Jill Emmerson világéletében úgy gondolta, hogy ő egy szerencsétlen lány. Sosem nyert tombolán semmit, az ismerősei sorra elhappolták előle a helyes srácokat, és mindezek tetejében vidéken született, nem valamelyik nagyvárosban. Aztán megjelent a magas, jóképű, szőke idegen, elhívta őt moziba, és a lány máris sokkal naposabban látta az életet. A rózsaszín felhőkkel tarkított világból egyedül a mobilja csörgése tudta kizökkenteni.

- Elnézést, attól tartok, ez az enyém lesz – jegyezte meg könnyed hangnemben vörös ballonkabátos lovagja, mikor Jill már nyúlt volna a mobiljáért, majd könnyedén kikapta azt lány farmerének zsebéből, és fogadta a hívást. – Itt Wolf.

- Szerencse, hogy mondtad, különben azt hittem volna, hogy a szeretetszolgálatot tárcsáztam.

- Vicces. Tudod, hová kell mennem?

- Alap. San Francisco, Fekete Rózsa kirendeltség. Innen már menni fog?

- Bízom benne. Köszönöm, hogy megtudtad nekem.

- Nem tesz semmit. Wolf?

- Igen?

- Mondták már neked, hogy ez az éned egy rossz buzi?

- A másiknál még mindig diplomatikusabb. Jó volt rólad hallani. – A vámpír nem várta meg a választ, csak megszakította a hívást, visszadobta a telefont az elkerekedett szemű lánynak, majd vigyorogva feloldódott az árnyékokban.

*****

Issaw százados kissé megviselten, véraláfutásos szemekkel, felszakadt szájjal, de szokása szerint szélesen vigyorogva lépett be újra a halálangyalok barakkjába. Emberei először nem is akarták elhinni, hogy őt látják, hiszen alig tizenkét óra leforgása alatt igen kevesen tudtak eddig elszabadulni a Belső Ellenőrzés komor, fenyegető épületéből.

- Százados? – kérdezte végül Hektor, aki mindig is a legnehezebben meglephető katona volt az osztagban. – Azt hittük, magának már vége… Mégis hogyan szabadult?

A teletetovált férfi már nyitotta volna a száját, amikor a többi emberének örömkiáltása félbeszakította. Armaia a nyakába ugrott, Syhass és Usuhaza többször is kezet ráztak vele. Egyedül Hektor maradt a helyén. Hozzá valahogy sosem illett a hangos ünneplés.

- Egyértelmű, és megdönthetetlen bizonyítékot kaptak arról, hogy nem én vagyok az áruló – kezdett végül mesélni az osztag kapitánya, amikor emberei hagyták némi levegőhöz jutni. – Az a helyzet, hogy amikor kihallgattak, megjelent a Paranormális Ügyosztály egyik ügyvéde, és nekiállt számon kérni rajtunk egy támadást. Egy halálangyal állítólag leütötte valamelyik kommandósukat, majd nem sokkal ezután valaki tőlünk felhívta Wolfot, és közölte vele, hol van az ősök vére. Na nem mintha ezek után el akartak volna engedni, csak én meg kiteleportáltam onnan, miután meggyőződtem róla, hogy rajtuk kívül mindenki ártatlannak tart.

- De az egész helyet valami olyan cucc védi, ami szükség esetén önmagába hajlítja vissza a teret, nem? – kérdezett rá kissé kétkedve Hektor. – Hallottam egyszer egy srácról, aki ennek ellenére megpróbálta kivarázsolni magát onnan. Nem lett szép vége, az már biztos.

- Vannak olyan dolgok, amivel semmiféle mágia nem veszi fel a versenyt – mosolyodott el a kapitány. – Mondjuk úgy, a realitás hajlamos mindig mindent felülírni. De most valami komolyabb dologról is szeretnék veletek beszélni… A hívás a mi körzetünkből indult, így feltételezhető, hogy az áruló mégiscsak hozzánk tartozik. Az embereink aznap mind egy másik osztaggal voltak bevetésen, a letartóztatásom miatt ideiglenes tiszti karral. Ki volt az közületek, aki elhagyta a barakkot, amíg a többiek nem értek vissza?

A négy tiszt elcsendesedett, majd komor arccal egymásra néztek.

- Azt mondta, maga bízta meg a feladattal, hogy látogasson el Ide…

Fém villant a levegőben, gyorsabban annál, mint azt bárki le tudta volna reagálni, azonban az Issaw százados arca felé tartó penge elakadt Hektor izzó láncaiba.

- Syhass – sziszegte a halálangyal, hangjába végtelen mennyiségű megvetést sűrítve. – De mi a jó neked abban, hogy előrébb hozod a világ végzetét? Ha Wolf ott folytatja, ahol múltkor abbahagyta, akkor az nem az urunk által annyira várt Ítélet napja lesz, hanem valami sokkal rosszabb.

- Pont ettől a kérdéstől tartottam – válaszolta a fehér hajú férfi, miközben izmait megfeszítve küzdött azért, hogy kiszabadíthassa kardját. – Hát nem látod az igaz utat, amit követnünk kell?

- Úgy véljük, megőrültél – közölte az árulóval Usuhaza. – Örömünkre szolgál majd téged megszabadítani a testedet és lelkedet fertőző tébolytól. Mi már csak tudjuk, milyen rossz az.

A skizofrén halálangyal keze hihetetlen erővel csapott a másik arcába, a jobbját pedig hamarosan követte a balja is, újra és újra. A szinte követhetetlen sebességgel záporozó ütlegek között úgy tűnt, mintha nem is kettő, hanem legalább nyolc ököl verné a egyre hátrébb tántorodó Syhasst.

- A kurva életbe – nyögte az áruló. – Keményebbek vagytok, mint gondoltam.

A következő pillanatban felizzott Syhass kardja, és olyan könnyedén vágta át Hektor rá tekeredő láncait, mintha azok csak papírmaséból készültek volna. A halálangyal, aki teste részeként bánt fegyverével, kétségbeesetten felsikoltott és hátrább tántorodott a fájdalomtól, és Usuhaza is hátrálni kényszerült, miután a fenyegető közelségben megvillanó penge majdnem levágta a jobb kezét.

- Végezni fogok veletek mind! – kiáltotta tébolyult kacajjal Syhass, majd ismét a kapitányra vetette magát, azonban a teste körül megjelenő számok megállásra késztették. – Ez meg mi a fene?

- Mágia egy roppant különleges vállfaja. Úgyse értenéd meg – közölte vele nyugodt hangon a százados, akinek a tetoválásai mind fehér fényben izzottak. – Legyen elég annyi, hogy ha még egy lépést mozdulsz, meghalsz!

- Szar vicc, százados – jegyezte meg vigyorogva az áruló. – Mindenki tudja, hogy maga sose emelne kezet az embereire! – Ezzel már újra neki is lendült, pengéjét magasan a feje fölé tartva, nem törődve a körülötte keringő képletekkel.

- És szerinted mégis hogyan lettem halálangyal? – kérdezte egy fáradt sóhaj után Issaw százados. – Attól még nem leszel gyilkos, ha a biztos halálba vezeted az embereidet… Volt viszont az osztagomba egy fiatal srác, aki úgy gondolta, a németeknek áll a világ. Személyesen loccsantottam ki az agyát, amikor kiderült, hogy eladott minket…

Syhass szemei kétségbeesetten elkerekedtek, a következő pillanatban pedig teste darabokra esett, ahogy a képletek szétmetélték. Halott volt, mielőtt földet érhetett volna. A százados csak szomorúan megrázta a fejét, majd minden további nélkül távozott a kaszárnya irányába. Sírni csak azután kezdett el, hogy megbizonyosodott róla; senki sem láthatja.

*****

Kopogtattak. A legszebb álmaiból felriadó Kal kissé furán nézett a hálószoba ajtajára, hiszen az őt befogadó boszorkányok közül egyik sem szeretett kopogni az ajtókon, mielőtt sugárzó mosollyal benyitott az adott helyiségbe, más meg mi a fenét akarhat egy friscói garzon hálószobájában. Mégis, valaki rendíthetetlenül, kitartóan verte a vékony, fehér ajtót.

A fiú oldalra sandított, és megállapította, hogy a legfiatalabb boszorkány, név szerint Amy, még alszik, így ő biztos nem fogja megnézni, ki az idegen, a másik kettő lány pedig eltűnt, ezért nem maradt más választása, maga nyitotta ki az ajtót. Kissé álmosan, félig kábán nyúlt a kilincs után, de azonnal magához is tért, ahogy meglátta, mi vár rá a túloldalon.

Az apró konyhát szinte teljesen beborította a vér. Az asztalt kettétörték, a székekre már csak műanyag forgácsok emlékeztettek, a hűtő ajtaja benyomódott, a sütő romokban hevert, mintha csak egy bomba szállt volna be a kitört ablakok egyikén. Kal el sem tudta képzelni, hogy nem ébredt fel az ekkora mértékű pusztítással járó zajokra. Aztán meglátta a másik két boszorkányt, akik fehér bőrrel, üveges szemekkel, feltépett nyakkal és kifordult tagokkal hevertek a padlón. Egyikben sem maradt már élet.

Vele szembe, tőle alig egy méterre pedig ott állt gyilkosuk, egy szikár testű, szőke hajú, megnyerő arcú, piros ballonkabátos férfi, aki egyik kezében egy matt fekete, vaskos pisztolyt szorongatott.

- Helló, faszfej! – köszönt a fiúnak, majd elvigyorodott, hogy áldozata jól láthassa a szabálytalanul egymásra nőtt éles fogait. – Itt az ideje, hogy elvegyem tőled, ami engem illet!

Ezzel az idegen meglódult a srác felé, és minden bizonnyal el is kapta volna a torkát, ha Amy nem lép közbe.

- Kal, hasalj! – ordította a lány, a fiú pedig teketóriázás nélkül végrehajtotta a parancsot. A támadója hegyes fogai így nem mélyültek a torkába, csak felsértették a bőrét. Enyhe vérzés, semmi komoly.

- Mi a faszom? – hörögte meglepetten Ryan Wolf, majd a következő pillanatban felüvöltött, ahogy az Amy kezében tartott katana átütötte a testét.

Tömény, sűrű sötétség fröccsent a fegyverre, a lányra és Kal sebére is. A vámpír inkább meglepetésében, mint fájdalmában hátratántorodott, szeme szikrákat hányt.

- Ezt nem úszod meg ennyivel, te kurva – kiabálta dühösen.

- Dehogynem. – A higgadt válasz a vámpír háta mögül érkezett. – Ma egyedül te fogsz meghalni… A két boszorkányon kívül.

Ryan Wolf megpördült a saját tengelye körül, hogy szembenézhessen a támadójával, az azonban gyorsabbnak bizonyult nála: kaszája még akkor levágta a vámpír fejét, amikor az a fordulat felénél sem tartott. Gabriel grimaszolt egyet, majd a két fiatalra nézett.

- Ne próbáljatok meg segíteni, bármi is történik!

Talán még akart volna mondani valamit, talán már nem, de ez a két tinédzser számára sosem derült ki: Ryan Wolf teste pont ezt a pillanatot választotta ugyanis arra, hogy felpattanjon a földről, majd a másiknak essen.

Gabriel nem esett kétségbe, és a lélekjelenléte sem hagyta el, ahogy a másik a hűtőnek csapta, minden levegőt kipréselve a tüdejéből. Pánikolás helyett átkarolta a másik derekát, majd a legközelebbi ablak felé lendült vele.

- Lássuk, mekkora a szád napfényben, Wolf! – sziszegte a másiknak, ahogy a két test tíz emelet magasból alázuhant a melegben már átforrósodott aszfaltra.

A becsapódás pillanatában mindkét harcos megszűnt szilárd anyagnak lenni: egy pillanatig csak a fekete füst keveredett a fehérrel, aztán újra anyagiasultak a küzdő felek. A vámpír és az árnygyilkos egymásba kapaszkodott, ütötték, rúgták, tépték egymást, ahol csak érték, csapásaik erejétől néha még a földszinti ablakok is berepedtek, széttörtek. A környező házak lakói tucatszám tódultak az utcára, megnézni, mi folyik odakint, az ő evilági szemük azonban nem látta, nem láthatta, a két félisteni lény küzdelmét.

Ryan Wolf volt az, aki előbb megunta a közelharcot. Teste egy pillanat alatt egybeolvad az utca árnyékaival, hogy aztán a másik mögött jelenjen meg újra, kezében ezúttal már kurta csövű pisztolyával, ami a kardjához hasonlóan a testéből nőtt ki. Az első másfél tucatnyi golyó még Gabriel hátát és oldalát érte, véres falú alagutakat fúrva a férfibe, ezután viszont az árnygyilkos kaszája is lesújtott, először félbevágva a fegyvert, majd lemetszve Ryan alkarját.

A vámpír felszisszent a fájdalomtól, majd baljával pofonvágta az árnygyilkost, az újra kinövő jobbjában megjelenő karddal pedig véres csíkot húzott az arcára. Gabriel sem maradt adósa: kaszáját az ellenfele vállába vágta, majd megtekerte a fegyver nyelét, és segítségével az egyik házfalba vágta a másikat. Vakolat és téglák zúdultak Ryan nyakába, aki ezúttal az árnygyilkos saját árnyékából öltött új alakot.

Összeforrt pisztolyát tartó balja a fehér ruhás mögött jelent meg, és egy újabb sorozatot pumpált a hátába, ezúttal közvetlen közelről. A lövedékek erejétől Gabriel előrezuhant, fejjel bele Ryan kardjába, amit a vámpír jobb keze tartott.

Az árnygyilkos felüvöltött, majd a földre esett, ahogy a penge eltűnt a fejéből. Megpróbált feltápászkodni, ám az újra anyagiasuló volt kegyetlen erővel rátaposott a fejére, szó szerint a földhöz szögezve őt ezzel. A vámpír a pisztolyát a lába alatt heverő testre szegezte, és addig pumpálta bele az ólmot, amíg Gabriel abba nem hagyta a nyöszörgést.

- Tudom, hogy ennyi nem végezhetett veled, de legalább nem fogsz basztatni egy darabig – morogta Ryan, miközben a nyakánál fogva felemelte a földről a lyukacsos testet. – De attól tartok, annak a napszemüveges buzinak ismét személyesen kell elém járulnia, ha le akar győzni.

- Kell a fenét – sziszegte Gabriel, majd bal kezével a ruhája alá nyúlt, és egyetlen határozott mozdulattal kettéroppantotta a fókuszát, a vékony aranyláncon lógó kristályt.

- Mi a rák? – A vámpír szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, teste szinte automatikusan hajította magától minél messzebb a másikat.

Az árgyilkos teste felhólyagosodott, mintha csak égetné az elszabaduló hihetetlen mennyiségű energia, kaszája pedig egyszerűen elolvadt, eggyé vált a testével.

- És most mi van? – kérdezte pimasz hangon a vámpír. – Ez az a kurva nagy erőtartalék? A két puszta kezed? Baszd meg, ember, ha akarod, én meg csak a fülemet fogom használni ezek után.

Gabriel nem válaszolt, csak intett egyet. A kezéből hihetetlen sebességgel kinövő kaszapenge derékban vágta ketté Wolfot, aki erre rekordgyorsasággal hagyta abba a röhögést.

- Vagy úgy… Lehet, mégsem lesz ez annyira könnyű menet.

- Ebben egyetértünk – biccentett az árnygyilkos. – A fókuszkristályok rendem rejtett tartalékait képviselik. Ők zárják magukba az egykori nagymesterek erejét, akik készek arra, hogy megsegítsék leszármazottaikat, ha úgy hozza a helyzet. Minden árnygyilkos kap egy ilyet, mikor a rend tagjává választják, és ha elhasználja, visszatérhet a létsík közepén álló Fehér Hegyre, hogy megszerezze az újabb fókuszát, de sietnie kell: e nélkül a kristály nélkül mindössze napokig vagyunk képesek létezni. Úgy látszik, annyi év után végre hazatérhetek…

A piros ballonkabátos férfi teste összeforrt, ő maga pedig rohamozni készült, azonban Gabriel könnyűszerrel megállította: a kezeiből újra és újra kisarjadó pengékkel még azelőtt vágta apró darabokra ellenfelét, hogy az a köztük lévő csekély táv felét megtehette volna.

- Bassza meg – nyögte Wolf testetlen hangja, miközben testének darabkái lassan feloldódtak az árnyékban. – Te egész jól küldöd, seggfej barátom. És ezt vedd nyugodtan dicséretnek, mert több úgysem lesz.

- Ebben egyetértünk – biccentett Gabirel, majd megpördült, és kaszáját a legközelebbi tűzcsap árnyékába vágta.

A felület lassan hullámozni kezdett, majd átszíneződött. Az eddigi fekete lassan, de biztosan elkezdett vörösbe fordulni.

- A picsába! – nyögte Wolf elhaló hangon. – Pedig egy pillanatig meggyőztem magam, hogy nem kell meglátogatnom azokat a seggfejeket a Pokolban. Na mindegy. Fogadd őszinte gratulációmat, árnygyilkos. Jobb voltál nálam. Talán egy napon majd változni fognak azok a kibaszott erőviszonyok.

Alig egy pillanattal ezután vakító, szemkápráztató fényár borította be az utcát, hogy így jelezze Itt és Ott polgárainak: a világuk megmenekült. Legalábbis egyelőre…