annak a senkiházinak a halálával.
- Úgy fest, Darylnek mostanában nincs szerencséje. – Sajnálkozva felsóhajt, mutatóujjával egy golyóstollat görget fel-alá.
- Miért? – Igyekszem játszani az érdektelent. Amennyiben a kölyök puszta utalást tesz az őt ért furcsa balesetek sorára, én leszek az első számú gyanúsított. Anyám szemében legalábbis mindenképpen.
- Tele van horzsolásokkal. Azt mondja, manapság valahogy mindig elbénáz valamit. – Hatalmasat nyelek. Mi van, ha Madkins tudja? Máskülönben nem állna elő egy ennyire átlátszó hazugsággal… Tisztában van a szerepemmel, mégsem köpött be? Mit tervez?
- Elég valószínűtlennek hangzik, nemde? – gyanakvóan mered rám, állát a tenyerébe fektetve. – Azonban Daryl szájából valahogy igaznak hatott. – Várakozóan stíröl. A hátam mögött függő falióra ritmusos ketyegése apránként elnémul, belevész a feszült légkörbe. – Nincs mondanivalód a számomra? – böki ki végül, megunva a várakozást.
- Nincs. – Határozott, egyszerű válasz, kertelés nélkül. Noha gyenge kísérlet a nevem tisztára mosására, ez tűnik a legcélravezetőbbnek. Egy belső hangocska azt súgja, anyám a felett már nem hunyna egyszerűen szemet, ha kiderülne, kis híján legyilkoltattam a protezsáltját.
- Tyler, úgy hiszem, te tévedésben élsz. – Döbbenten pislogok. Tévedésben élek? Mit akar ez jelenteni? – Szerintem egyáltalán nem utálod Darylt. – Emberek, ez az év vicce! Most közölték velem burkoltan, hogy valójában szeretem az ősellenségemet. Hát nem röhejes?!
- Hát persze, ha te mondod. – Ebbe az egy mondatba annyi gúnyt csempészek, amennyit csak lehet. Azért valaki felhomályosíthatná, mennyire tévúton jár. Szegény, naiv asszony…
- Te csupán azt rühelled, hogy nem tudod őt irányítani. Ki nem állhatod a gondolatát, hogy míg ő kifejezetten nagy hatással van rád, addig te képtelen vagy bárminemű reakciót elérni nála. – Esküszöm, egy pillanatra elsötétül előttem a világ. Áthatolhatatlan köd borul az elmémre.
- Elég lesz! – ordítom talpra pattanva. – Nem mondtam már elégszer?! Ne próbálj elemezgetni! – Dühösen lesöpröm az asztalra pakolt íróeszközöket, papírhalmokat, helyet biztosítva a tenyeremnek. – Ha ezért hívattál ide, akkor én megyek. – Azzal kiviharzok a helyiségből, nagy robajjal becsapva magam mögött az ajtót.
Sebesen szedem a lábaimat, kétméteres lépésekben haladok céltalanul a folyosókon. Lépcsőkön le, el a hatalmas, a délutáni, gyenge napfényt beengedő ablakok sora előtt.
Ja, tuti! Én aztán tényleg nem utálom azt a pondrót. Feltéve, hogy nem ilyen érdektelen, fognám magam, és azonnal a nyakába ugranék. Teljesen valószínű! Sőt, igazából borzalmasan emészt a bűntudat a sok galiba miatt, amit okoztam neki. Mindjárt kivetem magam az ötödikről, annyira. Anyámnak dicséretre méltó a képzelőereje, igazán élénk.
Lelassítom a tempót. Mancsaimat a zsebeimbe mélyesztve, szabályos légzéssel igyekszem visszaszerezni a nyugalmamat. Nem foglalkozom a nevetséges kis spekulációival. Semmi nem változtat a megvetésen, amit Madkins iránt érzek. Semmi! Egy nyomasztó pillanatom sem lenne, amennyiben miattam lehelné ki a lelkét a szerencsétlen pára. Táncot járnék a sírja felett!
Megtorpanok a kékre mázolt ajtó előtt. Mi a rákfenének jöttem én ide?
- Ó, Mr. McGlone – szólít meg a felém közeledő iskolaorvos. Instabil, a feje tetején tornyosuló, ősz kontya enyhén kileng. – Mi járatban? – Elém tipeg, kezét a kilincsre teszi. Tanácstalanul bambulok bele a nagyvilágba. Mit keresek itt, az Isten szerelmére?!
- Én csak… - Tisztázzuk! A lábaim maguktól mozogtak. Idefelé végig a saját igazamról próbáltam meggyőzni magam, amire ellenben nem lett volna szükség, ha anyám feltételezése abszolúte helytelen.
Akkor pontosan mi is hozott ide?
- Talán rosszul van? – tudakolja aggodalmaskodva a gömbölyded öregasszony.
- Nem. Én…
Az egyetlen magyarázat: lelkiismeret furdalás. Mivel tévedtem, mert túl messzire mentem. Átléptem egy határt, amit normális esetben még én sem lépnék át. Mindezt kizárólag egyetlen okból: úgy éreztem elveszítem a befolyásomat.
- Daryl Madkins… Tud róla valamit? – Zavartan beletúrok hátul a hajamba. A doki kedvesen elmosolyodik, szélesre tárja előttem a bejáratot.
- Ez elhúzódhat. Kérem, fáradjon beljebb! – Higgadtságot erőltetve magamra, bekullogok a már-már vakítóan világos szobába.

Visszavontam a parancsot Daryl kiiktatására. Ennek elégnek kell lennie, nem? Mármint mégsem mehetek oda bocsánatot kérni. Ugyan sajnálom, viszont ennyire azért nem. Lehet, nem gyűlölöm annyira, mint azt képzeltem, ám továbbra sem bírom a buráját. Diplomatikus maradok, és mostantól inkább tartom tőle a távolságot. A megtorlást meg finomabb módszerekkel fogom intézni. Egyszerűen lealázom a színpadon.
Immár békésebben veszem a lépcsőfokokat a szobámba igyekezve. A második emelet előtt váratlanul elsuhan mellettem egy alak, furcsán friss illatot árasztva magából.
- Akkor sem győzöl le! – harsogja egy szintén lefelé száguldó, fekete hajú fiú. Valakivel versenyzik. Milyen gyerekes! Megvetően hátrapillantok az imént mellettem elsiető srácra. Daryl Madkins háborítatlanul ácsorog a lépcsőfordulóban. Találkozik a tekintetünk. Néma csend ereszkedik alá, nem vagyok képes másfelé terelni a pillantásomat. A kínos helyzetnek végül egy még kínosabb vet véget. Puffanások, huppanások rázzák fel a lépcsőházat. Fájdalmasan felszisszenek. Elveszetten kémlelek le férfiasságomra, melyet a korábbi fekete hajú kölyök szabályosan lefejelt. Megtántorodom, hátamat a korlátnak vetem. A randalírozó tátott szájjal, széles terpeszben ücsörög. Vajon melyikünket érhette nagyobb sokk?


Ian


Vigyorogva mustrálom az unottan előttem cammogó Darylt. Végre valahára felépült annyira, hogy kihívhassam pár újabb versenyre. Egy meghiúsított próbálkozás nem szegi kedvemet! Ha törik, ha szakad, vereséget mérek Madkinsre. Hogyha elsőre nem sikerül, hát addig edzem, és fejlesztem a képességeimet, míg képes leszek legyőzni őt. Ezúttal ennek a célnak az elérésére koncentrálom az energiáimat!
- Biztos vagy te ebben? – tekint rám fáradtan. Sötétbarna íriszeiben nem igazán látom a lelkesedés fényeit. Sebaj. Majd később hálás lesz. Bár nem tudom még, miért, de egyszer biztosan az lesz.
- Aha! Akkor kezdhetünk? – lelkesen beállok a legfelső emeletről levezető lépcsősor mögé. Daryl vállat von, majd követi a példámat. – Vigyázz, kész… rajt!
Nagy lendülettel nekilódulok, ellenben nem sokkal később földbe gyökerezik a lábam. Elámulva pislogok Madkins után. Az utolsó hat-hét lépcsőfokról nemes egyszerűséggel elrugaszkodik, majd könnyedén ér földet. A pillanat tört részének erejéig, kétségtelenül úgy fest a jelenet, mintha vetélytársam szárnyak nélkül repülne.
- A francba! – rázom meg a kobakomat utána iramodva. Hiába mutatja ki, mennyire nincsen ínyére a sok, felé intézett kihívás, mikor arra kerül a sor, komolyan vesz engem. Nem lazsálja el a dolgot. Ezt kifejezetten kedvelem benne.
- Akkor sem győzöl le! – kiáltom utána elszántan. Sikerülni fog! Érzem! Még beérhetem őt. Kockáztatok egyet, két fokot hagyok hátra egyszerre. Sajnos rosszul érkezem, a sima talpú cipőm pedig nem garantál túl jó tapadást a lépcső szélének keskeny felületén. Ügyesen seggre esem. A kezdeti pozíciómat fenntartva csúszok le. Talán egészen a lépcsősor végéig utaznék így, ha nem állják utamat.
Mindössze akkor tudatosul bennem, mivel ütközött a kobakom, mikor az úttorlasz eltávolodik a képemtől. Kistányér nagyságúra tágult szemekkel meredek az orrom elé. Ilyen nincsen… Nem hiszem el… Óvatosan felkukkantok, hiszen mégsem árt kideríteni, kit fejeltem ágyékon. Legnagyobb döbbenetemre, az eltorzult képpel a korlátnak támaszkodó Tyler McGlone-t találom ott. Most mit csináljak? Öööö… Kezdetnek mondjuk, érdemes lenne feltápászkodni…
- Add a kezed! – nyújtja felém a kacsóját szobatársam. Ajkai lágy mosolyra görbülnek. Világosan leolvasható arcáról, mennyire mulatságosnak találja a szituációt. Elfogadom a felkínált végtagot, és nehézkesen felegyenesedem.
- Jól vagy? – kérdi a hátsóm felé biccentve.
- Fogjuk rá… - Talán eltört a farcsontom, viszont ezt leszámítva nincs különösebben bajom. Tyler spermái bizonyára nagyobb károkat szenvedtek.
- És te? – Érdeklődve fürkészi McGlone-t. Én közben azt várom, a megszólított mikorra éget lyukat a falba, olyan intenzíven vizslatja azt.
- Nos, reméljük nem esett baja a kis Tylernek – élcelődöm sérült testrészére célozgatva, lévén az igazgató fiacskájában benne ragadt a szó.
- Te meg se szólalj. Most fejelted tökön. – Az alsó ajkamra harapva, durcásan hunyorgok Madkinsre. Muszáj felemlegetni? Éppen nyeregben éreztem magam. Ritka alkalom, hogy nyerő pozícióba kerülhetek McGlone-nal szemben. Igazán nem szép tőle, hogy elrontja nekem ezt a történelmi eseményt.
- Menjünk! – ragadom csuklón az ünneprontót. Basszus… Ennek a srácnak evészavarai vannak? Hogyan lehet egy egészséges fiúnak ilyen vékony a csuklója? Így nem csodálom a sok kék-lila foltját sem. Ilyen vézna testet könnyű megsebezni.
- Khm – köszörüli meg a torkát Madkins.
- Mi van? – Erősen fixírozza a fogvatartott karját. – Ja, hogy az! – engedem szabadon. Igazán mondhatta volna korábban is, akkor nem kísérem kézen fogva egészen az étkezőig.
Ágaskodva körbekémlelek a teletömött helyiségben.
- Hé, erre! – lóbálja a karját Davis valahonnan középről. Odavergődünk hozzá, vigyázva az ártatlan járókelők kigáncsolására hajlamos széklábakkal. Célba érve, a négyfős asztalnál rikító szőke haverommal szemben, egy hasonlóan rikító, vörös hajzattal rendelkező törpe szúr szemet. A kissrác azonnal kivirul, amint Daryl feltűnik a színen.
- Mi újság? – foglalok helyet Hagner mellett. Madkins a fennmaradó széket veszi használatba.
- Semmi különös. Daryl személyi riportere már mindenhol keresett titeket – felvont szemöldökkel, kérdőn pillantok haveromra. Személyi riporter? Mióta van neki ilyesmije?
- Yuji Shimura, média szak, újságírás – hajol át az asztal felett a japán kölyök, kezet nyújtva. Kissé megilletődötten fogadom a gesztust.
- Ian Wackerly, zene szak. – Szóval, lefordítva a dolgot: ő az újságírótanonc, aki Darylre tapadt mostanában. Közben Hagner elém tol egy tányérnyi kaját.
- Beléd meg mi ütött? – értetlenkedem tekintetemmel az étel és a mellettem ülő között cikázva. – Mi ez a hirtelen jött kedvesség?
- Gondoltam, ha már Yuji is szedett egy adaggal Darylnek – von vállat. Meglepetten veszek tudomást a szemközt jóízűen falatozó szobatársamról. Ezek ennyire jóban vannak? Úgy lefoglalt a bennem túltengő versenyszellem, fel sem tűntek a fejlemények.
- Hé, Madkins! Hallom tiéd a főszerep az elsősök bemutatkozó műsorában. – A számomra teljesen ismeretlen srác, hátba veregeti Darylt, aki fittyet hányva az egészre, tömi tovább a majmot. – Már alig várom! – vigyorogva tovább sodródik a tömeggel. Egészen olyan érzés, mintha Madkins… népszerű lenne?! Feje tetejére állt a világ! Miközben én a lealázásán igyekeztem, tökéletesen beelőzött ismertség terén. Ördögfajzat! Nálam senki nem lehet jobb! Megrovó pillantást vetek rá.
- Pár hét múlva őszi szünet – dünnyögi elmélázva Davis. Meg sem lepődöm a lelkesedése hiányán. Idén megint nem mehet haza a táncedzések miatt. Kemény dolog, mikor ennyire szívatós a beosztás.
- Én megyek Koreába rokonlátogatóba – jelzem jó előre, legyen ideje lelkileg felkészülni a magányosságra. Jó öreg barátom köztudottan nem bírja a következő két dolgot: az egyedülléte, illetve az unszimpatikus egyének társaságát.
- Mázlista… – Sóhajtozva a szájába tömi a villára szúrt, félbevágott koktélparadicsomot.
- Daryl – szólítja meg félénken Shimura az étkezés vége felé járó srácot. – Te mit csinálsz a szünetben?
- Semmit. – Tökéletesen apatikus, mint mindig. Apránként elérünk oda, hogy minden érzelmi megnyilvánulását sokkhatásként élem meg. Darylnél még a két szónál többől álló mondatok is csoda számba mennek. Mindezt figyelembe véve, mégis mi a frász teszi ennyire érdekessé? Úgy értem, bárhonnan nézem őt, az idő kilencvenkilenc százalékában szimplán unalmas. Érdekesség, izgalmas megnyilvánulások nuku.
- Úgy érted haza mész, és pihensz? – A törpe nem adja fel, tovább puhatolódzik.
- Maradok – javítja ki őt két korty almalé között Madkins. Ezek szerint, legalább lesz ki szórakoztassa Davist. Úgy vettem észre, egész jól kijönnek egymással, bár nem igazán lógnak együtt, vagy ilyesmi. Daryl kifejezetten az a magának való típus. Rejtélyes okokból kifolyólag kerüli a társaságot.
- Elnézést! Egy pillanat! – pattan fel az asztaltól a személyi riporter, kezébe kapva rezgő telefonját. Elsasszézik a székek közötti résnyi térben.
- Én mentem. – Azzal Daryl úgyszintén faképnél hagy minket, szokása szerint tökéletesen elrendezve távozása előtt a terítéket.
Kissé pedáns. Továbbá meglepően sokat eszik, ahhoz képest, milyen vézna. Bár, a vézna talán nem a legmegfelelőbb jelző. Ugyanis bármily furcsa, alaposabban megfigyelve, az ő alkatára a karcsú kifejezés sokkalta jobban illene. Elég ciki maszkulin mivoltára nézve… Ezekkel egyetemben is nehezemre esik megérteni, miért nevezi őt folyton lányosnak Hagner. Problémák lehetnek a látásával. Vagy csupán paranoia?
- Hol van Daryl? – Shimura teljes izgalmi állapotban toporog, tekintetével a célszemélyt kutatva.
- Az előbb ment el. Miért? – tudakolja Davis.
- Hova ment? – Látszólag sietségben van. Mint akit sürgősen hív a természet.
- Gondolom gyakorolni a holnapi bemutatóra. De mi… - Meg sem várja, míg Hagner befejezi a kérdést, elhúzza a csíkot. Mancsában szorongatja a mobilját. Annak a hívásnak bizonyára valami köze lehetett Darylhez, ráadásul, ahogy elnézem elég fontos az ügy. Böki az oldalamat a kíváncsiság, mégsem csapódhatok hozzájuk. Még az evéssel sem végeztem. Áh, kit érdekel! Úgysem tartozik rám.
- Na, gyere a papához! – emelem a kajalesőmhöz az evőeszköz köré csavart tésztát. Pótolnom kell az energiát, amennyiben győzelmet szándékozom aratni Madkins felett.


Daryl


A nosztalgikus érzést keltő színpad szélén üldögélve relaxálok, a szövegkönyv memorizálását készülök végre valahára befejezni. Bizonyos szempontból, itt kezdődtek el a nehézségeim. Hogy egy egyszerű szituációs feladat ekkora lavinát zúdítson a fejemre, álmomban sem gondoltam volna. Valahogy minden összejátszott ellenem. Pont McGlone-t kaptam páromnak, pont akkor toppantak be a médiaszakosok, pont közöttük volt Yuji Shimura. Túl sok a „pont”, az egybeesés. Tulajdonképpen az utóbbi hetekben, úgy összességében rengeteg egybeeséshez volt szerencsém. Kezdve az igazgatónő váratlan felkérésével, a „véletlen” balesetek sorával bezárólag. Természetesen nem vagyok hülye. Annyi sütni valóm még a számos fejsérülés után is maradt, hogy tudjam, több mint valószínű, Tyler McGlone áll szerencsétlenségem hátterében. Bizonyítékom ezzel szemben nincsen, valamint az anyjának sem fogok reklamálni. Olyan ovis szintűnek tűnik a szüleinek beköpni valakit. Mellesleg meg ez igazán nem rá tartozik. Magunk között kellene megoldani a problémát, külső segítség nélkül. Más kérdés, hogy jelen pillanatban egyikünk sem mutat erre túlzott hajlandóságot. Nem csoda. A büszkeség az utolsó, amit az ember önként hajít el magától.
Sóhajtok egy hatalmasat. Kinyitom az ölemben nyugvó füzetecskét az utolsó két oldalnál. A szövegtanulás nem az erősségem. Erre nem akadt lehetőségem trenírozni magamat otthon. Már mikor megkaptam ezt a szerencsétlen irományt, egyelőre mégsem sikerült még leküzdenem. Félő, ezzel nagyot fogok égni. Nincs valami módszer a memória gyors és hatásos fejlesztésére? Ha létezik, szívesen igénybe venném.
- Talán a némaság leple elfedi tetteidet? Talán a ki nem mondott válasz nem is létezik? – olvasom fel hangosan, most még monotonon az egyik irodalom szakos nebuló tollából született sorokat. Ez a szép ebben az iskolában. Mindent maguk a diákok készítenek. A koreográfiát, a kosztümöket, a szöveget. Számomra ez több mint elképesztő. S noha az elsősök bemutatkozásánál ténylegesen, kizárólag kezdők működnek közre, valahogy minden olyan színvonalasnak tűnik. A próbák zökkenőmentesek, mindenki tudja a dolgát. Ilyenkor igazán örülök, amiért belementem ebbe az őrültségbe, és beöltöztem fiúnak.
- Szóval ezt akarod? Legyen hát uram, királyom akaratod szerint, ám ne várj vigaszt. A téboly talán könnyít a bűneiden, de soha nem törli el azokat – lépek át a következő sorokra.
Ez a rövid, két felvonásos darab, meglepően szórakoztató. Egy az őrület szélén álló, a hatalmát lassan elveszítő királyról, és annak öt fiáról szól. Tömören megfogalmazva, az uralkodó hoz egy kegyetlen törvényt, ami végképp kicsapja a biztosítékot a középső fiúnál. Összehívja hát a fivéreit, és tervet szőnek apjuk ellen. Különböző trükkökkel elhitetik vele, hogy elmezavarai vannak. Végül váratlan fordulatot vesznek a dolgok. Az egyik testvér lebukik. A főszereplő, középső fiúnak nincs más választása elviszi a balhét. A király elé áll, szemtől szembe megosztja vele a véleményét. Persze a zárás az happy and, amiért kifejezetten hálás vagyok, ugyanis elég lehangoló lenne az első előadásomat szomorú befejezéssel lezárni.
- Csak az uralkodhat mások felett, aki ura önmagának – mondom ki hangosan a zárómondatot. A szerepbe egész könnyen beleélem magam. Mindössze a sok tanulnivaló zavar. Soha nem értettem az ilyesmihez. Csupán abban reménykedhetek, a rutin hoz majd némi eredményt, és a gyakorlat tényleg mesterré tesz. Ki tudja? Lehetséges, hogy évek múlva egyszeri olvasás után rögzül a szöveg. Álmodozni szabad…
- Megvagy! – ront be a félig nyitott ajtón Yuji. A nyelve majdhogynem az álláig kilóg lihegés közben. Oda kajtat hozzám, aztán a térdére támaszkodva szuszog párat.
- Mi van? – kérdem unottan. Ez az unottság ezúttal totálisan őszinte. Tényleg nem foglalkoztat különösebben a nagy rohanás oka. Főleg mivel jelen pillanatban jobb dolgom is akad, mint az ő ügyes-bajos dolgaival törődni.
- Tyler McGlone volt! Ő uszította rád a tanulókat! Az egész az ő műve! – Igen, nagy eséllyel így van. Csupán mostanra sikerült összeraknia a képet? Ilyen adottságokkal szeretne az újságírói pályára lépni? Nem javaslom.
- És? – Normális esetben nem reagálnék, azonban ezúttal igencsak időhiányában vagyok. Muszáj kicsit megsürgetnem őt.
- Van rá bizonyítékom! – fakad ki belőle a felkiáltás. Egy mobiltelefont nyom a pofám elé. Arrébb kell tolnom, hogy láthassam, mit mutat a kijelzője. Egy szöveges üzenet rajzolódik ki előttem. Tartalmát tekintve a következők állnak benne: „Intézd el Daryl Madkinst! Különben…”
- Egy srác küldte át, akit nemrég felkerestem információért – avat be a részletekbe. – Azt mondta, többen is megkapták. A forrásaim biztosak! A feladó vitathatatlanul Tyler McGlone! – Összecsukom a szövegkönyvet. Félig leeresztett szemhéjakkal, nyugodtan elsétálok a még mindig izgatott informátorom mellett.
- Hova mész? – eredne a nyomomba.
- Ne kövess! – parancsolok rá, továbbfejlesztett vérfagyasztó pillantásommal megfűszerezve a felszólítást.
A papírhalmazt csővé tekerem fel. Mit is fogok most csinálni? – ötlik fel bennem újra és újra. Az összes lehetséges opciót, illetve végkimenetelt végigpörgetem az agyamban. Mire McGlone szobája elé érek, olyan világosnak tűnik minden, mint ittlétem során még egyszer sem. Minden letisztul lelki szemeim előtt. Elönt egy megmagyarázhatatlan, békés érzés. Tudom, hol kötöttem ki, tudom, miért éppen itt, és tisztában vagyok vele, innen hova hajózom tovább.







Tyler


Kissé feszengve ücsörgök a díszterem egyik párnázott, bordó székében. A helyiség egyelőre világos, a helyek azonban lassan feltöltődnek. A fölső páholyokban már ott várakozik a szülők némelyike. A lébecoló anyák, akiknek péntek esténként még talán több idejük is akad, mint azt szeretnék, meg a túlbuzgó ősök, akik semmi pénzért ki nem hagynák gyermekük debütálását.
A nézőtér elsötétül, anyámra vetül a reflektorfény, aki az újonnan szervált, üvegből készült állvány mellől köszönt mindenkit, és konferálja be a műsorvezetőt. Szívesen szentelném figyelmemet a soron következő produkcióban szereplő, néhol merőben amatőr hibákat ejtő táncosokra, viszont nem tudom kiverni a fejemből Madkins nálam tett tegnapi látogatását.

Kopogtattak. Gyanútlanul nyitottam ajtót, és majdnem szívrohamot kaptam, mikor a küszöbön túlról ő nézett velem farkasszemet. Nem igényelte a beinvitálást, beengedte ő magát a nélkül is. Lényegre törően közölte: tudja, hogy én voltam, és éppenséggel bizonyítéka is van. Nem emlékszem tisztán, mit reagáltam erre. Azt hiszem egy „És akkor mi van?”- nal le akartam tudni. Hidegvérűséget tettetve odabattyogtam a szekrényhez. Végig azt ecseteltem, mennyire megérdemelte, amit kapott, valamint, milyen igazam volt. A mondókám közepénél megragadta a vállamat, maga felé fordított, és behúzott egyet.
- Most kvittek vagyunk – rázogatta a kézfejét. Nem ütött nagyot. Egyáltalán nem ütött akkorát, amekkorát valójában érdemeltem volna. Kvittek? – fordult meg a fejemben. Messze nem vagyunk azok. Ha ő tegyük fel, eltörné a lábamat, én pedig lealáznám őt az egész iskola előtt, na, akkor egálban lennénk.
- Nem vagyunk azok! – üvöltöttem utána, mikor már félúton járt kifelé. Felém fordult, kivételesen nem a megszokott fapofa köszönt rám vissza. Az arcvonásai békés formát öltöttek. Mintha egy halovány mosoly-szerűséget is ott bujkált volna a szája szegletében.
- Részemről de. – Azzal otthagyott totál döbbenten. Besaccolni is képtelen voltam, mit kellene éreznem, vagy éppenséggel, mit érzek pontosan. Az egyetlen, amihez nem fért kétség: megkönnyebbültem. Akkor és ott egy hatalmas kő esett le a szívemről.

- Kezdődik! – ráz vissza a valóságba a mellettem ülő hangja. – Azt hallottam, azaz elsős játssza a főszerepet, aki a suli újság címlapján volt – sutyorog baloldali szomszédom a cimborájával. Érdeklődve szegezem tekintetemet a színpadra.
Elindulnak az események. A díszletek között megjelenik egy koronát és palástot viselő, műszakállal keretezett arcú srác. Hangosan diktál valamit az íródeákjának. Nem tud lekötni. A hangsúlyozása béna, a színpadi jelenléte katasztrofális. Elég gyengusz az idei felhozatal…
- Mi az isten haragja volt ez?! – bukkan elő az egyik ideiglenesen kihelyezett oszlop mögül Daryl, miután a többi szereplő eltűnt a színfalak mögött. – Kész, ezennel vége. Betelt a pohár, jó apám! Mindennek van határa! – Belerúg egy állványba, melyről a díszes váza kis híján a padlóra hullik. Madkins az utolsó pillanatban ragadja meg. – Lásd! Ez is a te hibád! Saját vagyonod rombolod – vágja földhöz a kelléket, mely ripityára törik. Idegesen, mérgesen járkál, néha belerúg egy nagyobb cserépdarabba. Durcásan karba fonja a kezét, az imént távozott király után néz. – Te félőrült bolond, lassan őrületbe kergeted a tulajdon utódodat! – Azon veszem észre magam, hogy mosolygok. Elvonatkoztatva a személytől, egyszerűen a karaktert látom. Bevallom, jó színész. És valószínűleg méltánytalanul bántam vele.
Nem vagyok kedves, soha sem voltam. Sőt, akár könnyű szívvel nevezhetnének engem ördöginek. Eddig ez mégsem zavart, mert mindig azzal nyugtattam magam: jogosan viselkedem gonoszan, bunkón. Mikor anyám rávilágított, hogy ezúttal pont ez a jogosság hiányzik, előtört belőlem valami, amit régóta elveszettnek hittem.