A harc véget ért, ezt tökéletesen lehetett látni a kicsi garzonlakás szétvert konyhájából, ahogy azt is, hogy az Ügyosztály fehér ruhás, vak harcosa maradt állva. Kal és Amy mégsem örültek felhőtlenül az életüknek. A másik két boszorkány holtteste valamiért meggátolta őket ebben. A lány a nővéreit siratta, a férfi azokat, akik voltak hozzá oly kedvesek, hogy befogadják.

Odalentről szirénák vijjogása jelezte, hogy befutott a rendfenntartók első csapata, a következő pillanatban pedig a mentők és a tűzoltók is megérkeztek, hogy elszántan keressék a sérülteket, akiknek a tucatszám berobbanó ablakok szilánkjai elvágták valamijét. Nem sokat találtak. Gabriel és Ryan Wolf küzdelme nem terjedt ki a bámészkodókra. Minden erejüket lekötötte az, hogy egymásnak ártsanak, a civilekre már nem jutott fölös energia.

A fehér ruhás férfi, arcán keserű vigyorral, már azelőtt eltűnt, hogy az első járőr a helyszínre érkezett volna, így a rendőrség csak és kizárólag átlagos állampolgárokkal találkozott, akik csak arról akarták meggyőzni az őket kikérdező egyenruhásokat, hogy Elvis él, itt meg az Al-Kaida robbantott. Tudják, mint New Yorkban…

- Igazán lelombozó ezt a szép házat ilyen állapotban látni – közölte egy nyugodt férfihang a szétvert konyhában üldögélő két fiatallal. – És ugyanez persze a nővéreidről is elmondható, kisasszony. Fájdalom, hogy az az állat nem kímélte a halandó életeket, mint ahogy az is, hogy emberünk nem ért ki elég gyorsan a helyszínre.

Amy felemelte a fejét, hogy megnézze, ki szólt hozzá, és egy lehetetlenül magas, öltönyös, napszemüveges alakot pillantott meg.

- Maga meg kicsoda? – kérdezte enyhén remegő hangon a jövevénytől. – És hogy jutott be ide?

- Úgy, ahogy Mr. Wolf is. A bejárati ajtón keresztül. – Mr. Johnson megengedett magának egy futó mosolyt, majd ismét komoly arckifejezést öltött. – Én képviselem itt a Paranormális Ügyosztályt, a világ leghatékonyabb paranormalitás elleni szervezetét. Ha jól látom, ti mindketten kaptatok egy kisebb adagot Mr. Wolf véréből… Ez alighanem a hasznotokra válik majd a közeljövőben. A helyzet pedig úgy hozta, hogy nálunk megüresedett néhány hely, amit minél hamarabb be akarok tölteni. Szóval, van kedvetek csatlakozni?

*****

- És itt van a következő ász is! – harsogta a parasztok körében ülő, nyurga, megnyerő arcú mutatványos. – Most pedig lássuk az utolsót! Na ki fogad arra, hogy ez nem az lesz?

A hallgatóság néma maradt, jelezve, hogy bíznak a férfi állításaiban, aki kivárt még egy kicsit, majd felfordította az utolsó lapot is. A magabiztos vigyor fél másodperc alatt leolvadt az arcáról. Ez nem ász volt. Nagyon nem. A lapról egy betonból készített koporsóféleség vigyorgott vissza a fiatal férfire.

- Na jó, úgy látszik, most egy kicsi szünet jön majd – mondta a mutatványos a közönségének, majd felkapta a kártyát, és besietett vele a közeli árnyékos sikátorba.

- Na mi van? – kérdezte tőle csuklyás társa, aki hátát egy házfalnak vetve várt már rá. – Rájöttek, hogy csalsz?

- Arra sosem jönnek rá – jegyezte meg kissé sértetten a mutatványos, majd a csuklya elé tartotta a lapot. – Viszont ezt nézd. Úgy látszik, menni kell.
- Úgy látszik – hagyta rá a másik, majd ellökte magát a sikátor falától. – És merre?

*****

A paraszt csak futott, menekült, ahogy az a lábai bírták, de közben teste egyre jobban fáradt, agya pedig egyre intenzívebben tudatta vele a tényt, hogy most bizony vége. Nincs hová menekülni, nincs hová elbújni. A förmedvény, ami végzett a feleségével és három fiával is, most itt van, és le fogja vadászni.

Körülbelül itt tarthatott magában, amikor a kecses szürke penge a fejét vette. A holttest balra dőlt, gyilkosa pedig jobbra lépett, hogy jobban láthassa a környező erdő fáit. Szürke páncélba bújt komor lovag volt, körvonalai megremegtek, ha feltámadt a szél, közelében pedig a meggyújtott nedves fa füstjére emlékeztető szag terjengett.

A Vadász tíz másodpercen belül megérkezett. Hórihorgas testét barnás, szakadozott szélű lepel takarta, melynek kámzsája alól csak kénsárga szemei parázslottak, hátából három nyúlvány indult a föld felé, melyeknek végén ott himbálództak a vérebei. Duzzadó izmok, fenyegető agyarak, sunyi tekintet, semmi más.

- Eléggé elszomorító, hogy a nagy Vadásznak, számtalan király gyilkosának, holmi parasztokat kell már üldöznie, ha szórakoztatni kívánja magát – kezdett bele a szürke páncélos lovag. – Remélem, te sem látod máshogy a dolgokat.

A Vadász nem felelt, a legtöbb ember még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán van-e neki szája, csak szemei villantak meg a kámzsa alatt.

- Ez esetben kövess! A lord újra hadba szólít minket. – Ezzel a lovag kontúrjai megremegtek, majd a következő szélroham egy az egyben elfújta a megtermett páncélos férfit, pont úgy, ahogy a viharok előszele szokta a tábortűz füstjét.

A Vadász még pár pillanatig tanácstalanul álldogált az erdő közepén, majd maga is megindult valamerre, húzva maga után rémes falkáját is.

*****


Az Idegen nem sokkal naplemente után jelent meg a Lee kúria előtt, kecsesen, elegánsan, ahogy mindig. A szél bele-belekapott utazóköpenyébe, csuhájába, mintegy jelezve a kitörni készülő vihart, őt azonban ez nem izgatta. Tudta, hogy nem fog elázni. Lassú, kimért léptekkel haladt egészen a bejáratig, majd lenyomta a csengőt, de csak egyetlen egyszer. Ez is elégnek bizonyult, ugyanis hamarosan az ősz lakáj nyitott ajtót.

- Üdvözölöm a Lee kúriában, uram! – köszönt előírásszerűen a jövevénynek. – Miben segíthetek?

- A családfővel akarok beszélni – közölte vele a másik. – Lenne számára egy ajánlatom, ami talán még érdekelni is fogja, ha nem csalódom.

- Attól tartok, nem áll módomban teljesíteni a kérését. Az úrfi épp… Gyengélkedik. Szerintem nem fogad senkit.

- Engem fog, e felől biztosíthatom – biccentett a jövevény. – Hacsak nem akarja, hogy a háza a lángok martalékává váljon, őt magát pedig karóba húzva találják meg a hátsó udvaron, kedves komornyikja társaságában.

A lakáj pár pillanatig némán méregette a jövevényt, hogy kitalálhassa, lapul-e bármiféle erő a fenyegetés mögött, végül azonban bólintott egyet.

- Kit jelenthetek az úrfinak?

- Lord Deimost. Méghozzá személyesen…

*****

Ryan Wolf zuhant. Nem tudta meddig tart az útja, nem emlékezett az elejére, és sejtette, hogy amikor a végére ér, abban már nem lesz köszönet. Pontosan tudta, hány bűnt követett el eddigi életében, és azzal is tisztában volt, hogy ha a gondviselésén múlna, akkor egészen a világegyetem végzetéig, esetleg egy kicsit tovább, fog a Pokol legsötétebb bugyrában senyvedni.

Nem mintha ez annyira zavarta volna, hiszen számított rá, hogy a teste szétszabdalása oly nagyon nem fogja meggyötörni valódi énjét, de azért nem örült a fejleményeknek. Valahol lelke legmélyén már komolyan hitt benne, hogy másodszorra bevált a kemény út, és a Paranormális Ügyosztály ezúttal már nem tud méltó harcost kiállítani ellene. Ezekhez a kecsegtető ábrándokhoz képest igazán lehangoló volt a tény, hogy végül mégiscsak alá kell szállnia a Pokolba.

- Jól vagy? – kérdezte tőle pokolbéli társa hangja a zuhanás időtlenségében. – Mintha nekem azt mondtad volna, tudsz magadra vigyázni.

- Hazudtam, esetleg tévedtem. Egyre megy – sóhajtotta a vámpír. – De ne félj, vereségem ugyanúgy a tervem részét képezi, mint bármi más, amit ébredésem óta tettem.

- Örömmel hallom. Tehetek valamit érted?

- Állj készen, hogy amikor eljön az idő, megmutathasd a kiutat. Eddig még nem lepleződtél le?

- Volt, aki elvigye a balhét – nevetett fel a másik. – De lassan mennem kell. Észre fogják venni, hogy nem állok a helyemen. Akkor majd még látjuk egymást… Igaz?

- Hogy a fenébe ne lenne az?

A testetlen hang eltűnt, Ryan pedig újra egyedül zuhant a végtelen sziklajáratba. Unta magát, méghozzá halálosan. Kezeit és lábait nem tudta megmozdítani, így egyetlen dolgot tehetett, hogy elüsse az időt: röhögött. Kacagott, nevetett, amíg csak tüdejéből telt.

- Nincs még vége. Johnson – hörögte végül rekedt torokkal. – Kurvára nincs még vége. Sőt, igazából csak most kezdődik majd minden…